Boldog új évet! :)

"Minden kedves olvasómnak boldog, békés, sikerekben, egészségben, örömben gazdag új évet kívánok! :) " K.B

 

Boldog Karácsonyt! :)

 "Áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! :)" K.B

Az údonság varázsa 37. befejező rész

"Kedves Olvasóim! Ez a történet is véget ért. Utólag is bocsánatot kell kérnem, amiért nem tudtam olyan rendszerességgel hozni az új részeket, ahogy vártátok volna, de az életem sokkal dolgosabb lett, mint korábban, melyek között akadnak terhesek, és szerencsére olyan is, ami a legnagyobb öröm számomra az életben. :) Minden alkalommal megkönnyebbüléssel vegyes pirulással olvastam a sok pozitív véleményt, amit írtatok, és minden alkalommal ez motivált az újabb rész megírásában. Köszönöm, hogy kitartóan olvastátok, és írtátok a véleményeket :) Előre láthatólag csak januárban fog új történet érkezni, mivel az elkövetkezendő hónapokban nagyon elfoglalt leszek, és a hobbimra nem jut idő. De bízom benne, hogy itt lesztek még, nem hagytok el, és a következő történetet is olyan lelkesedéssel és tetszéssel fogjátok olvasni, mint ezt. Még egyszer köszönöm! :)

Drága Barátom, Augustine! :) Remélem, tudod, hogy egy igazi lelki társra találtam benned, valakire, akit büszkén nevezek a Barátomnak, valakire, aki már több is annál. Családtag! Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy a barátom legyél, de köszönöm! Köszönöm, hogy bátorítasz, és úgy adsz tanácsot, hogy észre sem veszed, vagy ha kell, egyszerűen csak hallgatsz :) Ha valaki azt kérdezné tőlem, milyen az igazi barátság, egy szóval válaszolnék rá: MI! :) Köszönöm!" K.B

37. rész (bef.rész)

Castle agyában millió rémkép pergett le, miközben leült a szokásos helyére, a nő ágya mellé a székre, és várakozón tekintett rá. Kate látszólag a gondolataiba merült, és szinte észre sem vette, hogy az író kezébe fogja az övét.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan a férfi, kirántva a nőt a gondolataiból, mire Kate megrázta a fejét.

-          Nem. Egyáltalán nincs rendben minden – felelte, miközben az író érezte, hogy gyorsabban kezd dobogni a szíve, a nő pedig, folytatta – ez a sebfertőzés, a megfázás és a láz, nem múlt el nyomtalanul…

-          Ez mit jelent? – kérdezte Castle nyugtalanul, mire Kate sóhajtva támasztotta meg fejét a párnán.

-          Azt, hogy tovább fog tartani a felépülés, mint hittem! Legalább egy hétig még itt tartanak, és utána is két hétig szigorú ágynyugalom otthon! – tört fel a nőből keserű, csalódott hangon, mire Castle értetlenkedve nézett vissza rá.

-          De felépülsz? Úgy értem, teljesen? – puhatolózott tovább, mire Kate meglepetten nézett vissza, majd elmosolyodott. Most jött csak rá, hogy míg ő katasztrófának éli meg, hogy három hétig távol tartják a munkájától, addig az íróban számtalan félelem suhanhatott át gondterhelt hangját hallgatva.

-          Persze! A doki szerint, szép lassan helyre jövök majd, de ehhez idő kell – magyarázta nyugodtan, miközben mosolyogva figyelte, ahogy szerelme arcáról eltűnik az aggodalom, és megkönnyebbült mosolynak adja át helyét, mialatt közelebb húzza a székét, ő pedig, tovább beszélt – értem én, hogy kell egy kis idő, de három hét! Mit kezdek én magammal három teljes hétig?! – tette fel a kérdést kétségbeesetten, mire Castle elgondolkodó arcot vágott.

-          Lássuk csak, nekem volna pár ötletem – hajolt közelebb, és finoman megcsókolta a telt ajkakat. Örömmel vette tudomásul, hogy Kate halkan belehümmög a csókba, miközben apró csókok közepette folytatta – az ágy, az otthon garantált, a nyugalom… nos… azt sajnos, nem tudom megígérni – mormolta tovább a csókokba, mire Kate kissé eltávolodva nézett rá.

-          Ezek szerint, költözzek hozzád arra a két hétre? – kérdezte meglepetten, mire Castle bólintott.

-          Persze! Másképpen, hogyan tudnálak a nap 24 órájában ápolni, és kényeztetni? - kérdezett vissza látszólag úgy, mint aki nem is érti, hogyan merülhetett fel más a nőben, aki erre, incselkedő mosolyra húzta ajkait.

-          De akkor egy-két dologban biztosan megszegem az orvos utasításait… ami például, a nyugalmat illeti – vetette fel, mire Castle határozottan rázta meg a fejét.

-          Megígérem, hogy semmi miatt nem kell idegeskedned! – értette szándékosan félre a nő szavait az író, mire az, szigorúságot mímelve ráncolta össze a szemöldökét, Castle pedig, esküre emelte a kezét – rendben! Ígérem, hogy meglesz minden feltétel, amihez az orvos ragaszkodik!

-          Ebben az esetben, megfontolom – kacsintott a férfira, majd magához húzta, hogy forró csókot váltsanak. Ajka engedelmesen nyílt meg a férfi ajkai előtt, utat engedve a puhatolózó nyelvnek, melyet ismerősként köszöntött, és hagyta, hogy bebarangolja száját, ösztönösen felvéve kettejük édes koreográfiáját. Ujjai laza mozdulattal túrtak a sűrű tincsek közé, hogy aztán tarkóján végig szántva cirógassa meg szerelme nyakát. Amikor levegő hiányában, megszakították a csókot, Kate bólintott – azért, minden feltételhez nem kell ragaszkodni – súgta levegő után kapkodva, mire Castle elmosolyodott, és ismét birtokba vette a csábító ajkakat.

Castle morcosan támasztotta meg hátát a lift falán, miközben arra várt, hogy felérjenek a megadott emeletre. Kate arcáról egyértelműen leolvashatta az izgatottságot, míg ő, korántsem volt annyira feldobva attól, hogy azon a napon, amikor kiengedték szerelmét a kórházból, ő egyenesen a kapitányságra akart jönni.

-          Castle, ne legyél már ilyen morcos! – bújt hozzá közelebb a nő, benyúlva a zakó alá, finoman cirógatva oldalát, hátát, miközben egészen közel hajolt hozzá – megígérem, hogy csak összeszedek néhány holmit, köszönök a fiúknak, és már itt sem vagyunk – nézett meggyőzően a férfi kék szemébe, mely azonban kitartóan csak a lift számlálóját szuggerálta – ígérem! – ismételte meg halkabban Kate, miközben puha csókot nyomott a durcás ajkakra, amikor azonban Castle nem viszonozta azt, összeráncolt szemöldökkel húzódott hátrébb – egész nap ilyen leszel? Mert, ha igen, akkor inkább haza megyek az őrsről! – fenyegette meg az írót, és ez használt, mert amikor el akart távolodni, a férfi villámgyors kezekkel nyúlt utána, és húzta vissza.

-          Nem rád haragszom… vagyis, de! Rád haragszom! Az orvos azt mondta, haza kell menned, vagy legalábbis egy olyan helyre, ahol van ágy, és le tudsz pihenni! – javította ki magát gyorsan, amikor rájött, hogy kétélű kardot rántott, melyet könnyű szerrel fordíthat ellene a nyomozó, mire Kate elhúzta a száját.

-          Több mint egy hétig feküdtem, Castle, ráadásul ki tudja, hány napot végig aludtam! Kipihent vagyok, és kicsattanok az egészségtől! Minden eredményem tökéletes lett! – ellenkezett Beckett, de Castle megrázta a fejét. Kate néhány másodpercig farkas szemet nézett a férfival, majd hirtelen ötlettől vezérelve, csábítón rámosolygott – ezen kívül, ne feledd, ha olyan jól vagyok, hogy be tudok jönni az őrsre, akkor annak a bizonyos nyugalomnak sem kell annyira szigorúnak lennie… - hagyta félbe a mondatot, miközben zöldes-barna szemében megcsillant a vágy, ahogy ujját végig húzta az izmos mellkason, és elégedetten látta, hogy Castle egy pillanatra benntartja a levegőt.

-          Ez talált! – nyögte ki a férfi, és nagyot nyelve nyúlt a nő keze után, amikor az lejjebb vándorolt az öv alá – de csak néhány perc, és utána megyünk! – ajánlott alkut, mire Kate bólintott.

-          Néhány perc! – egyezett bele, majd gyors csókot nyomott a férfi ajkára, és még éppen időben távolodott el, mert megérkeztek a 12. őrs gyilkossági emeletére, és kinyílt a liftajtó. Castle azonnal kilépett, de megtorpant, amikor észrevette, hogy a nyomozónő nem követi. Kate mozdulatlanul állt még mindig a liftben, mintha erőt gyűjtene ahhoz, hogy kövesse a férfit. Castle biztatón rámosolygott, mire Kate bólintott, és belépett a nyüzsgő helyiségbe, ahol minden nyomozó egy emberként, összehangolt ritmusban végezte munkáját, és szinte észre sem vették, hogy a nyomozónő megérkezett.

-          Uram Isten, kit látnak szemeim! – harsant fel a távolból Karpowski hangja, ahogy közelebb jött, magára vonva az egész kapitányság figyelmét, mire Javi és Ryan is odakapták a fejüket, és az aktuális munkát félbehagyva, siettek felettesük elé – hogy vagy, kisfőnök?

-          Megvagyok, köszi! Még két hét szabi, és aztán újult erővel jövök vissza. Most csak néhány cuccért vagyok itt – magyarázta szerényen mosolyogva Beckett, miközben megnyugodva látta, hogy a többi nyomozó visszatért munkájához.

-          Biz’isten én is megfürdök a Hudson-ban, ha ezért két hét szabi jár! – fogadkozott Karpowski, mire Javi rosszallón nézett rá.

-          Ha segítség kell, szólj! Ingyen belehajítalak! – jegyezte meg gúnyolódva, mire Karpowski elhúzta a száját, és negédesen mosolyogva fordult felé.

-          Ha azt akarod, hogy nedves legyek tőled, ahhoz ez kevés lesz, Esposíto! – kacsintott a nyomozóra, aki meghökkenve rázta meg a fejét, miközben valaki a nő nevét kiáltotta – megyek már! – ordított vissza Karpowski, majd búcsút intett és távozott.

-          Rejtély, miért él egyedül – jegyezte meg Castle szarkasztikusan, mire Beckett csak elmosolyodott, Javi azonban, érdeklődve fordult felé.

-          Ha már itt tartunk! Ti ketten… - hagyta félbe a mondatot, majd amikor látta, hogy Beckett és Castle is egy emberként akar tiltakozni, felemelte a kezét – ugyan, srácok! Kár tagadnotok! Mindent tudunk! – váltott tekintetet barátjával, mit sem törődve annak rosszalló pillantásával, majd folytatta – nyomozók vagyunk, még hozzá a legjobbak! – húzta ki magát – komolyan azt hittétek, hogy egy percig is el tudjátok titkolni előlünk, mi folyik a háttérben? – kérdezte nagyképűen, eltitkolva az aprócska tényt, hogy Ryan mesélt neki a két ember szerelméről, mire Beckett kínosan feszengve fonta keresztbe karjait.

-          Fiúk, ha Gates megtudja… - fogott volna bele, de Ryan megrázta a fejét.

-          Semmi gond, tartjuk a szánkat! – ígérte meg, és amikor Javi meg akart szólalni, szigorú hangon fűzte hozzá – ingyen! – így elcsendesítve társát, aki kihasználta volna a helyzetet. Javi egy ideig még morgott orra alatt, míg Kate összeszedett néhány mappát, majd amikor már indulni készültek, megszólalt.

-          Mi lesz most a fogadással? Elvégre, Josh kevesebb, mint egy hetet volt velünk, és kiderült, hogy gyilkos… - vetette fel, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Mivel erre az egyre senki nem fogadott, azt hiszem, a fogadás érvénytelen – felelte nyugodtan, és éppen búcsút intett volna, amikor Gates jelent meg asztala mellett.

-          Dehogynem! Én! – jelentette ki, mire mindannyian döbbenten néztek rá – mi van? Azt hitték, hozzám nem érnek el a hírek?

-          Maga arra fogadott, hogy Gibrioni a gyilkos? – kérdezte Castle hitetlenkedve, mire Gates megrántotta a vállát.

-          Szerencsére, Karpowski nyomozó nem hallotta a híreket, így az utolsó pillanatban még fogadhattam! Szóval, én nyertem, jár a pizza egy teljes hétig, amit természetesen maguk állnak! – folytatta teljes nyugodtsággal a hangjában – ami a szemüvegem ellopását és a szerelmes verset illeti, kíváncsian várom, hogyan oldják meg! Sok sikert! – rejtette el mosolyát a döbbent arcokat látva, majd távozott.

-          Te lopod el a szemüveget! – mutatott egymásra Ryan és Javi egyszerre, mire Castle megfogta Kate karját, és miközben a két nyomozó azon vitatkozott, ki fogja meglopni a kapitányt, kisurrantak az épületből.

Kate fáradtan huppant le a díványra, amikor hazaértek, miközben Castle a dohányzó asztalra pakolta az aktákat, amiket hazahozott. Bár még mindig nem értette, miért akar dolgozni a nyomozó, elismerte, hogy nem kívánhatja tőle, hogy semmittevéssel töltse a napokat, és így legalább van esélye behozni a lemaradását a papírmunkában. Miután gyorsan forró vizet engedett a kádba, és megvetette az ágyat, a nő mellé telepedett a kanapéra, és ráhajolva a finom ajkakra, gyengéden becézni kezdte azokat.

-          Elkészült a víz. Mártózz meg benne, addig készítek valami vacsorát – súgta halkan az író, mire Kate elmosolyodott, és nagyot nyújtózott. Karján a seb még feszült kissé, de korántsem járt akkora fájdalommal a mozdulat, mint másfél héttel korábban.

-          Eleget voltam már egyedül – mormogta bele a csókba, miközben karjai átölelték szerelme nyakát – gyere velem – suttogta kihívón, mire Castle is elmosolyodott.

-          És mi lesz az ágynyugalommal, Beckett nyomozó? – kérdezett vissza, akadékoskodva, Kate pedig, mélyen a szemébe nézve, válaszolt.

-          Az ágy meglesz! – kacsintott rá a férfira, miközben birtokba vette a keskeny, érzéki ajkakat, Castle-nek pedig, esze ágában sem volt ellenkezni. Nyelvük lágyan, érzéki mozdulatokkal keltette életre vágyaikat, mely egyre nagyobb erővel lángolt, ahogy végig simogatták a másik minden porcikáját. Kate anélkül emelkedett fel a kanapéról, hogy egy pillanatra is elszakította volna ajkát a férfiétól, miközben lassú, simogató mozdulattal hámozta le róla a zakót, hogy aztán ujjai az ing gombjaival kezdjenek babrálni. Castle finoman húzta ki a nadrágból az inget, melyet a nő viselt, és gyengéden szabadította meg tőle, miközben ajkával nyaka vonalát, majd melltartóba bújtatott melleit kényeztette.

-          Mit szólnál hozzá, ha később vennénk igénybe a kádat? – kérdezte elakadó hangon, amikor megérezte, hogy Kate kecses ujjai már nadrágja cipzárját húzzák le, és megtalálja az utat a résen át.

-          Azt, hogy a kötéssel a karomon úgyis csak zuhanyozhatok! – felelte Kate ziháló mellkassal, ahogy Castle levette a melltartót, és már meztelen melleit becézték ujjai. Szinte egyszerre kezdtek el araszolni a hálószoba felé, miközben Castle ügyes mozdulattal lépett ki a nadrágból, és mire az ágyhoz értek, már Kate nadrágját is kigombolta. Miután a nő leült az ágyra, Castle finoman hanyatt fektette, és lehúzta róla bugyijával együtt a ruhadarabot, majd megszabadulva saját alsóneműjétől, óvatosan, nehogy túlságosan nehéz legyen a nőnek, elhelyezkedett rajta, és ismét megcsókolta. Nyelve puhán barangolta be az édes mélységet, mialatt keze a végletekig fokozta a vágyat azzal, hogy a selymes bőr minden centiméterét ördögi lassúsággal simította végig. Ajka felváltva kalandozott a nő nyakán, mellén, hasán, és elégedetten mosolyodott el, amikor Kate egyre türelmetlenebbül mocorgott alatta, csípőjét feszülő férfiasságához préselve, ujjai pedig, hátába mélyedtek, így sürgetve az eggyé válásra. Amikor már ő sem bírta tovább érzékeik kínzását, megadta a nőnek, és saját magának is, amit testük követelt, és gyengéden eggyé vált szerelmével, hogy aztán összehangolt mozgással, együtt érkezzenek el a beteljesülésbe. Kate ajkáról szaggatott sóhaj tört fel, Castle pedig, ernyedten fúrta fejét a nő nyakának vonalába, miközben apró, puha csókokkal borította be, míg végül ismét ajkára talált, és lágy csókot váltottak. Castle legördült a nőről, és a mellkasára vonva, kezdte cirógatni a hátát, miközben az elmúlt hetek történésein gondolkodott. Végül erőt véve magán, halkan megszólalt.

-          Rettegtem, Kate – suttogta, mialatt keze folyamatosan simogatta a nőt, aki most nagyot nyelve nézett fel rá, és simított végig puhán az arcán, ő pedig, folytatta – azt hittem, sosem tarthatlak többé a karomban.

-          Itt vagyok, Castle, és nem megyek sehova! – ígérte meg komoly hangon, így próbálva megnyugtatni a férfit, mire az, lenézve rá, közelebb hajolt, és megcsókolta.

-          Mindig – mondták ki egyszerre, majd újabb csókot váltottak. Miután ajkaik elváltak, Kate mosolyogva hunyta le a szemét.

-          Mi az? – kérdezte halkan duruzsolva az író, de amikor nem kapott választ, még kíváncsibb lett – min mosolyogsz? – ismételte meg a kérdést, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Nem tudom, csak elfogott egy különös érzés. – felelte lágy hangon a nő, miközben kezével a férfi tarkóját simogatta, aki egy percre sem vette le tekintetét a zöldes-barna szemekről.

-          Ez az újdonság varázsa – válaszolta Rick komoly arccal, mire Kate értetlenül nézett rá, ő pedig, nem habozott, hogy elmagyarázza – igen, igen! Az újdonság varázsa, mivel ezúttal nem csörög a telefonod, semmi nem szakítja meg a legszebb pillanatunkat, és… - folytatta volna, de abban a pillanatban megszólalt a mobilja, mely hangos zenéléssel adta tudtára, hogy a hívó fél, milyen türelmetlen.

-          Aha, az újdonság varázsa, mi? – csipkedte meg Kate, miközben figyelte, ahogy szerelme felemeli farmer nadrágját, és előhalássza a készüléket – ez tényleg új, mert kivételesen a tiéd csörög, és nem az enyém – helyezkedett el kényelmesen az ágyon, karjait feje alá téve, mire az író kihívón nézett rá.

-          Figyeld csak ezt a mozdulatot! – húzta végig ujját a kijelzőn, így elnémítva a készüléket, majd a földre dobta, és a nő fölé magasodva, hajolt egészen közel a csábító ajkakhoz, úgy suttogta, szinte a szájába a szavakat – ha jó leszel, neked is megtanítom, hogyan kell csinálni – búgta halkan, majd a nő válaszát meg sem várva, ráhajolt az ajkaira, és lágyan megcsókolta, ezzel maguk mögött hagyva minden félelmet, aggodalmat, bizakodva tekintve a jövőbe.

VÉGE!

Az újdonság varázsa 36. rész

36. rész

Castle egy percre sem vette le szemét a nyugodtan alvó nőről, aki ezúttal már egy kórházi szobában pihent, de még mindig nem tért magához, így azt sem tudhatta, hogy ő a poklok poklát állja ki az aggodalomtól. Miközben szerelme kezét simogatta, ismét felidézte a pillanatot, amikor a várószobában megjelent az orvos. Miután Kate-t megtalálták, Javiék gondoskodtak arról, hogy Josh előzetesbe kerüljön, a mentő pedig, percek alatt kiért a helyszínre. Az orvos, aki a kunyhónál megvizsgálta a nyomozónőt, semmi konkrétumot nem tudott elmondani az állapotáról, csak annyit, hogy nagyon súlyos a helyzet, és minél előbb kórházba kell szállítani. Még legalább három órának el kellett telnie, ami egy örökkévalóságnak tűnt az író számára, míg végre megjelent egy 30-as éveinek végén járó, barátságos, de fáradt tekintetű orvos, hogy felvilágosítást adjon. Ahogy Castle ránézett a gondterhelt arcra, szívét összerántotta a félelem, és nagyot nyelve állt fel a székről, melyen várakozott.

-          Mr. Castle? – kérdezte az orvos, mire Rick bólintott, ő pedig, folytatta – a barátja állapota stabil, de még egyáltalán nincs túl az életveszélyen – magyarázta halkan, láthatólag minden egyes szót megválogatva, így próbálva elérni, hogy ne ijesszen rá nagyon a hozzátartozóra, de ne is ringassa tévhitbe – a fejsérülése ugyan nem komoly, a CT semmiféle bevérzést nem mutat, de a seb a karján elfertőződött, hála a koszos víznek, és a tetejébe még meg is fázott. A láza majdnem 41 fok volt, amikor behozták, ami túlságosan magas ahhoz, hogy a szervezet megbirkózzon vele…

-          Ez mit jelent egész pontosan? – kérdezte remegő hangon az író, mire az orvos megvakarta sűrű, világos szőke hajszálakkal borított feje búbját, mely mozdulattól homlokába hullott néhány tincs, ő azonban, figyelemre sem méltatta, csak nagyot sóhajtott.

-          Nézze, nem fogok hazudni magának! Antibiotikumot kap, és más gyulladáscsökkentő gyógyszereket, melyek segíthetik legyőzni a fertőzést, de a legnagyobb probléma a láz, ami alig csökkent, mióta behozták. Ha nem tudjuk megszüntetni, vagy legalábbis hőemelkedéssé redukálni, károsodhatnak a szervek. Vese, máj, de a legnagyobb veszélyben a szív van…

-          A szíve? Károsodhat a szíve? – döbbent meg Castle, miközben úgy érezte, minden erő kifut a lábából, az orvos pedig, bólintott.

-          Nem tudjuk, mióta van ilyen magas láza, így az sincs kizárva, hogy már roncsolódott a szív. Holnap kora reggel elvisszük egy szívultrahangra, hogy megbizonyosodjunk róla, van még időnk – felelte nyílt, őszinte tekintettel az orvos, mire Castle nagyot nyelt.

-          Az jelent valamit, hogy nagyjából két napja tűnt el? – kérdezte reménykedve, mire a férfi néhány másodpercig gondolkodott, végül bólintott.

-          Igen, jelent, Mr. Castle! Reményt! Ami a mi szakmánkban rengeteg! – mosolyodott el szomorkásan, majd hozzátette – a 194-es szobába vittük, infúziót kap a gyógyszerek mellett, hogy megelőzzük a kiszáradást. Ha szeretne, bemehet hozzá – fűzte hozzá, majd távozott a liftek irányába. Castle nagyot sóhajtott, ahogy kiragadva magát az emlékek sorából, ismét minden figyelmét a nőnek szentelte. Kate arca kisimult volt, semmiféle jele nem volt annak, hogy az életéért küzdene, miközben a karjába kötött infúzió komótos lassúsággal csepegett.

-          Castle? – hallotta meg hirtelen Javi hangját a háta mögött, mire odafordult, és a nyomozó aggódó arcával találta szemben magát – hogy van? – kérdezte nehezen, miközben Ryan is beljebb nyomult a szobába.

-          Nem jól – nyögte ki az író, ismét a nő felé fordulva – túl magas a láza, és ha nem sikerül csökkenteni, károsodhatnak a szervei… nem akarom elhinni, hogy ez velünk történik meg! – tört fel belőle fojtott hangon, majd folytatta – először a fájdalom a tudatra, hogy meghalt, hogy soha többé nem láthatom, most pedig, megtaláltam ugyan, de csak azért, hogy végig nézzem a halálát! – keseredett el teljesen a férfi, mire Ryan szótlanul tette vállára a kezét, így biztosítva együtt érzéséről, Javi azonban a fejét rázta.

-          Miről beszélsz, haver?! Nem fog meghalni! Beckett erős nő, aki megtanult küzdeni, és most sem fogja feladni! Ahogy te sem adhatod fel! – rótta meg szeretettel, szigorú hangon barátját, majd folytatta – éreznie kell, hogy hiszünk benne, sőt, tudjuk, hogy felépül!

-          Igazad van! – költözött ismét remény a kék szemekbe, ahogy Javira nézett Castle – nem fogja feladni, mert tudja, hogy szeretem! Nem fog itt hagyni engem, sosem tenne ilyet, ugye? – kérdezte megerősítést várva, mire mindkét férfi bólintott. Néhány percig még beszélgettek, majd a két nyomozó távozott, Castle azonban, egy percre sem akarta egyedül hagyni szerelmét, hiába javasolták neki, hogy menjen haza, és pihenjen pár órát.

A napok teltek, és úgy tűnt, Kate állapota nem akar javulni. A sebe sokkal szebb lett ugyan, eltűnt a vörös folt a varrat körül, de a láza még mindig magas volt. A szívultrahang eredménye mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére negatív lett, így csak abban bízhattak, hogy a gyógyszerek majd segítenek a nőnek. Castle minden napot a kórházban töltött, csak pár órára ment haza aludni, és zuhanyozni, és ha bent volt, folyamatosan beszélt a nőhöz. Ezúttal is, éppen egy otthoni frissítő zuhanyból érkezett meg a kórházba, és mint minden alkalommal, most is hozott a nőnek kedvenc virágaiból egy csokrot. Amikor belépett, a csokrot az éjjeli szekrényen lévő vázába helyezte, kissé összenyomorítva az előző napon hozottal, majd rámosolygott a békésen alvó nyomozóra, és lehajolt, hogy a szokásos módon megpuszilja a homlokát. Ahogy ajka szerelme homlokához ért, meglepetten emelte fel fejét, és ráncolta össze a szemöldökét, aztán ismét megcsókolta, de ezúttal már nem csak a homlokát, hanem az ajkát, arcát, sőt a kezét is, majd izgatottan tépte fel az ajtót, és rontott ki a folyosóra. Rohanva tette meg az utat, egészen a nővérpultig.

-          Nővér! Hol az orvos? Hol van Dr. Leonard? Kate Beckett nyomozó orvosa? – kérdezte levegő után kapkodva, mire a nővér, aki nem tudta, mire vélni az izgatottságot, riadtan nyúlt a készülék után, hogy értesítse a keresett férfit. – tudja, mit? Maga is jó lesz! – jelentette ki, meg sem várva, hogy a szőke, 20-as éveinek végén járó nő megtalálja az orvost, átnyúlt a pulton, megragadva a kezét, és a szoba felé kezdte húzni. Amint beértek, az ágy mellé állította, és a nyomozóra mutatott – nincs láza! Úgy értem, már nem meleg a homloka, sőt, semmije sem meleg! – hadarta egy levegővel, mire a nővér kissé kétkedve nyúlt a digitális lázmérő után. Az a néhány perc, amíg a gép dolgozott, szinte elviselhetetlen hosszúságúnak tűnt, és amikor meghallották a jellegzetes sípoló hangot, Castle türelmetlenül dobolt a lábával, majd állt egészen szorosan a nővér mögé, hogy ő is lássa a kijelzőt a lázmérőn.

-          37,1 – szólalt meg a nővér, akinek mellén lévő kitűzőjén a Mary felirat díszelgett, és hangjából jól kivehető volt a megilletődöttség – ezt nem értem! Hajnalban mértem, akkor még bőven 38 fölött volt…

-          Na és?! Miért kell mindent érteni? Egyszerűen csak örülni kell a csodának! – feleselt vidáman Castle, akit az sem érdekelt volna, ha egy igazi tündér jelenik meg, és viszi lejjebb a nyomozó lázát. Ő pusztán örült a ténynek, hogy elmúlt az életveszély. - mikor fog magához térni?

-          Nem tudom, beszélni kell a doktor úrral – felelte a nővér, mire Castle bosszúsan húzta össze szemöldökét.

-          Akkor szóljon neki, hogy vizsgálja meg! – zizegett tovább a férfi, mire Mary nővér égnek emelte a szemét.

-          Mr. Castle, ez nem így működik, érti? A doktor jelenleg operál, de amint végzett, szólok neki.

-          Mikor állt neki a műtétnek, hány órás a műtét? – záporoztak a kérdések, hiszen Castle minél előbb tudni akarta, mit is jelent pontosan, hogy végre megbirkózott szerelme a lázzal.

-          Nem tudom! Nem maga körül forog a világ! Megértem, hogy izgatott, és beszélni akar az orvossal, de legyen türelmesebb! – vonta össze szigorúan a szemét a nővér, mintha egy virgonc gyerekkel beszélne – a barátja láza lement, ettől fogva már csak jóra számíthat, tehát nyugodjon meg, és várjon szépen! – felelte megmásíthatatlan hangon, majd távozott, miközben Castle durcásan nézett utána.

-          Látom, örömmel mész mások agyára – rántotta ki a bosszúságból egy törékeny, halk hang, mire megpördült, és hitetlenkedve nézett bele a zöldes-barna szemekbe, melyekben azt hitte, soha többé nem mélyülhet el.

-          Tudod, milyen vagyok. Szeretek bosszantani másokat – lépett közelebb, és az ágy melletti székre ülve fogta két kezébe a nyomozónő kezét.

-          Azt hittem, ezzel csak engem tisztelsz meg – suttogta kissé erőtlenül, miközben tekintetét egy percre sem vette le a könnybe lábadt, kék szemekről, mely könnyek erős kontrasztot mutattak a mosolygó, érzéki ajkakkal.

-          Mindenkit bosszantok, de veled élvezem a legjobban! – súgta vissza, majd elkomolyodva húzódott közelebb a nőhöz – azt hittem, elveszítelek, Kate. Azt hittem, sosem bosszanthatlak többé… sosem… szerethetlek… - csuklott el a hangja, mire Kate szerelmesen simított végig arcán, egészen a nyakáig, aztán közelebb húzta magához.

-          Nem rázol le olyan könnyen, Richard Castle – mosolyodott el, így eloszlatva a sötét felhőket, melyek rátelepedtek az író utóbbi néhány napjára, hogy aztán megcsókolja. Ajkuk finoman, puhán találkozott, ők pedig, lehunyt szemmel élvezték ki minden másodpercét, egészen addig, amíg egy diszkrét torokköszörülés félbe nem szakította a meghitt pillanatot. Dr. Leonard mosolyogva figyelte a jelenetet, miközben hálát adott Istennek, mint minden alkalommal, amikor azt tapasztalta, hogy besegít a munkájába. Castle még egy utolsó csókot hintett a puha ajkakra, aztán elhagyta a szobát, hogy a férfi megvizsgálhassa szerelmét. Alig 15 perc múlva, nyílt az ajtó, és ő ismét beléphetett, arra azonban nem számított, ami bent fogadta. Kate gondterhelt arccal ült az ágyon, melyet kissé megemeltek, hogy kényelmesebb legyen, majd amikor ránézett a férfira, nagyot sóhajtott.

Az újdonság varázsa 35. rész

35. rész

Javi és Ryan némán, értetlenséggel vegyes csodálkozással nézték, ahogy Castle először a vezető ülés felőli ablakot veszi szemügyre, aprólékosan, minden millimétert megvizsgálva, majd néhány perc elteltével az anyós felőli ablak következett. Futólag egymásra néztek, de egyikük sem tudta, mi történhetett az íróval, aki eddig a pillanatig úgy tűnt, mintha arra is képtelen lenne, hogy egyedül hazamenjen.

-          Nem haltak meg! – kiáltott fel Castle, és várakozón nézett a fiúkra, olyan tekintettel, mint akiknek ebből a néhány szóból is érteniük kellene, mire jött rá éppen, de azok csak összeráncolt szemöldökkel néztek vissza rá.

-          Castle… ne csináld ezt, haver… - lépett hozzá közelebb Javi, vállára téve kezét, mint, aki pontosan tudja, mi folyik itt. Úgy gondolta, az író most érkezett a gyász öt fázisából a tagadásba, de Castle villámgyorsan rázta le magáról.

-          Nem értitek? Életben vannak! – tartott ki álláspontja mellett, de amikor látta, hogy a két férfi még mindig nem érti, csak sajnálkozva néznek rá, folytatta – nézzétek meg az ablak szilánkjait! Kifelé törtek, nem befelé! Az ablakot kilőtték, és nem a nyomás törte be! Tényleg nem értitek?! – emelte meg most már kissé a hangját. Úgy érezte, minden percet elvesztegetnek, és szíve szerint, azonnal szerelme keresésére indult volna. A két fiú egy pillanatra összenézett, majd Javi kapcsolt először, egy kézmozdulattal intette oda magához az egyik helyszínelőt. A középkorú, kopaszodó férfi kíváncsian állt meg a nyomozó előtt, mire Javi az ablakra mutatott, és felvázolta, amit az író elmondott neki. A helyszínelő apró, közel ülő szemei gyorsan cikáztak az ablakok, és a három férfi között, miközben elgondolkodva rágcsálta belső ajkát.

-          Elméletileg lehetséges… - felelte lassan, minden szót megfontolva, majd amikor látta, hogy a két nyomozó, és az író még mindig feszülten figyeli, jobban szemügyre vette az ablakokat, végül bólintott – igen. Lehetséges – ismételte meg, mire Javi úgy érezte, mindjárt felrobban a dühtől.

-          Akkor nem gondolja, hogy ezzel kellett volna kezdeni?! – tört fel belőle számonkérőn, mire a helyszínelő meghúzta a vállát.

-          Nézze, a kocsi átvizsgálására még nem jutott időnk, ráadásul, így szabad szemmel nem tudom megállapítani, hogy valóban kilőtték az ablakot, és nem a nyomás zúzta be az üveget! – védekezett azonnal a férfi, mire Javi ingerülten rázta meg a fejét.

-          Essenek neki! – utasította őket, mire amaz bólintott, és elment, Castle pedig, izgatottan lépett oda hozzájuk.

-          Induljunk! Meg kell találnunk őket! – sürgette a két nyomozót, mire Ryan nagyot sóhajtott.

-          Castle, ugye tudod, hogy nem biztos, hogy életben vannak… - próbálta kissé lenyugtatni az írót, így megóvva egy újabb csalódástól, majd folytatta – 50% az esélye annak, hogy…

-          Igen! 50, ami 50-el több mint a semmi! – vágott közbe Castle elszánt tekintettel, és a kék szemekbe újra visszatért az élet – értsd meg, Ryan, hogy amíg 1% esély is van arra, hogy Kate életben van, én nem fogom feladni! – jelentette ki magabiztos, határozott hangon, mire Ryan Javira nézett, aki bólintott, Castle pedig, azonnal a piros Dodge felé indult. Szívében, mint egy főnix madár kelt életre ismét a remény, elnémítva a fájdalmat, és a szomorúságot, melyet Kate elvesztésének gondolatai szültek, és most már minden gondolatát az, kötötte le, hogyan találhatná meg szerelmét.

Kate messziről érzékelte, hogy Josh a szobába lép, de bármennyire erőlködött, nem tudta kinyitni a szemét. Fogai összekoccantak, annyira fázott, annak ellenére is, hogy miután egyedül maradt, kelletlenül, de felvette a száraz ruhákat, melyeket a férfi hozott neki. Egyúttal karján a sebet is megnézte, és csalódottan vette tudomásul, hogy a kötés, mely takarta, fehérből szürkés-barnás színűre változott az alvadt vértől, és a Hudson koszos vizétől. Ingéből tépett le egy darabot, és kötötte be vele a sebet, hogy ne maradjon fedetlenül, miközben megpróbálta kicsit kimosni a fürdőszobában. Mivel fejfájása nem akart szűnni, erőtlenül hanyatlott le a párnára, és szinte azonnal mély álomba merült. Fogalma sem volt róla, mennyit alhatott, de ahogy résnyire nyitotta szemét, az ablakból sötétséget látott, és csak a hold fénye világította be a szobát. A következő pillanatban érezte, hogy Josh közelebb lép hozzá, és hűvös tenyerét a homlokához érinti.

-          Már csak ez hiányzott… tűzforró – hallotta a hangját olyan mélyről, mintha egy kútból beszélne, miközben amaz, folytatta – így nem cipelhetem magammal – bosszankodott a férfi, miközben az órájára pillantott – úgy tűnik megfázott… vagy a seb fertőződött el – fűzte hozzá, ahogy meglátta a szürke póló rövid ujja alól kikandikáló ideiglenes kötést, melyen már szintén átszivárgott a vér – az eredményt illetően tök mindegy, melyik. Hahó! – rázta meg kissé a nőt, így próbálva életet lehelni bele, de amikor felemelte a kezét, az, erőtlenül hanyatlott vissza az ágyra – fel tud kelni? – kérdezte teljesen feleslegesen, mire Kate mormogott valamit, amit azonban a férfi nem értett. Végül, feladva a próbálkozásokat, legyintett – akkor maga nélkül megyek! Sajnálom, hogy ilyen állapotban kell itt hagynom – nézett végig a nőn, aki láthatóan nagyon rossz állapotban volt a láz, és vérveszteség miatt, miközben egy sporttáskába, mely tele volt ruhákkal, bedobált néhány személyes holmit az éjjeli szekrény polcáról – de be kell látnia, hogy így nem vonszolhatom végig magammal az államokon – magyarázkodott sajnálkozó hangon, majd az ajtó felé indulva, még megállt néhány másodpercre, és hozzátette – ha átértem a határon, Mexikóból majd telefonálok, és küldök segítséget. Addig próbáljon nem meghalni, Beckett nyomozó. Daliah Kenneth megérdemelte a halált, de semmi kedvem hozzá, hogy egy rendőr halála is az én lelkemen száradjon – halkult el a hangja, majd elhagyta a szobát. Kate minden erejével azon volt, hogy fel tudjon kelni az ágyból, de végtagjai ólomsúlyúnak bizonyultak. Ahogy felemelte fejét, szédülni kezdett, és felkavarodott a gyomra. Testét megállás nélkül rázta a hideg, azt a kevés erőt is kivéve belőle, ami maradt, míg végül nem bírta tovább, és visszahanyatlott a párnára. A jótékony sötétség egyre inkább húzta lefelé, mintegy csábítva, hogy engedjen neki, és hunyja le szemét, miközben hallotta, hogy az előtérben kiabálások hangzanak fel, és meg mert volna esküdni rá, hogy Javi hangját hallja, aki felszólítja Josh-t, hogy feküdjön a földre. A következő pillanatban kivágódott a szoba ajtaja, és Castle lépett be rajta, aki szinte azonnal meg is torpant, és nagyot sóhajtott. Castle szótlanul nézte az ágyban fekvő nőt, akit még sosem látott ilyen sebezhetőnek, leszámítva, amikor meglőtték a temetőben, két évvel korábban. A kezdeti megkönnyebbülést, hamar felváltott a félelem, amikor közelebb lépett, és rájött, milyen rossz állapotban van szerelme. Kate egész testében remegett, annak ellenére, hogy a szobában meleg volt, párnája úszott az izzadságban, haja a homlokára tapadt, és képtelen volt arra, hogy kinyissa a szemét. Castle nagyot nyelve térdelt az ágy mellé, és puhán tűrte el a kóbor tincseket a nő arcából, miközben félelem szorította össze torkát, ahogy megérezte, milyen forró a homloka. Bármennyire is örült, hogy szerelme életben van, és megtalálta, az aggodalom átvette helyét a szívében az öröm felett, és most már csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb kórházba juttassa.

-          Kate… - suttogta halkan, miközben keze egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást, Kate pedig, résnyire nyitotta szemét, mely csillogott a láztól, és most egészen sötét barna színben tükrözte vissza az éjjeli lámpa fényét, melyet még Josh kapcsolt fel ágya mellett.

-          Castle? – kérdezte erőtlen hangon, miközben halvány mosoly futott át ajkán – eljöttél értem? – folytatta nehezen szedve a levegőt, mire Rick bólintott, ő pedig, hitetlenkedve hunyta le ismét a szemét. Átkozta a sorsot, amiért ezt a kegyetlen tréfát űzi vele, hogy azt hallucinálja, Rick itt van mellette, és az álom olyan valóságos volt, hogy még a gyengéd kezek simogatását is érezte felhevült bőrén.

-          Itt vagyok, és elviszlek innen – suttogta tovább Castle, miközben még közelebb hajolt, és homlokát a nőéhez érintette – tarts ki, Kate! Kérlek! – folytatta továbbra is halk, meggyőző hangon, majd hozzátette – szeretlek! Hallod? Nem hagyhatsz itt! – fűzte hozzá, majd puhán megcsókolta. Ajkát szinte égette a nő forró ajka, ő mégis édesebbnek érezte ezt a csókot, mint bármelyiket a sok közül, hiszen egy nappal korábban még nem hitte volna, hogy újra ajkán érezheti az ízét. Amikor a fiúkat sikerült meggyőzni, hogy Kate életben van, azonnal a kapitányságra mentek, és mindent felforgattak Josh múltjából. Így akadtak rá a férfi nagyapjának kunyhójára, de az a 12 óra, míg végre a parancsot is megkapták, és elindulhattak, maga volt a pokol Castle számára. Castle még egyszer megcsókolta a nőt, éppen akkor, amikor Ryan jelent meg az ajtóban.

-          A mentők nemsokára itt lesznek – szólalt meg halkan, diszkréten figyelmen kívül hagyva a jelenetet, amit látott, és amely csak megerősítette abban, amit gondolt, mire Castle bólintott.

-          Hallod ezt, Kate? Hamarosan biztonságban leszel – biztatta a nőt nyugodtan, mire Kate nagyot sóhajtott, és hagyta, hogy a sötétség, mely olyan csábító volt, magával ragadja.

Az újdonság varázsa 34. rész

34. rész

Javi alig tudta felfogni, amit ötszáz méterrel maguk előtt látott. Amikor rájött, hova vezet Josh útja, már tudta, hogy még jobban le kell maradnia, hogy a férfi ne vegye észre, hogy követik, de érezte, hogy túl késő, és ezt csak megerősítette, amikor a Ford hirtelen irányt váltott. Amit azonban látott, képtelen volt elhinni, felkészülni rá, pedig lehetetlen volt. Szinte ösztönösen lépett a gázra, hogy minél hamarabb odaérjen, és amikor sikító fékekkel megállt, mely hang belehasított a levegőbe, megtörve a sirályok, a szél, és a víz mólóhoz csapódó hangjának megkomponált egységét, már csak a szürke autó tetejét látta, ahogy azt is elnyeli a sötét, zavaros víz. Castle a másodperc tört része alatt ugrott ki az autóból, és rohant egészen a móló széléig. Szíve őrült iramot diktált, és csak az zakatolt a fejében, hogy Kate is az autóban ült. Abban az autóban, mely eltűnt a víz alatt. Éppen azon volt, hogy utánuk ugrik, hogy segítsen szerelmének, amikor hirtelen egy erős kezet érzett meg a mellkasán. Kevin keze volt az, aki szinte tudta, mire készülne a férfi.

-          Castle! Ne! Nem tehetsz semmit… - nyögte nehezen a szavakat, miközben megrendülten figyelte, ahogy az író összeszorított szájjal rázza meg a fejét.

-          Engedj! Segítenem kell! – rugaszkodott neki újfent az író, de ezúttal már Javi is a vállára tette a kezét.

-          Nem tudsz… - suttogta halkan, majd hozzátette – talán… nemsokára felbukkannak – szólalt meg reménykedve, mire mindhárman szótlanul meredtek a víz felszínére. Castle minden imát elmormolt, amit ismert, amit valaha hallott, miközben levegőt sem mert venni.

-          Kérlek… - suttogta a vizet szuggerálva, miközben maga sem tudta, hogy szerelmét kéri, tartson ki, és bukkanjon fel, vagy a vízhez imádkozik, hogy adja vissza neki a nőt, akit mindennél jobban szeret, esetleg éppen magához Istenhez fohászkodik, hogy ne vegye el tőle – kérlek… Kate… - halkult el egyre jobban a hangja, miközben a percek egyre csak teltek. Szeme sarkából érzékelte, hogy Javi a telefonjáért nyúl, és segítséget hív, miközben ő maga megmozdulni sem tudott. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, de lassan érzékelni kezdte, hogy megjelennek a könnyűbúvárok, egy daru, és mint egy lassított filmben, elkezdték a felszínre vontatni az autót. Castle megkövülten állt a móló szélén, miközben szíve szerint, felüvöltött volna a fájdalomtól, és a tehetetlenségtől. Ahogy megpillantotta az üres autót, könnyes szemmel kényszerítette magát, hogy egy percre se vegye le róla a tekintetét, miközben öklét a szája elé tartva akadályozta meg, hogy feltörjön tüdejéből az elfojtott zokogás, bal kezével pedig, Ryan vállába kapaszkodott, hogy lábai össze ne rogyjanak alatta. Fogalma sem volt róla, hogy létezik akkora fájdalom, mint amit akkor érzett, amikor az autót lerakták a móló betonozott kövezetére, és megjelent egy könnyűbúvár. A magas, 30-as éveinek elején járó, vékony, de szálkás izomzatú férfi, szomorú szemekkel állt meg előttük.

-          Az autó üres volt, holtesteket nem találtunk – vázolta fel a helyzetet a férfi, mire Castle érezte, hogy émelyegni kezd, és a fájdalom minden erejétől megfosztja. Tartása megingott, és csak messziről érzékelte, hogy Ryan erősebben markolja meg karját, mialatt a búvár tovább beszélt – itt nagyon erős a sodrás… talán lejjebb megtaláljuk őket…

-          Köszönjük – préselte ki magából a szavakat Kevin, miközben Castle-re nézett, aki úgy érezte, eddig bírta. Szemét lehunyva hagyta, hogy könnyei kipotyogjanak, és egyáltalán nem szégyellte őket. Nem érdekelte, ki látja, hogy sír, csak szabadjára akarta engedni a fájdalmát. – Nem kell ezt végignézned, Castle – hallotta meg most távolról Ryan hangját, mire fátyolos tekintettel nézett rá. Ryan elnyomott egy sóhajt, ahogy meglátta, hogy a máskor vidáman, komiszan csillogó szemekből, eltűnt az élet, és átadta helyét a mélységes szomorúságnak.

-          Itt akarok lenni, amikor… - csuklott el a hangja az írónak, majd összeszedte magát, és belenézett a megértőn, együtt érzőn ránéző Kevinre – látnom kell… - suttogta halkan, mire Kevin bólintott, jelezve, hogy megérti, ő pedig, folytatta – ha tudtam volna, hogy utoljára beszélek vele… nem mondtam el neki, mennyire szeretem… - halkult el megint a hangja, mire a nyomozó nagyot sóhajtott.

-          Tudta. Tudta, hogy szereted, ebben biztos vagyok – veregette meg az író vállát szomorúan Kevin, majd folytatta – és abban is, hogy ő ugyanígy érzett, még ha nem is mondta soha… - tette hozzá, mire Castle könnyes szemmel nézett rá.

-          Erre én képtelen vagyok! – tört fel az íróból fájdalmasan, miközben lassan hátrálni kezdett a mólótól – nem tudom végig csinálni, nem megy! – rázta meg a fejét, így nyilvánvalóvá téve, hogy meghaladja az erejét, ami történt, hogy képtelen megbirkózni a veszteséggel, mire Ryan Javi felé fordult, aki mozdulatlanul nézte, ahogy barátjuk a szürke autóhoz megy, és megtámaszkodva azon, hajtja le fejét.

Kate úgy érezte, mintha millió gonosz kis manó kalapáccsal verne azonos ütemet a fejében, miközben szemét próbálta kinyitni. Amikor szemhéjai végre engedelmeskedtek, egy szobát látott, melyben félhomály uralkodott. A nap első sugarai kíméletlenül törtek utat maguknak az ablakon, jelezve, hogy hajnalodni kezdett. A berendezés puritánságról, és gyakorlatias szemléletről árulkodott. A fából készült ágyon kívül helyet kapott még egy asztal, két fotellel, és egy televízió. A szobából két ajtó nyílt, az egyik nyilván a fürdőszobába, míg a másik az előtérbe, ahonnan poharak koccanása, és kanálcsörgés zaja szűrődött be. Kate lüktető homlokára szorította kezét, és szinte azonnal kitapintotta a kötést, mely eltakarta a sebet, amit valószínűleg akkor szerzett, amikor az autójuk a Hudsonban landolt. Fogalma sem volt róla, hogyan sikerült megmenekülnie, ahogy azt sem tudta, hogy került oda, ahol most fekszik. Végtagjait ólomnehéznek érezte, a fejfájás szinte elviselhetetlen volt, karja pedig, olyan erősen hasogatott, mint még soha addig. Egyértelmű volt, hogy a fürdőzés nem tett jót a nyílt sebnek, és csak reménykedhetett benne, hogy aki a fejét beragasztotta, az a karját is átkötötte, így elkerülve a fertőzést. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt a szobaajtó, és belépett rajta vendéglátója.

-          Éppen itt volt az ideje, hogy magához térjen! Már kezdtem aggódni – mosolygott rá Josh, aki tiszta, kék inget, vörös nyakkendőt, és hozzá sötétkék öltönynadrágot viselt – bocsásson meg, hogy nem öltöztettem át, de úgy éreztem, nem lenne helyénvaló. Hoztam tiszta, száraz ruhát, nyugodtan átveheti – tett le az ágy lábához egy fekete farmert, és egy szürke pólót, miközben másik kezében egy csésze, forró, gőzölgő italt szorongatott. Kate, akinek minden porcikája átfagyott a fűtetlen helyiségben, vizes ruhákban, vágyakozva nézte a csészét, melyből a gőz, mint egy békés indián üzenet szállt a plafon felé, de előbb harapta volna le a nyelvét, mint, hogy bármit elfogadjon elrablójától.

-          Mit keresünk itt? – kérdezte, ügyelve, nehogy összekoccanjak a fogai, mire Josh körülnézett a szobában, majd az ággyal szemközti kandallóhoz lépett, és komótosan alágyújtott a korábban patinás rendben felhalmozott farönköknek.

-          Ez itt anyai nagyapám vadász kunyhója. Minden évben kijövök néhány hétre, és úgy terveztem, itt várom meg, amíg csillapodik a cirkusz ebben a csúnya gyilkossági ügyben. – magyarázta készségesen, miközben Kate felé nyújtotta a csészét, aki azonban makacsul, összeszorított szájjal nézett farkas szemet vele, mire Josh megrántotta a vállát – ha nem, hát nem. Én csak jót akarok. – tette le a teát az éjjeli szekrényre, majd amikor nem kapott választ, folytatta – nézze, én sem így terveztem, oké? Eredetileg szépen idekocsikáztunk volna, felvettem volna néhány cuccomat, magát itt hagyom, én meg eltűnök a mexikói határ felé! Az egész a maga hibája! Mi a fenének piszkált bele a kormányba, he? Azt hittem, otthagyjuk mindketten a fogunkat! – háborodott fel, mire Kate gúnyosan elmosolyodott.

-          Ha csak egy fikarcnyit is keresztbe tehettem magának, már boldogan halok meg! – szúrta oda, mire Josh elmosolyodott.

-          Azt hiszi? Éppen ellenkezőleg, szívi! A lehető legjobb dolgot tette! Most legalább mindenki azt hiszi, hogy meghaltunk! Nemcsak maga, én is! Így sokkal nyugodtabban el tudok tűnni! – vihogott fel örvendezve, mialatt Kate döbbenten nézett rá, ő pedig, folytatta – persze, nem volt könnyű életben maradni, főleg úgy, hogy maga eszméletlen volt, de végül megoldottam. Sokat segített a sodrás is, és az, hogy gyerekkoromban versenyszerűen úsztam. – dicsekedett öntelten, majd hitetlenkedve folytatta – el sem hiszi, milyen izgalmas volt úgy eltűnni a mólóról, hogy közben tőlünk alig ötszáz méternyire éppen magát gyászolták! Ha vigasztalja egy kicsit a tudat, az író, és a két másik fickó is nagyon szomorú volt – tette hozzá, majd, mint, aki jól végezte dolgát, az ajtó felé indult – most magára hagyom, aludjon egyet. Mást itt amúgy sem tud tenni. Ja, és ha megtenné, hogy nem kezd el segítségért kiabálni, azért hálás lennék. Az erdő közepén vagyunk, nem hallja senki, engem viszont felidegesít vele, érthető? Ne kelljen megbánnom, hogy megmentettem az életét, oké? – kérdezte, majd a választ meg sem várva, távozott. Kate dermedten nézett maga elé, miközben Josh szavai csengtek a fülében arról, amit Castle-ről, és a fiúkról mondott. Halottnak hiszik? Akkor nem is fogják keresni… - döbbent rá kétségbeesetten, majd a következő pillanatban már Castle-re gondolt, arra, vajon min mehet keresztül a férfi azzal a tudattal, hogy ő halott.

Castle arcát kezei közé temetve ült a móló egyik lépcsőjén, miközben körülötte a rendőrök, búvárok mind a dolgukat végezték. Olyan összhangban, és néma egyetértésben dolgoztak, mint egy méhkasban a méhek, ahol mindenki pontosan tudja a dolgát. Az órák teltek, és még mindig nem találtak holtesteket, miközben egyre jobban besötétedett. Castle egyáltalán nem érezte, hogy fel kellene állnia, vagy haza kellene mennie. Szívét, életét egy csapásra üresnek érezte, és nem vágyott másra, csak arra, hogy a móló kövezetén üldögéljen, és mindenki békén hagyja, mialatt emlékek százaival kínozta elméje, melyeket a nővel élt át, és amelyek között helyet kaptak csipkelődéseik, szerelmes csókjaik, szenvedélyes szeretkezéseik, és utolsó vitájuk is, amikor bizalmatlan volt szerelmével. Gondolataiból Javi hangja szakította ki, aki lassan hozzálépett.

-          Haza kellene menned. – javasolta halkan, mire Castle megrázta a fejét, de a nyomozó határozott maradt – Castle, itt nincs már mit tenni. Gyerünk! Menj haza! Megígérem, hogy én itt maradok, és amint megtaláltuk… - akadt el a hangja egy pillanatra, majd, amikor Castle fájdalmas tekintettel ránézett, nehezen folytatta – amint, tudok valamit, felhívlak. Ígérem! - biztosította a férfit, de az, megint nemet intett a fejével, és felállva a lépcsőről, a vízből kiemelt autóhoz lépett.

-          Nem! Itt maradok! – jelentette ki, majd végig húzta kezét az autón, a motorháztetőn át, az autó tetején, úgy folytatta – nem hagyom itt… - suttogta halkan, majd amikor a vezető felőli ablakhoz ért, hirtelen megtorpant, és összeráncolta szemöldökét.

Az újdonság varázsa 33. rész

33. rész

Ryan alsó ajkát rágcsálva, aggodalmas pillantásokat lövellt társa felé, aki türelmetlenül dobolt ujjaival a kormányon, miközben a több emeletes épülettel szemeztek.

-          Döntsd már el, mi legyen, tesó! Nem fogok hajnalig itt szobrozni! – veszítette el türelmét végül Javi, és kérdőn fordult Kevin felé, aki bizonytalanul állta tekintetét.

-          Nem tartom jó ötletnek, hogy bemenjünk – húzta el száját az ír nyomozó, majd azonnal folytatta – Beckettnek is jár a pihenés… - vetette fel gyenge határozottsággal a hangjában, miközben pillantását megint a hatalmas épületre emelte, melyben főnöke lakása helyet kapott. Már akkor sem tetszett neki az ötlet, hogy ide jöjjenek, amikor Espo megemlítette, de most, hogy itt álltak, látva, hogy Beckett lakásában félhomály uralkodik, már egyáltalán nem akart bemenni. Úgy érezte, felettesének is joga van ahhoz, hogy az egész napos munka után pihenjen.

-          Ha Beckett megtudja, hogy visszatartottunk egy ilyen információt, leszedi a fejünket holnap! – vetítette maguk elé a sötét jövőt Javi, félbeszakítva társát, miközben folytatta – gondolj csak bele! A gyilkosunk nem más, mint Josh Gibrioni, akit egész eddig gyakornokként pátyolgatott! Szerinted, mit fog szólni, ha holnap eléállunk azzal, hogy gondoltuk, hagyjuk pihenni! A telefonját nem veszi fel, ahogy Castle sem, muszáj lesz bemennünk! – érvelt véleménye mellett Javier, amivel sikerült elbizonytalanítania még jobban Kevint.

-          Na és, ha azért nem veszik fel, mert éppen együtt vannak? – kérdezte elgondolkodva, mire Javi meghökkenve nézett rá.

-          Már megint ezzel a baromsággal jössz? Tényleg azt hiszed, hogy ha ők ketten egy párt alkotnának, azt Castle magában tudná tartani? – nézett társára úgy, mint egy eszehagyottra, nyilvánvalóvá téve, hogy egy percig sem hiszi el ezt a verziót, mire Kevin megrántotta a vállát.

-          Talán titokban akarják tartani a kapitány miatt. Tudod, hogy tilos…

-          Igen, tudom, ahogy azt is, hogy Castle nem rendőr, pusztán tanácsadó, és azt is ingyen csinálja, ami azt jelenti, hogy szigorúan vett értelemben, nem számít munkatársnak, ergo azzal kavar, akivel akar! – szakította félbe immár másodszor Kevint, majd folytatta – de ha még így is lenne…

-          Ha így van, talán éppen együtt vannak, mi meg rájuk törünk… - aggodalmaskodott tovább Ryan, de Javi megrázta a fejét.

-          Ismerem Beckett-et, mint a tenyeremet, és elhiheted, hogy le fog szedni minket a tíz körmünkről, ha most nem mondjuk el neki, amit megtudtunk! – riogatta tovább társát, majd kérdőn pillantott rá. Kevinnek el kellett ismernie, hogy igaza van. Beckett mindennél fontosabbnak tartotta a munkáját, és azt, hogy nyugalmat hozzon az áldozatoknak, és hozzátartozóiknak, olyannyira, hogy feláldozta érte saját pihenését is, ha arról volt szó. Azt pedig, különösen utálta, ha félrevezették, már pedig, Josh éppen ezt tette. Egyre inkább úgy gondolta, Javinak van igaza, és Beckettnek minél előbb meg kell tudnia az igazat. Gondolatai végére érve, hirtelen társára nézett, és elszántan bólintott.

-          Rendben van! Menjünk be! – nyitotta ki a Dodge ajtaját, de még mielőtt kiszálltak volna, hátraszólt társának – de te kopogsz az ajtón, és ha morcos lesz, mert valamit félbeszakítunk, az egészet rád kenem! – figyelmeztette kissé gyerekes módon Javit, mire az, csak megrántotta a vállát.

-          Tégy, amit akarsz! Legfeljebb hozzáírja a többihez, amivel bosszantom – mosolyodott el a spanyol, és éppen követte volna társát, amikor legnagyobb meglepetésükre, beszélgetésük tárgya lépett ki a bejárati ajtón, mely csak éppen annyi távolságra volt tőlük, hogy kivehették főnöküket, de az, egész biztosan nem láthatta meg őket – ennyit arról, hogy joga van a pihenéshez – jegyezte meg, majd amikor meglátta, hogy alig egy másodperc múlva Josh is kilép az ajtón, döbbenten nézett Kevinre – és ennyit arról, hogy Castle-el egy párt alkotnak! Szép! Minket dolgoztat, ő meg az újonccal kóricál – fűzte hozzá, de alig egy pillanat múlva elnémult, és összehúzott szemöldökkel nézett Kevinre – te is láttad?! – kérdezte aggodalmas hangon, miközben látta, hogy Kate és Josh a férfi sötétszürke Fordja felé tart, és beülnek.

-          Joshnál fegyver van! – mondta ki hangosan Kevin, amire Espo célzott, mire a férfi bólintott.

-          És egyenesen Beckett-re szegezi! – nyúlt automatikusan oldalához fegyveréért, de Ryan hangja megállította.

-          Várj! Túl messze vannak, és már a kocsiban ülnek! Esélytelen! – rázta meg a fejét, majd, amikor meglátták, hogy beindítják a Ford-ot, mindketten az autóba pattantak – távolról kövesd őket, nehogy észrevegyenek – utasította társát, aki bólintott, és várt, hogy a Ford besoroljon a new york-i forgalomba. Éppen elindult volna, hogy megfelelő távolságból kövesse őket, amikor ismét kivágódott a bérház ajtaja, és Castle-t látták, ahogy métereken át fut az egyre távolabbra kerülő Ford után. – szóval, ennyit a Castle-Beckett elméletemről – jegyezte meg Ryan halványan mosolyogva, így utalva rá, hogy neki volt igaza, miközben Javi néhány másodperc alatt Castle mellett termett a kocsival, aki azonnal felismerte azt, és beugrott a hátsó ülésre. Fogalma sem volt róla, hogyan kerültek ide Javiék, de most roppant hálás volt a sorsnak, hogy ide vezérelte őket. Miután Josh elhagyta a lakást, minden erejét megfeszítve küzdött, és diadalittasan kiáltott fel, amikor érezte, hogy a kötél kilazul, és kezei szabaddá válnak. Gondolkodás nélkül futott az ajtóhoz, aztán a liftet meg sem várva, a lépcsőn szedte egymás után a fokokat, remélve, hogy még időben utoléri őket. Amikor azonban, az utcára kiérve, már csak a távolodó autót látta, úgy érezte minden remény elveszett. Ekkor jelentek meg barátai.

-          Josh az! Ő a gyilkos! – lihegte Castle, miközben Javi sebességbe kapcsolt és követni kezdte a Fordot, ami nem is volt könnyű a sűrű forgalomban – fegyvert fogott ránk, és megkötözött, aztán magával vitte Beckett-et túsznak, hogy eltűnhessen – hadarta egy levegővel, mialatt riadtan állapította meg, hogy a szürke autó egyre távolabb került tőlük.

-          Tudjuk, azért jöttünk, mert egyikőtök sem vette fel a telefonját, és értesíteni akartuk Beckett-et a fejleményekről – felelte Javi, de pillantását egy percre sem vette le a Fordról.

-          Mit kerestél Beckettnél? – fordult felé Kevin, aki ismerve rutinos társát, egyáltalán nem tartott tőle, hogy nyomukat veszítik, így nyugodtan kíváncsiskodott, vajon igaz-e, amit gondolt, és a két barátja valóban egymásra talált.

-          A környéken jártam, és gondoltam beszélek vele… - hantázott Castle rezzenéstelen arccal, de Kevin észrevette az apró rezdülést a férfi alsóajkán. Végül csak bólintott, és ismét az útra szegezte a tekintetét.

Kate minden igyekezetével azon volt, hogy még lazábbá tegye a kötelet, amit Josh a csuklójára tekert, és amit Castle-el már megdolgoztak, miközben a környéket figyelte, megpróbálva kitalálni, merre mennek. A repteret hamar kizárta, mivel az ellenkező irányba tartottak, ahogyan a mexikói határt is, miután Josh keletnek vezette az autót, dél helyett.

-          Hova az ördögbe visz? – kérdezte, hogy elterelje a férfi figyelmét egy kicsit, remélve, hogy amíg beszél, kitalál valamit, hogy mit tegyen, amikor kiszabadul a keze. Egyre jobban érezte, hogy nagyobb mozgástere van csuklójának, és már csak pici hiányzott volna, hogy kihúzza a hurokból kezét. Miközben hálát adott az égnek, hogy Josh nem volt cserkész, vagy, ha volt is, nyilván a kötél helyes csomózásánál nem figyelt, a következő mozdulatnál, majdnem hangosan felszisszent, ahogy a felszakadt varratok figyelmeztették a sebre felkarján. A fehér ing szinte már teljesen átázott, és az izom, melyet súrolt a golyó, minden mozdulatnál sajgott és lüktetett. Ő mégis összeszorított foggal tűrte, nehogy Josh rájöjjön, min ügyködik éppen.

-          Teljesen mindegy, nem? – kérdezett vissza válasz helyett Josh, mire Kate nagyot sóhajtva fordította el az ablak felé fejét. Ahogy belenézett a visszapillantó tükörbe, nagyot dobbant a szíve. Ezer közül is felismerte volna társai autóját, mely a megszólalásig hasonlított az övéhez, annyi különbséggel, hogy tűz piros volt. Abban bízva, hogy Josh nem fedezi fel őket, ismét a férfi felé fordult, miközben érezte, hogy a hurok egyre nagyobb lesz, és már könnyedén kiférne a keze.

-          Tényleg azt hiszi, hogy megússza? – próbált ismét társalgást kezdeményezni, miközben döbbenten eszmélt rá, hogy a móló felé tartanak, és a következő kanyarnál ráfordultak a dokkok felé vezető útra. Közvetlenül mellettük a Hudson koszos, zavaros vize hömpölygött, melyen a csónakok, és teherhajók igyekeztek egyensúlyozni – ez a terve? Csónakkal akar egérutat nyerni? – faggatta tovább a férfit, miközben látta, hogy a távolban, tőlük jó ötszáz méterre feltűnik a vörös Dodge, és már esélye sem volt, hogy Josh ne vegye észre. Az eddig őket jótékonyan takaró new york-i forgalom eltűnt, és a szürke, barátságtalan környezetben szinte világított az autó. Nem is kellett sokáig várnia, hogy Josh ráeszméljen, követik.

-          Úgy látom, társaságot kaptunk – húzta el a száját a férfi, majd hozzátette – le kellett volna lőnöm a firkászt, amikor esélyem volt rá. Biztosan ő értesítette Starsky-t és Hutch-ot! – gúnyolta a fiúkat rosszmájúan, majd fegyveréért nyúlt, hogy célba vegye az autó kerekét. Kate ebben a pillanatban rántotta ki kezét a hurokból, és figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, amit a mozdulat okozott, az égő, zsibbasztó érzést, mely karjába nyilallt, elrántotta a kormányt. A következő másodpercben a Ford teljes sebességgel írt le 90 fokos fordulatot, majd nekiütközött egy tartópillérnek, hogy aztán visszacsapódva onnan, megpördüljön a tengelye körül. Kate hatalmas ütést érzett a homlokán, ahogy lefejelte a műszerfalat, miközben az autó teljes erővel csapódott bele a Hudson vizébe, és a másodperc tört része alatt kezdett süllyedni, éppen úgy, ahogy Kate körül is sötétségbe borult a világ.