Várok rád 6. rész

 

6. rész

Összehúzott szemmel mérte végig a férfit, aki elegáns, sötét öltönyt viselt, hozzá hófehér inggel és szintén sötét nyakkendővel. Homlokán még mindig ott volt a tapasz, amit ő helyezett fel neki előző este, miután összeöltötte a sérülését, de arca sokkal komorabb volt, mint akkor. Mialatt szíve egyre erősebben vert, nem győzte magát nyugtatni. Kizártnak tartotta, hogy ez a Jamison ugyanaz legyen, mint, aki 20 évvel korábban az Államokba ment tanulni, aki megígérte, hogy egyszer visszajön és feleségül veszi és aki aztán túl gyáva volt ahhoz, hogy megírja neki, mással képzeli el az életét. A világban annyi Jamison létezik, ezt pontosan tudta, hiszen évekkel ezelőtt megpróbálta megkeresni, kevés sikerrel. Miért ne volna ő is csak egy a sok közül, mondogatta magának, miközben felállt, és nagyot nyelve közelebb lépett a két férfihoz, akik addig kedélyesen beszélgettek az időjárásról és Nelson szépségeiről.

- Örülök, hogy végül sikerült ideérnie – mosolyodott el az igazgató, majd Victoria felé fordult – engedje meg, hogy bemutassam az egyik kiváló orvosomat – mutatott a doktornő felé, mire az idegen ráemelte hihetetlenül átható zöldes-kék szemét. – Dr. Victoria Kincaid, az úr Dr. Nate Jamison, kardiológus és szívsebész – mutatta be őket egymásnak, a doktornő pedig hirtelen rádöbbent, miért voltak olyan ismerősek a férfi vonásai, amikor először találkoztak. Tenyere izzadni kezdett, szíve a torkában dobogott, szája pedig kiszáradt, miközben nem tudta eldönteni, hogyan is kellene reagálnia. Gyermekként látta utoljára az előtt állót, és bár helyes fiú volt, férfiként egyenesen lélegzetelállító lett.

- Szia Vic! – köszönt a férfi halk hangon, szemét mélyen az övébe fúrva, azt a becenevet használva, melyet még gyerekkorukban ragasztott rá, mire halványan, de feszülten rámosolygott.

- Szia Nate – bólintott mellé zavartan, mert fogalma sem volt, hogyan viselkedjen, főként az igazgató jelenlétében, miközben tekintetük egymásba kapcsolódott. Nate láthatólag sokkal kevésbé volt meglepve a találkozástól, és csak percekkel később jött rá ennek okára. Eszébe jutott, hogy a férfi előző este hallotta, amikor bemutatkozott a telefonban, tehát ő már pontosan tudta akkor is, hogy kicsoda. De akkor, miért ment el köszönés nélkül? – tette fel magának a kérdést, de megválaszolni nem volt ideje, mert az igazgató szólalt meg.

- Ismerik egymást? – kérdezte kíváncsian, mialatt tekintete, hol az egyikre, hol a másikra vándorolt.

- Gyerekkori ismeretség – válaszolta Nate érzelemmentes hangon, majd félmosolyra húzta keskeny, érzéki ajkát, miközben tekintetét egy percre sem vette le a nőről. – Semmi különös! – tette hozzá érdektelenül, mire Victoria szúrást érzett a szívében. Semmi különös?! – ismételte meg magában felháborodva, de büszkébb volt annál, semmint, hogy ezt hangosan is megkérdezze. Ha Nate Jamison így akar emlékezni a barátságukra, ám legyen, ő nem fogja ebben megakadályozni, de azt biztosan tudta, hogy előbb harapná le a nyelvét ezek után, minthogy elárulja neki, milyen sokat jelentett az ő számára ez a „semmi különös”.

- Ezek szerint, maga is Nelson-ban élt? – érdeklődött tovább az igazgató, mire Nate bólintott.

- Egy rövid ideig. 12 éves koromban az Államokba költöztem – válaszolta könnyed hangon, mintha ez csak egy rövid, de említésre sem méltó epizód lett volna az életében, Victoria pedig értetlenül hallgatta. Azt elfogadta, hogy más irányt vett az élete, és a fogadalmuk semmit nem jelent a számára, ahogy a közös barátságuk sem, de azt nem értette, miért ilyen hűvös és megközelíthetetlen. Hogy megelőzze a további faggatózást, Nate a férfi felé fordult. – Rátérhetnénk a betegemmel kapcsolatos…

- Az én betegem! – javította ki Victoria azonnal, mire az igazgató égnek emelte a szemét, Nate pedig magabiztosan nézett a nőre.

- Még – vetette oda foghegyről, amivel csak azt érte el, hogy a doktornő összeszorította ajkát.

- Miből gondolod, hogy hamarosan a te beteged lesz? – kérdezte harciasan, közelebb lépve a férfihoz, és figyelmét elkerülte, hogy annak tekintete végig fut karcsú alakján.

- Úgy tudom, szívpanaszai vannak – válaszolta nyugodt hangon – ha csak nem vagy szívspecialista, nem hinném, hogy meg tudod akadályozni, hogy átvegyem tőled – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Victoria elhúzta száját. Nem értette, miért ilyen ellenséges a férfi, de mivel előző este teljesen másképp viselkedett, biztos volt benne, hogy ez a hideg elutasítás kifejezetten a személyének szól.

- Átvegyed tőlem? – ismételte meg mérgesen Victoria. – Legjobb tudomásom szerint, konzultációra jöttél!

- Akkor rosszul tudod – vágott vissza Nate, keményen állva a dühtől szikrázó kék szemek pillantását, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni, milyen szorosan préselődnek össze a csábító ajkak. – Azért jöttem, mert a beteg veje megkért, hogy vizsgáljam meg az apósát. Ezt fogom tenni, és ha kardiológust igénylő probléma merül fel, akkor át is veszem az esetet! Nem kétlem, hogy alaposan kivizsgáltad a pácienst, mielőtt felállítottad a diagnózist, de ettől még nem lettél kardiológus!

- Nem vonom kétségbe a hozzáértésedet, de a stílus, amit képviselsz, bicskanyitogató! – szűrte fogai között Victoria, mire Nate önelégülten elmosolyodott.

- Kárpótoljon érte a tudat, hogy jó kezekben lesz a beteged! – nyomta meg az utolsó szót hangsúlyosabban, mire a doktornőnek már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, de az igazgató, aki eddig fejét kapkodva követte a szóváltást, megköszörülte a torkát.

- Javaslom, foglaljunk helyet, és Dr. Kincaid részletesen ismerteti Önnel a páciens kórtörténetét – mosolygott feszülten, miközben a két fiatal farkasszemet nézett egymással, majd Nate nehezen elvonta tekintetét a nőről és bólintott.

- Rendben – állt rá, majd azonnal helyet foglalt az egyik, íróasztal előtti fotelben, Victoria pedig nagy levegőt vett, és leült mellé. – Az elejétől érdekel az ügy. Mr. Daniel Raycliff csupán annyit mondott, hogy szeretné, ha megvizsgálnám az apósát, részleteket nem említett, a leletek és vizsgálati eredmények pedig nem érkeztek meg az irodámba – csendült ki enyhe szemrehányás a hangjából a hiányosságot említve, amiért felkészületlenül kellett eljönnie egy megbeszélésre, mire Dr. Crohn szégyenkezve simított végig tarkóján.

- Az elnézését kell kérnem – szabadkozott mosolyogva – tudja, a titkárnőmet kértem meg, hogy faxolja át őket, nyilván kiment a fejéből – kért elnézést, majd várakozón nézett a doktornőre. – Dr. Kincaid… ha volna szíves… - adta át a szót félve, mert fogalma sem volt róla, mire számíthat az orvosnőtől.

- Mint azt a kolléga volt szíves kifejteni az előbb, nem vagyok kardiológus – szólalt meg visszafogott indulattal a hangjában, az igazgató pedig érezte, hogy gyöngyözni kezd a homloka, miközben feszülten tartotta ajkán a mosolyt. – Miért is hagyatkozna hát az én eredményeimre és diagnózisomra? Javaslom, vizsgálja meg személyesen, elvégre ő a specialista! – szúrta oda hideg hangon, mire Dr. Crohn erőltetetten felnevetett.

- Nahát, nem is tudom, mit mondjak… - szabadkozott a nő helyett, de Nate nem figyelt rá, csak Victoria-t nézte. Lenyűgözte a tűz a kék szemekben, és tagadhatatlanul tetszett neki a változás, amin keresztülment az eltelt években.

- Nem kell emiatt aggódnod, sort fogok keríteni rá, de előbb kíváncsi vagyok, mire mentél eddig – szólalt meg Nate, és hangjában gúny bujkált, Victoria pedig érezte, hogy ha lehet, még indulatosabb lesz.

- Mire mentem?! – ismételte meg fojtott dühvel a hangjában – tudod, Nate…

- Állj! – kiáltott fel Dr. Crohn, még mielőtt beosztottja bemelegszik, és vérig sérti a vendéget – állj – ismételte meg halkabban, amikor mindketten rá figyeltek végre. – Menjünk szépen sorjában – javasolta mosolyogva. – Dr. Kincaid ismerteti az esetet, aztán Dr. Jamison megvizsgálja a beteget. Jó lesz így? – húzta fel szemöldökét békítő szándékkal, mint egy jóságos édesapa, aki veszekedő gyerekei között próbál kompromisszumot teremteni, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Nate bólintott.

- Nekem megfelel – állt rá a férfi a dologra, mire az igazgató sokatmondó, figyelmeztető tekintettel fordult beosztottja felé, Victoria pedig mély levegőt véve, lenyelve mérgét, a mappákért nyúlt.

- A páciens 67 éves, fehér férfi, enyhe túlsúllyal – fogott bele, hogy ismertesse a tényeket, miközben szilárdan figyelt rá, hogy véletlenül se kelljen a férfira néznie. – Nagyjából két hónapja érkezett hozzánk, nehézlégzésre, fáradékonyságra, étvágytalanságra és ödémás alsó végtagokra panaszkodott – ismertette a tüneteket, majd laborleleteket vett elő és átnyújtotta azokat Nate-nek, aki komor tekintettel olvasta át őket. – A májenzim értékek erősen emelkedettek voltak, ezen kívül végeztünk terheléses vizsgálatot is, ami szintén nem zárult biztató eredménnyel.

- Milyen vizsgálatokat végeztetek még? – kérdezte elmélyülten tanulmányozva a kezében lévő dokumentumokat, mire Victoria ismét felcsapta a mappát, és papírok sokaságát nyomta a férfi kezébe.

- Fizikális vizsgálatokkal kezdtem, mely során jól kikopogtatható volt a szív megnagyobbodása, ezen kívül, sztetoszkópos vizsgálatokkal a szív billentyűinek zavarára utaló jeleket tapasztaltam, valamint a tüdőben enyhe zörejek voltak hallhatóak – tájékoztatta Nate-et, miközben felettese büszkén húzta ki magát, látva beosztottja felkészültségét.

- Sor került echokardiográfiára? – jött a következő kérdés, majd bólintott, amikor egyet lapozva, meglátta a kezében lévő dokumentumok között a leletet. – Amint látom, igen – válaszolta meg gyorsan a kérdését. – Jól látható rajta a megvastagodott szívizom és a megnagyobbodott bal kamra – vonta össze szemöldökét gondterhelten, és úgy tűnt, ő is kezdte már látni, hogy amit Victoria megállapított és amit a beteg veje nem akart elfogadni, mégis csak igaz.

- Kértem még ezen kívül kétirányú tüdőröntgent is – szólalt meg ismét Victoria – tudni akartam, milyen mértékű a tüdő érintettsége. Az eredmények alapján, még nem hatalmasodott el a betegség annyira, hogy a tüdőt is megtámadta volna, de a zörejek, amit hallani lehet, azt mutatják, hogy nincs sok időnk. Mindezek tükrében állapítottam meg a diagnózist – ért mondandója végére a doktornő, mire Nate bólintott.

- Restriktív kardiomiopátia – ejtette ki nyugodtan a szavakat, Victoria pedig elégedetten nyugtázta, hogy a férfi is erre a megállapításra jutott, így talán segít neki meggyőzni a családtagokat a sürgős beavatkozásról.

- Pontosan – bólintott ő is, majd folytatta – ezért is javasoltam a lányának és a vejének, hogy Mr. Harper-nek speciális ellátásra van szüksége, egy nagyobb kórházban, ahol elvégezhetnének egy szívkatéteres vizsgálatot is. Jelenleg nem tudjuk, hogy milyen állapotban vannak a koszorúerek, ezen kívül, ezzel a betegséggel együtt jár, hogy a megvastagodott szívbelhártyán vérrögök rakódhatnak le, ami tovább növeli a veszélyt. Bármikor elzáródhat valamelyik ér…

- Milyen kezelést alkalmaztatok eddig? – emelte most szemét a nőre, aki bátran állta a pillantását.

- Vízhajtókat kapott, ACE-gátlót, béta blokkolót és véralvadásgátlót, hogy megelőzzük a vérrögképződést – válaszolta azonnal, mire Nate egyetértőn bólogatott.

- De, ahogy nézem, ez nem sokat segített – jegyezte meg, de hangjában nyoma sem volt a gúnynak, vagy számonkérésnek, pusztán ténymegállapítás volt.

- Nem – ingatta meg fejét csüggedten Victoria – jelenleg stagnálni tudjuk az állapotát, de javulást nem értünk el. Mindössze annyi sikerünk volt, hogy nem romlottak az értékek – tette hozzá, mire Nate ránézett.

- Ahhoz képest, hogy nem a szív a szakterületed, egész ügyesen megoldottad – mosolygott rá váratlanul, mire Victoria érezte, hogy nagyot dobban a szíve a dicséretet hallva, de igyekezett nem tudomást venni róla. – Szeretném megnézni a beteget – jelentette ki komoly hangon, mire az igazgató bólintott és mindhárman felálltak.

- Attól tartok, hogy nem marad más lehetőség hátra, csak a szívtranszplantáció – jegyezte meg szomorkás hangon a doktornő, akit lesújtott a beteg rossz állapota. – Erről viszont a hozzátartozók hallani sem akarnak, és ha még bele is egyeznének, akkor is hónapokig, ha nem évekig tartana, amíg találnak egy szívet. Feltéve, ha bírja addig – tette hozzá, miközben kiléptek a folyosóra, Nate pedig felé fordult.

- A transzplant lehetőség az utolsó, amit számba vennék – közölte halálos magabiztossággal, mire Victoria meglepetten nézett rá.

- Most viccelsz velem? Már minden létező kezelést kipróbáltunk, és nem hat! Nem romlik az állapota, ez igaz, de nem is javul – érvelt, ahogy a lépcső felé tartottak, de Nate megrázta a fejét.

- Van egy-két ötlet a tarsolyomban, amit mindenképpen kipróbálnék – felelte nyugodtan, majd félmosollyal az ajkán tette hozzá – adj egy esélyt és a végén még az is lehet, hogy megleplek – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Victoria keserűen elmosolyodott.

- Nem ez lenne az első eset – motyogta félig hangosan, de a férfi meghallotta, és érdeklődve fordult felé ismét, de kérdését nem tudta feltenni, mert időközben megérkeztek egy kórterem elé, és az igazgató szólalt meg.

- Ha nem bánják, magukra hagyom Önöket! – mosolygott rájuk barátságosan. – Ahogy elnézem, nélkülem is boldogulnak, az asztalomon viszont hegyekben áll a sok kórlap, amit át kell néznem – bólintott feléjük, majd a választ meg sem várva távozott, ők pedig kettesben maradtak.

Várok rád 5. rész

 

5. rész

Nate Jamison elgondolkodva forgatta kezében a kristálypoharat. Az aranyló színű italban már régen elolvadtak a jégkockák, ő azonban észre sem vette. Tekintete szállodai szobájának ablakán keresztül a távolba révedt. A hotel a Kootenay-tó, British Columbia legnagyobb tavának partján feküdt és csodálatos kilátást biztosított a tó mögött elterülő hegyekre. A vízen megcsillant a hold fénye, ha kinyitotta az ablakot, hallani lehetett a tücskök ciripelését, az egyre gyorsabban fejlődő város hangjai azonban nem jutottak el idáig.  Nelson kis városnak számított Kanadában, lakossága alig 10 000 fő volt, akik kihasználták a hely adta természeti erőforrásokat, és e szerint rendezték be életüket. A visszafogott életmód és az elhelyezkedése művészeti várossá alakította a helyet, ahol egymást érték a különböző kézműves boltok, a helyi éttermek, melyek családias légkörükkel varázsoltak meghitt hangulatot esténként. A tóparton minden évszakban megtalálhatóak voltak a kirándulni vagy piknikezni vágyó családok, szerelmesek és a festők, akik igyekeztek megörökíteni a táj szépségét, de szívesen vonultak el ide az írók is, hogy ihletet merítsenek, vagy nyugodtan tudjanak dolgozni. Mindemellett, Nelson bőven adott lehetőséget a szórakozásra azoknak is, akik inkább a sportokat és a mozgást részesítették előnyben a művészet helyett. Nyáron és tavasszal a túrázás, halászat, és egyéb vízisportok vonzották ide a látogatókat, télen pedig a korcsolyázás, vagy a hoteltől nem messze lévő sípálya kínált csábító lehetőségeket. Nate gyerekként el sem tudta képzelni, hogy eljön az az idő, amikor látni sem bírja majd ezt a helyet. Imádott itt élni, és még évekkel később is visszavágyott ide. Úgy tervezte, amint befejezi a tanulmányait, hazatér és családot alapít. Most keserűen emlékezett vissza arra a napra, amikor mindez megváltozott. Amikor 12 évesen fogadalmat tett Victoria Kincaid-nek, komolyan is gondolta. A legjobb barátja volt, senkit nem érzett olyan közel magához, mint a kislányt és a szíve majdnem megszakadt, amikor a tanulmányai miatt el kellett válnia tőle. Magányosnak érezte magát az Államokban, a bentlakásos iskolában, ahova került, senkit nem ismert, idegennek számított. Nemcsak azért, mert a többi gyerekhez képest ő szegény volt, hanem azért is, mert Kanadából jött. Gyakran vált gúny tárgyává és sokkal többet kellett tanulnia egy jó eredményért, mint társainak, akik rendelkeztek azzal a hátszéllel, ami nála hiányzott. Mindez azonban nem érdekelte, mert tudta, amikor felmegy a szobájába, levél fogja várni Victoriától, és már ennek a gondolatára is elviselhetőbbé vált az élet az iskola ódon, rideg falai között. Éveken át leveleztek, megosztottak egymással mindent, ami velük történt, az örömüket, bánatukat, mialatt számtalanszor biztosították a másikat arról, hogy várni fognak egymásra. A kezdeti gyermeki barátságból, ahogy cseperedtek, egyre inkább szerelem lett. Legalábbis Nate részéről. Ugyan egyetlen alkalommal sem látta a lányt, de beleszeretett a levelei alapján. Szerette a kedvességét, a humorát, az egész lényét, mely a levelekből sugárzott, és alig várta a napot, amikor maga mögött hagyva mindent, végre hazatérhet és személyesen is találkozhatnak. Villámcsapásként érte a hír, amikor tíz évvel az után, hogy eljött Nelson-ból, anyja levele fogadta a szobában Victoriáé helyett, melyben leírta, hogy a lányt eljegyezte egy jómódú, fiatal üzletember. Először el sem akarta hinni, hiszen biztos volt benne, hogy a lány megírta volna, ha feltűnt volna valaki az életében, de miután többé egy sor sem érkezett tőle, kénytelen volt beletörődni. A fájdalom és a csalódás beleégett a lelkébe, és többé már senkiben sem tudott megbízni. Már-már kényszeresen ügyelt rá, hogy ne nyissa meg újra a szívét, kapcsolatai ettől kezdve felszínesek lettek, és egyetlen nőnek sem engedte, hogy a közelébe kerüljön, miközben elhatározta, hogy soha többé nem teszi be a lábát Nelsonba. A sors kegyetlen iróniájának érezte, hogy még édesanyja halála után sem tudta megszegni ezt a fogadalmát, mivel éppen akkor több hónapos kiküldetésen volt Kongóban. Semmi esély nem volt rá, hogy haza tudjon menni a temetésre, később pedig nem látta értelmét, hogy elmenjen a sírkövéhez. Az csak egy darab beton volt, nem az édesanyja, és így legalább elkerülhette azt is, hogy összefusson Victoriával, akiről szent meggyőződése volt, hogy ellentétben vele, boldog házasságban él. Képtelen lett volna elviselni ezt, ezért meg sem próbált visszatérni Nelsonba, egészen mostanáig. Ahogy gondolatai megérkeztek a jelenhez, nagyot sóhajtott, és lelki szemei előtt megjelent a fiatal doktornő. Az első percben elvarázsolta, amikor belépett a vizsgálóba, el kellett ismernie, hogy gyönyörű nő lett belőle. Fejéből nem tudta kiverni a kék szemeket, melyek most is olyan beszédesek voltak, mint gyerekkorukban, a lágy mosolyt az ajkán, a finom illatot, ami körbe lengte, kezének puha érintését és dallamos, lágy hangját. Ugyan felkészült rá, hogy itt tartózkodása alatt összefuthatnak, de legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy így találkoznak először. Még most sem csillapodott lelkében a keserűség és csalódás érzése, mely elhatalmasodott rajta, amikor meghallotta, hogy bemutatkozik a telefonban. Egyetlen másodperc alatt élte újra azt a délutánt, amikor rádöbbent, örökre elveszítette őt. Nagyot sóhajtva lépett el az ablak elől, és felhajtotta a pohár tartalmát, majd lassan gombolni kezdte ingét, de gondolatai továbbra is az orvosnő körül forogtak. Jól emlékezett rá, mert alaposan megfigyelte, hogy nem viselt karikagyűrűt. Ha látott volna a kezén gyűrűt, biztosan nem hívja el vacsorázni. Egyik legfontosabb szabálya volt a sok közül, hogy nem kezdett férjezett nőkkel. Vajon, mi történhetett? Felbomlott a jegyesség? Elvált? Vagy a munkahelyén sosem viseli? – záporoztak fejében a gondolatok, miközben igyekezett elnyomni a remény szikráit szívében arra a gondolatra, hogy esetleg Victoria házassága mégsem sikerült, és kaphat az élettől még egy lehetőséget. Nem! Nem kell tőle semmi! Soha többé! – határozta el szilárdan. Mélyen megsebezte őt és még arra sem volt képes, hogy ő közölje vele a döntését! – fortyogott tovább, mialatt lerántotta magáról az inget, melyet gyorsan követett a nadrág is, felkapta a törölközőt az ágyról, melyet korábban odakészített a személyzet, és a fürdőszobába ment. Remélte, hogy egy hosszú zuhany lemossa a keserű emlékeket, és másnap ismét a régi lesz, akit nem billent ki az egyensúlyából az, hogy Victoria rámosolyog.

 

Victoria egyáltalán nem volt nyugodt, miközben az igazgató irodájában ült. Lábával ütemesen dobolt a parkettán, ujjai zongorázó mozdulatokat tettek hófehér nadrágba bújtatott térdén, majd, amikor észrevette, milyen egyértelmű az idegessége, gyorsan karba fonta kezeit, és szinte erőszakkal érte el, hogy megállásra késztesse lábát.

- Nyugodjon meg, Dr. Kincaid – szólalt meg halkan, elnéző mosollyal szája szegletében Dr. Crohn, aki eddig fel sem nézett a kórlapokból, melyeken dolgozott. – Átnéztem a leleteket, a vizsgálatokat, melyeket elvégzett, és egyetértek a diagnózisa helyességével. Biztos vagyok benne, hogy a szakorvos is így fogja látni – állt fel asztala mellől és közelebb lépett a doktornőhöz, aki nagyot sóhajtott.

- A diagnózisomban biztos vagyok! – jelentette ki határozottan Victoria – de abban már kevésbé, hogy egy korosodó, a szakmájában nagy tekintélynek számító, de az újító eljárások iránt egyáltalán nem érdeklődő, azokat csuklóból elutasító szívsebész is elfogadja egy fiatal, vidéki orvos véleményét – tette hozzá elhúzott szájjal, mire az igazgató meglepetten húzta fel szemöldökét.

- Nocsak? Talán ismeri a specialistát, akit Harper-ék felkértek? – kérdezte döbbenten, hiszen még ő sem tudta, kire számíthatnak. A beteg veje pusztán annyit mondott, hogy kikéri más véleményét is, később pedig az orvos titkárnője hívta fel, és vele egyeztetett időpontot.

- Nos… - köszörülte meg torkát zavartan Victoria, majd megrántotta a vállát. – Nem – válaszolta kurtán, mire Dr. Crohn sokatmondón nézett rá, ő pedig felsóhajtott. – Jó, talán én is előítéletes vagyok, de nehezen viselem, hogy állandóan azzal szembesülök, a korom miatt nem bíznak meg bennem a betegek vagy a hozzátartozók! El tudja képzelni, hányszor kértek másik orvost, amikor megjelentem a vizsgálóban? – tette fel a kérdést, de az igazgató csak együttérzőn nézett vissza rá.

- Ha ez vigasztalja, ezen mindannyian keresztül megyünk, amikor kikerülünk az egyetemről – mosolygott rá szelíden, miközben megtámasztotta csípőjét az asztal szélén, úgy nézett le a nőre. – De kellő magabiztosságot mutatva, elérhetjük, hogy ők bizonytalanodjanak el, és a végén még bocsánatot is kérnek kishitűségük miatt. Meg aztán nem marad örökké fiatal – kacsintott vidáman a nőre, aki elhúzta száját.

- Szóval, már csak pár év, és elhiszik nekem, ha azt mondom egy leszakadt lábra, hogy az nincs a helyén – vonta le a következtetéseket szarkasztikusan, mire Dr. Crohn szívből jövően felkacagott a hasonlatot hallva.

- Egy kissé sötéten látja a helyzetet, de tudom, hogy csak a találkozó miatt ideges – lapogatta meg a nő vállát, majd összeráncolta szemöldökét, és karórájára nézett. – Erről jut eszembe, már jócskán elmúlt 8 óra. Vajon, hol késhet? – tette fel a kérdést, éppen akkor, amikor megszólalt asztalán a telefon, ő pedig azonnal lenyomta a gombot.

- Dr. Crohn? Megérkezett az úr, akit vár – csendült fel a 30-as éveinek végén járó, barna hajú, vékony testalkatú titkárnő hangja, mire az igazgató megkönnyebbülten sóhajtott, Victoria azonban érezte, hogy korábbi idegessége felerősödik, és megnyugvást keresve nézett az asztalon heverő mappákra, melyeket ő hozott magával.

- Köszönöm, rögvest küldje be! – utasította a nőt, majd megszakította a vonalat, aztán a doktornő felé fordult. – Dr. Kincaid… kérem – nézett könyörgőn a nőre. – Nem kérek sokat, pusztán annyit, hogy legyen kedves hozzá!

- Vacsorát is főzzek neki? – kérdezte gúnyosan a doktornő, mire Dr. Crohn égnek emelte a szemét. Amikor felvette a fiatal nőt a kórházba, lenyűgözték azok az eredmények, amivel elvégezte az egyetemet és később is bizonyította, hogy helyes döntést hozott. Szakmai elhivatottságával, kivételes teherbírásával, és természetes kedvességével, ahogy a betegekkel bánt, hamar belopta magát a kórház dolgozói és a betegek szívébe, ugyanakkor nem egyszer okozott neki fejfájást, amikor fékezhetetlen nyelve miatt került bajba.

- Dr. Kincaid… - fogott volna bele, de ebben a percben nyílt az ajtó, így elharapta a mondat további részét. Csak remélni merte, hogy beosztottja féken tudja tartani magát, és nem okoz kellemetlen perceket a számára. Mialatt ő az ajtó felé indult, hogy üdvözölje vendégét, feszengve vette észre, hogy Victoria meg sem mozdul, még csak a fejét sem fordítja abba az irányba.

- Dr. Crohn? Elnézést a késésért – hallotta meg az ismerős mély baritont, mire döbbenten kapta oda a fejét, és ajkára halvány mosoly költözött, ahogy meglátta az előző esti idegent, akit azóta nem tudott kiverni a fejéből. – Tudja, még nem volt időm autót bérelni, a taxikban pedig nem bízom, így inkább gyalog jöttem – tette hozzá, megindokolva, amiért elkésett, miközben Victoria elnyomta a mosolyt, mely ajkára kívánkozott a taxiról hallva.

- Semmi baj, Dr. Jamison! – szólalt meg főnöke, Victoria-nak pedig arcára fagyott a mosoly, ahogy meghallotta, milyen nevet említett az igazgató.

Várok rád 4. rész

 

4. rész

Victoria fejét hátrahajtva a kanapé támlájára, szemét lehunyva hallgatta apját, aki a cég üzleti ügyeiről tartott beszámolót éppen. A vacsorán már túl voltak, ami ezúttal is nagyon finomra sikeredett. A bejárónő, akit Theresa halála után vettek fel, minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak, kivéve talán azt az egyet, hogy Victoria sosem volt képes olyan kapcsolatot kialakítani vele, mint dajkájával. Ezen azonban nem is volt, mit csodálkozni, hiszen Theresa a lány 3 éves kora óta jelen volt az életében, szinte a saját lányaként nevelte fel, míg a 40-es éveinek közepén járó Polly mindössze négy éve állt alkalmazásban náluk, és bár tökéletesen végezte el a rábízott munkát, szilárdan kitartott amellett, hogy ő csak egy alkalmazott, így mindig következetesen megtartotta a két lépés távolságot.

- Figyelsz te rám, kislányom? – hallotta meg apja hangját, mire erőt vett magán, kinyitotta szemét és ránézett. Az 58 éves férfi még mindig szikár termetű volt, az öltöny kifogástalanul állt magas termetén. Valaha sötét, szinte már fekete hajában bőven akadtak ősz hajszálak, de szürke szemében még mindig élénkség csillogott. Bár az üzleti életben határozott, kemény ember hírében állt, akinek haragját senki nem szerette volna magára vonni, azt csak kevesen tudták, hogy van egy másik oldala is. Egy gyengéd, érzelmes oldala, melyet lányának és feleségének tartogatott. Victoria tudta, hogy szülei házassága őszinte szerelmen alapult, mi sem bizonyította ezt jobban, mint az, hogy John Kincaid még 27 évvel Anne halála után is az ujján hordta karikagyűrűjét, íróasztalán tartotta a fényképét, és valahányszor szóba került a felesége, könnyes lett a szeme. Soha nem nősült újra, annak ellenére, hogy mindössze 31 éves volt, amikor özvegy maradt. Még akkor sem, amikor barátai bizonygatták, hogy lányának anyára lenne szüksége. Mindig az volt rá a válasza, hogy senki sem tudná úgy szeretni Victoriát, mint az édesanyja, de hogy elhallgattassa a szerinte, feleslegesen aggódókat, és ő is visszatérhessen a munkájához, felvette Theresa-t, aki egyszemélyben látta el a háztartást és a kislányt is. Hogy volt-e bármilyen kapcsolata más nőkkel, arról Victoria semmit nem tudott, de az kétségtelen, hogy a férfi senkit nem hozott haza, és senkit nem mutatott be neki. John rajongásig szerette a lányát, nem győzte hangsúlyozni, mennyire hasonlít az édesanyjára, és ez az évek elmúltával sem változott. Roppant büszke volt rá, amikor elvégezte az orvosi egyetemet, és abbéli félelmében, hogy egy nagyvárosba költözik, távol tőle, a diploma után szinte azonnal intézkedett, hogy elhelyezkedhessen a nelson-i kórházban. Victoria örömmel fogadta a segítséget, hiszen apja és közte különleges kapcsolat volt, és ő sem hagyta volna szívesen magára. Bár elköltözött, és saját lakásában lakott, arra mindig ügyelt, hogy hetente több alkalommal együtt vacsorázzanak. Így volt ez most is, annak ellenére is, hogy pokoli fáradtnak érezte magát a több mint 24 órás műszak után.

- Ne haragudj – kért azonnal elnézést, miközben elnyomott egy ásítást. – Tegnap ügyeletes voltam, és…

- Miért nem mondtad? – vágott közbe aggodalmasan John, miközben közelebb lépett lányához, és alaposan szemügyre vette. – Elhalaszthattuk volna a vacsorát holnapra – tette hozzá és arcán látszott, bűntudat gyötri, amiért nem gondolt erre korábban, de Victoria csak legyintett.

- Minden rendben, csak nehezen tudok most figyelni az üzlettel kapcsolatos hírekre – mosolygott apjára, aki megértőn bólintott.

- Igazad van, Vicky – becézte lányát kedvesen. – Nem is értem, miért téged terhellek ezzel – simított végig még mindig sűrű, hátrafésült haján.

- Valakivel meg kell beszélned, akiben megbízhatsz, és ha nem szív le a kórház, tökéletes hallgatóság vagyok – villantott fel egy mosolyt a doktornő, mire apja halkan felnevetett, majd elkomolyodott.

- Ugye tudod, hogy ez a problémánk is könnyű szerrel megoldódna, ha végre elfogadnád Steven udvarlását, és hagynád, hogy oltár elé vezessen – jegyezte meg halkan, mivel pontosan tudta, milyen reakcióra számíthat, ami nem is késlekedett sokáig.

- Jaj, apa, kérlek! – sóhajtott fel elgyötörten Victoria. – Steven és én még viccnek is rossz! – rázkódott meg látványosan, miközben folytatta – semmi közös nincs bennünk, nem tudok vele beszélgetni, nincs humora… - sorolta az érveit, de apja közelebb lépett hozzá és leült mellé a kanapéra.

- Ez kialakulhat idővel, kicsim – próbálta meggyőzni lágy hangon, majd a választ meg sem várva, folytatta – nem is töltöttetek még annyi időt egymással, hogy igazán megismerd.

- Talán azért, mert megismertem annyira, hogy tudjam, nem akarok több időt tölteni vele – feleselt Victoria, mire John mély levegőt vett, és nyugalmat erőltetett magára.

- Vicky, Steven jó ember – fogott bele más oldalról, a doktornő pedig lesújtva vette tudomásul, hogy megint ugyanaz a téma, ami az elmúlt két évben minden alkalommal, mióta a férfi, apja üzlettársa lett a cégnél. A 35 éves, szőke hajú, vékony, mégis sportos testalkatú férfi Nelson egyik leggazdagabb családjának volt egyetlen sarja, és túl azon, hogy elvégezte a közgazdasági egyetem üzleti szakját, ki is használta, hogy az apja által felépített cég igen befolyásos a környéken. Victoriát azonban egyáltalán nem hatotta meg a pénz, ami körül vette, annál inkább taszította viszont simulékony modora, az erőltetett udvariasság, amit láthatóan magára kényszerített, amikor találkoztak, miközben tekintetével majdnem felfalta. – Biztonságot nyújthatna neked és bizonyos szempontból nekem is – zökkentette ki gondolataiból apja hangja, mire meglepetten nézett rá. – Ne érts félre, kislányom, nagyon büszke vagyok rád, arra, hogy orvos lettél! De van egy vállalat, amit nem fogok tudni örökké vezetni – sóhajtott gondterhelten. – Abbéli reményem, hogy egyszer te viszed tovább a céget, elszállt, amikor közölted, hogy orvos szeretnél lenni, és ki is tartottál emellett tíz éves korodtól kezdve. De sokat jelent nekem ez a cég, és azt akarom, hogy biztonságban tudjam a halálom után is!

- Apa, ne beszéljünk erről… - próbálta leállítani apját a doktornő, mert belegondolni sem akart, mi lesz vele, ha apja már nem lesz. Ő volt az egyetlen az életében, akire mindig számíthatott, Nate elfelejtette, Theresa meghalt, ha apja is elmegy, teljesen egyedül marad a világban, és erre gondolni sem akart.

- Valamikor muszáj! – kötötte az ebet a karóhoz John határozottan. – Steven jó férjed lenne, ebben biztos vagyok és a céget is rá merném bízni. Nem beszélve arról, hogy milyen kedvező hatása lenne annak, ha az esküvőtök után az Arnetti Vállalat és a mi cégünk összeolvadna! Az egész Nelson-i piacot uralhatnánk – érvelt tovább a férfi, de Victoria csak sóhajtott.

- Hidd el apa, megértelek, de képtelenségnek tartom, hogy valaha igent mondjak Steven-nek – tartott ki álláspontja mellett, mire John elhúzta száját, ő pedig folytatta – ő és én… egyáltalán nem illünk össze! Egyszerűen nem a zsánerem!

- Nem a zsánered? – húzta fel szemöldökét apja, majd felállt a kanapéról és járkálni kezdett a szobában – édes lányom, van egyáltalán zsánered? Az elmúlt években alig akadt udvarlód, sorba kikosaraztad mindet! Ott volt például az az orvostanhallgató fiú. Hogy is hívták? Két évig jártatok, már azt hittem, ő lesz a vejem, a családja is jómódú volt, te meg szakítottál – tárta szét kezeit tanácstalanul John, mire Victoria elmosolyodott a kitörést hallva.

- Két évig jártunk, és mégsem emlékszel a nevére – jegyezte meg somolyogva, mire John bosszúsan fújtatott.

- Nyilván nem érdemelte meg, hogy megjegyezzem a nevét – jelentette ki magabiztosan, észre sem véve, hogy ezzel fegyvert adott lánya kezébe, aki győzelemittasan húzta ki magát.

- Látod? Pont ezért szakítottam vele, mert rájöttem, hogy engem sem érdemel meg – vágta ki magát ügyesen, John pedig reményvesztetten sóhajtott.

-  Az ég szerelmére, elmúltam 58 éves! Unokákat szeretnék! – nézett könyörgőn a lányára, aki egészen megsajnálta apját.

- Lesznek majd unokáid, apa – állt fel Victoria is a kanapéról és apja elé sétált, majd megállt előtte és komolyan a szemébe nézett. – Tényleg annyira rossz dolog, hogy olyan házasságot szeretnék, amilyen neked volt anyuval? – kérdezte nagyot nyelve, miközben fejéből nem tudta kiverni az idegent, akit ma este ellátott a vizsgálóban. Ő volt az első férfi, aki felkeltette az érdeklődését, akitől megdobbant a szíve, de legnagyobb sajnálatára, az idegen köddé vált, mire letette a telefont. Még most értette, miért tűnt el olyan hirtelen, amikor néhány perccel korábban még a közös vacsoráról beszélgettek, abban pedig kár lett volna reménykednie, hogy egyszer csak ismét felbukkan a kórházban.

- Dehogy rossz dolog, kincsem – ingatta meg fejét nagyot nyelve John, miközben lerogyott a fotelbe. – Én csak azt szeretném, ha adnál egy esélyt Steven-nek – nézett kérlelőn a nőre, aki érezte, hogy gyengülni kezd az ellenállása. – Lásd be, eddig még egyetlen alkalommal sem fogadtad el a meghívását, ki tudja, talán meg tudna lepni – vélekedett a férfi, aki jó üzletemberként pontosan látta, mikor sikerült annyira megpuhítani a másikat, hogy hajlandó a kompromisszumra, mire Victoria nagyot sóhajtott.

- Rendben – állt rá a javaslatra fogát összeszorítva – adok egy esélyt Steven-nek, de csak egyet! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg. – Elmegyek vele vacsorázni, de ígérd meg, hogy ha még akkor sem találom szimpatikusnak, békén hagysz ezzel az egész őrültséggel!

- Megígérem! – emelte esküre kezét John, miközben majd’ szétvetette az öröm, és már látta maga előtt, ahogy oltár elé vezeti lányát, és végre unokák hada veszi majd körül a tágas, de annál magányosabb házban. – Ha gondolod, holnap szívesen beszélek Steven-nel és elmondom neki, hogy ráérsz valamelyik este – javasolta vidáman, de elég volt lánya rémült arcára néznie ahhoz, hogy tudja, túl messzire ment.

- Eszedbe ne jusson! – figyelmeztette apját, majd folytatta – megígérem, hogy elfogadom a meghívását, ha legközelebb önként ajánlja fel, de nem szeretném, ha bármit tennél ez ügyben!

- Rendben – állt rá az apja, meglepően könnyedén, melyre hamarosan választ is adott. – Tekintettel arra, hogy Steven minden alkalmat megragad, hogy elhívjon valahova, nem kell sokat várnunk – mosolyodott el elégedetten, mire Victoria kelletlenül húzta el száját.

- Igen, én is pont ettől tartok – jegyezte meg orra alatt, mire apja felemelte fejét.

- Mit mondtál, kicsim? – kérdezett vissza, mire a doktornő mosolyt kényszerített magára.

- Csak azt, hogy rettentő fáradt vagyok – hazudta szemrebbenés nélkül, mire apja bólogatni kezdett.

- Hogyne, menj haza és pihenj! – kísérte ki a bejárati ajtóig lányát, ahol aztán szorosan megölelte, és két puszit nyomott az arcára, majd el sem mozdult onnan addig, amíg Victoria el nem hajtott autójával. Tisztában volt vele, hogy lánya nem túl boldog a megállapodástól, amit kötöttek, és teljes szívéből kívánta neki, hogy megismerje azt a szerelmet, amely őt a feleségéhez kötötte, de azt is tudta, hogy ez esélytelen, ha nem bújik ki a csigaházából. Jól tudta, miért utasít el mindenkit olyan hevesen, biztos volt benne, hogy még mindig Nate Jamison jár a fejében, az a gyerekkori szerelem, amit ő már 20 évvel korábban sem nézett jó szemmel. Semmi baja nem volt a fiúval, intelligens, rátermett, őszinte kölyöknek tartotta, de képtelenségnek tartotta, hogy a bejárónő fia legyen a lánya udvarlója. Amikor Theresa megjelent az akkor 5 éves fiúcskával, még örült is neki, amiért a két gyerek olyan gyorsan összebarátkozott, és később sem vette rossznéven, hogy együtt mulatták az időt, de ahogy egyre nagyobbak lettek, úgy kezdte egyre inkább zavarni az a szoros barátság, ami kialakult a két gyermek között. Victoria felnézett a fiúra, bárhova képes volt követni, amaz pedig egy oroszlán elszántságával és bátorságával védte meg bárkitől a kislányt. Titokban még tetszett is neki az a gyermeki szerelem, ami a szeme előtt bontakozott ki, de ő sokkal jobbat szánt a lányának egy bejárónő fiánál. Ez volt az egyetlen oka, amiért annak idején felajánlotta Theresa-nak, hogy fizeti Nate tanulmányait az Államokban, egészen 18 éves koráig. Szilárdan hitt benne, hogy ezzel mindkét gyermeknek jót tett. Nate lehetőséget kapott egy szebb jövőre, Victoria pedig arra, hogy saját társadalmi körében találja meg a szerelmet. A szíve majdnem megszakadt, amikor Victoria napokig siratta kis barátját, de aztán szép lassan az idő begyógyította a sebeket, és eljött az a nap, amikor a lány már ki sem ejtette száján a fiú nevét, ő pedig elégedetten állapította meg, hogy ösztönei ezúttal sem csapták be. Ezzel a gondolattal, mosollyal az arcán tért nyugovóra, miközben fogalma sem volt róla, hogy a város egyik hotelszobájában, egy 32 éves fiatalember teljesen másképp emlékszik ugyanerre a történetre.

Várok rád 3. rész

 

3. rész

Tekintete elidőzött a karcsú alakon, melyet a fehér köpeny alatt viselt fehér ingblúz és a feszes farmernadrág csak még inkább kihangsúlyozott, majd feljebb vándorolt a telt keblekre, a kecses nyakra, a telt ajkakra, a gyönyörű arcra, hogy aztán megállapodjon a ragyogó kék szemeken. Szíve gyorsabban kezdett dobogni, amikor a doktornő közelebb lépett, miközben mélyet sóhajtva hunyta le pár másodpercre a szemét. Még soha, egyetlen csinos nő sem volt rá ilyen hatással, és ez meglepte.

- Szédül? – szólította meg az orvosnő, ő pedig kinyitotta szemét, ahogy meghallotta a lágy, dallamos hangot, majd lassan megrázta fejét.

- Nem, jól vagyok – mosolyodott el, mire Victoria zavartan mosolygott vissza rá. Fogalma sem volt, mi ütött belé, miért jött zavarba a jóképű idegen láttán, akinek zöldes-kék szeme szinte megbabonázta.

- Hogy hívják? – jött a következő kérdés, miközben egy dobozból steril kesztyűt vett elő, és rutinos mozdulatokkal felhúzta, de amikor az idegen nem válaszolt, kérdőn húzta fel szemöldökét. – Emlékszik a nevére? – kérdezte óvatosan és már éppen eljátszott a CT gondolatával, amikor a férfi kisfiúsan rámosolygott.

- Emlékszem, csak… - torpant meg egy rövid időre, majd nagy levegőt vett. – Nézze, nem ugorhatnánk át ezt a részt? Tudja, nem szeretném, ha kiderülne, hogy itt vagyok – magyarázta feszengve, mire az orvosnő töprengve futtatta rajta végig a pillantását. A fehér ing, melyet itt-ott vér borított, tökéletesen feszült széles mellkasára, sötét haja a homlokába hullott, éppen ott, ahova zsebkendőt szorított, keskeny ajkán várakozó mosoly játszott. Bárhogy erőlködött, nem tudta felidézni, hol láthatta a férfit korábban, de mivel ismerősek voltak számára a vonásai, feltette a kérdést, ami foglalkoztatta.

- Maga valamiféle híresség? – kérdezte, mialatt egy széket húzott az ágy elé, ahol a férfi ült, így egy magasságba került az arcuk, majd a készenléti tálcát maga mellé vonta.

- Híresség? – kérdezett vissza az idegen, miközben nagyot nyelt, ahogy orrába bekúszott a finom rózsa illat, mely a nőből áradt. – Ezt nem mondanám, mégis, szeretném, ha kettőnk között maradna, hogy kórházba kerültem.

- Rendben, nálam biztonságban van a titka – mosolygott rá a nő, ő pedig megbabonázva nézte a gyönyörű vonásokat. – Kövesse az ujjam! – emelte fel most jobb kezének mutatóujját a doktornő, ő pedig engedelmesen követte azt tekintetével, majd figyelte, ahogy köpenyének zsebéből egy ceruzához hasonlító lámpát vesz elő, bekapcsolja, és azzal is alaposan megvizsgálja a látását. – Hányinger, szédülés, eszméletvesztés volt? – faggatózott tovább Victoria, mire a férfi mindegyikre nemet intett fejével. – Mi történt egészen pontosan? – nyúlt fel a zsebkendőért, és óvatosan emelte le a férfi kezét, aztán szemét összehúzva vizsgálta meg a sebet.

- Hibát követtem el – ismerte be az idegen, mire Victoria érdeklődve nézett bele a szemébe, ő pedig folytatta – elhittem, hogy a sofőr, aki a taxit vezette, tudja, mit csinál – tette hozzá szarkasztikusan, mire az orvosnő felnevetett, ő pedig élvezettel hallgatta a lágy nevetést.

- Legközelebb talán jobban jár, ha autót bérel – javasolta könnyedén, mire amaz elhúzta száját.

- Gondoltam rá, de nemrégen érkeztem, és azt hittem, gyorsabb, ha taxit fogok – magyarázta nyugodtan, miközben rezzenéstelen arccal tűrte, hogy a doktornő kitisztítsa homlokán a sebet.

- Gyorsabbnak gyorsabb, de semmiképpen sem biztonságosabb – válaszolta az orvosnő, és nagyot dobbant a szíve, amikor az ismeretlen férfi rámosolygott. – Úgy látom, ez szerencsére csak felszíni sérülés. Néhány öltés elég lesz – tért vissza a munkához, hogy visszanyerje önuralmát. – Allergiás valamire? – kérdezte, mire amaz komiszul rámosolygott.

- A taxisofőrökre – válaszolta vidáman, amivel ismét sikerült megnevettetnie a doktornőt, aki fejét ingatva szívott fel egy fecskendőbe érzéstelenítőt, és amilyen óvatosan csak tudta, körbe injekciózta a területet, aztán munkához látott.

- Csak pár perc és megvagyunk – nyugtatta a férfit, bár egyáltalán nem érezte, hogy az türelmetlen vagy ideges lenne, megszokásból mégis kicsúszott a száján a mondat.

- Egyáltalán nem sietek – válaszolta mély baritonján amaz. – Tulajdonképpen, egészen kellemes itt – emelte pillantását a nőre, akinek fogalma sem volt róla, hogyan értse a szavait. A rendelőre gondolt vajon, vagy arra, hogy ilyen közel vannak egymáshoz? – tette fel magában a kérdést, de inkább csendben maradt, és úgy döntött, nem válaszol. – Nagyon ügyesen dolgozik, nem is érzem – dicsérte meg halkan a férfi, mire Victoria, igyekezve figyelmen kívül hagyni a jól eső érzést szívében, elmosolyodott.

- Ez sokkal inkább az érzéstelenítőnek köszönhető, nem nekem – válaszolta szerényen, de az idegen nem fogadta el az érveit, mert megszólalt.

- Van, amit meg lehet tanulni az orvosin, és van, amire születni kell – magyarázta nyugodtan, mialatt a doktornő serényen dolgozott. – Véleményem szerint, maga erre a pályára született. Mindig is orvosnak készült? – tette fel a kérdést kíváncsian, az orvosnő pedig megrázta fejét.

- Nem – válaszolta halkan – sőt, amíg valaki fel nem hívta rá a figyelmemet, eszembe sem jutott, hogy az legyek – tette hozzá, mialatt szeme előtt megint megjelent az a délután, amikor bekötötte Nate térdét.

- Nyilván sokat jelentett a véleménye a maga számára, ha végül orvos lett – vélekedett hangosan az idegen, mire Victoria bólintott.

- Nagyon sokat – felelte nagyot nyelve, majd megrázva fejét, kiűzve a régmúlt képeket belőle, nagy levegőt vett. – A nevét nem árulja el, de azt megmondja, hogy mi hozta Nelson-ba? – dobott fel egy témát Victoria, mire az idegen megvonta széles vállát.

- Munka – válaszolta tömören, és Victoria érezte, nem is óhajt többet mondani, ezért nem erőltette, helyette tovább öltötte a sebet, majd percekkel később, elégedetten szemlélte meg a katonás sorban álló varratokat.

- Kész! – jelentette ki és nem tudta, hogy megkönnyebbülést vagy csalódottságot érezzen, amiért valószínűleg nem látja többé a férfit. – Bekötöm és mehet is a titkos dolgára – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire az felnevetett.

- Remélem, nem gondolja, hogy kém vagyok – kereste meg a nő tekintetét, aki éppen leragasztotta egy hófehér tapasszal a homlokát, majd távolabb gurult a székkel, és viszonozta a pillantást.

- Fel sem merült bennem – rázta meg fejét határozottan, mire amaz csalódottan biggyesztette le száját.

- Köszönöm – felelte megjátszott sértettséggel, mire az orvosnő szabadkozva emelte fel kezét.

- Azt hiszem, félreértett – kért elnézést, majd folytatta – Nelson-ban már az kihívást jelentene bárkinek, hogy találjon valami érdekeset. Egy kém itt halálra unná magát – magyarázta bocsánatkérőn, amiért a férfi úgy érthette szavait, hogy őt nem találja elég jó kiállásúnak ahhoz, hogy kém legyen. Határozottan férfias volt, erőt sugárzott, és tele volt titokzatossággal, ő pedig könnyű szerrel képzelte el róla, hogy a kormánynak dolgozik, de azt már nehezebben, hogy itt, Nelsonban.

- Ez tévedés – ingatta meg fejét az idegen lassan – én csak alig két órája vagyok itt, és máris találtam valami érdekeset – fúrta zöldes-kék szemét mélyen a nőébe, aki megint úgy érezte, mintha látta volna már a férfit valahol korábban.

- Mondja, nem találkoztunk mi már? – kérdezte gyanakodva, de amaz megrázta fejét.

- Nem hinném, arra emlékeznék – mosolygott rá megnyerőn, Victoria pedig érezte, hogy elpirul a bók hallatán.

- Ez kedves magától, de tapasztalatból tudom, hogy felejthető vagyok – erőltetett ki magából egy mosolyt, ahogy eszébe jutott Nate és az ígéretük. – Nos, a sebet tartsa tisztán, és ügyeljen rá, hogy ne érje víz. Két hét múlva kell kiszedni a varratokat, de ha vörösödik a környéke, akkor jöjjön vissza – evezett vissza ismét a hivatalos mederbe, mert szokatlannak és rémisztőnek találta azt, ahogy a férfi hatott rá.

- Köszönöm – pattant le ruganyos könnyedséggel a vizsgáló asztalról a férfi, Victoria pedig csak most vette észre, milyen magas. – Hálás vagyok, amiért ellátott, és azért is, amiért megőrzi a titkomat – bólintott felé mosolyogva, mire Victoria, aki éppen lehúzta kesztyűjét és a szemetesbe hajította, nyugodtan nézett vissza rá.

- Nem nehéz megőriznem, mert azt sem tudom, mi az – világított rá arra a tényre, hogy a férfi nem árulta el a nevét, mire az váratlanul közelebb lépett hozzá.

- Szívesen megosztanám magával minden titkomat – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire a doktornő érezte, hogy kiszárad a szája, és nagyot nyelve mosolyodott el, a férfi pedig folytatta – mit szólna hozzá, ha meghívnám vacsorázni? – bukott ki belőle a kérdés, és bár tisztában volt vele, hogy nem akar sokat időzni a városban, mégsem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy több időt töltsön a nővel. Akárki is volt az előtte álló, mágnesként vonzotta, úgy, ahogy még egy nő sem korábban.

- Azt, hogy maga aztán nem vesztegeti az időt – mosolygott rá zavartan Victoria, de a férfi állta a pillantását, és lassan közelebb sétált hozzá.

- Felkeltette az érdeklődésemet, és szeretném jobban megismerni – vallotta be őszintén, egyenesen, amivel ismét meglepte a nőt, majd keserűen elmosolyodott. – Ezen kívül, az életem során megtanultam, hogy nem érdemes várni. Könnyen csalódás lehet a vége – tette hozzá enyhe fájdalommal a hangjában, mire a doktornő egyetértőn bólintott.

- Tudom, mire gondol – nyelt nagyot, ahogy eszébe jutott, hány év várakozás után kellett csalódnia abban az emberben, akiben megbízott. Nem az fájt neki a leginkább, hogy nem tartotta be ígéretét, hiszen gyerekek voltak még, hanem az, hogy képtelen volt saját maga leírni neki az életében bekövetkező változásokat. Megértette és elfogadta volna, csak őszintének kellett volna lennie.

- Akkor? Mi a válasza? Velem vacsorázik ma este? – kérdezte meg újra az idegen, mire Victoria sajnálkozva húzta el ajkát.

- Ma estére programom van – felelte és döbbenten vette észre, hogy a sajnálkozás, amit mutat, nem a szokásos álarc, melyet akkor viselt, ha Steven hívta el valahova, hanem teljes szívéből sajnálja, amiért nem tud több időt tölteni az idegen társaságában.

- Ó… - ráncolódott össze a szemöldöke a férfinak, miközben nem értette, hogyan kerítheti féltékenység a hatalmába attól, hogy az orvosnő mással találkozik, amikor még csak most ismerte meg. – Értem… mondhatta volna előbb is, hogy van valakije – tette hozzá csalódottan, mire a doktornő elmosolyodott. Igazán jól esett neki, hogy az ismeretlen ennyire érdeklődött iránta, már csak azért is, mert számára sem volt közömbös.

- Tudja, amikor ellátok egy beteget, többnyire nem azzal kezdem, hogy van-e valakim – magyarázta somolyogva, amire egy mókás grimaszt kapott válaszul, de ez csak még inkább növelte a jókedvét – amúgy pedig… édesapámmal kell találkoznom, ezért nem érek rá – fűzte hozzá, így dobva második lehetőséget a férfinak, amit ő maga sem értett. Munkája során számtalanszor próbálták már elhívni valahova, de most először érzett valódi kedvet hozzá, hogy el is fogadja.

- Értem – jelent meg megkönnyebbült mosoly a jóképű idegen ajkán, majd zavartan túrt bele hajába. – Akkor esetleg holnap? Vagy azután? Még néhány napig a városban leszek, szóval, elmehetünk holnap és holnapután is – kacsintott a nőre, aki nem állta meg, hogy fel ne nevessen. Határozottan tetszett neki a férfi humora és magabiztossága, és már éppen válaszolni akart volna, amikor zsebében megszólalt a telefonja.

- Egy pillanat – emelte fel ujját, így kérve néhány percnyi időt, és amikor amaz bólintott, füléhez emelte a készüléket. – Victoria Kincaid! – mutatkozott be a másik félnek, és mivel hátat fordított páciensének, nem láthatta, hogy annak arcáról eltűnik a mosoly, és nagyot nyelve, döbbenten mered rá. Annyira belemerült a telefonálásba, hogy azt sem vette észre, amikor a férfi felkapta zakóját, és eltűnt a vizsgálóból.