Várok rád 19. rész

 

19. rész

Nate megilletődve simított végig ujjbegyével a medálon, mialatt tekintete a nő arcára tévedt, aki semmit nem érzékelt abból, ami történt. Szívét melegség járta át a gondolatra, hogy ennyi éven át az orvosnő a nyakában hordta az ékszert és még az után sem vette le, hogy egy másik férfi jegyese lett. Vajon ez azt jelenti, hogy sosem szűnt meg szeretni őt? De akkor, miért mondott igent valaki másnak? – tette fel magában a kérdést, mialatt óvatosan visszacsúsztatta a nyakláncot az ing mélyedésébe. Vagy az után tette fel, hogy a házasság füstbe ment? Sehogy sem talált magyarázatot, de kétségtelenül jó jelnek vette, hogy Victoria ennyire ragaszkodik a gyerekkori ajándékhoz. Ajkán mosollyal sóhajtott halkan, majd hátradőlt és lehunyta szemét. Az orvosi pihenőben csend honolt, a plafonra erősített fény helyett csak az asztalon álló éjjeli lámpa világított, ami kellemes félhomályba burkolta a szobát. Orrába bekúszott Victoria finom illata, hallotta halk, egyenletes szuszogását, ő pedig akaratlanul is felvette ezt a légzési ritmust. Nem is emlékezett rá, mikor érezte ilyen békésnek az őt körülvevő világot, és mialatt ezen gondolkodott, szép lassan őt is elnyomta az álom. 

Amy meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor a keresztrejtvény következő sorához érkezett, mely előtte hevert a nővérpulton. Éjszakás beosztásban gyakran ütötte el ezzel, vagy olvasással az időt, hogy az eseménytelen műszak gyorsabban teljen, mialatt időnként felpillantott a jobb kezénél lévő táblára, melyen átlátszó gombok sorakoztak. Mindegyik egy ágyhoz tartozott, és ha valakinek szüksége volt valamire, csak megnyomta az éjjeli szekrénye melletti kapcsolót, mire kigyulladt a megfelelő lámpa a gomb mellett, így jelezve Amy-nek vagy az aktuális nővérnek, hogy hova kell mennie. Ettől függetlenül, bizonyos időközönként, végigjárta a kórtermeket, mert nagyobb biztonságban tudta a betegeket, ha saját szemével látta, hogy minden rendben. Az ügyeletes orvosokat többnyire hagyták pihenni, csak nagyon fontos esetekben riasztották őket, hiszen a kis létszám miatt, gyakran a másnap délelőttöt is a kórházban töltötték. Éppen elégedetten elmosolyodott, amiért rájött, milyen szó is kerül az üres négyzetekbe, amikor felgyulladt az egyik jelzőlámpa, ő pedig már le is dobta a tollát, hogy azonnal a beteg segítségére siessen, egy órával később pedig tanácstalanul álldogált az ügyeletes orvosi szoba ajtajában. Határozottan emlékezett rá, hogy Victoria-val lenne egy műszakban, de a doktornő sehol sem volt. Szemöldökét ráncolva gondolkodott, majd hirtelen elmosolyodott, amikor rájött, hogy legutóbb is az orvosi pihenőben találta meg, a kórlapok fölött bóbiskolva. Meggyorsítva lépteit, meg sem állt a helyiség ajtajáig, de amikor belépett, földbe gyökerezett a lába a látványtól, és eltátotta száját. Victoria valóban ott volt, de nem éppen úgy, ahogy számított rá. Ezúttal nem az asztalnál aludt, hanem a kanapén, és korántsem egyedül. Fejét, oldalra hajtva, Nate vállán pihentette, aki ugyanolyan nyugodtan szuszogott, keze azonban óvón karolta át a doktornőt. Amy elmosolyodva harapta be alsó ajkát, miközben szentimentálisan nyomott el egy sóhajt, aztán elfintorodott, amikor eszébe jutott a beteg, aki miatt meg kell törnie ezt a gyönyörű pillanatot. Lassan, nehogy felébressze a férfit, Victoria mellé osont és leguggolt.

- Vicky – szólította meg suttogva, mialatt finoman megrázta a nő vállát. – Vicky – ismételte meg kicsit hangosabban, mire az, álmosan hunyorogva nyitotta ki szemét.

- Mi az? – fészkelte be magát még inkább Nate ölelésébe, miközben arcán látszott, egyáltalán nincs ínyére, hogy megzavarták, mire Amy szélesen elmosolyodott, ahogy észrevette a mozdulatot.

- Utálom magam, amiért ezt kell tennem – fintorgott az ápolónő. – Olyan cukik vagytok – kuncogott halkan, mire Victoria, aki kezdett felébredni, zavartan forgatta körbe fejét, és amikor meglátta, milyen odaadón simul Nate karjaiba, azonnal kiegyenesedett. – Mr. Donato alhasi fájdalmakra panaszkodik – tájékoztatta a doktornőt ezúttal hivatalosabb hangon, mire Victoria zavartan túrt bele kissé kócos hajába, és megköszörülte torkát.

- Hány óra van? – kérdezte, miközben felállt, és megigazította magán elcsúszott köpenyét. Még most sem értette, hogyan fordulhatott elő, hogy elaludt, de a sok álmatlan éjszaka rovására írta, amit Nate miatti töprengései okoztak a számára, azt viszont kifejezetten kínosnak találta, hogy összeölelkezve aludt a férfival. Ezt még el tudta volna viselni, hiszen szerencsére Nate ebből semmit nem érzékelt, de az is éppen elég volt, hogy Amy a tanúja volt. Előre tudta, hogy hetekig hallgathatja majd a szekálásait.

- Hajnali fél három – jött a válasz, mialatt, amilyen csendben csak tudták, elhagyták a pihenőt. – Adtam neki fájdalomcsillapítót, de nem használt, sőt, erősödtek a fájdalmak – folytatta a megkezdett tájékoztatást, mialatt a férfi kórterme felé haladtak.

- Mivel operálták Mr. Donato-t? – kérdezte, miközben az Amy által kezébe nyomott kórlapot tanulmányozta.

- Vakbélgyanúval hozták be, amit alátámasztottak a vizsgálati eredmények, így el is végezték a műtétet. Tegnap délelőtt, Dr. Madison – húzta el a száját, és Victoria is egyet tudott érteni a reakcióval. Az orvos a 60-as éveinek végén járt már, és bár kiváló diagnoszta volt, sebésznek már kevésbé volt az. Ha lehetőség volt rá, nem is osztották be operálni, de néhány beteg bízott a szakértelmében, vagy inkább a korában. Nem egyszer előfordult, hogy ha megtudták, Victoria végezné a beavatkozást, hevesen tiltakozni kezdtek, és tapasztaltabb orvost követeltek maguknak. Ebben az esetben is ez történt, és amikor a doktornő belépett a kórterembe, már meg sem lepődött, hogy Mr. Donato határozottan rázta meg a fejét.

- Nem! – jelentette ki fájdalomtól eltorzult arccal a 49 éves, sötét hajú, magas férfi, mialatt kezét hasára szorította. – Nem akarom, hogy ő nyúljon hozzám! Hívják ide Dr. Madison-t! – követelte olyan hangerővel, hogy szobatársai lassan ébredezni kezdtek.

- Mr. Donato, jelenleg én vagyok az ügyeletes orvos – nyelte le első mérgét a doktornő, miközben beljebb lépett a szobába. – Engedje, hogy megvizsgáljam, és kiderüljön, miért érez erős fájdalmat – javasolta barátságos hangon, de a férfi összeszorította száját, majd néhány másodperc múlva, amikor kissé szűnt a fájdalom, megszólalt.

- Maga nő! – nézett végig rajta utálkozva. – Nem akarom, hogy egy nő vizsgáljon meg! – tartott ki álláspontja mellett, Victoria pedig érezte, hogy fogy a türelme. Az, hogy a férfi szinte magzatpózban feküdt az ágyon az intravénás fájdalomcsillapító ellenére, homloka pedig gyöngyözött az izzadságtól, arról árulkodott, hogy komoly fájdalmai voltak. Biztos volt benne, hogy nincs vesztegetni való ideje, ezért magabiztosan lépett a férfi ágya mellé.

- Akkor hunja be a szemét, és képzelje azt, hogy Dr. Madison vagyok! – jelentette ki, majd a választ meg sem várva, felhúzta a beteg pólóját, akit annyira megdöbbentett a válasz, hogy tiltakozni sem volt ideje. Amikor azonban szóra nyitotta volna a száját, mogorvaság helyett éles kiáltás hagyta el tüdejét, mert Victoria éppen akkor nyomkodta meg a hasát. – Amy! Készítsék elő a műtőt! – utasította az ápolónőt komoly hangon, mire Mr. Donato elkerekedett szemekkel nézett rá, mialatt ő felhúzta az ágy oldalán található rácsokat, és egyetlen mozdulattal rúgta le a kerekekről a kitámasztókat. – Ezen kívül ébreszd fel Dr. Jamison-t! Szükségem lesz rá, hogy asszisztáljon a műtét során!

- Mi… mi bajom van? – kérdezte aggodalmas hangon Mr. Donato, Victoria pedig elgondolkodott, hogy őszintén válaszoljon-e, végül úgy döntött, nem hallgat el semmit.

- Minden jel szerint, belső vérzése van – felelte higgadtan, majd várakozón nézett a férfira. – Ha megengedi, feltolnám a műtőbe, hogy megmentsem az életét vagy… telefonálhatunk Dr. Madison-nak is. Még van legalább két órája, hogy beérjen – javasolta könnyedén, mire a férfi hevesen megrázta a fejét.

- Magát választom! – jelentette ki határozottan, Victoria pedig biztatón rámosolygott.

- Akkor indulás! – döntötte el, majd meg sem állt a férfival a liftig.

 Nate hitetlenkedve ingatta fejét, miközben Victoria beszámolóját hallgatta Mr. Donato esetével kapcsolatban. Már az is teljesen ledöbbentette, hogy az orvos nem jól varrta el a hasfalban az ereket, miután eltávolította a gyulladt féregnyúlványt, de az egyenesen felháborította, ahogy Mr. Donato Victoria-val bánt. Mindig is megvetette azokat, akik diszkrimináltak másokat a nemük vagy bőrszínük alapján, de még Bostonban is ritkán találkozott olyan ellenállással, mint Nelson-ban. Miután beléptek az orvosi pihenőbe, Victoria tekintete az órára tévedt, és elégedetten gondolt arra, hogy hamarosan otthon lehet. Mr. Donato hasfala tele volt vérrel, négy teljes órájába került, mire megtisztította és helyrehozta Dr. Madison baklövését, de jó érzés volt tudni, hogy a férfi felépül. Nem vágyott másra, csak egy kiadós alvásra, így most fáradtan foglalt helyet a kanapén, szíve pedig gyorsabb ütemre váltott, amikor Nate is követte a példáját. Még jól emlékezett rá, milyen érzés volt a karjaiban pihenni, amiről persze az orvosnak fogalma sem lehetett.

- Sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem – kért elnézést bűnbánó mosollyal a szája szegletében, mire Nate csak legyintett.

- Sose sajnáld! Miután Amy elhívott téged Mr. Donato miatt, már nem tudtam elaludni – mosolygott vissza rá Nate, a doktornő pedig döbbenten fogta fel a szavak értelmét. Ezek szerint, Nate ébren volt, tehát azt is tudja, hogy ő odabújt hozzá! – sivítottak fejében a gondolatok, és elég volt csak a férfi arcára néznie ahhoz, hogy tudja, Nate is tisztában van vele, mire gondol.

- Miért nem szóltál, hogy fent vagy? – kérte számon az orvost, mert sokkal könnyebb volt támadást kezdeményezni, mint bevallani, mennyire szégyelli magát a történtek miatt.

- Úgy tűnt, a helyzet e nélkül is épp elég kínos a számodra – mosolygott tovább Nate, mire Victoria kezébe temette arcát.

- Jesszus, mindjárt elsüllyedek – mormolta tenyerébe a szavakat. – Sajnálom! Én nem szoktam ilyet csinálni, mármint elaludtam, és azt sem tudtam, mit teszek…

- Én a legkevésbé sem sajnálom, Vic – szólalt meg halk, komoly hangon Nate, miközben közelebb hajolt a doktornőhöz, és lassan lefejtette kezét az arca elől, hogy a szemébe tudjon nézni. – Az idejét sem tudom, mikor éreztem olyan nyugalmat és békességet utoljára, mint, amikor a karomban tartottalak – vallotta be nyílt, őszinte tekintettel, majd pillantása lejjebb vándorolt a cseresznye ajkakra, Victoria pedig érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. – Az érzés, ami elfog a közeledben egyszerre új és fájdalmasan ismerős – mosolyodott el halványan, Victoria pedig pontosan tudta, mire gondol. Ő is hasonlóképpen érzett, és amikor látta, hogy Nate közelebb hajol hozzá, már csak a pillanatra várt, hogy ismét ajkán érezze a férfiét.

Várok rád 18. rész

 

18. rész

Az ajtóban egy fiatal, 20-as éveinek elején járó ápolónő állt, akinek tekintete gyorsan futott körbe a helyiségben, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta a két orvost.

- Dr. Kincaid! Jöjjön gyorsan, sürgős eset! – hadarta egy levegővel, mire Victoria azonnal letette a kezében lévő kávét, és az ajtó felé sietett, Nate pedig egy pillanatig sem gondolkodva, követte őket. Miközben az egyik vizsgáló felé haladtak, az ápolónő belekezdett, hogy ismertesse a helyzetet. – 5 éves kisfiú, az édesanyja hozta be. A kertben játszott, amikor hirtelen nehezen kezdte szedni a levegőt – tájékoztatta az orvosnőt futólépésben, majd a következő pillanatban elhallgatott, amikor megérkeztek a szobába. Victoria azonnal látta a helyzet súlyosságát. A szőke, vékony testalkatú kisfiú az ágyon feküdt, mellkasa fel-le emelkedett, ahogy próbált levegőhöz jutni, miközben az édesanyja, könnyes szemmel, aggodalommal az arcán szorította a kezét, és halkan, nyugtatólag beszélt hozzá.

- Jó napot! Dr. Kincaid vagyok – mutatkozott be gyorsan az orvosnő, miközben közelebb lépett hozzájuk, és figyelmét nem kerülte el a remény, mely megcsillant a rászegeződő barna szemekben, ahogy az anyuka felemelte fejét. – Mi történt egészen pontosan? – kérdezte, mialatt leakasztotta nyakából a sztetoszkópot, és felhúzva a fiú pólóját, meghallgatta a mellkasát.

- Az udvaron focizott a barátaival – számolt be az eseményekről a karcsú termetű, 30-as éveinek végén járó, barna hajú édesanya remegő hangon. – Egyszer csak megállt, köhögni kezdett és levegő után kapkodott. Először azt hittem, csak kifáradt, de egyre szaporábban lélegzett, és fura, sípoló hangot adott ki közben – csuklott el a hangja, mialatt Victoria visszaillesztette nyakába a sztetoszkópot, majd lassan felültette a fiúcskát, és egy párnával megtámasztotta a hátát.

- Minden rendben lesz, oké? – beszélt megnyugtatón a fiúhoz, akinek könnyes volt a szeme, arcán pedig félelem tükröződött. – Ezt most felhelyezem az arcodra – mutatta fel neki az ágy melletti oxigénpalackról letekert maszkot, melyet aztán azonnal fel is helyezett, miközben aggodalommal állapította meg, hogy a kisfiú ajka kékülni kezdett.

- Van valamilyen allergiája a fiának? – kérdezte Nate, mialatt a hordozható EKG tappancsait illesztette a megfelelő helyekre, és a gép azonnal hangosan pittyegni kezdett, így tudtukra adva, milyen szapora a gyerek szívverése.

- Nincs! Vagy legalábbis nem tudok róla – válaszolta idegesen a nő, mire Nate és Victoria pillantást váltottak egymással, miközben a fiúcska egyre gyakrabban és erősebben köhögött.

- Kezelték asztmával? – kérdezte Victoria, de az anyuka ismét megrázta fejét.

- Nem! Még sosem fordult elő ilyesmi korábban – tette remegő kezét szája elé, hogy visszatartsa a sírást, miközben Nate a nővér felé fordult.

- Szívjon fel egy egységnyi hydrocortison-t – utasította, mire az azonnal eltűnt a gyógyszeres szekrény irányába, és másodpercekkel később a kért szerrel tért vissza, melyet Nate befecskendezett a fiú vénájába.

- Hogy hívják a fiát? – kérdezte Victoria a nőtől, mire az nagyot nyelt, hogy meg tudjon nyugodni.

- Tommy – válaszolta halkan, mire a doktornő bólintott és a fiúhoz fordult, miközben Nate az EKG által kiadott leleteket tanulmányozta.

- Figyelj rám, Tommy – szólította meg a kisfiút, aki ráemelte világítóan kék szemét. – Most ügyesnek kell lenned! Próbálj meg aprókat lélegezni, és lassan fújd ki a levegőt. Nézd csak, megmutatom – mosolygott a fiúra, majd azonnal be is mutatta, mit vár el tőle. Elismerőn simogatta meg Tommy fejét, amikor az leutánozta mozdulatait, és lassabban szedte a levegőt, de ajkáról az elszíneződés még mindig nem múlt el, így jelezve, hogy a véráramba nem jut elég oxigén. – Nate! – szólt halkan a férfihoz Victoria, mire az gondterhelten bólintott.

- Látom – súgta vissza, hiszen az ő figyelmét sem kerülte el, hogy szinte semmi változás nem áll be a fiú állapotában. – Nem hat a cortison – tette hozzá csalódottan, éppen akkor, amikor a fiúcska megint erőteljesebben kezdett köhögni, és láthatóan már a maszk sem volt elég, hogy levegőhöz jusson. – Ez így nem lesz jó – rázta meg fejét Nate, megkerülve az ágyat, és egyetlen mozdulattal húzta ki a párnát a fiú háta mögül, aztán hanyatt fektette.

- Mi történik? – kérdezte idegesen az édesanya, mire Victoria felé fordult.

- Tommy-nak asztmás rohama van – fogott bele, hogy minél rövidebben tájékoztassa a szülőt a helyzetről, mialatt fél szemmel látta, hogy Nate fecskendőbe újabb gyógyszert szív fel. – Tudom, hogy nehéz, de meg kell kérnem, hogy fáradjon ki a folyosóra…

- Nem! Nem hagyom itt a fiam! – jelentette ki a nő, de Victoria határozottan nézett rá.

- Higgye el, jó kezekben van! – fúrta szemét az anyáéba komolyan. – Segíteni akarunk, de ahhoz az kell, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni. Kérem! Ígérem, amint lehet, kimegyek és tájékoztatom a helyzetről! – tette hozzá, mire az anya, kétségek között gyötrődve hezitált néhány másodpercig, majd ajkát összeszorítva elhagyta a helyiséget. Az ezt követő két órában Nate és Victoria megfeszített tempóban dolgoztak, összehangoltan, úgy, mintha egész pályájuk alatt egymás mellett lettek volna. Fél mondatokból értették a másikat, szinte ösztönösen tudták, mi a következő lépés, és mire végeztek, Tommy már sokkal nyugodtabban lélegzett. Ajka ismét rózsaszín volt, szeméből eltűnt a rettegés, és kíváncsian nézett fel rájuk. – Sokkal jobban vagy, ugye? – simogatta meg a sűrű hajjal borított apró fejecskét, mire az bólintott. – A maszkot még viseld el egy kicsit, rendben? – kérte mosolyogva, és amikor újabb bólintás volt a felelet, ujjbegyével játékosan cirógatta meg az immár sápadt helyett, pirospozsgás arcot. Észre sem vette, hogy Nate közben lágy mosollyal az ajkán figyeli minden mozdulatát. – Okos fiú vagy – kacsintott rá kedvesen, majd folytatta – mi most a doktor bácsival kimegyünk beszélni anyukáddal, addig viselkedj rendesen! Nehogy focizni kezdj, vagy átrendezd a szobát – figyelmeztette megjátszott szigorúsággal, és elégedetten látta, hogy Tommy bágyadtan elmosolyodik, miközben egyre nagyobbakat pislogott, jelezve, hogy a gyógyszerek, amit kapott, hatnak és elálmosodott. Még néhány percig figyelték a kis beteget, hogy biztosak legyenek benne, már nem várható változás az állapotában, Nate pedig még egy lapot kinyomtattatott az EKG gépből, aztán elhagyták a helyiséget. Amint kiléptek az ajtón, az édesanya türelmetlen idegességgel pattant fel a kényelmetlen székről, melyen addig ült, és könnyes szemmel állt meg előttük.

- Hogy van? Rendbe jön? Mi volt ez az egész? – záporoztak a kérdések, Nate pedig bólintással adta jelét Victoria-nak, hogy átengedi neki a tájékoztatás lehetőségét.

- Mint azt korábban mondtam, a fiának asztmás rohama volt – fogott bele, hogy végre nyugodt körülmények között mondhasson el mindent. – Ezt kiválthatja valamilyen allergia, vagy lehet örökölt betegség is. Az asztmás betegeknél valamilyen külső tényező hatására, mint a levegőben szálló pollenek vagy a nehéz fizikai terhelés, a légutak beszűkülnek, a hörgőizmok görcsössége és duzzanata okozza a légszomjat és a köhögést. Először hydrocortison-t kapott, hogy tágítsuk a hörgőket, de Tommy esetében ez nem hatott.

- Miért nem? – jött a kérdés azonnal, mire Nate vette át a szót.

- Az asztma rohamoknak több fokozata van – magyarázta nyugodtan. – Az első fázisban, már a tünetek kezdetekor tanácsos az inhalátort használni, amiben hörgőtágító gyógyszerek vannak. Tekintettel arra, hogy Önök nem tudtak Tommy betegségéről, nem volt kéznél ilyen. A fia a harmadik, legsúlyosabb fázisban került a kórházba, amikor már nem használnak a rövid hatású gyógyszerek. Nyugtatót kapott és szteroidokat vénásan, stabilizáltuk az állapotát, de néhány napra mindenképpen bent tartanánk megfigyelésre.

- Persze – bólogatott hevesen az asszony, majd hirtelen elbizonytalanodott. – És utána? – kérdezte tanácstalanul, mire ismét Victoria vette át a szót.

- Alaposan ki kell vizsgálni, megállapítani az asztma eredetét – válaszolta. – Elvégzünk egy allergiavizsgálatot, ezen kívül kap gyulladáscsökkentőket is. A gyermekkori asztmát idővel, felnőtt korukra az emberek 70%-a kinővi, de fel kell készülnie arra is, hogy együtt kell élnie vele.

- Értem – nyelt nagyot az édesanya, majd kérlelőn nézett rájuk. – Bemehetek hozzá? – kérdezte reménykedve, mire a két orvos egymásra nézett.

- Természetesen – bólintott Victoria, majd hozzátette. – Hamarosan átviszik egy kórterembe, de intézkedem, hogy kapjon mellette egy ágyat, így vele lehet éjszaka is – mosolygott a nőre, aki hálásan fogta meg a kezét.

- Nagyon köszönöm! Mindkettőjüknek – lábadt ismét könnybe a szeme, majd rájuk mosolygott és elindult, hogy a fia mellett lehessen. Nate és Victoria megkönnyebbülten sóhajtottak, majd néma egyetértésben mentek be az orvosi pihenőbe, ahol szinte egyszerre huppantak le egymás mellé a kanapéra.

- Ennyit arról, hogy az ügyeletben nem történik semmi különleges – motyogta fáradt hangon Nate, felidézve a doktornő néhány órával korábbi szavait, mire Victoria, aki lehunyt szemmel támasztotta meg fejét a kanapé támláján, lustán elmosolyodott.

- A kivétel csak erősíti a szabályt – válaszolta könnyedén, majd félig nyitott szemmel nézett a férfira – köszönöm, hogy segítettél.

- Biztos vagyok benne, hogy egyedül is megoldottad volna – hárította el a hálálkodást szerényen Nate. – De… jó volt a közös munka. Remek orvos vagy, és… jól bánsz a gyerekekkel – tette hozzá halkabban, majd várt néhány másodpercig, úgy fűzte hozzá. – Megérdemelnéd, hogy anya lehess.

- Talán igen – vélte mosolyogva Victoria, elnyomva a fájó érzést, milyen sokáig hitte, hogy Nate mellett azzá válhat. – De másképp alakult – fűzte mellé, miközben ismét lehunyta szemét, Nate pedig elgondolkodva vett mély levegőt. Ahogy ma elnézte Victoria-t a kisfiúval, akaratlanul is felötlött benne, mi lett volna, ha annak idején eljön az édesanyja temetésére. Ha akkor megtudja, hogy a nő eljegyzése nem sikerült. Kaptak volna még egy esélyt a sorstól? Boldogok lehettek volna, és talán Victoria már az ő gyermekének édesanyja lenne? – záporoztak fejében a megválaszolatlan kérdések, mire szomorkásan elhúzta száját és az orvosnő felé fordult, majd lágyan elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Victoria elbóbiskolt. Tekintete szeretetteljesen pásztázta végig a gyönyörű arcot, a telt ajkakat, melyeken halvány mosoly játszott, majd lejjebb vándorolt a kecses nyakra, tekintete pedig megakadt az ezüstláncon, ami elcsúszott a nyakában. Óvatosan, nehogy felébressze a nőt, odanyúlt, hogy megigazítsa, de az beakadhatott a fehér ing gombjába, mert sehogy sem akart engedelmeskedni, ezért kissé megemelte. Amikor azonban meglátta a madártoll formájú medált, szája elnyílt döbbenetében. Ugyanaz a nyaklánc volt, melyet még ő ajándékozott a doktornőnek húsz évvel korábban.

Várok rád 17. rész

 

17. rész

Nate zavartan túrt bele hajába, miközben Victoria egy percre sem vette le róla a szemét, melyből jól láthatta, hogy mérges rá a korábban történtek miatt. Bár akkor nagyon élvezte a helyzetet, be kellett látnia, hogy a nőnek teljes mértékben igaza van. Nem kellett volna így viselkednie, határozottan tisztáznia kellett volna a dolgokat, de az érzés, hogy egy párnak hiszi őket Mrs. Fingle melegséggel töltötte el, és ha csak néhány pillanatig is, de ki akarta élvezni a helyzetet. Mivel a doktornő még mindig arra várt, hogy belekezdjen jövetele okába, megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom – fogott bele bűnbánó képpel, Victoria pedig elnyomta a mosolyát, ahogy végig nézett rajta. Éppen olyan képpel állt előtte, mint, amikor annak idején sétálni ment Josie Hammond-dal, ő pedig napokig büntette emiatt. – Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe hoznom téged. Sajnálom! Ha akarod, most rögtön visszamegyek Mrs. Fingle szobájába, és minden félreértést tisztázok – ígérte meg őszinte hangon, mire az orvosnő néhány másodpercig némán hallgatott. Először mérges volt rá, és legszívesebben kiadta volna a mérgét, de minél többet töprengett a helyzeten, annál mulatságosabbnak találta a dolgot, és be kellett látnia, hogy talán ő is élt volna a lehetőséggel, hogy megtréfálja a férfit.

- Megbántad, amit mondtál? – kérdezte nyugodtan, mire Nate bólogatni kezdett.

- Minden egyes szót! – jelentette ki ünnepélyesen, Victoria azonban szomorkásan húzta el a száját.

- Jellemző, ilyenek a férfiak – biggyesztette le ajkát csalódottan, és amikor Nate értetlenül nézett vissza rá, folytatta – jár a szájuk, de amikor forrósodik a talaj, azonnal visszakoznak – tette hozzá magyarázatképpen, ami azonban kicsit sem juttatta közelebb a megoldáshoz a férfit, így tovább beszélt. – Mihelyt beleélném magam egy közös lurkóba, megjelensz, és azt mondod, sajnálod, visszaszívod mindazt, amit mondtál. Szegény Mrs. Fingle nagyon össze lesz törve, ha megtudja – csuklott el a hangja a visszafojtott nevetéstől, mire nagy nehezen Nate-nek is leesett, hogy a doktornő csak ugratja és megkönnyebbülten mosolyodott el ő is.

- Ha-ha, nagyon vicces – túrt bele hajába szégyenkezve, miközben igyekezett nem gondolni rá, milyen remek ötletnek is tűnt egy darabig a közös élet. – Ha ennyire szíveden viseled Mrs. Fingle hangulatát, akkor… - hagyta nyitva sokatmondón a kérdést, de Victoria védekezőül emelte fel mindkét kezét.

- A-a! Én legfeljebb Mrs. Fingle cukrával és a lábával foglalkozom! A szív a te szakterületed – bökött fejével a fiatal orvos felé, aki egy percig látványosan elgondolkodott a lehetőségeken, majd elmosolyodott.

- Ez esetben, mint szakembernek, volna egy javaslatom – fonta keresztbe karjait, Victoria pedig gyanakodva nézett rá. – Hagyjuk, hogy azt higgyen, amit akar – ajánlotta fel, a doktornő azonban értetlenül ingatta meg fejét.

- Miért tennénk? – kérdezett vissza meglepetten, mert sehogy sem tudott rájönni, mire jó ez. – Semmi okunk rá, hogy ezt tegyük. A legjobb lenne tisztázni a helyzetet…

- Ugyan már! Mégis kinek ártunk vele? – tárta szét kezeit Nate ártatlanul, mert semmi kedve nem volt visszamenni a hölgyhöz és bevallani, hogy Victoria-val legfeljebb az álmaiban alkothatna egy párt. – Egyébként pedig, ha jól tudom, még mindig nem lettél kardiológus – csipkedte meg ugyanazzal a fennhéjázó modorral Nate, mint amikor először találkoztak az igazgatónál. – Kétségbe vonod a terápiát, amit javaslok?

- Terápia? Menj már! – fújtatott Victoria bosszúsan – mégis, mire alkalmazod ezt a terápiát? – kérdezte gúnyosan, de Nate komolyan állta a tekintetét.

- Ezt, kedves kollegina, úgy hívják, hogy prevenció – magyarázta tudálékosan, Victoria pedig úgy nézett vissza rá, mint, aki kételkedik a másik józan elmeállapotában, de ő töretlenül folytatta – Mrs. Fingle szíve darabokra törik, ha megtudja, rosszul működtek a radarjai – egészítette ki monológját. – Ezt próbálom megelőzni! – húzta ki magát büszkén, mire a doktornő elismerőn bólogatott.

- Képes lennél bárkinek a hasába lyukat beszélni, ugye? – kérdezte fejét ingatva, mire Nate, aki dicséretnek fogta fel a szavakat, lazán vonta meg vállát.

- Anélkül, hogy nagyképűnek tűnnék, a bentlakásos iskolában nem egyszer vágtam ki magam szorult helyzetekből borotvaéles eszem és csodás retorikai képességem segítségével – kacsintott a nőre, aki elnevette magát, és ez Nate-et is mosolygásra késztette. Jó érzés volt megnevettetnie a doktornő, tudni, hogy miatta lett jobb a kedve.

- Ahogy elnézem, számtalan erényeid közül, a szerénység fejlesztésére nem sok időd jutott – csipkedte meg a férfit, mire az grimaszolva tette szívére a kezét.

- Talált! – sóhajtott fel színpadiasan, Victoria pedig nevetve fordult ismét az előtte heverő akták felé, miközben Nate elnyomott egy ásítást, és lehuppant a helyiségben álló, egyetlen kanapéra, aztán szemét lehunyva támasztotta meg fejét annak támláján.

- Fáradtnak tűnsz – állapította meg szemöldökét ráncolva az orvosnő, mialatt tekintete aggodalmasan futott végig a férfin.

- Az is vagyok – motyogta Nate még mindig csukott szemmel, így nem láthatta, hogy Victoria elkomolyodik.

- Hosszú volt az éjszaka? – kérdezte csak úgy, mellékesen, miközben fejéből nem tudta kiverni a gondolatot, hogy talán Corinne kiengesztelése nem hagyta pihenni a férfit.

- Úgy is lehet mondani – nyomott el egy újabb ásítást a férfi, miközben végig dörzsölte kezével arcát, így próbálva felfrissülni egy kicsit, mialatt tovább beszélt. – Tudtad, hogy az ügyeleti szobában lévő ágy sokkal inkább fakíroknak való, mint normális embereknek? – kérdezte félig kinyitva szemét, mire Victoria meglepetten kapta fel fejét.

- Hogyan? Te a kórházban töltötted az éjszakát? – kérdezte hitetlenkedve, mialatt igyekezett figyelmen kívül hagyni az örömöt, ami elárasztotta a tudatra, hogy Nate mégsem Corinne miatt ilyen fáradt. – De miért? Behívtak ügyeletbe? – jött a következő kérdés, amikor a férfi bólintott. Bár azzal tisztában volt, hogy mint a legtöbb kórházban, náluk is kevés az ember, de még ez sem tette indokolttá, hogy vendégorvost osszanak be.

- Magamtól jöttem – érkezett a meglepő válasz, majd Nate folytatta – semmi kedvem nem volt visszamenni a szállodába és Corinne-nal veszekedni – tette hozzá unottan, Victoria pedig éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor megszólalt a férfi oldalára erősített csipogó, az ő zsebében pedig ezzel párhuzamosan a mobilja. – Ez ám az összhang – húzta el száját mulatságosan Nate, mialatt futó pillantást vetett a kis szerkezet kijelzőjére oldalán, majd nagyot sóhajtott. – Mennem kell, előkészítették Mr. Harpert az echokardiográfiára – tájékoztatta a nőt, miközben felállt, és sokatmondón nézett a doktornő kezében még mindig türelmetlenül jelző készülékre. – Nem veszed fel? – kérdezte kíváncsian, mire Victoria, aki eddig szándékosan nem reagált a csengésre, feszengve elmosolyodott.

- Dehogynem – húzta el ujját a mobil kijelzőjén, majd füléhez emelte a telefont. – Helló, Steven – szólt bele közönyös hangon, miközben Nate az ajtó irányába indult, de lelassította lépteit, hogy hallja a beszélgetésnek legalább egy részét. – Vacsora? Tegnap? Nem, nem kaptam semmilyen üzenetet – jutottak el füléig a lódító szavak, mire mosolyra húzódott ajka, ahogy felelevenítette a szomszéd beszámolóját, miszerint ő pontosan átadta, amit Steven kért. – Sajnálom, hogy hiába vártál az étteremben. Nem, ne foglalj másik időpontot – rázta meg fejét, mialatt Nate elégedetten elmosolyodott és elhagyta a pihenőszobát. – Hogy mit mondott az apám? – tört fel döbbenten a doktornőből, amikor meghallotta Steven magabiztosságának magyarázatát a férfitól. – Nem a középkorban élünk, Steven! Nem az apám fogja eldönteni, kivel vacsorázom együtt! – paprikázódott fel, miközben elhatározta, hogy az első adandó alkalommal elszámoltatja apját, amiért megszegte az ígéretét. – Nézd, mennem kell, sok dolgom van, és rengetegszer kértelek már, hogy ne hívj, amikor dolgozom! Szia! – bontotta a vonalat mérgesen, majd mély levegőt vett, hogy tisztán tudjon gondolkozni. Néhány másodpercig rossz érzés gyötörte, amiért hazudott a férfinak, hiszen előző nap, mihelyt hazaért, Bill, a szomszédjában lakó vadőr azonnal elmesélte neki, hogy Steven virágcsokorral a kezében várta és asztalt foglalt a La Rouge-ban, ahol együtt vacsoráznak majd, de ő ezt figyelmen kívül hagyta. Sértette a büszkeségét, hogy a férfi készpénznek veszi a randevút, ráadásul úgy tervezte, hogy kimegy dadája sírjához, amit nem akart elnapolni, ezért nem törődve a belső hanggal, mely azt súgta, illene telefonálnia, hogy a férfi ne várja hiába, gyorsan átöltözött, és meg sem állt a temetőig, a hívásig pedig eszébe sem jutott többé Steven. Amikor azonban meghallotta, hogy az apja, ígérete ellenére elkotyogta a férfinak megállapodásukat, már korántsem érezte rosszul magát a hazugság miatt.

 

Az elkövetkező órákban Victoria megállás nélkül dolgozott, és gyanította, hogy ezzel Nate sem volt másként, mert szinte alig-alig találkoztak egymással. Olykor futólag elmentek a másik mellett a folyosón, vagy összeakadtak a nővérpultnál, amíg mindketten kicserélték a kezükben lévő kórlapot, aztán mentek is a dolgukra. Az idő gyorsan elrepült, a menet közben elmajszolt szendvics és a félig hideg, kortyonként elfogyasztott kávék jelezték csak, hogy lassan elmúlt az ebédidő és a délután nagy része is. Amikor öt óra felé lett egy kis szusszanásnyi ideje, kihasználta az alkalmat, hogy végre frissen, forrón igyon meg egy pohár feketét. Az orvosi pihenőben senki nem tartózkodott, így keresztbe font karokkal állt meg az automata előtt, bedobta a 25 centet, és megnyomta a kért italhoz tartozó gombot. A modern masina halk, zümmögő hangot adott, aztán kiköpte magából a poharat a tálcára, fél perccel később pedig már csordogálni is kezdett a kávé a műanyagba. Amikor elkészült, Victoria szemét lehunyva emelte orra elé a poharat, és elmosolyodva kortyolt bele óvatosan.

- Jut nekem is egy pohárral? – hallotta meg Nate hangját a háta mögött, mire mosolyogva fordult felé.

- Ha fizeted – felelte pimaszul, amire halk nevetés volt a felelet.

- Talán még futja rá – lépett amaz is a kávégép elé, Victoria mellé, és köpenyének zsebéből bedobta a szükséges pénzt. Amíg a gép dolgozott, a doktornő felé fordult. – Gondoltam érdekel, hogy Mr. Harper echokardiográfiás vizsgálata megerősítette a szívritmuszavart. Holnap délelőtt elvégzem a pacemaker beültetést, ha esetleg szeretnél részt venni benne – ajánlotta fel, mire Victoria bólintott.

- Örömmel – mosolygott hálásan az orvosra, aki elvette a kész kávét a gép tálcájáról és óvatosan belekortyolt.

- Nem járt még le a műszakod? – kérdezte kíváncsian Nate, abban a reményben, hogy ismét elhívhatja vacsorázni, és a nő esetleg el is fogadja majd, mire Victoria megrázta fejét.

- Ma éjjel én vagyok az ügyeletes – válaszolta kezében forgatva a poharat. – Sőt, ha jól látom… – pillantott órájára elgondolkodva – elmúlt öt óra, szóval már el is kezdődött a második műszakom.

- Ilyenkor egyedül vagytok? – faggatózott tovább Nate, amire bólintás volt a felelet.

- Kis kórház vagyunk, szerencsére az ilyen ügyeletek nyugodtak és többnyire eseménytelenek – felelte, éppen akkor, amikor váratlanul kivágódott az orvosi szoba ajtaja, ők pedig meglepetten néztek abba az irányba.

Várok rád 16. rész

 

16. rész

Victoria összeráncolt szemöldökkel futotta át az előtte heverő vizsgálati eredményeket, mialatt Mrs. Fingle, a 80-as éveinek elején járó, vékony testalkatú asszony nyugodtan üldögélt az ágyában virágmintás hálóingében. Arcán az aggodalom legkisebb szikráját sem lehetett látni, pusztán érdeklődve várta, hogy a doktornő megszólaljon végre.

- Mi nem tetszik ennyire, Dr. Kincaid? – kérdezte kíváncsian, mire Victoria meglepetten emelte rá szemét az idős nőre.

- Miből gondolja, hogy nem tetszik valami? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett, mire az asszony elmosolyodott.

- Tudja, az sosem jól jel, amikor az orvos a leletek fölött ráncolja a szemöldökét. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha sokatmondón hümmögne is mellé – válaszolta még mindig nyugodtan, de abból, ahogy megrándult az ajka, felfedezhető volt egy cseppnyi idegesség. – Ki vele? Írjam a végrendeletemet? – kérdezett rá nyíltan arra, ami a leginkább foglalkoztatta, mire Victoria felnevetett.

- Azzal még várhat néhány évet – felelte, mialatt a kezében lévő lázlapot visszaakasztotta az ágy fém keretére. – A műtét remekül sikerült, az összes elhalt szövetet sikerült eltávolítani a lábából, de aggaszt, hogy lassan gyógyul – vallotta be őszintén, mire Mrs. Fingle megrántotta a vállát.

- Az én koromban már nem siet el az ember semmit – adott nemtörődöm választ, ami ismét mosolygásra késztette az orvosnőt.

- Ennél kicsit többről van szó – lépett közelebb az asszonyhoz, és helyet foglalt mellette a széken, úgy nézett rá. – Kérek egy teljes labort és cukorterhelést. Attól tartok, esetleg cukorbetegség állhat a háttérben, emiatt gyógyul nehezebben a lába, és ez lehetett az oka a fertőzésnek is – magyarázta nyugodtan, mire az asszony emésztette néhány másodpercig a hallottakat, majd Victoria-ra függesztette áthatóan szürkés-kék szemét.

- Amíg ez elkészül, itt maradok a kórházban? – kérdezte várakozón, az orvosnő pedig, aki azt hitte, az otthoni magánytól fél, azonnal bólintott.

- Természetesen – felelte határozottan. – A lábán lévő sebet minden nap tisztítani és kötözni kell, ezen kívül, ha beigazolódik a gyanúm, itt kell tartanom addig, amíg be nem állítjuk a cukorértékeket.

- Helyes! – bólintott elégedetten Mrs. Fingle, mialatt kényelmesen hátradőlt a felpolcolt párnán. – tudja, a szobatársamhoz minden nap bejár vizitelni az a fiatal orvos – mosolyodott el huncutul, fejével a szomszédos ágy felé bökve, ahol egy 50-es éveinek közepén járó nő aludt, és akiről Victoria pontosan tudta, hogy Nate egyik betege. – Azt mondják, csak néhány napig lesz itt, szóval ki akarom használni a helyzetet. Tudom, hogy nem az én korosztályom, de attól még gyönyörködni lehet – kacsintott cinkosul a doktornőre, aki hirtelen azt sem tudta, mit feleljen.

- Nos… igen – köszörülte meg torkát zavartan, mialatt felállt. – Dr. Jamison remek orvos, kiváló szakember és…

- Ugyan már! – legyintett Mrs. Fingle türelmetlenül – maga sem gondolja, hogy az orvosi tudása nyűgöz le, ugye? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, Victoria pedig már másodjára lepődött meg annyira, hogy elálljon a szava. – Jó kiállású, szép ember! – bólogatott mosolyogva – hozzá még kedves is. Az a fajta, akiért bármikor hipochonderré válnék – kuncogott úgy, mint egy tizenéves, mire Victoria hitetlenkedve ingatta meg a fejét. Az, hogy a kórházi ápolónők többsége odavolt a férfiért, egyáltalán nem lepte meg, de arra álmaiban sem gondolt volna, hogy egy dédnagymama korú hölgy is így kifordul önmagából. Nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon, ezért csak nagy levegőt vett.

- Biztos vagyok benne, hogy Dr. Jamison-nak jól esnének a szavai. Ha megbocsát… – indult el az ajtó felé, hogy mielőbb maga mögött hagyhassa ezt a szürreális beszélgetést, de Mrs. Fingle hangja megállította.

- Jaj, aranyom! Tőlem aztán nem kell tartania, én nem csapom le a kezéről! – nevetett fel könnyedén, amivel elérte, hogy a doktornő döbbenten forduljon felé.

- Az én kezemről? – kérdezett vissza értetlenül, majd azonnal szabadkozni kezdett. – Nem, Mrs. Fingle, valamit nagyon félreértett!

- Jól van, na! A titkuk nálam biztonságban lesz! – váltott suttogóra a hangja, mialatt szája elé emelte jobb kezének mutatóujját. – Tőlem senki nem tudja meg, hogy szerelmesek!

- De mi nem… - próbálkozott ismét Victoria, de az asszony tovább beszélt.

- Istenem, az én Walterem nézett így rám még a házasságunk elején, ahogy ez a fiú magára! – sóhajtott fel szentimentálisan, Victoria pedig megrázta fejét.

- Nem! Tudja…

- Igazán szerencsés nő maga, hallja-e! – vigyorgott rá Mrs. Fingle. – Le merném fogadni, hogy sokan irigylik ebben a kórházban, amiért magát választotta!

- De ő nem… - akart megint ellenkezni, de az idős nő ezúttal sem hagyta.

- Két szép ember szerelménél nincs csodálatosabb – merengett el ismét a távolba tekintete, mialatt mellkasára fektette a kezét. – Istenem, szinte már látom a gyerekeiket! Gyönyörűek lesznek!

- A… gyerekeinket? – hökkent meg az orvosnő, majd hitetlenkedve ingatta meg fejét. – Nem szaladt egy kicsit előre? Köztem és Dr. Jamison között…

- Még nagyon friss a dolog, megértem – fejezte be helyette a megkezdett mondatot bólogatva az asszony, elnéző mosollyal szája szegletében. – Ilyenkor a párokat halálra rémíti a közös gyerek gondolata.

- Egyáltalán nem rémít halálra, hogy gyerekem legyen Dr. Jamison-tól, mert… - jelentette ki, ismét belefogva, hogy elmondja, semmi nincs közöttük a férfival, amikor váratlanul egy jól ismert hangot hallott meg a háta mögött.

- Azt hiszem, ennél szebb bókot még sosem kaptam – jegyezte meg Nate mosolyogva, mire Victoria riadtan kapta fejét az ajtó irányába, ahol a férfi, zöld műtősruhában, fölötte fehér köpenyt viselve, lazán támaszkodott meg az ajtófélfában. Egy másodpercre lehunyta szemét, remélve, hogy kiderül, csak egy rémálomba csöppent és hamarosan felébredhet, de amikor kinyitotta, Nate még mindig vidáman csillogó szemekkel nézett rá.

- Nate… - nyögte lesújtva, miközben az idős asszony, nyakát nyújtogatva figyelte az eseményeket, nehogy lemaradjon valamiről. – Éppen azt próbáltam elmagyarázni Mrs. Fingle-nek, hogy…

- Hogy gyereket akarsz tőlem – egészítette ki a férfi a mondatot, mire a doktornő döbbenten meredt rá.

- Mi? Nem! – rázta meg fejét határozottan, az orvos pedig szomorkásan nézett vissza rá.

- Nem akarsz? – kérdezte bánatosan, Victoria pedig fogait csikorgatva kereste a megfelelő választ agyában.

- Nem azt mondtam, hogy nem akarok! – mondott ellent kínlódva. – Azt mondtam, hogy nem rémít halálra a gondolat, hogy gyerekem legyen tőled, de csak azért, mert…

- Ezek szerint, mégis akarsz? – pimaszkodott tovább Nate, aki egyre inkább kezdte élvezni a helyzetet. Az orvosi szobában töltött kényelmetlen éjszaka és az után, hogy Victoria-val olyan fájdalmasan váltak el egymástól a temetőben, remélni sem merte, hogy bármi felderítheti a mai napon, de mint mindig, ezúttal is Victoria volt az, aki elűzte a rossz kedvét.

- Jelen pillanatban egy labort akarok Mrs. Fingle-nek! – szűrte fogai között, mire Nate ártatlanul nézett vissza rá.

- Hiszen én sem most azonnal akarom – tárta szét kezeit, mire Mrs. Fingle felkacagott, Victoria pedig összehúzott szemmel nézett a férfira.

- Lehetetlen alak! – legyintett, majd bosszúsan, amiért hagyta magát belekeverni egy ilyen helyzetbe, elhagyta a kórtermet, miközben igyekezett nem gondolni rá, milyen könnyedén játszott el a gondolattal, hogy ő és Nate egy pár, akik éppen gyermeket várnak.

- Ne adja fel, doktor úr – drukkolt somolyogva Mrs. Fingle, miután kettesben maradtak, mire Nate, aki elgondolkodva figyelte a bezárt ajtót, lassan bólintott.

- Eszemben sincs! – kacsintott a nőre, majd gyorsan átnézte páciensének lázlapját, és távozott a helyiségből.

 

Victoria egymás után lapozta a maga elé tett kartonokat, de képtelen volt rá figyelni. Még most sem értette, hogyan keveredhetett ilyen lehetetlen helyzetbe, de Nate viselkedése is rejtély volt a számára. Ahelyett, hogy segített volna neki biztosítani Mrs. Fingle-t arról, hogy köztük nincs semmi, belement a játékba. De miért? – tette fel magának megint a kérdést. Miért tett úgy, mintha közös jövőt tervezne vele, amikor Corinne-nal van együtt, hozzá megy vissza a szállodába minden este, mióta Nelson-ban van. Miközben ezen gondolkodott, óhatatlanul is eszébe jutott az előző késő délután a temetőben. Milyen jó érzés volt átölelni a férfit, belesimulni az erős karok közé, érezni az illatát. Bár az elején vigasztalni akarta csak Nate-t, minél hosszabban ölelte, annál inkább felfogta a belőle áradó erőt, ami csak még inkább azt bizonyította számára, hogy távol kell tartania magát tőle. Még most is beleborzongott, ha eszébe jutott, milyen bizsergető volt ajkán érezni a férfiét, pedig meg sem csókolta rendesen. Ez az érintés semmivel sem volt több, mint gyerekkorukban, amikor az utolsó délutánon megpecsételték fogadalmukat, mégis millió érzést váltott ki belőle, teste pedig olyan intenzíven reagált, hogy elképzelni sem tudta, mi lenne, ha Nate egyszer valóban megcsókolná, úgy, ahogy egy férfi egy nőt.

- Zavarhatlak? – zökkentette ki gondolatai közül Nate lágy hangja, miközben beljebb jött az orvosi szobába, és becsukta maga mögött az ajtót, Victoria pedig azonnal érezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve.