Vonzások hálójában 22. rész

22. rész

Vincenzo mélyről jövő, öblös nevetése betöltötte a méregdrága bútorokkal berendezett, hatalmas nappalit, miközben Kate arcán még egy mosoly sem jelent meg. Éppen meg akarta kérdezni, mégis mi olyan mulatságos a férfi számára, amikor hirtelen nyomást érzett a tarkóján, és egy semmivel sem összetéveszthető kattanást hallott. Hátra sem kellett néznie, hogy tudja, éppen egy fegyvert biztosítottak ki, melyet egyenesen a fejének szegez valaki. Nagyot sóhajtva hunyta le szemét, és emelte magasba mindkét kezét, miközben hagyta, hogy Enrique, akiről szent meggyőződése volt, hogy az ütéstől, amit kapott, jó darabig nem tér majd magához, megkerülje, és elvegye tőle a fegyvert.

-          Meg kell mondjam, még egy nő sem okozott akkora fejfájást, mint te, Tündérem! – szúrta oda a férfi sértetten, és mindketten tudták, hogy a nő fegyvere által okozott búbra gondolt a fején.

-          Még egy férfit sem sikerült olyan gyorsan két vállra fektetnem, mint téged, Cukorka – mosolygott vissza gúnyosan a nyomozónő, mialatt Castle csak a fejét kapkodta kettejük között, lévén, hogy az egész beszélgetésből egy szót sem értett.

-          Enrique, örülni, hogy benézel! Mégis, hogy a fenébe juthatott be amazon mi casa? – húzta össze morcosan a szemöldökét Vincenzo, mire a megszólított kínosan feszengve rántotta meg a vállát.

-          Átrázott – felelte egy szóval, mire főnöke először elgondolkodva mérte végig a nyomozónő kihívó ruháját, majd a gorillát, végül megint nevetni kezdett.

-          Te nem gondolni komolyan, hogy ilyen nőnek te kelleni, ugye? – kérdezte hitetlenkedve, majd a választ meg sem várva, folytatta – lenni bolond, Enrique! Ha szép nem lenni, legalább hülye ne! Ez a baj mai fiatalság. Sokkal többet hinni magukról, mint amik. Hogy is hívják ezt, Mr. Castello? – nézett kérdőn az íróra, akinek erősen kellett koncentrálnia, hogy figyelni tudjon, végül nem volt lehetősége válaszolni, mert Vincenzo megrázta a fejét – mindegy is. Bolondok mind!

-          Tényleg azt hiszi, hogy ha foglyul ejt egy kapitányt, és egy írót… - fogott volna bele Kate, hogy logikus érvekkel vegye rá a főnököt, hogy elengedje őket.

-          Egy híres írót! – kotyogott közbe Castle, bezsebelve így egy mérges pillantást feleségétől, aki figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, folytatta.

-          Megúszhatja? – fejezte be megkezdett mondatát, mire Vincenzo közelebb sétálva nézett mélyen a határozottan csillogó, zöldes-barna szemekbe.

-          Ó, igen, látom már – bólintott olyan arckifejezéssel, mint aki hirtelen megértett valamit – elszántság. Gondolom, ez hajtani előre akkor is, amikor édesanya gyilkosát keresni, ugye? – tapintott érzékeny pontjára a nőnek, és úgy téve, mintha nem látná a felcsillanó fájdalmat a nő szemeiben, folytatta – olvastam magáról, rá akartam jönni, hasonlít-e Nikkire. Azt kell mondani, nagyon – kerülte meg a nyomozót, hogy még jobban szemügyre vehesse, miközben Enrique továbbra is fegyvert szegezett a nőre – Mindkettejüket lenyűgözőnek találni, de az eleven Nikki Heat sokkal… hogy is mondják maguk… különlegesebb.

-          Semmit sem tud rólam – szűrte a fogai között Kate dühösen, mire Vincenzo elmosolyodott.

-          C-c-c – ingatta meg fejét – többet tudni, mint gondolná. Tudni, hogy édesanya lenni nagyon fontos kegyednek, és megtenni mindent, hogy elkapja a gyilkost, amit meg is tett. Egy szenátor… maga még sem adni fel – villant fel elismerés a férfi szemében, majd folytatta – ezen kívül, csiripelni madarak, hogy megint nagy ügybe tenyerelt éppen. Loksat – ejtette ki azt a szót, amit Kate soha nem akart, hogy Castle halljon, és rá sem kellett néznie az íróra ahhoz, hogy tudja, érdeklődve figyeli a párbeszédet.

-          Nem tudom, miről beszél – nézett rezzenéstelen arccal a férfira, mire Vincenzo felhúzta a szemöldökét.

-          Valóban? Pedig, a madárkák azt mondják, még a házasságát is felbontani, hogy felkutassa, ki tette el láb alól kollégákat – felelte nyugodt hangon, majd folytatta – nem ártani magam ebbe az ügybe, nem lenni érintve. Csak figyelmeztetni, hogy veszélyes vizeken evez. Kár lenne magáért! – állt meg a férfi ismét asztala előtt, majd felvette a poharát, és nagyot kortyolt az italából, melyben már régen elolvadt a jégkocka, amit korábban beledobott. – Be kell látni, mi bella, hogy kegyed túlságosan elszántnak lenni ahhoz, hogy most hagyjam kisétálni innen.

-          Ha nem maga követte el a gyilkosságot, semmi oka itt tartani – jegyezte meg Kate, mire Vincenzo megrántotta a vállát.

-          Mint azt mondani korábban Mr. Castello, tudni valamit, amit maguk nem is sejteni, és higgyen, amikor azt mondani, mindennek lenni oka – csettintett egyet ujjával, majd Enrique megragadta a nyomozónő karját, és az időközben megérkező két másik gorilla segítségével, az ajtó felé taszigálta az íróval együtt. – Elintézni néhány dolog, addig élvezzék olasz vendégszeretet! – tárta ki kezeit barátságos mosollyal az arcán, majd olaszul odavetett néhány mondatot embereinek, akik bólintva engedelmeskedtek. Miután kivezették őket a szobából, egy hosszú, vörös, szőnyeggel borított folyosón mentek végig, majd le egy lépcsőn, hogy aztán egy újabb folyosó következzen, amelyet azonban már nem borított szőnyeg. A levegő érezhetően hűvösebb lett, a világítás gyérebb, csak minden második méteren világított egy falra szerelt villanykörte. Lépteik zaja visszhangzott a kihalt folyosón, ahogy céljuk felé közeledtek. Alig pár percnyi séta után meg is érkeztek egy ajtó elé, melyet Enrique, átadva a nyomozónőt egyik társának, szélesre tárt előttük.

-          Most te mész előre, bébi! – lökött egy hatalmasat a nőn, aki magas sarkú csizmájában, éppen csak meg tudta tartani egyensúlyát, ahogy az üres, egyetlen neoncsővel bevilágított szobába taszították. Nem sokkal később Castle-t is utána hajították, majd mielőtt rájuk zárták volna az ajtót, Enrique elvigyorodott – ne hidd, hogy elfelejtkeztem az ígéretedről. Hamarabb behajtom, mint gondolnád – kacsintott kéjes tekintettel végig pásztázva Kate testén, aki érezte, hogy fordul egyet a gyomra, majd becsukódott az ajtó, és hallották, hogy kettőt fordul a zárban a kulcs. Kate nagyot nyelve lépett közelebb az íróhoz, hogy kioldozza a csuklóját béklyóként szorító kötelet. Amint végzett, meglepetten tapasztalta, hogy Castle távolabb lép tőle. Pontosan tudta az okát. Biztos volt benne, hogy magyarázatot vár tőle a szobában elhangzottakra, de fogalma sem volt, mit feleljen. Egyáltalán volna értelme tagadni? És ha elmond mindent, vajon a férfi, hogyan reagál? Részt akar majd venni a nyomozásában, vagy annyira megbántotta, hogy látni sem akarja többé? – záporoztak fejében a kérdések, de tudta, egyikre sem fog választ kapni, ha nem szedi össze a bátorságát. Végül nagy levegőt vett és megszólalt.

-          Castle… amit a szobában hallottál… - kezdett volna bele, de a férfi felemelt kézzel hallgattatta el.

-          Tudom, miről van szó – nyögte nehezen, majd Kate felé fordult, és folytatta – vagy legalábbis sejtem. Ez annak a folytatása, amikor eltűntél, ugye? Vicram is benne van, tud mindenről, igaz? – kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki tudja a választ, és amikor Kate bólintott, keserűen húzta el a száját. – Egy teljesen vadidegen embert, akit csak néhány hónapja ismersz, beavatsz, de engem nem? A férjedet? – kérte számon, mire Kate közelebb lépett, hogy megérintse, de legnagyobb rémületére, Castle két lépést hátrált előle. Annak ellenére, hogy nem akarta bántani feleségét, csalódottsága és fájdalma sokkal nagyobb volt annál, hogy észrevegye, mit okozott ösztönös mozdulatával.

-          Próbálj megérteni! Védeni akartalak! Pontosan tudtam, hogy ha elmondom, mi történt, segíteni akarsz majd – igyekezett minél meggyőzőbben elmagyarázni tetteinek okát a nyomozónő, de Castle értetlenül nézett vissza rá.

-          Az akkora baj lett volna? Remek csapat vagyunk, megoldottuk volna! – tört fel a férfiból, mire Kate úgy érezte, nem bírja tovább, és türelmetlenül szakította félbe férjét.

-          Igen! Baj lett volna! Akik megölték Rachel-t és a többieket, rám is vadásznak! Tudnak rólam mindent, nem kockáztathattam, hogy veszélybe sodorjalak! El kellett hagyjalak, hogy biztonságban legyél! Azt hiszed, nekem könnyű volt?! Minden nap gyűlöltem magam azért, hogy bántanom kell téged, de nem volt más választásom! – lábadt könnybe Kate szeme, miközben szinte egy levegővel próbálta elhadarni érveit. Castle néhány másodpercig némán nézett vissza rá, majd rezzenéstelen arccal szólalt meg.

-          De igen, lett volna választásod. Eljátszhattuk volna, hogy külön váltunk, és a háttérben együtt nyomoztunk volna. De neked ez meg sem fordult a fejedben, Kate, és tudod, miért nem? – kérdezte halk hangon, melyből jól érezhető volt a csalódottság, és a szomorúság – mert neked szükséged van a veszélyre, és ha az nem talál meg, te keresed meg! – jelentette ki olyan lemondással a hangjában, hogy Kate úgy érezte, a fájdalom végig égeti a mellkasát, mely most még erősebb volt, mint amikor ott hagyta azon az estén a lakásán. El kellett ismernie, hogy jogos a férfi dühe és csalódottsága, mégsem akarta elhinni, hogy ez a kapcsolatuk végét jelentené. Éppen válaszolni akart volna, amikor felemelve fejét, észrevett egy ablakot.

-          Castle! Odanézz! – mutatott fel oda, ahonnan fény szűrődött a szobába – emelj fel! Ha sikerülne kimásznom, hozhatnék segítséget – lépett férje elé, és természetes mozdulattal karolta át a nyakát. Ahogy közelebb lépett, várva, hogy az író a szokásos rutinnal bakot tartson neki, arcuk vészesen közel került a másikhoz, és a szikra, melyet még a másik iránt érzett harag sem tudott kioltani, azonnal fellobbant kettejük között.

Vonzások hálójában 21. rész

21. rész

Kate lélegzetvisszafojtva várta a választ, miközben Enrique-n látszott, hogy minden eshetőséget végig pörget a fejében. A nyomozónő, amíg a válaszra várt, tekintetével végig pásztázta a vaskapu mögött elterülő zöld pázsitot, egészen a bejárati ajtóig, és megnyugodva állapította meg, hogy egyetlen további gorilla sem tűnt fel, mióta beszélgettek. Ennek azonban nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, leszámítva, hogy ha Enrique kötélnek áll, könnyebben bejut a házba. Tudta, hogy bent, a villában, további testőrökkel kell számolnia. Gondolatainak menetét a férfi hangja zavarta meg, aki úgy tűnt, végre dűlőre jutott magával.

-          Nem… nem lehet – dadogta olyan csalódással az arcán, mint egy gyerek, akinek a kedvenc játékát kell visszautasítania – a főnököm szigorúan meghagyta, hogy itt kell állnom. Ha elmozdulok innen, nagyon pipa lesz – tárta szét karjait, ismét láthatóvá téve a fegyverét, mire Kate lebiggyesztette az ajkát.

-          Semmi baj, cukipofa. Ez az én formám – lépett fél lépést hátrébb, majd folytatta – végre lehetőségem lenne megmutatni a bugyuta férjemnek, hogy másnak is kellek, nemcsak neki, erre így kibabrál velem az élet – hajtotta le fejét lemondón, mire Enrique nagyot nyelt.

-          Talán… ha sietnénk… - vetette fel, félúton megállva mondat közben, mintha nem lenne biztos benne, hogy ugyanarra gondolnak a reváns alatt, mire Kate csábosan villantotta rá tekintetét.

-          Ne aggódj! Nagyon gyors leszek – ígérte érzéki mosollyal az ajkán, majd hozzáfűzte – az előjátékot úgyis csak túlértékelik – kacsintott a férfira, aki izgatottan nyalta meg alsó ajkát, és bólintott.

-          Rendben… akkor, gyere – tárta szélesre a vaskaput, és befelé mutatva engedte volna előre a nőt, mire Kate megtorpant. Esze ágában sem volt előre menni, hogy a férfi fel ne fedezhesse a háta mögött rejtegetett pisztolyt, melyet a rövid bőrkabát alatt, épphogy el tudott rejteni a szoknya széles, fekete övében.

-          Csak utánad, szívi – álldogált tovább várakozón, majd hozzáfűzte – nem vagyok itt ismerős, te jobban tudod, merre menjünk, hogy ne bukjunk le – magyarázta készségesen, mire Enrique bólintott, és belépve a vaskapun, egyenesen a hatalmas ház felé tartott. A bejárati ajtóig nem jutottak el, mert attól pár méterre, egy térkövezett járdán a férfi jobbra fordult, és megkerülve a házat, egy kis faajtónál megállt, majd ismét a nőre nézett, mint, aki még mindig nem hiszi el, hogy valóban őt választotta, hogy megcsalja a férjét.

-          Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? – kérdezte finoman puhatolózva, mire Kate ravasz mosolyra húzta az ajkát.

-          Ó, hogyne! Egészen biztos! – jelentette ki elszánt hangon, mire Enrique bólintott, és benyitott az ajtón, mely egy szűk folyosóra vezetett. Amint belépett, Kate elővette a fegyvert, és egyetlen ütéssel leterítette, a gorilla pedig, úgy nyúlt el előtte eszméletlenül, mint egy perzsaszőnyeg.

Castle minden erejével azon volt, hogy a csuklóját szorító kötelet valahogy meglazíthassa, miközben Vincenzo a bárpulthoz lépett, és egy kristálypohárba aranyszínű folyadékot töltött magának, majd két jégkockát dobott bele, és jóízűt kortyolt belőle. Marcela egy fotelben üldögélve, le sem vette szemét az íróról, akinek így még nehezebb dolga volt, hogy észrevétlenül próbáljon kiszabadulni béklyóiból.

-          Ha semmi köze Jared Tolcado halálához, akkor miért kötözött meg? – kérdezte nagyot nyögve az író, mire Vincenzo felé fordult, és letelepedett az íróasztala mögötti bőrfotelbe.

-          Tudja fene, talán a szokás hatalom – felelte nemtörődöm módon, majd kisvártatva hozzátette – nem komálni azokat, akik hazudni jönnek mi casa! Capito? – kérdezte, majd a következő pillanatban folytatta – az a kis senki, Jared, hetente egyszer jönni ide kártya, de nem nyerni semmit! Mégis volt pofája minden alkalom úgy ideállni, mintha lenne messiás!

-          Apa! Ne beszélj róla így – szólalt meg Marcela kényeskedve, mire Vincenzo ráförmedt.

-          Fogni be szád! Itt sem kell lenni! Ezek férfi dolog, te meg itt vagyol mindig! – húzta el száját, így kifejezve nemtetszését, mire lánya csak egy grimasszal válaszolt. – asszony helye lenni konyha, nem iroda, ahol férfiak beszélni fontos dolog!

-          Csakhogy én még nem vagyok asszony! – feleselt vissza a lány, mire Vincenzo szeme összeszűkült, és Castle úgy érezte, muszáj közbelépnie, ha nem akar szem- és fültanúja lenni egy családi drámának is.

-          Segítsen nekem, Mr. Sattori – próbálta meggyőzni az olaszt – lássa be, hogy minden maga ellen szól. A maga építkezési területén gyilkolták meg, olasz maffiára jellemző módszerrel, ráadásul magával szokott kártyázni, és most ismerte be, hogy nagy tételben, folyamatosan veszített – hadarta egy levegővel a tényeket, melyek közül az elsőt még éjszaka derítette ki, amikor álmatlanság gyötörtre, és utánanézett a szemben ülőnek az interneten.

-          Olasz maffia? – kérdezett vissza Vincenzo, mintha ez lett volna az egyetlen dolog, amit meghallott a monológból, majd hirtelen nevetni kezdett – maga hinni azt, hogy én olasz maffiózó vagyok?

-          Elég sok jel utal rá – húzta el a száját durcásan Castle, amiért kinevetik elmélete miatt. Noha, Kate és a fiúk mellett már hozzászokhatott volna, hogy nem veszik komolyan, rossz érzés volt, hogy még egy idegen is ilyen jól szórakozik rajta.

-          Maguk, amerikaiak, vicces nemzet – gyújtott rá egy szivarra ráérősen Sattori, miközben folytatta, lassan kiengedve a le nem tüdőzött füstöt – azt hiszik, ha valaki lenni olasz, és lenni sok líra, akkor az mindjárt kell, hogy legyen maffiózó. Sok keresztapát látni. – jegyezte meg unott hangon, majd folytatta – én tisztességből lettem gazdag. Igen, talán tettem ezt azt, ami nem lenni helyes, de ahogy honfitárs, Machiavelli mondani, a cél szentesít az eszköz – védte meg álláspontját Sattori, majd tovább beszélt – de semmi nem köthető nevemhez, ahol vér folyik, capito?! – emelte meg kissé hangját, mire Castle nagyot nyelve bólintott.

-          Ehhez képest, elég sok testőre van – mutatott fejével az ajtóban álló két őrre Castle, mire Sattori megrántotta a vállát.

-          Minden gazdag embernek lenni ellenség. Ők védeni engem, de nem gyilkol, csak figyel – felelte hanyag eleganciával, miközben ismét mélyet szívott a szivarból.

-          Engedjen el, és segítek bebizonyítani, hogy semmi köze Jared halálához – próbálkozott ismét Castle, megrángatva csuklóját, mire Vincenzo megrázta a fejét.

-          Itten marad, nem mocorog, csendben üldögél, capito? – kérdezte, miközben nagyot kortyolt az italából, melyben összekoccantak a jégkockák.

-          Ha ártatlan, és bizonyítani is tudja a segítségem nélkül, akkor miért nem enged el?! – tört fel Castle-ből a kérdés, mire Vincenzo letette a poharat, és komótosan közelebb sétált hozzá.

-          Lenni nagyon boldog, ha teljesíthetném kérés, hiszen maga lenni kedvenc író, de sajnos, nem tehet. – tárta szét karját sajnálkozva Vincenzo, mire Castle értetlenül meredt rá.

-          Miért nem? Ezt nem értem!

-          Mert én tudni valamit, amit maga, Mr. Castello még csak nem is sejteni – felelte rejtélyesen, feladva ezzel a leckét az írónak, aki szemöldökét ráncolva kezdett el gondolkodni, vajon, mire nem figyelt fel, mi az, ami kicsúszott a számításaiból, azon kívül persze, hogy óriási hiba volt erősítés nélkül idejönnie. – tudja mi az, megelőzés? Megelőzés egy tragédia, és én ezt fogom most tenni, szóval, sajnálom, de nem menni innen sehova. – fűzte hozzá az olasz, és Castle éppen tovább kérdezett volna, amikor kintről hirtelen hatalmas robajt hallottak, mintha valaki nekiesett volna a falnak. Az ajtónál álló két gorillának annyi ideje sem volt, hogy fegyvere után nyúljon, mert a következő pillanatban, valaki elementáris erővel rúgta be az ajtót, és taszított a két férfin akkorát, hogy egyenesen Castle lába elé csúsztak, ő pedig, felpillantva, egyenesen Kate dühtől villogó zöldes-barna tekintetével nézhetett farkasszemet. Száját eltátva itta magába felesége gyönyörű alakját a vörös ruhában, hosszú lábait, melyet még inkább kihangsúlyozott a fekete csizma, miközben nagyot nyelve próbált betelni a látvánnyal.

-          Uraim! A férjemért jöttem – jelentette ki Kate, mint egy amazon, miközben elrúgta a testőrök közeléből a fegyvert, és egy percre sem vette le tekintetét Vincenzo-ról, akire Glock-ját irányította.

-          Hogy kerülsz ide? – találta meg végre hangját Castle, mire Kate most rápillantott, és összeszorult a szíve, amikor meglátta, hogy egy székhez kötözték.

-          Tudtam, hogy sosem csalnál meg, és… anyukád is meglátogatott – felelte sokat mondón, mire Castle tekintetébe riadalom költözött, de válaszolni nem volt ideje, mert Vincenzo tapsolása mindkettejüket összezavarta.

-          Elképesztő! – tapsolt elismerő pillantással, miközben lassan tovább sétált – Mrs. Castello, személyesen Nikki Heat jönni el ide mi casa – derült fel az arcra, majd hozzátette – éppen ilyennek képzelni, amikor olvasni kegyedről.

-          Nem maradunk sokáig, csak felteszek néhány kérdést, és elviszem a férjemet – közölte Kate nemes egyszerűséggel a hangjában, mire ezúttal Marcela szólalt meg.

-          Ez a feleséged, szívi? – kérdezte lekicsinylő hangnemben, majd hozzátette – milliószor jobbat kaphatnál.

-          Marcela, legyél csend, vagy segítek! Kezd elegem lenni szádból! – dörrent rá ismét az apja, mire Marcela duzzogva fonta keresztbe karját, az olasz pedig, Kate felé fordult.

-          Miből gondolja, hogy válaszolok a kérdéseire, Mrs. Castello? – kérdezte fennhéjázó magabiztossággal, mire Kate felhúzta a szemöldökét.

-          Miből gondolja, hogy nem fog? – kérdezett vissza, mire Vincenzo hirtelen nevetni kezdett, ő pedig, összeráncolt szemöldökkel, értetlenül meredt az íróra, akinek tekintetéből aggodalmat olvasott ki.

Vonzások hálójában 20. rész

20. rész

Kate meglepetten pillantott vendégére, miközben feltűnés nélkül próbálta letörölni könnyeit az arcáról. A váratlan látogató zavartalanul jött beljebb az irodába, miközben élénken csillogó szemét kíváncsian futtatta körbe a kis helyiségben.

-          Martha? – találta meg végre Kate a hangját, mire a nő elmosolyodott, és elfogadva a helyet, mellyel menye kínálta, letelepedett egy székre az asztallal szemben.

-          Látom, meglep, hogy itt látsz – mondta szelíden, majd, amikor Kate bólintott, folytatta – igaz, ami igaz, nem sűrűn járok erre, csak ha valami baj van Richarddal.

-          Baj van? – kérdezte Kate aggodalmas hangon, annak ellenére, hogy a néhány perccel korábbi telefonbeszélgetése éppen az ellenkezőjét mutatta. Egy gonosz kis hang azonban, egy képet vetített elé, ahogy Castle hazaviszi azt a nőcskét, akit a telefonban hallott, és Martha azért jelent meg nála az irodában.

-          Mondd meg te – dobta vissza a labdát a nő, mire Kate értetlenül nézett rá, ő pedig, folytatta – Katherine, jól tudod, hogy sosem avatkoztam kettőtök dolgába. Nem kérdőjelezem meg azt sem, hogy amikor úgy döntöttél, elhagyod a fiamat, azt alapos megfontolás után tetted, és biztos vagyok benne, hogy nyomós indokod volt rá – vezette be mondandóját nyugodt hangon, mindenféle szemrehányás nélkül Martha, mire Kate érezte, hogy kiszárad a torka, és hatalmas gombóc keletkezik benne, mely akadályozza a nyelésben. – De úgy érzem, most nem vagy tisztességes a fiammal szemben, és magaddal szemben sem – fűzte hozzá, miközben kék szemei, melyeket fia örökölt, áthatón néztek rá, Kate pedig, kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.

-          Martha, én… - fogott volna bele, de a nő finoman megrázta fejét, így elnémítva a nyomozónőt, majd folytatta.

-          Megértem, hogy nem tartozik rám az ok, amiért elköltöztél, de ha el akarsz válni, azt mondd meg Richard-nak egyenesen – tört fel az asszonyból, és arcán látszott, az anyai aggódás mondatja vele a szavakat, semmi más.

-          Martha, én nem akarok elválni! Szeretem őt! – felelte Kate azonnal, megcáfolva a nő gondolatait, mire anyósa először elmosolyodott, majd szomorúan ránézett.

-          Nem tudom, mi folyik itt, de képtelen vagyok tovább nézni, ahogy mindketten szenvedtek – válaszolta nyugtalanul, majd azonnal folytatta – az első néhány napban, Richard ki sem mozdult a szobájából, aztán hirtelen megint fütyörészni kezdett, és közölte, hogy harcolni fog érted… el is hittem, hogy sikerült neki, egészen a múlt éjszakáig – csúszott ki a nő száján, mire Kate szíve gyorsabb ütembe kezdett.

-          Ma éjszakáig? Miért? Mi történt? – kérdezte csakúgy, mellékesen, miközben alig várta, hogy hallja a választ, még akkor is, ha az csak megerősíti félelmét, hogy férje egy másik nő karjaiban kötött ki.

-          Mivel éjfél után ért haza, azt gondoltam, veled volt – vallotta be mosolyogva Martha, mire Kate érezte, hogy megkönnyebbül. Az időpont, amit a nő mondott, megegyezett azzal, amikor tőle elment a férfi, miközben amaz, folytatta – aztán ma reggel elmondta, hogy mégsem békültetek ki. Arra számítottam, hogy megint begubózik majd a szobájába, ehelyett, ivott egy kávét, és valami kártyapartiról mesélt, amire hivatalos. Aggódom, Katherine – nézett mélyen a nyomozónő szemébe az anya – persze, az író barátaival is szokott kártyázni, de csak nagyon ritkán, és nappal sohasem. Mégis, milyen helyen tudna fényes nappal kártyázni? – tette fel a kérdést, mire Kate ösztönei azonnal rosszat sejtettek. Nyugtalanul idézte fel a férfi szavait az önálló nyomozásról, Escobar feleségének vallomását, melyben Jared és Vincenzo titkos kártyapartijairól beszélt. Nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön, hova is mehetett férje kora reggel. A jelvényét merte volna rá tenni, hogy Vincenzo Sattori-hoz ment, és nyilván előadta, hogy csak kártyázni érkezett. Egyfelől hatalmas kő esett le a szívéről, hogy nem csalta meg, másfelől szinte azonnal egy másik aggodalomnak adta át a helyét. Ha igaza van, és Castle valóban Sattori-hoz ment, akkor nincs más magyarázat a telefonbeszélgetésre, csak az, hogy bajban van. – Katherine! Hahó, figyelsz rám, drágám? – integetett kezével Martha, így próbálva meg felhívni magára menye figyelmét, mire Kate nagyot nyelt, úgy mosolygott vissza rá, ügyelve arra, hogy véletlenül se üljön ki arcára az aggodalom, melyet jelen pillanatban érzett.

-          Persze! Martha, nincs okod aggódni, Castle és köztem minden rendbe jön, csak idő kérdése – igyekezett megnyugtatni anyósát, majd folytatta – ami a kártyázást illeti, Castle valószínűleg összecsődítette a bandát, mivel tegnap éjjel volt egy kis… nézeteltérésünk – nyögte nehezen, miközben utálta magát azért, amiért anyósa szemébe kellett hazudnia.

-          Katherine – állt fel most a székről az asszony, és közelebb sétált menyéhez, aki szintén felállt a bőrfotelből – úgy szeretlek, mintha a lányom lennél. Mindig is úgy tekintettem rád, mint egy okos, független, erős nőre, de azt is tudom, hogy mindenkinek az életében vannak pillanatok, amikor szüksége van valakire, aki a kezét nyújtja, és azt mondja, nem lesz semmi baj. A fiamnak bőven van jó és rossz tulajdonsága, de egyben biztos lehetsz. Rá mindig számíthatsz, és feltétel nélkül megbízhatsz benne, azóta, mióta találkoztatok – simított végig menye arcán éppen ott, ahonnan korábban a nyomozónő letörölte a könnyeit, majd rámosolygott, és távozott az irodából. Kate még néhány másodpercig eltűnődött azon, amit anyósa mondott neki, majd fejébe ismét befurakodott az aggodalom, és minden figyelmét az ügyre koncentrálva ült le a gép elé, és pötyögte be Vincenzo nevét. Egy-két perccel később elégedetten látta, hogy a monitoron megjelennek a kért adatok, majd kabátját, és Glockját felvéve lépett ki az iroda ajtaján, ott azonban, csalódottan torpant meg. Sem Ryan, sem Espo nem ült a szokott helyén, neki viszont nem volt vesztegetni való ideje. Elszánt arckifejezéssel indult a lift irányába, hogy aztán öt perccel később már úton legyen a központ által megadott címre.

Kate türelmetlenül dobolt ujjával a kormányon, miközben arra várt, hogy beosztottjai közül valamelyik felvegye a telefont. Mivel Ryan a sokadik csengetés után sem vette fel, ezúttal Espo-nál próbálkozott, ugyanakkora sikerrel. Amikor bejelentkezett a hangrögzítő, bosszúsan szólt bele.

-          Nem értem, minek nektek mobiltelefon, ha egyikőtök sem elérhető! Remélem, az üggyel vagytok ennyire elfoglalva -–bosszankodott, majd nagyot sóhajtva tért a lényegre - Vincenzo háza előtt állok -–pillantott ki most az utca túloldalán lévő, vörös téglából épült, kétszintes magas házra, melynek fekete vaskapuja előtt, egy legalább 190 centi magas, 100 kilós, fekete bőrkabátot, és fekete nadrágot, napszemüveget viselő férfi állt -–Castle bajban van, muszáj kihoznom onnan. Gyertek, amilyen gyorsan tudtok! - utasította embereit, miközben reménykedett benne, hogy mihamarabb lehallgatják a hangrögzítőt. Persze, megtehette volna, hogy kommandósokat, és más járőr egységeket kér, de tekintettel arra, hogy semmiféle bizonyítékuk nem volt ahhoz, hogy házkutatási parancsot kérjenek, Vincenzo ügyvédei darabokra szedték volna őket, és még azt sem használhatták volna fel ellene, amit esetleg bent találnak. A megérzése pedig, miszerint Castle bajban van, szintén nem lett volna elég egy bírónak sem, hogy végzést adjon. Annak ellenére sem, hogy ő szilárdan hitte, nem csalnak a megérzései. A tény, hogy Castle nem vette fel a telefont, és a hangját sem hallotta, amikor a nő beszélt, egyértelművé tette, hogy nagy lehet a baj. Biztos volt benne, hogy a férfi azért nem beszélt vele személyesen, mert nem tehette. Ha a kihallgatás úgy ment volna, ahogy azt az író remélte, akkor ő maga vette volna fel a telefont. Órájára pillantott és elfogyott a türelme. Úgy döntött, nem vár tovább a fiúkra, már csak azt kellett kitalálnia, hogyan juthatna be anélkül, hogy elszabadulna a pokol. Hirtelen elmosolyodott, és a szemközti boltra nézett, mely hatalmas felirattal hirdette a divatosnál divatosabb ruhákat. Alig 15 perccel később, Kate vérvörös mini egész ruhában, térdig érő fekete csizmában, és egy, derékig érő, szűk bőrkabátban lépett ki az üzlet ajtaján. Hajába, melyet kibontott, és ujjaival beletúrva varázsolt hullámos hajzuhataggá, belekapott a szél, ahogy elindult a fekete kovácsoltvas kapu felé, melynek vasból készült rácsai, mint egy szigony ágaskodtak az égbolt felé. Kate, ügyelve arra, hogy fegyverét elrejtse háta mögé, a szoknyához tartozó, széles övben, csábtó mosollyal vérvörösre rúzsozott ajkán, állt meg a gorilla előtt, aki kíváncsi, ugyanakkor vágyakozó tekintettel mérte végig a tökéletes alakot, a karcsú lábakat, és a telt melleket, hogy aztán a kihívón villogó, zöldes-barna szemeken állapodjon meg pillantása.

-          Kit keresel, cica? Eltévedtél? – kérdezte a kreol bőrű, haját hátrazselézve hordó férfi a nyomozónőtől, miközben mindkét kezét a zsebébe dugta, és így láthatóvá tette az oldalára csatolt fegyvert.

-          A férjemet keresem! – jelentette ki Kate, kissé durcás hangon, majd, hogy a férfi figyelmét elvonja hátra tett kezéről, mellyel minden eshetőségre felkészülve a Glock-ot szorította, jobb kezének mutatóujját, ingerlőn húzta végig a fickó fekete ingének gallérján, és elégedetten látta, hogy ennyi is elég volt ahhoz, hogy összezavarja – képzeld, az a kis suttyó idejött kártyázni, engem meg otthon hagyott. Amikor pedig, felhívtam, rám vágta a telefont.

-          Ez… szörnyű – nyögte nehezen a gorilla, miközben ádámcsutkája le-fel ugrált az izgatottságtól, és arcán látszott, egyáltalán nem figyel arra, amit a nő mond. Kate egy hirtelen ötlettől vezérelve, levette a férfi napszemüvegét, és mélyen belenézett a mogyoróbarna, vágytól sötétlő szemekbe.

-          Most mondd meg! Hogy volt képes engem ott hagyni pár papírlapért? – háborodott fel ajak csücsörítve, mire a gorilla megrázta a fejét – megérdemelné, hogy megbüntizzem, ugye? – kérdezte várakozón, mire a férfi ezúttal lassan bólintott, Kate pedig, ravaszkásan elmosolyodott – hogy hívnak, cuki? – húzta közelebb magához a férfit, mire az, nagyot nyelt.

-          Enrique – felelte gyöngyöző homlokkal, mire Kate még szélesebben mosolygott.

-          Tudsz valami nyugis helyet, ahol revánsot vehetnénk, mi ketten az én bugris férjemen, Enrique? – ejtette ki lágyan, dallamosan a férfi nevét, sokat mondó pillantással, miközben szíve őrült iramot diktálva várta a választ. Tudta, ez az egyetlen esélye, hogy bejusson a házba, és most már minden csak azon múlott, hogy Enrique, mennyire veszi komolyan a strázsa szerepet.