Lebilincselő büszkeség 30. rész

30. rész

Melanie azonnal visszatért a valóságba, és kihasználva az alkalmat, hogy Andrew az éjjeliszekrény felé fordult, ahol a telefon még mindig türelmetlenül rezgett és zenélt, kibújt az ölelő karok fogságából, és nagyot sóhajtva nyúlt a telefon után.

- Stanford – szólt bele, miközben elégedetten állapította meg, hogy hangja még csak meg sem remeg az átélt érzelmi próbatétel után.

- Milyen a vidéki élet? – hallotta meg Ron cinikus hangját, mire égnek emelte szemét. Remélte, hogy a társának hírei vannak az üggyel kapcsolatban, még hozzá olyanok, aminek hatására minél hamarabb visszatérhet korábbi életéhez, távol Andrew-tól, és csábításától, nem pedig csak azért hívta fel, hogy megcsipkedje.

- Állati – válaszolta unottan – tisztára mintha én lennék Dorothy az Ózból – tette hozzá, mire Ron halkan felnevetett.

- Toto is a közeledben van? – utalt Andrew-ra gonoszkodva a férfi, Melanie pedig arra gondolt, ha a híres mesefilmből tényleg hasonlítania kéne valamihez Andrew-t, az inkább a tornádó lenne. Magával ragadja, és olyan helyre repíti, ami ijesztő és idegen a számára, mindenfajta ellenállás pedig hiábavaló.

- Haladtatok valamit az ügyben, vagy csak unatkozol? – hagyta figyelmen kívül a kérdést, miközben szeme sarkából látta, hogy Andrew a fürdőszoba felé indul.

- Egy helyben toporgunk. Clark köddé vált, a dokumentumokat pedig már legalább százszor átnyálaztuk a fiúkkal, de semmi eredmény – válaszolta csüggedten Ron –Toto komoly bajban lenne, ha nincs az írás-szakértő, és nem akarták volna kinyírni. Minden papíron az ő aláírása szerepel, Clark pedig még csak társként sincs megjelölve. Azon kívül, amit Wright mondott, nincs is ellene semmink.

- Andrew is hozott magával néhány aktát, délután átnézem vele – felelte Melanie, mire Ron nem túl diszkréten köszörülte meg torkát.

- Andrew? Milyen aranyos – jegyezte meg Ron, és Melanie tisztán hallotta hangján az elfojtott mosolyt.

- Később beszélünk! – zárta rövidre a beszélgetést, majd a választ meg sem várva, bontotta a vonalat. Mérgesen dugta zsebébe telefonját, miközben arra gondolt, mennyire dühíti, hogy még társa előtt sem tudja leplezni, vonzónak találja Andrew-t. Egyre biztosabb volt benne, hogy mielőbb haza kell mennie. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt a fürdőszoba ajtaja, és Andrew lépett ki rajta. A sötétkék farmernadrág tökéletesen állt keskeny csípőjén, a fehér póló pedig kihangsúlyozta napbarnított bőrét és kemény izmait.

- Ha gondolod, reggeli után megmutatom a birtokot – javasolta távolságtartóan a férfi, amivel sikerült meglepnie Melanie-t. Azt hitte, amint ismét kettesben lesznek, Andrew megint megpróbálja elcsábítani, és most meglepetésként érte, hogy amaz úgy viselkedett, mintha soha nem lett volna köztük semmi. Annak ellenére, hogy nem értette a hirtelen változás okát, úgy érezte, talán így lesz a legjobb. Ha a férfi is elfogadja, hogy nem érdemes erőltetni kettejük dolgát, neki is könnyebb lesz elviselni a hátralévő napokat. Legalábbis remélte, hogy csak napokról van szó.

- Rendben – bólintott ő is hűvösen, miközben Andrew szélesre tárta a hálószoba ajtaját, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy előre engedi. A konyhába érve még mindig vágni lehetett kettejük között a feszültséget, amit csak felerősített, hogy egyedül voltak az egész házban. Andrew hálás volt, amiért anyjáék a városban töltik a délelőttöt, mivel biztos volt benne, hogy édesanyja azonnal kiszúrná, hogy valami nem stimmel a kapcsolatukban, és persze rögvest tudni akarná, mi a baj, hogy segíthessen megoldani. Erre a kérdésre azonban, még ő is kereste a választ. Akarta Melanie-t, és nemcsak a testére vágyott, hanem azt akarta, hogy az egész lényét felfedje előtte. Boldoggá akarta tenni, látni akarta, ahogy őszintén mosolyog, nevet, tudni akarta, mi bántja. De érezte, hogy a nő ezt egyáltalán nem szeretné. Annak ellenére, hogy egyértelműen vonzódott hozzá testileg, a lelkét bezárta előtte. Korábban talán megelégedett volna azzal, ha együtt töltenek egy éjszakát, és tovább ostromolta volna ennek reményében, most azonban nem akarta beérni ennyivel. Azt szerette volna, ha Melanie megnyílik előtte, és élete minden részletébe beavatja. Ha nemcsak azért adja oda magát neki, mert fizikailag vonzódik hozzá, hanem azért, mert fontos neki, és megbízik benne. Azt akarta, hogy amikor egymáséi lesznek, ne csak a testük, hanem a lelkük is találkozzon.  Nagyot sóhajtva nyitotta ki a hűtőszekrény ajtaját, és elhúzott szájjal cikázott tekintete polcról polcra, de semmit nem talált, ami felkeltette volna az érdeklődését. Ez alatt Melanie a munkaasztalnak támaszkodva figyelte.

- Azt hiszem, kihagyom a reggelit – szólalt meg kedvtelenül a férfi, mire Melanie erőt vett magán, és mellé állva, ő is felmérte a hűtő tartalmát.

- Megértem – bólogatott együtt érzőn – itt még egy deka kaviár sincs – háborodott fel látványosan, mire Andrew sértetten egyenesedett fel.

- Szerinted, csak azt eszem Bostonban? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Nem akarta elhinni, hogy a nő ilyen rossz véleménnyel van róla.

- Nem, az meglehetősen egysíkú étkezés lenne. Nyilván a repertoárban szerepel még a lazac, pástétom, és egyéb ínyencség, amik közül sajnos egyik sincs a szüleid hűtőszekrényében - válaszolta nyugodt hangon a nő – nekem olybá tűnik, hogy ők a köznép ételeit eszik, látod? – kérdezte, miközben benyúlt, és egy kis tányéron ízlésesen elhelyezett sonkás felvágottra mutatott – sonka, mellette van itt még tojás, dzsem, sajt… - sorolta a választékot, majd ő is felegyenesedett, és megértőn nézett a férfira – ez valóban nem neked való. Ami viszont engem illet, kezdem otthon érezni magam, szóval, nyugodtan patkolj éhen a nappaliban, én inkább eszem egy jót – kacsintott a férfira, majd a választ meg sem várva, elkezdte előszedni a specialitásához szükséges hozzávalókat. Andrew egy pillanatig döbbenten figyelte, majd sértetten, amiért a nő azt hiszi róla, hogy Bostonban teljesen elitistává vált, távozott. Alig húsz perc múlva, miután megbeszélte telefonon a farmhoz tartozó lovarda vezetőjével, hogy készítsen elő a számukra két lovat, meglepetten szagolt bele a levegőbe, mire gyomra éhesen korgott hatalmasat, így jelezve számára, hogy mégsem volt jó ötlet a reggeli kihagyása. Orrát követve sétált át a konyhába, ahol jóleső látvány fogadta. Melanie éppen a serpenyőből emelte át kis tányérra a sonkás-sajtos rántotta felét, majd paradicsomot szeletelt fel, és azt is mellé helyezte. Egy pohárba narancslevet öntött, ezt követően pedig két ujjal emelte ki a még forró pirítósokat, hogy egy kis, kézzel fonott kenyértartó kosárba helyezze őket. Andrew szájában összefutott a nyál, ahogy a gőzölgő tányérra nézett, miközben arra gondolt, milyen jó érzés lenne minden reggelt a nővel tölteni. Még sohasem érzett korábban hasonlót, sőt, éppen ellenkezőleg. A kielégítő, szenvedélyes éjszakák után egyetlen alkalommal sem maradt partnerei mellett, inkább igyekezett még az éj leple alatt távozni. Nem akarta azt sugallni egyikük számára sem, hogy bármiféle szorosabb kapcsolatban reménykedhetnek. Melanie esetében azonban, élvezte, hogy reggel mellette ébredt, jó érzés volt, ahogy a nő a karjába simult, ahogy keze végig cirógatta mellkasát, és egy pillanatig sem érezte azt, hogy valahol máshol kellene lennie. Most pedig, ahogy a konyhában szorgoskodott, szívesen csatlakozott volna hozzá, hogy egy hétköznapi párhoz hasonlóan, közösen megreggelizzenek, és beszélgessenek, olyan meghitten, és szeretettel, ahogy szüleitől látta gyerekkorában, és felnőtt korában is. Sosem gondolta volna, hogy valaha igénye lesz erre, de mióta Melanie-t megismerte, egyre többször fogalmazódott meg benne a család, és az igazi társ utáni vágy, ezt azonban, csak Melanie oldalán tudta volna elképzelni.

- Elképesztő! Le vagyok nyűgözve! – mosolygott a nőre elismerő pillantással, mire az ügynöknő felpillantott rá, miközben kávét töltött magának egy csészébe.

- Csak reggelit csináltam, nem a Himaláját másztam meg – felelte látszólag unottan Melanie, és igyekezett nem mutatni, milyen jól estek neki a férfi szavai.

- Hű, igazán mondhattad volna, hogy sál és sapka viselete kötelező a konyhában – didergett látványosan Andrew, és amikor a nő értetlenül nézett ismét rá, hozzátette – a hideg légkörre gondoltam, ami körülvesz.

- Igyál egy kávét, az majd melegen tart – bökött fejével a konyhapult felé Melanie, ahol a már lefőtt kávé várakozott. Andrew mosolyogva rázta meg fejét, majd a mutatott irányba lépett, és töltött magának.

- Tudod, még sosem készítettek nekem reggelit – jegyezte meg, miközben kényelmesen elhelyezkedett a nővel szemközti széken, és várakozón pillantott rá. – Úgy értem, Mary-n és anyámon kívül. Igazán kedves tőled.

- Mielőtt elájulsz, ezt magamnak csináltam, nem neked – helyesbített Melanie, mire Andrew szomorkásan nézett vissza rá, ő pedig alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel, amikor meglátta, milyen esdeklő pillantást vet rá.

- Azért kapok belőle? – kérdezte kisfiúsan ártatlan arckifejezéssel, mire Melanie elgondolkodó arcot vágott, mint, aki komolyan megfontolja, megérdemli-e.

- Nem is tudom… nem fogja megfeküdni a kényes gyomrodat? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Andrew magabiztosan mosolygott vissza rá.

- Boston ide vagy oda, én azért vidéki srác vagyok! – jelentette ki büszkén, majd felpattant, és elégedetten pakolta meg a tányérját a sonkás rántotta maradékával, Melanie pedig mosolyogva figyelte. Jó érzés volt látni, ahogy a férfi egymás után tűzi villájára a falatokat, és tetszésének hümmögve adott hangot. Melanie Danny-nek is próbált főzni, de ellentétben Andrew-val, ő mindig lefitymálta, amit készített, és nem győzte a fejéhez vágni, hogy ezekkel a próbálkozásokkal csak azt tette számára nyilvánvalóvá, hogy a konyhában is hasznavehetetlen. Gondolataiból Andrew hangja rántotta ki, aki éppen a pirítós utolsó darabjával törölte tisztára a tányérját. – Másodszor mentetted meg az életemet, ezúttal az éhhaláltól – kacsintott a nőre, miközben nagyot kortyolt a narancsléből, aki csak szerényen mosolyogva fogadta a dicséretet. A férfinak fogalma sem lehetett arról, milyen sokat jelentett ez Melanie-nak.

- Mint mondtam, ez csak reggeli – felelte visszafogottan, mire Andrew érdeklődve húzta össze a szemét. Megint rá kellett döbbennie, mennyire más Melanie, mint a többi nő, akit eddig ismert. Már eleve azt sem tudta volna elképzelni, hogy bármelyikük reggelit készítsen, de abban biztos volt, hogy ha mégis megtették volna, úgy viselkedtek volna, mintha legalábbis a függetlenségi nyilatkozatot fogalmazták volna újra. Melanie ezzel szemben szerényen fogadta a bókot, sőt, mintha zavarba is jött volna tőle, mintha nem szokott volna hozzá, hogy megdicsérjék, vagy elismerjék.

- Mindenesetre köszönöm -–szólalt meg Andrew komolyan, majd elégedetten csapta össze kezét, hogy Melanie ne érezze tovább kínosan magát, és elmosolyodott – most azonban, átveszem az irányítást, és kénytelen leszel rám bízni magad! – jelentette ki, mire Melanie gyanakodva húzta össze szemét.

Lebilincselő büszkeség 29. rész

29. rész

Andrew kitartóan nézett továbbra is a nőre, mintha attól várná, hogy Melanie ráébred, mire is akar célozni, miközben figyelmét nem kerülte el, hogy az ügynöknő hirtelen feszültté válik.

- Jó döntés? Várj, hagyj egy kicsit gondolkodni – ráncolta össze szemöldökét Melanie, mintha valóban a választ keresné a kérdésre, de mielőtt csípős megjegyzést tehetett volna, Andrew szólalt meg.

- A csókra gondolok, és ezt te is pontosan tudod – felelte, és a nő hiába kereste a zöldes-kék szemekben a csibészes szikrákat, amiből tudhatta volna, hogy a férfi csak meg akarja tréfálni. – Azt hiszem, életem egyik legjobb döntését hoztam meg tegnap este – fűzte hozzá, miközben leheletnyit közelebb hajolt Melanie-hoz, aki érezte, hogy kiszárad az ajka, ezért zavartan nedvesítette meg nyelvével, amivel azonban csak azt érte el, hogy odavonzotta vele Andrew tekintetét.

- Ezzel egyedül vagy – jegyezte meg Melanie, miközben egyre melegebbnek érezte a szobát, és rémülten vette észre, hogy Andrew még közelebb merészkedik hozzá.

- Azt akarod mondani, hogy téged nem varázsolt el? Hogy nem gyorsult fel a pulzusod attól a csóktól? – kérdezte egyre halkabban, miközben centiméterenként közeledett a nőhöz, aki ugyanolyan ütemben próbált minél távolabb kerülni tőle, de legnagyobb sajnálatára az ágy támlája megakadályozta. – Hogy nem érezted ugyanazt, amit én? – támasztotta meg karját közvetlenül a nő feje mellett, miközben ajkuk olyan közel került egymáshoz, hogy az ügynök érezte a férfi forró leheletét. Tüdeje szaporán kapkodta a levegőt, ahogy igyekezett nyugodt maradni, hogy véletlenül se láthassa meg rajta Andrew, mit vált ki belőle.

- Fel akarok kelni – nyögte nehezen, miközben kis tenyerét a férfi izmos mellkasának feszítette, hogy így szabaduljon tőle. Ujjbegyei bizseregni kezdtek az érintéstől, ő pedig meglepetten nézett bele a vágytól izzó zöldes-kék szemekbe, amikor megérezte, milyen vad ütemben ver a férfi szíve, összhangban az övével.

- Érzed, ugye? – kérdezte mosolyogva Andrew, és amikor a nő nem válaszolt, csak el akarta venni kezét, sajátját az övére helyezve akadályozta meg benne – még soha nem éreztem így, Melanie. Ez új nekem… és félelmetes – nyelt nagyot a férfi. Ő maga sem tudta, mit érez, nem tudta szavakba önteni, egyszerűen csak nem akarta elengedni. Minél többször át akarta élni, és biztos volt benne, hogy csak Melanie mellett van rá lehetősége.

- Szívritmus-zavarnak tűnik, javaslom, fordulj kardiológushoz – húzta el a száját a nő, de szarkazmusa nem tántorította el Andrew-t, csak még szélesebben mosolygott.

- Van olyan férfi ezen a Földön, akit távol tart tőled ez a rideg álca? – kérdezett vissza ugyanazokkal a szavakkal, mint korábban az ügynöknő, mire Melanie lassan bólintott.

- Mindet! – közölte nemes egyszerűséggel, mire Andrew hitetlenkedve rázta meg a fejét.

- Ostobák… mindannyian – súgta halkan, miközben lassan közelebb hajolt, és Melanie-nak elállt a lélegzete, amikor a keskeny ajkakat megérezte nyaka vonalán – nem látják, amit én – búgta csábító hangon, miközben apró csókokkal szórta tele a selymes bőrt, és izmai megremegtek, amikor meghallotta, hogy Melanie felsóhajt, tenyere pedig érzéki lassúsággal kúszik fel mellkasáról nyakára, hogy aztán ujjai beletúrjanak sötét fürtjeibe.

- Engedj el, Andrew… kérlek! – nyögte akadozó lélegzettel Melanie, miközben a férfi ajka bejárta nyakát, és már arcát csókolta, majd alig eltávolodva tőle fúrta tekintetét az övébe.

- Egyetlen okot mondj – súgta vágytól fűtött hangon, mire Melanie nagyot nyelt, és remegő hangon válaszolt.

- Mert így akarom – válaszolta minden önuralmát összeszedve, Andrew pedig mosolyogva rázta meg a fejét.

- Dehogy akarod – felelte magabiztosan, mégis lágy hangon, majd a következő pillanatban ráhajolt az ajkára. Még mielőtt azonban, birtokba vehette volna, halk kopogás törte meg a pillanatot – Ezt nem hiszem el! – túrt bele hajába csalódottan Andrew, és figyelmét nem kerülte el a megkönnyebbült sóhaj, mely felszakadt a nő torkából – ki az? – kiabált a hívatlan látogatónak a férfi, miközben Melanie kihasználva az alkalmat, kibújt az ölelésből, és a fürdőszobába sietett. Andrew bosszúsan kapta magára fürdőköpenyét, és tárta szélesre a szobaajtót, mely mögött édesanyja állt.

- Felébresztettelek, kicsim? – kérdezte aggodalmas hangon, mire Andrew megrázta fejét. Hogyan is mondhatná el anyjának, mibe gyalogolt bele éppen? Hogyan mondhatná el neki, hogy Melanie végre a karjaiba simult, ő pedig ajkán érezhette selymes bőrét? – Nem akarok alkalmatlankodni, csak szólni akartam, hogy apáddal be kell mennünk a városba – rántotta ki anyja hangja gondolatai közül – Mary is szabadnapot kapott mára, keressetek valami reggelit. Utána körbevezethetnéd Melanie-t a farmon – javasolta segítőkészen, amennyiben fia nem tudja, mit kezdjenek egyedül a hatalmas házban.

- Rendben – bólintott a férfi, majd lemondó sóhaj kíséretében csukta be az ajtót. Fogalma sem volt, mit mondjon Melanie-nak. A világért sem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni, de tudta, a pillanat elszállt, és ismerte annyira a nőt, hogy tudja, nem engedi magához még egyszer ilyen közel. Átkozta a sorsot, amiért közbeszólt, hiszen biztos volt benne, hogy ha nem zavarják meg őket, az ügynöknő átadta volna magát annak a mindent elsöprő szenvedélynek, aminek egyelőre csak morzsáit tapasztalhatták. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt a fürdőszoba ajtaja, ő pedig csalódottan állapította meg, hogy Melanie már felöltözött. Ezúttal sötét farmernadrágot, és fehér, laza szabású inget választott, melyet hátul a derekánál betűrt a nadrágba, elöl azonban, hagyta szabadon lógni. Az ingblúz nem volt mélyen dekoltálva, de sejtetni engedte a formás domborulatokat, amivel csak még inkább megnehezítette Andrew dolgát. – Anyám volt az – szólalt meg a férfi, bár nem kérdezte a nő, ki kopogtatott. – Apámmal bemennek a városba – fűzte hozzá, mire Melanie rezzenéstelen arccal vette tudomásul a hallottakat. – Melanie… sajnálom, hogy…

- Kérlek! – emelte fel kezét a nő, így megállásra kényszerítve őt – nem akarok róla beszélni – jelentette ki, de Andrew közelebb lépett hozzá.

- Pech! Nem mindig kapjuk meg, amit szeretnénk – válaszolta elszánt hangon a férfi, és Melanie legnagyobb rémületére egyre csökkentette a közöttük lévő távolságot. – Ami az imént történt… - akadt el egy pillanatra, és hitetlenkedve túrt bele sűrű hajába, miközben Melanie meglepetten nézett rá – Istenem, azt sem tudom, mit mondjak!

- Segítek – szólalt meg Melanie halkan – hiba volt, ami nem fog megismétlődni – jelentette ki határozott hangon. Bármennyire is vágyott a férfira, csókjára, nem tudta elengedni a félelmet, amit Daniel ültetett belé. Hogyan is kellhetne egy olyan jóképű, gazdag férfinak, mint Andrew, éppen ő a szürke, hétköznapi ügynöknő, aki a munkájának él, és a legszívesebben farmernadrágot hordott pólóval az estélyi ruhák helyett.

- Miért hiba, hogy akarlak, Melanie? – kérdezte értetlenül, és ez az egyetlen szó, „akarlak” elég volt ahhoz, hogy a nőben minden gyűlölt emléket a felszínre hozzon. Akarja őt. Igen, pontosan úgy, mint Daniel. Ez a szenvedély pedig addig fog tartani, amíg meg nem kapja. Éppen úgy, ahogy egy elkényeztetett kisgyerek akar egy játékot, egy pónilovat, egy kiskutyát. Akarja, minden erejével, hogy aztán egy csapásra érdektelenné és unalmassá váljon, amikor az övé lesz, és megtapasztalja, hogy a valóság mennyivel hétköznapibb, mint a képzelet.

- Nem hiba – húzta el a száját Melanie keserűen – csak jellemző – tette hozzá, mire Andrew értetlenül nézett vissza rá.

- Ezt meg, hogy értsem? – kérdezte sértetten, de a nőn látszott, nem óhajtja megmagyarázni.

- Sehogy! Egyszerűen csak felejtsük el, ami történt! – válaszolta konokul, de amikor el akart menni Andrew mellett, az megragadta a karját. Nem túl szorosan, hogy fájdalmat okozzon, de elég határozottan ahhoz, hogy meglepje a nőt. – Engedj el! – utasította a férfit kemény hangon Melanie, de Andrew elszántan nézett farkasszemet a szikrázó barna szemekkel.

- Eszemben sincs, amíg meg nem magyarázod az iménti kijelentésedet! – felelte kitartóan a férfi, mire Melanie először a felkarjára fonódó kezekre, majd a komolyan csillogó zöldes-kék szemekbe nézett.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy 11 féle módon tudnám eltörni a karodat, és még csak a pulzusom sem emelkedne meg közben? – hangzott el a burkolt fenyegetés, de Andrew rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Sosem hagynám, hogy odáig fajuljon a dolog – közölte komoly hangon, és Melanie, számára is meglepő módon, egy percig sem kételkedett a kijelentésben – én nem akarlak bántani… nem is tudnálak – tapintott a legérzékenyebb pontjára a nőnek, és figyelmét elkerülte, hogy Melanie nagyot nyel, miközben folytatta – de tudni akarom, miért teszel úgy, mintha nem éreznéd a szikrát kettőnk között!

- Amit pedig akarsz, azt mindig meg is kapod, igaz? – kérdezte Melanie gúnyosan, miközben igyekezett úrrá lenni szíve vad dobogásán, mire Andrew megrántotta a vállát.

- Előbb vagy utóbb – felelte nyílt őszinteséggel – kitartó vagyok, ami mindig meghozza a gyümölcsét.

- Nos, Mr. Wright, ideje, hogy egyszer az életben csalódjon, nem? – húzta fel szemöldökét kihívón a nő, Andrew tekintete pedig lassan lejjebb vándorolt az igéző barna szemekről a csábító ajkakra.

- Egyszer talán fogok is – vélte elgondolkodva, majd hirtelen egészen közel lépett a nőhöz – de nem most – fűzte hozzá, miközben tenyere Melanie nyakára simult, és ujjbegyével arcát simogatva szelíd erőszakkal vonta olyan közel magához, hogy ajkuk milliméternyi távolságra került egymástól – érdekes… - mosolyodott el finoman a férfi, mire Melanie megnyalva kiszáradt ajkát, kérdőn nézett fel rá.

- Mi? – kérdezte halkan, mire Andrew, még mindig arcát cirógatva válaszolt.

- Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akinek fel kellene keresnie egy kardiológust – felelte szinte suttogva, mialatt ajkával puhán érintette meg a nő nyakán az ütőeret, melyben szaporán lüktetett a vér. Melanie megborzongott a férfi ajkának érintésétől, miközben agya vészjelzést küldött minden sejtjének. Hiába tudta azonban, hogy el kellene löknie magától a férfit, végtagjai nem engedelmeskedtek. Pulzusa felgyorsult, ő pedig szemét lehunyva adta át magát a pillanatnak, melyet telefonjának éles rikoltása szakított félbe.

Lebilincselő büszkeség 28. rész

28. rész

Melanie értetlenül állt a fürdőszoba ajtóban, és szemét összehúzva figyelte, ahogy Andrew kényelmesen elhelyezkedve kapcsolgatta a televíziót a kanapéról. Első dühében, amiért a férfi ilyen szemtelen módon bepofátlankodott az ágyába, amit ráadásul egy játék veszteseként tudhatott a magáénak, a grabancánál fogva rángatta volna ki onnan, végül másképp döntött. Nagy levegőt vett és ruháját az egyik szék karfájára dobva, csípőre tett kézzel állt meg a kanapé mellett.

- Rossz a díszlet, nem tűnt fel? – kérdezte látszólag nyugodt hangon, mire Andrew, mintha csak most fedezte volna fel, hogy szabad a fürdőszoba, rápillantott. Tekintete lágyan simított végig a nő rövidnadrágba bújtatott formás lábain, majd kissé elidőzött a póló által kirajzolt telt melleken, amivel sikerült elérnie, hogy Melanie érezte, arcába szökik a vér. Hálás volt, amiért a szobát mindössze a képernyő fénye világította be.

- Azt hiszem, inkább te kopogtatsz rossz ajtón – felelte halálos nyugalommal Andrew, kényszerítve magát, hogy a nő szemébe nézzen, amely most szinte feketének hatott a tompa fényben. – Kivéve, ha burkoltan arra akarsz célozni, hogy inkább megosztanád velem az ágyat – tette hozzá hamiskás mosollyal, mely csak még szélesebb lett, amikor látta, hogy Melanie értetlenül ráncolja össze szemöldökét. Láthatólag még mindig nem jött rá, hogy hajlandó volt lemondani a hatalmas franciaágy kényelméről a kedvéért.

- Ó, értem már! – mosolyodott el mindent értőn Melanie, ahogy ráeszmélt, mire céloz a férfi, és tekintete az ágyra tévedt, ahol neki is megágyazott Andrew. – Nagyvonalúságod bizonyítékaként átengeded nekem az ágyat, te pedig kínzod magad a kanapén – foglalta össze a lényeget a nő, mire Andrew szerényen vont vállat.

- Kiérdemelted – felelte félig komolyan, mire Melanie elhúzta a száját.

- Ennél azért nagyobb tarifát szoktam felszámolni egy csókért – jegyezte meg gúnyosan, így utalva arra, hogy a férfi szerint a csókkal érdemelte ki, hogy az ágyban alhasson. Andrew amint felfogta a mondat értelmét, felháborodottan ült fel a kanapén.

- Nem a csók miatt engedtem át az ágyat! – kérte ki magának büszkén, miközben figyelte, ahogy a nő, neki hátat fordítva, felhajtja a takarót, és törökülésben elhelyezkedik az ágy jobb szélén. Nagyot nyelve gondolt rá, mennyivel jobb lenne elfoglalni a bal oldalt, és szorosan a nőhöz simulva, mélyen beszívva a barack illatot, melyet még ilyen távolságból is tisztán érzett, álomba szenderülni.

- Ó, nem? Csak mert néhány órával ezelőtt még hisztiztél a gondolatára is, mint egy óvodás, hogy a kanapén aludj – jegyezte meg szárazon az ügynöknő, mire Andrew elhúzta a száját.

- Nem hiszti volt, csupán szóvá tettem egy igazságtalan, diktatórikus eljárást! – helyesbített sértetten, majd azonnal folytatta – egyszerűen csak úgy gondoltam, megérdemled, hogy ma a tiéd legyen az ágy, tekintettel arra, hogy megbántottalak.

- Értem, szóval vezekelsz, bűnbánatot gyakorolsz – bólintott Melanie, miközben igyekezett nem gondolni a fájdalomra, mely átjárta a szívét, amikor a férfi azt mondta, kénytelen volt megcsókolni.

- Úgy is mondhatjuk – helyeselt Andrew halkan, majd folytatta – elég rosszul érzem magam, amiért olyan sután fogalmaztam. Egy nő sem hallja szívesen, hogy egy férfi csak a helyzet hozta kényszer miatt csókolta meg, és azt szeretném, ha tudnád… - próbált magyarázkodni, de Melanie félbeszakította.

- Engedd el, Wright! Kinőttem már a tinédzser korból, nem fogok nagyobb jelentőséget tulajdonítani annak a csóknak, mint amit valójában jelentett – felelte a nő komolyan, majd hátrahanyatlott a párnára. A világ minden kincséért sem árulta volna el, hogy bizony éppolyan izgatott volt, amiért ajkán érezhette a férfiét, mint egy 16 éves. – Fáradt vagyok, hagyj aludni! – jelentette ki határozottan, majd lehunyta szemét.

- Mi van akkor, ha nekem jelentett többet? – hallotta meg hirtelen Andrew halk hangját, amitől hirtelen hevesebben kezdett verni a szíve, és szinte kényszerítette magát, hogy ne nézzen a férfira, de még így is érezte, hogy Andrew őt nézi kitartóan. Mindennél jobban szeretett volna hinni a férfinak, elhinni, hogy bár a helyzet szülte a csókot, Andrew-t is legalább annyira elvarázsolta, mint őt, de annak fényében, amit később mondott, ez a kérdés inkább tűnt vigasztalásnak, mint valódi érzelemnek, így nagyot sóhajtott.

- Ez esetben, kénytelen leszel megbirkózni vele, és a továbbiakban kerülni a hasonló helyzeteket – felelte látszólag érzelemmentes hangon, és nem láthatta, ahogy Andrew arcán fájdalom suhan át. A férfi szótlanul nézte még egy darabig, majd felállt, és válasz nélkül besétált a fürdőszobába. Alig 20 perc múlva frissen és üdén, de kérdésekkel telve lépett ismét a hálóba. Elgondolkodó pillantással mérte végig az alvó nőt, miközben fejéből nem tudta kiverni a korábban lezajlott beszélgetést. Szilárdan hitte, hogy megbántotta Melanie-t, amikor olyan ostobán fogalmazott, és abban is biztos volt, hogy az érzéketlenség és nyugalom, amit a nő mutat, csak látszat. Határozottan emlékezett a vágytól fűtött sóhajra, arra, ahogy megremegett a karjaiban, mégsem értette, miért akar olyan elszántan távol maradni attól a csodától, amiben részük lehetne. Esze azt súgta, hagyja ennyiben a dolgot, hiszen eddigi életében pont az ehhez hasonló bonyodalmakat igyekezett kerülni, éppen ezért kereste mindig a minden tekintetben egyszerű nőket. Szíve azonban, felülírta az észérveket, és csak azt súgta, kockáztasson. Nagyot sóhajtva dobta ruháját a kanapé karfájára, majd elhúzott szájjal nézett végig a látszatra is rövid, keskeny alvóalkalmatosságon. Már előre tudta, sőt szinte érezte, milyen kínok közepette fog másnap reggel életet lehelni elgémberedett izmaiba, de jól neveltsége nem hagyhatta, hogy a védett ház után ezt az éjszakát is az ügynöknő töltse a kanapén.

Melanie félálomban fordult másik oldalára, hogy a sötétítő függöny résein át beszűrődő napfény ne verhesse ki teljesen az álmot szeméből, miközben enyhe arcvíz illat csiklandozta orrát. Halványan mosolyogva, az ébrenlét és az álom vékony határán sóhajtott egyet, keze pedig ösztönösen karolta át a keskeny csípőt, mialatt fejét az izmos mellkasra hajtotta. Tudata még nem fogta fel a valóságot, érzékei azonban, reagáltak a test melegére, és a simogatásra, melyet annak tulajdonosa indított el felkarján. Andrew boldogan mosolyodott el, amikor megérezte, hogy Melanie hullámos, kócos tincsei enyhén borostás állát csiklandozzák. Jól eső érzéssel karolta át a tökéletes testet, és húzta kissé közelebb magához, miközben fejét oldalra fordította, és puha csókot nyomott homlokára.

- Jó reggelt! – súgta elégedetten, miközben mélyen magába szívta az ismerős barackillatot.

- Jó reggelt – búgta vissza a nő, majd a pillanat tört része alatt tisztult ki az elméje, és döbbenten nyitotta ki szemét. Tudata azonnal felfogta a valóságot, már nyoma sem volt az álomnak, amelyben szenvedélyesen szeretkezett a mellette fekvő férfival, és amelyben Andrew többször is a fülébe súgta, mennyire szereti. Ahogy ráeszmélt, hogy éppen álmai tárgyának karjaiban van, aki lusta érzékiséggel simogatja derekát, amely kivillant a felcsúszott póló alól, agya, mint egy vészcsengő figyelmeztette a veszélyre. – Mi a francot keresel itt?! – ugrott fel ülő helyzetbe az ágyon, mire Andrew hunyorogva, szemöldök ráncolva próbált magához térni.

- Ébredezem – felelte álmosan a férfi, miközben fejét körbeforgatva igyekezett felmérni a helyzetet. Az éjjel, amikor úgy döntött, saját testi épsége érdekében, bemászik az alvó nő mellé az ágyba, még úgy tervezte, hogy hajnalban visszatér a kanapéra, így Melanie-nak meg sem kell tudnia, hogy együtt aludtak. Most csalódottan állapította meg, hogy az elmúlt napok annyira kimerítették, hogy meg sem hallotta, amikor karórája jelezte a hajnali 4 órát.

- Tűnés! – mutatott a kanapé felé Melanie kinyújtott kézzel, mire Andrew ráérősen nyújtózni kezdett. – Nem hallottad? Kotródj, mielőtt a fegyveremért nyúlok!

- Haragszol? – kérdezte ártatlan képpel, mire Melanie dühösen fújtatott egyet.

- Nem, éppen motivációs beszédet tartok! – húzta el a száját a nő, miközben farkasszemet nézett a férfival – tápászkodj már fel az ágyamból!

- Először is, ez még mindig az én ágyam. – jelentette ki szárazon, majd folytatta – másodszor, lehetnél egy kicsit megértőbb is! Elhiheted, hogy nem szokásom alvó nők mellé belopózni az ágyba, de nem tehettem mást – védekezett minden bűnbánat nélkül a hangjában, mire Melanie gúnyosan húzta el a száját.

- Egy újabb kényszerhelyzet? – kérdezte csípősen, mire Andrew bólintott.

- Az életem volt a tét… a gerincem, a csontjaim, az ízületeim – sorolta fájdalmas hangon, miközben ő is felült, és Melanie nagyot nyelt, amikor meglátta, hogy a férfi egy szál alsónadrágon kívül semmit nem visel. Napbarnított bőre szinte hívogatta tenyerét, hogy simítson végig a mellkasán, hogy egyesével számolja meg a férfi hasán kirajzolódó kockákat. – Mégis, mivel magyaráztam volna anyámnak, hogy úgy mozgok, mint egy reumás lajhár?

- Erre gondoltál volna akkor, amikor felajánlottad, hogy te alszol a kanapén! – mérgelődött az ügynöknő, aki már nemcsak a férfira volt dühös, hanem magára is, ha eszébe jutott, milyen jó érzés volt belesimulni az erős, óvó karokba. – Fel is kelthettél volna, hogy helyet cseréljünk, de nem! Te inkább bemásztál mellém, mint valami perverz…

- Stop! – emelte fel mindkét kezét Andrew tiltakozólag, majd azonnal folytatta – elismerem, nem volt jó ötlet, és hidd el, csak néhány órát akartam pihenni, aztán kínoztam volna magam tovább a kanapén. Nem felejthetnénk el? Elvégre, nem csináltam semmi rosszat! Megjegyzem, ha csináltam volna valamit, az sem lett volna rossz – tette hozzá kópésan, mire az ügynök égnek emelte szemét.

- Tudod, néha felmerül bennem a kérdés, hogy a fenébe lehetsz te sikeres üzletember – hagyta figyelmen kívül a kérdést Melanie, és amikor Andrew értetlenül nézett vissza rá, folytatta – mióta ismerlek, még egy jó döntésed sem volt – magyarázta negédesen mosolyogva, mire Andrew megvonta a vállát.

- Talán így hatsz rám – felelte elgondolkodva –a közeledben képtelenné válok a logikus gondolkodásra, és hibát hibára halmozok – fejtette ki Andrew, miközben incselkedve húzta fel szemöldökét, Melanie azonban, kétkedve nézett vissza rá.

- Tényleg van olyan nő a Földön, aki ettől a szövegtől hanyatt esik? – kérdezte fejcsóválva, mire a férfi nagyképűen elmosolyodott.

- Több is, mint hinnéd – válaszolta büszkén, és Melanie csalódottan vette tudomásul, hogy ismét ugyanaz az egoista, beképzelt üzletember ül mellette, akitől a hideg is kirázta, de a következő pillanatban elkomolyodott, úgy tette hozzá – biztos vagy benne, hogy minden eddigi döntésem hiba volt? – kérdezte, miközben a zöldes-kék szemeit a nőébe fúrta, és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét, Melanie pedig érezte, hogy ismét számára veszélyes vizekre eveznek.

Lebilincselő büszkeség 27. rész

27. rész

Melanie-t váratlanul érte a csók, és egy pillanatra eltávolodott tőle. Tekintetük összekapcsolódott, ő pedig érezte, hogy ajka égni kezd ott, ahol a férfi megérintette. A zöldes-kék szemekből félelmet, és vágyat olvasott ki, miközben csak arra vágyott, hogy ismét ajkán érezhesse a férfiét. Andrew, mintha megérezte volna, mit szeretne, ismét közelebb hajolt, és lágyan vette birtokba a cseresznye ajkakat, amiknek érintésére már azóta vágyott, hogy először meglátta a nőt, és ami az elmúlt két hét során is mindennap kínozta. Nyelve finoman simított végig a nő alsó ajkán, és szíve szaporán kezdett verni, amikor megérezte, hogy Melanie ujjai puhán simítanak végig tarkóján, hogy aztán beletúrjon a sűrű, sötét tincsekbe. Nyelvükkel ösztönösen találtak rá a másikra, és mintha egymásnak teremtették volna őket, úgy kezdték el pezsdítő táncukat. Melanie lehunyt szemmel adta át magát az édes élvezetnek, miközben érezte, hogy pulzusa felgyorsul. Amikor Andrew erős, mégis gyengéd tenyere végig simított derekán, akaratlanul sóhajtott bele a csókba, ami csak még inkább megrészegítette a férfit.

- Khm… - köszörülte meg hátuk mögött Betty a torkát, nekik pedig időbe telt, mire vissza tudtak zökkenni a való világba. Lassan eltávolodtak egymástól, és másodpercekig csak néztek egymásra. Melanie átkozta magát, amiért engedett a csábításnak, és hagyta, hogy Andrew megcsókolja, miközben a férfi alig tudta elrejteni boldogságát. A csók, amiben része volt, éppen olyan édes volt, vadító, és mámorító, mint amilyennek hitte. A nő ajkának íze elvarázsolta, szomjazott a folytatásra, és élvezettel olvasta ki a barna szemekből ugyanazt a zavartsággal vegyülő vágyat, amit ő is érzett. – Ne haragudjatok, hogy alkalmatlankodok, de a frissítőt ide tettem az asztalra, és jó éjt szerettem volna kívánni. Késő van, apáddal lefekszünk - magyarázta elnéző mosollyal ajkán Betty, aki boldogan gyönyörködött a fiatalokban.

- Jó éjt, anya! Melanie és én még maradunk egy kicsit – felelte Andrew, miközben pillantását egy percre sem szakította el a nőtől, de legnagyobb bánatára a nő felállt, és megigazítva pólóját, mely úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, és tökéletesen emelte ki karcsú derekát, és telt keblét, megszólalt.

- Te maradj nyugodtan, én felmegyek és lefekszem – jelentette ki, kerülve Andrew tekintetét, mire Betty sajnálkozva sóhajtott fel.

- Édes Istenem, csak nem miattam? Tényleg nem akartam belenyúlni semmi romantikus pillanatba! Annyira sajnálom! – mentegetőzött, mire Melanie nyugtatólag rázta meg a fejét.

- Egyszerűen csak hosszú volt a mai nap… és az ezt megelőzőek is – felelte mosolyogva, miközben legszívesebben elsírta volna magát, amiért ennyire gyenge volt, és már az első este engedett a csábításnak. – Jó éjt, Betty – bólintott a nő felé, majd azonnal elhagyta a verandát, és meg sem állt a szobáig, ahol dühösen terült el az ágyon. Erőnek erejével idézte fel magában ismét Daniel képét. Emlékeztette magát rá, milyen nagyvonalú, udvarias, segítőkész és romantikus volt a férfi, egészen addig, amíg meg nem kapta. Ahogy engedett a vonzerejének úgy változott meg a személyisége is. Többé már nyoma sem volt a szerelmes szavaknak, a gyengéd simogatásoknak. Felváltotta őket a megalázás, a lelki terror, amikor újra és újra elmondta, milyen értéktelen, míg a finom érintéseket durva ütésekre cserélte. Szeme könnybe lábadt, gyomra felkavarodott, ahogy visszaidézte az alig hat hónapot, amit a férfival töltött. Mélyeket lélegezve nyitotta ki szemét, és ment a fürdőszobába, hogy felfrissítse magát. Ahogy megmosta arcát, és a törölközőért nyúlt, tekintete a tükörben lévő képmására tévedt. Egy merőben más nő nézett vissza rá, mint az, akit Daniel porig alázhatott. Nem engedhette meg magának, hogy még egyszer elkövesse ugyanazt a hibát. Noha, nem tudta volna elképzelni Andrew-ról, hogy akár szavakkal, vagy tettekkel bántaná őt, éppen elég fájdalmat jelentene az is, ha beleszeret, majd a férfi elhajítja, ahogy vége az ügynek, hogy tüzesebb, csinosabb, érdekesebb nőket keressen, akiknek a lelkén nincsenek hegek. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt a hálószoba ajtaja, és Andrew lépett be rajta. Nagy levegőt véve lépett ki a fürdőből, de amikor szóra nyitotta volna a száját, hogy elmondja, a csók nem ismétlődhet meg, a férfi megelőzte.

- Melanie, nagyon sajnálom, ami a verandán történt – bökte ki nehezen Andrew, miközben szíve szerint, leharapta volna a nyelvét, amiért az ügynöknő szemébe hazudik. Egy másodpercét sem bánta meg annak, hogy megcsókolta, sőt, újra és újra meg akarta tenni, hogy ismét hallhassa a vágytól fűtött sóhajt, hogy láthassa a barna szemeket elsötétülni a vágytól, hogy bőrén érezhesse a finom ujjak simogatását, de amikor anyja megzavarta őket, elég volt egyetlen pillantást vetnie Melanie arcára ahhoz, hogy tudja, a nő mennyire megbánta, ami történt. Annak ellenére, hogy kezdetben azzal a céllal jött fel a szobába, hogy elmondja, nem kell tartania tőle, sosem bántaná, most mégis meggondolta magát. Melanie ezúttal sem tűnt sokkal boldogabbnak, éppen ellenkezőleg, mintha haragudott volna.

- Sajnálod? – lepődött meg az ügynöknő, aki sokkal inkább arra számított, hogy Andrew ismét próbálkozni fog, amint kettesben lesznek, ő pedig csak remélni merte, hogy Daniel emléke kellőképpen felvértezte a vonzereje ellen.

- Igen, sajnálom! Tudom, hogy váratlanul ért, és el kell hinned, hogy én sem terveztem, hogy megcsókollak, de kénytelen voltam – hadarta egy levegővel Andrew, hogy minél hamarabb túl legyen rajta, miközben észre sem vette, hogy Melanie arcán fájdalom suhan át. Hogyan is képzelhette, hogy egy olyan férfi, mint Andrew, aki elegáns, gazdag, jóképű önszántából csókolná meg őt. – Éppen az ügyről akartál velem beszélni, anyám pedig a veranda felé közelített, szóval, nem tehettem mást. Elnézést kérek miatta… - tette hozzá halkan, mire Melanie keserűen húzta el a száját.

- Értem – nyelt nagyot Melanie, hogy legyűrje a gombócot, ami torkában keletkezett, miközben ostobának érezte magát, amiért ő még attól tartott, hogy ellen kell majd állnia a férfinak – kénytelen voltál megcsókolni – ismételte meg a fájó szavakat, mintha így akarná kínozni magát, mire Andrew közelebb lépett hozzá.

- Nem akarom, hogy félre értsd… nagyon élveztem minden pillanatát, csak azt gondoltam, te… - fogott bele a magyarázkodásba Andrew, aki hirtelen úgy érezte, tévedett, amikor azt hitte, Melanie haragszik rá a történtek miatt. Míg korábban zavartságot és idegességet látott rajta, most mintha fájdalom jelent volna meg a barna szemekben, mely azonban csak éppen egy pillanatig tartott, és már korántsem volt biztos benne, hogy tényleg látta, vagy csak képzelte, mert így akarta.

- A kényszer ellenére? – szúrta oda Melanie gúnyosan, mire Andrew döbbenten rázta meg a fejét, a nő azonban folytatta – ne aggódj, megértem! Az álca mindenekelőtt!

- Én nem így értettem! – védekezett a férfi, de a nő nem hagyta szóhoz jutni.

- Tényleg fáradt vagyok, ideje lefeküdnünk – jelentette ki Melanie, mire Andrew szeme kópésan csillant.

- Részemről semmi akadálya – kacsintott a nőre, miközben kényelmesen elhelyezkedett az ágy bal oldalán. Melanie, amint felfogta szavai értelmét, egy másodperc töredékéig megtorpant, és égnek emelte tekintetét, majd hirtelen ötlettől vezérelve, járkálni kezdett a szobában, mintha keresne valamit. – Elvesztettél valamit? – érdeklődött Andrew, mialatt felkönyökölt az ágyon, és úgy pásztázta végig tekintetével a szobát, mintha segíthetne.

- Édesanyádat keresem – válaszolta Melanie nyugodt hangon – talán itt van a szobában, és az álca érdekében aludnál együtt velem – fűzte hozzá, mire Andrew reményvesztetten sóhajtott.

- Hányszor mondjam, hogy nem jól fogalmaztam! Egyébként, egy tízes skálán mennyire zavarna, ha tényleg csak kényszerből csókoltalak volna meg? – kérdezte kíváncsian, tovább feszítve a húrt, mire Melanie unottan nézett rá.

- Az zavar, hogy megcsókoltál, teljesen mindegy, hogy kényszer vagy ösztön vezérelt! - vetette oda flegmán, elnyomva a szúró fájdalmat, melyet a kérdés szívében okozott, majd a választ meg sem várva a fürdőszobába vonult, Andrew pedig elgondolkodva rágcsálta belső ajkát. Határozottan érezte nem sokkal korábban, hogy a nőt bántotta, amikor azt mondta, kénytelen volt megcsókolni édesanyja érkezése miatt. Mi sem támasztotta ezt alá jobban, mint a szúrós megjegyzés, amit néhány perccel ezelőtt kapott, most mégis úgy viselkedik a nő, mint amikor megismerkedtek. Fogalma sem volt, mi lehet az oka, hogy Melanie ennyire fél közel kerülni hozzá, de elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ki fogja deríteni. Egy kis ideig még töprengett a nőn, és az este történteken, majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, és elégedett mosoly kíséretében munkához látott.

Melanie elgondolkodva sikálta fogát, miközben fejéből nem tudta kiverni sem a csókot, sem azt, ahogy Andrew bocsánatot kért. „Kénytelen voltam…” – kattogott fejében az egyetlen mondat, amivel mélyebb sebet ütött lelkén, mint Daniel bármikor. A tudat, hogy Andrew nem csókolná meg önszántából, fájó volt, és megalázó. Tisztában volt vele, hogy más, mint azok a nők, akikhez a férfi szokott, de azt is tudta, hogy bár Daniel mindent megtett, hogy elhitesse vele, csúnya és senkinek sem kellene, nem volt igaza. Ismerte önmagát, ismerte az értékeit, és tudta, hinni akarta, hogy még egy Daniel vagy Andrew-féle férfi sem veheti ezt el tőle. Miután legalább öt percig mosta a fogát, úgy érezte, kénytelen kimenni a szobába, és csak remélni merte, hogy a férfit elnyomta az elmúlt napok eseménydömpingje. Nagy levegőt véve bólintott képmásának a tükörbe, majd megerősödve lelkileg, kilépett. A látvány azonban, ami a szobába lépve fogadta, megállásra kényszerítette, és teljesen összezavarta.