Kérdések nélkül 35. rész

35. rész

Eric vadul dobogó szívvel lökte be a bejárati ajtót, nyomában Bruce-szal, és nem tudta elfojtani a megkönnyebbült sóhajt, amikor saját szemével láthatta, hogy Meghan-nek kutya baja, és az egyik fotelben ücsörögve, egy törött porcelánfigurát szorongat a kezében, mely nem úszta meg a betörő türelmetlen keresgélését. Ahogy beléptek, rájuk pillantott, és tanácstalanul mutatott körbe a feldúlt lakásban.

- Jól vagy? – kérdezte Eric, miközben letérdelt a nő elé, és gondoskodón tűrte el füle mögé haját, mely ezúttal kibontva keretezte arcát.

- Azt leszámítva, hogy a lakás tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat, semmi bajom – húzta el ironikusan a száját Meghan, miközben szeme sarkából látta, hogy Bruce körbejárja a szobákat.

- Nem nyúltál semmihez, ugye? – jött a következő kérdés a nyomozótól, de hangjában nyoma sem volt a számonkérésnek, vagy a kioktatásnak, mire a doktornő megrázta a fejét.

- Lisa imádta ezt a vacakot – emelte meg a kezében lévő, libapásztorlányt formázó szobrot, melynek egyik lába hiányzott, nyilván ott lapulhatott a szakkönyvek alatt valahol – én utáltam – tette hozzá halkan – most mégis úgy szorongatom, mintha ez lett volna minden vagyonom – mosolyodott el hitetlenkedve, miközben érezte, hogy Eric keze finoman, vigasztalón simít végig combján. – Mi a fene történik itt, Eric? – nézett rá könnyes szemmel a doktornő, és most először szólította a keresztnevén, ami egyszerre volt furcsa, és bizsergető érzés a férfi számára. Mivel nem válaszolt, Meghan folytatta – néhány nappal ezelőtt még elláttam a betegeket a kórházban, moziba, étterembe jártunk Lisa-val, most pedig a szemem előtt hullik darabokra az életem!

- El fogom kapni! Megígérem! – nézett mélyen a nő szemébe, és az éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Bruce állt meg mellettük. Tekintete mindent tudón futott végig rajtuk, de nem szólt egy szót sem, csak elnyomott egy mosolyt.

- Úgy tűnik, nem vitt el semmit – közölte hivatalos hangon, majd folytatta – a televízió, a laptop, az ékszerek, minden megvan.

- Keresett valamit – gondolkodott hangosan Eric – valószínűleg a laboreredményeket, amit mi sem találtunk a lakásban – tette hozzá nagyot sóhajtva, és amikor pillantása a bejárati ajtóra tévedt, összeráncolt szemöldökkel szólalt meg ismét – nyitva volt az ajtó, amikor hazaértél?

- Nem – rázta meg fejét határozottan Meghan – kulccsal jöttem be – fejtette ki a választ bővebben, mire a nyomozó felállt, odasétált az ajtóhoz, és kezét végig húzta az ajtó szélén.

- Semmi sérülés nincs rajta, a zár is teljesen ép – állapította meg gyanakvón. – Ugyanaz járt itt, aki megölte Lisa-t, és ezúttal is, akárcsak akkor, saját kulccsal jött be – közölte látszólag nyugodtan, de hangjából jól kivehető volt az indulat, melyet egyszerre generált a tehetetlenség, amiért semmi nincs a kezükben, ami előrébb vihetné a nyomozást, és a tudat, hogy Meghan csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem találkozott össze a fickóval. Még a gondolatra is kiverte a hideg veríték, hogy, ha a nő csak egy órával érkezik haza előbb a kórházból, akkor itt találja a gyilkost, vagy ami még rosszabb, a gyilkos találja otthon őt, amikor beoson a lakásba, és Eric biztos volt benne, hogy hasonló módszerrel oldotta volna meg a problémát, mint Lisa esetében.

- Ez azt jelenti, hogy Dr. Altman veszélyben van – állapította meg Bruce komor arccal, kimondva hangosan azt, ami társa fejében is zakatolt, mire Eric ugyanolyan komoran bólintott. – Sajnálom, de nem maradhat itt – fordult az orvosnő felé együtt érző pillantással, mire az, kínjában felnevetett, és legyintett.

- Hagyja csak, Freeman nyomozó! – dőlt hátra lehunyt szemmel, és megtámasztotta fejét a falra erősített polc szélén – Eggyel több, vagy kevesebb a mai napomhoz már igazán nem számít – nevetett még mindig hitetlenkedve, mire Eric és Bruce összenéztek. Bár Meghan nem láthatta, mindkettejük arcáról jól le lehetett olvasni, együtt éreznek a doktornővel.

- Van hová mennie? – kérdezte halkan az idősebb férfi, Meghan pedig nem törődő módon, fásultan rántotta meg vállait.

- Majd bemegyek a kórházba – gondolkodott hangosan, mivel a szálloda lehetősége fel sem merült benne, ahogy maga elé képzelte bankszámlájának aktuális egyenlegét. Traumatológus orvosként épphogy megkeresett annyit, amennyiből egy szobatárs mellett bérelhetett egy lakást, és ha nem is túl fényűzően, de kényelmesen eléldegélhetett. Arra nem futotta, hogy napokat, vagy heteket töltsön egy szállodában, ki tudja meddig, míg pontot tesznek az ügy végére, és ő újra biztonságban érezheti magát, a motel gondolatára pedig kirázta a hideg.

- Van egyéb megoldás is – köszörülte meg torkát Bruce, amivel elérte, hogy Meghan egyik szemét kinyitva, kíváncsian sandított rá. – Hozzád is mehetne, amíg elül az ügy – javasolta látszólag ártatlanul, mire az orvosnő és a nyomozó is felé kapták fejüket.

- Szó sem lehet róla! – válaszolták egyszerre, és ha nem lett volna komoly a helyzet, a férfi felnevet, ahogy megpillantotta a rémült tekinteteket.

- Ugyan már! – mosolygott rájuk bíztatón, hiszen fogalma sem lehetett róla, mi történt a két ember között, akikről szilárdan hitte, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket, ő pedig úgy döntött, besegít egy kicsit az égieknek, és semmi pénzért nem hagyott volna ki egy ilyen kínálkozó lehetőséget. Ismerte Eric-et, jól látta rajta, hogy odáig van a doktornőért, de azt is tudta, hogy a múltból hozott sebei megakadályoznák benne, hogy boldog legyen, ahogy Dr. Altman-ra is elég volt ránéznie, hogy lássa, sokkal többet érez társa iránt, mint amennyit mutatni akar. Ahogy egymásra pillantottak, egymáshoz értek, az apró gesztusok, az aggodalom, melyet kiolvashatott Eric szeméből, a változás, amin keresztülment a férfi, valahányszor a doktornővel volt, vagy az szóba került, mind azt bizonyította, hogy szeretik egymást, az ellenkezés viszont tökéletes jele volt annak, hogy segítségre van szükségük, hogy ezt belássák, ő pedig boldogan vette magára ezt a szerepet. – Meglátjátok, jól kijöttök majd, elvégre már most egy véleményen vagytok – húzta elégedett, de csipkelődő mosolyra ajkát, és élvezettel figyelte, ahogy Eric idegesen túr bele hajába, a doktornő pedig feláll a fotelből, és tanácstalanul keresi a tekintetét.

- Freeman nyomozó, higgye el, nekem tökéletesen megfelel a kórházban egy orvosi szoba, és egy ágy! – jelentette ki határozottan, miközben az ötletet, hogy elfogadja Kenneth ajánlatát, és beköltözzön a négy hálószoba egyikébe, olyan gyorsan vetette el, ahogy érkezett.

- Nem kétlem, Dr. Altman, de ott nem tudjuk biztosítani a védelmét – válaszolta nyugodtan Bruce, aki eltökélte, hogy véghezviszi akaratát, és erről senki nem fogja tudni lebeszélni.

- Talán… állíthatnánk őröket az ajtaja elé – köszörülte meg torkát bizonytalanul Eric, aki esze és szíve között őrlődött. Ha eszére hallgatott volna, akkor kitart az álláspontja mellett, és elutasítja a lehetőségét, hogy Meghan-t a lakására vigye, ha viszont a szíve hangjára figyelt, akkor semmire sem vágyott jobban, minthogy kettesben maradhasson vele, ráadásul így biztos lehetett benne, hogy jól van.

- Igen! Ez egy nagyon jó ötlet! – kapott a mondaton Meghan megkönnyebbülten, de öröme csak addig tartott, amíg rá nem nézett Bruce csalódott arcára.

- Sajnálom, de a rendőrség is emberhiánnyal küzd, így nincs kapacitásunk arra, hogy járőrök álljanak a lakása előtt – tárta szét kezeit sajnálkozva, mire Eric értetlenül ráncolta össze szemöldökét, Meghan pedig lesújtva sóhajtott. – Menjen és pakoljon össze néhány holmit – kérte szelíd, de határozott hangon, melyből jól érezhető volt, hogy nincs értelme tovább vitatkozni, majd társa felé fordult. – Vidd haza a doktornőt, látszik rajta, hogy fáradt – intézte Eric-hez a szavait, és amikor Meghan eltűnt a hálószobában, az mérgesen fúrta kék szemét Bruce tekintetébe.

- Mi a fenét művelsz?! – tört fel belőle fojtott hangon, hogy a doktornő véletlenül se hallja meg, amiről beszélnek. – Pontosan tudod, hogy simán tudnánk két embert nélkülözni a nyomozás idejére!

- Csak sodródj az árral, ne okoskodj, és később még megköszönöd ezt majd nekem – kacsintott vidáman a fiatalabb férfira, mit sem törődve annak kirohanásával, mire Eric döbbenten meredt rá.

-  Te nem vagy magadnál! – suttogta ingerülten – van róla fogalmad, mit tettél?! – kérdezte felháborodottan, miközben fél szemmel a doktornő hálószobája felé pillantott, így ügyelve rá, hogy az, nehogy kilépjen, és fültanúja legyen a beszélgetésüknek.

- Hogyne lenne! Egy óriási szívességet neked! – húzta ki magát büszkén Bruce, és amikor meglátta, hogy Eric mély sóhaj kíséretében túr bele hajába, összeszorított ajkakkal, mely jól mutatta idegességét, komolyan nézett rá. – Ne olyan emberre pazarold az időt, akivel nincs akadály – szólalt meg halkan, szelíd hangon – azt ne engedd el, aki nem hagyja, hogy egyedül nézz szembe velük! Dr. Altman a legjobb esélyed arra, hogy megtaláld a boldogságot, én pedig nem fogom hagyni, hogy elpuskázd csak azért, mert apád bogarat ültetett a füledbe, és beléd táplált valamiféle elcseszett sztereotípiát! – tette hozzá, mire Eric hátat fordított neki, ő pedig tovább beszélt – a munkádban nap, mint nap vásárra viszed a bőrödet, és soha, egyetlen alkalommal sem merül fel benned, hogy ott hagyhatod a fogad! Áruld el nekem, miért nem vagy képes legalább egyszer az életben kockáztatni a magánéletben is?

- Apám megtette, és tudod, hogy végezte! – fordult felé mérgesen Eric, aki egyre inkább nehezményezte, hogy barátja szembesíti kétségeivel. Igen, ő is tisztában volt vele, hogy Meghan mellett boldog lehetne, ahogy azt is tudta, hogy beleszeretett, és senki mással nem tudta volna elképzelni már az életét, de félt a csalódástól, attól, hogy egy nap el kell majd engednie, amikor a doktornő rájön, hogy jobbat is kaphatna egy egyszerű rendőrnél. – Nem engedhetem meg, hogy túlságosan közel kerüljön hozzám – tette hozzá halkan, mire Bruce néhány másodpercig szótlanul nézett rá, majd mellélépett, és vigasztalón veregette meg vállát.

- Ezen már régen túl vagy, barátom – jegyezte meg mosolyogva, de amikor meglátta Eric tanácstalan, elkeseredett arcát, megsajnálta, és már korántsem volt olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt, amit kitalált. – Rendben – sóhajtott nagyot, és amikor Eric összeráncolt szemöldökkel nézett rá, folytatta – ha így akarod, megmondom a doktornőnek, hogy mégis kaptunk engedélyt a kapitánytól. Iderendelek két járőrt, te pedig visszabújhatsz a biztonságos csigaházadba – ajánlotta fel, bár hangjában jól érzékelhető volt a rosszallás, de amikor Eric válaszolni akart, Meghan jelent meg az ajtóban, ő pedig nem tudta levenni róla a szemét. A doktornő átöltözött, kényelmes, de szűk szabású, világoskék farmert húzott, mely tökéletesen simult karcsú csípőjére, hozzá színben jól passzoló, laza pólót vett fel, haja pedig kibontva keretezte arcát.

- Készen vagyok – szólalt meg lágy, dallamos hangján zavartan, Bruce pedig sajnálkozva fordult felé.

- Sajnálom, Dr. Altman, de… - fogott volna bele, Eric azonban közbevágott.

- Máris indulhatunk! – jelentette ki határozott hangon, miközben néhány lépéssel a nő előtt termett, és kivette a kezéből a fekete sporttáskát, majd jobb kezét kinyújtva, udvariasan maga elé engedte, Meghan pedig gyanakodva összehúzott szemmel indult el az ajtó irányába. Amikor Eric elhaladt társa mellett, figyelmét nem kerülte el annak öntelt, derűs vigyora.

- Szívesen – súgta vidáman Bruce, elégedetten kihúzva magát, mire társa bosszúsan nézett rá.

- Fogd be! – vágta oda az idősebb nyomozónak, majd távoztak a lakásból, így nem hallhatta, hogy Freeman felnevet, miközben telefonja után nyúlt, hogy néhány járőrt hívjon segítségül a helyszíneléshez.

Kérdések nélkül 34. rész

34. rész

Eric lassan, érzéki finomsággal húzta végig jobb kezének mutatóujját a doktornő meztelen hátán, gerince mentén, miközben elnyomta magában a kérdést, hogy mit is keres itt tulajdonképpen. Amikor meglátta, hogyan menti meg Meghan annak a férfinak az életét, hirtelen úgy érezte, beszélnie kell vele, tudni akarta, ösztönei nem csapják-e be, valóban bízhat benne, és pusztán csak McGee fejében létezik, hogy egy pár lehetnek. Türelmesen megvárta, míg az orvosnő végez a beteg ellátásával, de legnagyobb csalódására, mire megbeszélte a bíróval a végzést, hogy kikérhesse hivatalosan a kartonokat, Meghan eltűnt a szeme elől. Utolsó lehetőségként merült fel benne az orvosi szoba, és szája elnyílt meglepetésében, amikor belépett, és meglátta a doktornőt, ahogy egy szál műtősnadrágban, melltartóban, neki háttal áll. Tudta, hogy esztelenség, amit művel, okosabb lett volna ugyanolyan hang nélkül kimenni, ahogy érkezett, de lábai elárulták, és szívének engedelmeskedve esze helyett, odavezették, ő pedig nem állta meg, hogy hozzá ne érjen a selymes bőrhöz, mely szinte hívogatta, hogy simítson végig rajta. Most mélyen magába szívta a barackillatot, és közelebb lépett, Meghan-nek pedig felgyorsult a légzése, gerince mentén bizsergés indult el, és meglepetten akadt el a lélegzete, amikor megérezte nyakán a férfi forró ajkát. Kétsége sem volt afelől, ki állhat a háta mögött, ki szórja tele vállát, nyakát apró, édes csókokkal, melytől végig futott a libabőr egész testén. Nem volt senki, aki valaha ilyen, vagy akár ehhez hasonló reakciót váltott volna ki belőle egyetlen érintésével, mint a nyomozó, ugyanakkor nem értette, azok után, ahogy elváltak, mit keres itt.

- Gyönyörű vagy – súgta Eric a fülébe halkan, ő pedig lehunyt szemmel vett mély lélegzetet, amikor megérezte, hogy annak ujjai ráfonódnak felkarjára, és simogatni kezdik.

- Engedj el – nyögte nehezen, miközben szinte kényszerítette magát, hogy kivonja magát a férfi hatása alól – nincs jogod hozzá, hogy ezt tedd velem – nyelt nagyot, mire Eric nagyot sóhajtott, és arcát a nyaka vonalába fúrta.

- Na, és McGee? – kérdezte halkan – neki, miért lenne több joga hozzád? – tette hozzá keserűen, és mindennél jobban szerette volna hallani a választ. Tudnia kellett az igazat, akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha szembesülnie kell vele, hogy a doktornő sosem lehet az övé. Meghan kihúzta magát a karjai közül, szembefordult vele, és rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, büszkén felszegett állal. Eric tekintete lassan, minden másodpercet kiélvezve vándorolt végig a nő testén, a kerek, feszes melleken, melyeket csábítón takart el szeme elől a hófehér, csipkés melltartó, de annyit felfedett belőlük, hogy felkeltse benne a vágyat, majd lejjebb kúszott a lapos hasig, hogy aztán visszataláljon a barna szemekhez.

- Ezért jöttél? – kérdezett vissza válasz helyett, majd folytatta – tényleg azt gondolod, hogy magyarázkodni fogok neked? – rázta meg hitetlenkedve a fejét, figyelmen kívül hagyva, mennyire vágyott rá, hogy elmondhassa, semmi nincs közte és az orvos között, de a legjobban azt szerette volna, ha Eric el is hiszi, amit mond.

- Miért ne? – vont vállat szomorkásan a nyomozó, Meghan pedig keserűen húzta el ajkát.

- Miért ne? – ismételte meg a kérdést, majd azonnal meg is válaszolta – mert úgysem számít. Azt kéred, ne apám után ítéljelek meg, miközben te is pontosan ugyanazt csinálod. A múltad miatt engem büntetsz.

- A múltam? – lepődött meg Eric, miközben a doktornő elfordult, és kivéve a szekrény polcáról egy zöld felsőt, magára öltötte, nyakába akasztotta sztetoszkópját, majd egy köpenyt is leemelt az egyik fogasról.

- Pontosan – bólintott határozottan Meghan – mondhatnám, hogy Kenneth és köztem nincs semmi! Mondhatnám, hogy tegnap este elküldtem a lakásomról, de mi értelme lenne? – kérdezte nyugodtan, lemondó hangon, Eric pedig érezte, hogy öröm járja át a szívét a gondolatra, hogy az orvosnő nem akar semmit a férfitól, de a nő következő szavai lehűtötték. – Úgysem hinnél nekem. Él benned egy kép az orvosnőkről, ami alapján mindig bűnös leszek – nyelt nagyot, hogy folytatni tudja, anélkül, hogy túlságosan kiadná az érzéseit – Nekem viszont nincs kedvem állandóan azt bizonygatni, hogy nem olyan vagyok, amilyennek hiszel! – tette hozzá büszkén, mialatt becsukta a szekrényajtót, és felkapta köpenyét.

- Dr. Altman! – tárta szélesre az ajtót Diane, és ajkára futó mosoly költözött, amikor meglátta, hogy a doktornőt megint a nyomozóval látja, de továbbra is hivatalos hangon folytatta – 5 perc múlva három mentőautó érkezik! Tömegkarambol, 12 sérült, hatot visznek a Mercy-be, három könnyebbet a General-ba, és három súlyosat ide! – tájékoztatta, mire Meghan bólintott, de mielőtt távozott volna, bizonytalanul a nyomozóra pillantott.

- Ami a nyomozást illeti… - akadt el a hangja, hiszen fogalma sem lehetett, hogy azok után, amit a férfinak mondott, még mindig hajlandó lesz-e hagyni, hogy részt vegyen az ügyben, de Eric csak bólintott.

- Kikértem a hivatalos parancsot a kartonokra, és lefuttatom a négy fickót, akik meghaltak – válaszolta tömören – ha van valami, értesítelek – tette hozzá látszólag nyugodtan, mire Meghan megkönnyebbülten biccentett fejével.

- Köszönöm – mormolta sután, majd távozott, Eric pedig egyedül maradt nyomasztó gondolataival. Egy percig sem tudta hibáztatni a doktornőt, hiszen igaza volt. Elvárta tőle, hogy ne a múltja és apja alapján ítélje meg őt, csak azért, mert rendőr, és higgyen neki, hogy más, mint Thomas Palmer, holott ő ugyanazt tette. Folyamatosan azt kereste, miért kell távol maradnia tőle, harcolt saját érzései ellen, melyek vonzották a doktornőhöz, és figyelmen kívül hagyta, milyen gondoskodó, milyen nagyszerű barát, hiszen az életét is veszélyeztetné csak azért, hogy megtalálja Lisa gyilkosát, ahogy azt sem akarta tudomásul venni, hogy mennyivel jobban érezte magát a társaságában. Szeretett vele lenni, vitatkozni, hallgatni a nevetését, csípős válaszait. Élvezte, hogy vágott az esze, mint a borotva, és ha távol kellett lennie tőle, hiányolta barack illatát, barna szemét, melyben szikrák pattogtak, amikor dühös volt. Nagyot sóhajtva ült le az egyik székre, és döbbenten túrt bele sötét hajába.

- Egek ura… - motyogta csak úgy, maga elé – beleszerettem – mondta ki hangosan, majd halkan felnevetett. Kimondva még hihetetlenebbnek tűnt a számára, de kár lett volna tagadnia. Végre be kellett vallania magának, hogy minden rossz tapasztalata, és apja minden óvó intelme ellenére, beleszeretett egy orvosnőbe. Nemcsak fizikailag vonzódott hozzá, nemcsak a testét akarta, hanem a lelkét is. El akarta feledtetni vele a múltat, a szörnyűségeket, amin keresztül kellett mennie, vigasztalni akarta, letörölni a könnyeit, megnevettetni, és biztosra tudni, hogy ő az egyetlen férfi az életében, aki szereti. Amint rájött gondolatainak súlyára, nagyot nyelve rázta meg fejét. Nem engedhetett érzéseinek, nem vállalhatta a kockázatot, hogy Meghan megsebzi, hiszen egész eddigi életét úgy élte le, hogy kerülte a mélyebb érzelmi kapcsolatokat. A legkevésbé sem volt rá szüksége, hogy bárkibe szerelmes legyen, pláne nem egy orvosnőbe. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt az orvosi szoba ajtaja, és három orvos lépett be, akik heves szakmai vitát folytattak egymással, de elnémultak, amikor meglátták az asztal mellett ülő, számukra idegen férfit.

- Segíthetünk? – kérdezte az egyik magas, 50-es éveinek elején járó, őszülő hajú orvos, mire Eric elhúzta száját.

- Az én bajomra nincs recept, de kösz! – biccentett feléjük, majd mit sem törődve a döbbent tekintetekkel, távozott a helyiségből, hogy a kórlapokkal a kezében, a kapitányságon folytassa a munkát, miközben azon gondolkodott, hogyan érhetné el, hogy Meghan legalább meghallgassa.

Meghan kedvetlenül halászta elő kulcsait táskája mélyéről, miközben azon tanakodott, milyen ürüggyel mondhatná le a Kenneth-tel megbeszélt vacsorát, de szinte rögtön el is szégyellte magát. Tartozott annyival az orvosnak, hogy személyesen közli vele, közöttük nem alakulhat ki semmi. Bár őrültségnek érezte, és saját magát is megdöbbentette a felismerés, de senki másnak az érintésére, csókjára nem vágyott, csak a nyomozóéra. Józan esze tilalma ellenére, fejéből nem tudta kiverni az együtt érzőn csillogó kék szemeket, a mozdulatot, ahogy óvón vállára terítette a zakóját a novemberi hidegben, a szoros, vigasztaló ölelést, vagy, ahogy megfogta kezét, és bátorítón megszorította, amikor múltjáról mesélt. Szörnyen érezte magát az orvosi szobában történtek miatt, és fájt neki, amiért Eric nem hitte el, hogy közte és Kenneth között a világon semmi sincs.

- Beleszerettem? – tette fel magának a kérdést az ajtó előtt döbbenten, ahogy végig zongorázott fejében minden pillanatot, amit a nyomozóval töltött. Minden jel azt mutatta, hogy erre a kérdésre a válasz igen, és azt is tudta, hogy ha mástól hallaná azokat az érzéseket, amit ő érez, magabiztosan vágná rá, hogy ez szerelem, mégis tagadólag rázta meg fejét – na, azt nem! Képtelenség! – tette hozzá, így viaskodva, és ellentmondva szívének, majd határozottan, és bosszúsan illesztette a zárba a kulcsot, és tárta szélesre a bejárati ajtót, amikor azonban belépett, földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. A kanapét felfordították, a polcokról a könyvek halomba szórva hevertek a padlón, a komód fiókjait, melyen a televízió kapott helyet, egyesével kihúzták és a földre ürítették a tartalmát, ahogy pedig beljebb lépett, és végig nézte a lakást, a hálószobákban is ugyanez a látvány fogadta. Nagyot nyelve, vadul dörömbölő szívvel, aprókat lépve járta be a helyiségeket, ügyelve rá, hogy semmihez ne érjen, és ne mozdítson el, miközben keze automatikusan nyúlt a táskájába mobiljáért, és a rendőrséget tárcsázta. – Dr. Meghan Altman vagyok – köszörülte meg torkát, amikor meghallotta a diszpécser hangját – kérem, kapcsolja Eric Taylor nyomozót – adta meg a férfi nevét, az egyetlen emberét, akiben megbízott mindazok ellenére, ami kettejük között történt.

Kérdések nélkül 33. rész

33. rész

Meghan elnyomott egy szitkot az orra alatt, amikor meglátta, hogy Kenneth közeledik felé, széles mosollyal az ajkán, Eric figyelmét pedig nem kerülte el, hogy a doktornő látszólag észrevétlenül növeli meg a távolságot kettejük között, mely fájdalmasan idézte meg a múltat a számára, és ébresztette fel a kételkedés szörnyét, melyről azt hitte, eltemette magában.

- Meghan! De jó, hogy megvagy – kapkodott levegő után az orvos, miközben közelebb hajolt, és bizalmasan csókot nyomott volna a doktornő ajkára, de az, résen volt, és elfordította fejét, így arcát érte az üdvözlés. – Oh, maga is itt van – húzta el száját, ahogy észrevette a nyomozót – úgy tűnik, egyfolytában egymásba botlunk.

- Talán közös az érdeklődési körünk – villantott szemtelen mosolyt Eric, mire Meghan lehunyta a szemét, mint, aki abban bízik, amikor kinyitja, rájön, hogy ez csak egy rémálom, felébred, és otthon lesz a lakásában, a puha ágyban. Nem értette, miért babrál ki vele így a sors. Valahányszor jól alakulnának a dolgok közte és Eric között, Kenneth megjelenik, mint valami sötét árnyék, és mindent elront. Már kezdte azt hinni, hogy meg tudják beszélni a nyomozóval kettejük dolgát, hogy mi is folyik egyáltalán közöttük, erre betoppan az orvos, akinek ő balga módon, pusztán sajnálatból adott egy esélyt.

- Ha a nyomozásra gondol, én nem ezért keresem Meghan társaságát – húzta ki magát Kenneth, Eric pedig égnek emelte a szemét, miközben arra gondolt, hiába, a diplomával nem feltétlenül jár együtt az ész, mégsem javította ki az orvost, csak bólintott.

- Persze, hogy arra – helyeselt nyugodtan, de Kenneth már nem figyelt rá, Meghan felé fordult.

- Édesem! Mivel a tegnap este után már hivatalosan is az udvarlódnak számítok, úgy gondoltam, elhívlak egy romantikus vacsorára – tette mindkét kezét a nő felkarjára, aki inkább érezte kényelmetlenül magát az érintésétől, semmint boldognak. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amikor Eric ért hozzá. Miközben finom vállmozgással érte el, hogy az orvos elengedje, figyelmét elkerülte, hogy a nyomozó szemöldöke ráncba szalad a doktor szavait hallva.

- Ez igazán kedves tőled, Kenneth, de… - kereste a megfelelő szavakat, hogy elutasítsa a férfit, hiszen, mi sem állt távolabb tőle, minthogy vele vacsorázzon, de Kenneth közbeszólt.

- Nem, nem! – rázta meg fejét határozottan – ezúttal nem mondhatsz nemet! Emlékszel még a tegnap estére, ugye? – vonta fel sejtelmesen szemöldökét, bárgyú mosoly kíséretében, Eric pedig úgy érezte, menten rosszul lesz. A tudat, hogy a korábbi csókokat úgy kapta a doktornőtől, hogy az már régen az orvossal alkotott egy párt, nem csak borzasztó keserűséget, hanem fájdalmat is generált benne. Nem értette, hogyan lehet mindig olyan bolond, hogy figyelmen kívül hagyja esze óvó intelmeit, és a szívére hallgat. – Foglaltam asztalt a Le Robin Square-ben. Szereted a francia konyhát, igaz? – kérdezte aggodalmas hangon, mire a nyomozó elhúzta száját.

- Célszerűbb lett volna előtte megkérdezni – jegyezte meg gúnyosan, és Meghan meglepetten nézett rá, ahogy hangjából kihallotta a féltékenységet.

- Nézd, Kenneth – fogott volna bele, hogy tisztázza a férfival a dolgokat, és elmondja, nem tudja megadni neki az esélyt, de amikor belenézett a várakozón rászegeződő, reménnyel teli kék szemekbe, ismét megsajnálta. Úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy nem Eric előtt, a kórház folyosóján mondja el, hogy őt más érdekli, és sosem tudna úgy gondolni rá, ahogy azt az orvos szeretné, hanem kettesben, négyszemközt zárja le kettejük dolgát. Bízott benne, hogy megérti majd, és elfogadja a döntését, miközben őt is váratlanul érte a felismerés, hogy sokkal jobban aggódott azért, mit vált ki ez a találkozás a nyomozóból. – Rendben, veled vacsorázom – sóhajtott mélyet, és rá sem mert nézni Eric-re, aki döbbenten nézett rá, majd összeszorította ajkát. Keserűen állapította meg, hogy apjának igaza volt, az orvosnők csak bajt hoznak a fejükre, óvakodnia kell tőlük.

- Pompás! – csapta össze tenyerét boldogan McGee doktor, majd tekintete a nyomozó kezében lévő kórlapokra tévedt. – Na, és hogy halad a nyomozás? Van már gyanúsított? – kérdezte, látszólag mellékesen, mire Eric unottan nézett rá.

- Azt hittem, nem érdekli – emlékeztette korábbi kijelentésére, mire amaz, bőszen bólogatni kezdett.

- Így is van – erősítette meg újra, amit mondott – de ami Meghan-nek fontos, az nekem is az! – tette hozzá szerelmes mosoly kíséretében, a doktornő pedig kényelmetlenül feszengve mosolygott vissza, és éppen válaszolni akart, amikor megszólt a férfi oldalára erősített csipogó. – Sajnálom, mennem kell – kért elnézést, miután megnézte a számot, hogy honnan keresik. – Este hétre érted megyek, jó lesz így? – kérdezte, és amikor Meghan rezignáltan bólintott, újabb puszit nyomott az arcára, és sietősen távozott.

- Micsoda este lehetett! – szólalt meg maró gúnnyal Eric, mire a doktornő mély lélegzetet vett, és felé fordult.

- Semmi nem történt – közölte halkan, de úgy tűnt, a nyomozó meg sem hallotta, csak folytatta.

- Ugyan már! Ne szerénykedj! – nézett rá biztatóan – biztos vagyok benne, hogy Dr. McGee nem osztja a véleményedet!

- Kímélj meg a szarkazmusodtól, légy szíves! – kérte Meghan látszólag nyugodtan, mire Eric keserűen nézett rá.

- Tudod, mit? Jobb ötletem van! – jelentette ki, majd a kórlapokat átadva a doktornőnek, folytatta – megkíméllek magamtól!

- Ez tényleg jó ötlet! – vágta rá mérgesen Meghan, és dühösen tartotta a szemkontaktust a nyomozóval, aki egy tapodtat sem mozdult, csak nézte a barna szemeket, melyben a harag szikrái pattogtak, és nem értette, miért nem képes elmenni, és itt hagyni a nőt. Mintha lábai áruló módon a földbe gyökereztek volna, szíve pedig mindennél jobban vágyott rá, hogy a doktornő megmagyarázza, miért hiszi azt Kenneth, hogy esélyt kapott, és miért fogadta el a vacsorameghívást, ha tényleg semmi nem történt előző este. A tudat, hogy mindazok után, aminek szem-, és fültanúja volt, még mindig itt van, és még mindig reménykedik, hogy bízhat a nőben, őt is felbőszítette.

- Ha bármi fejlemény lesz a nyomozásban, értesítelek! Nem ajánlom, hogy nélkülem folytasd, mert akkor McGee maximum az előzetesben költheti el veled azt a romantikus vacsorát! Megértettél, ugye? – nézett rá komolyan, és Meghan egy pillanatra, mintha fájdalmat vélt volna felfedezni a kék szemekben, de olyan gyorsan tűnt el, hogy azt hitte, csak képzelte.

- Nem, nem értelek! – felelte bosszúsan, de nem tudta, kire dühös inkább. Kenneth-re, amiért megint a legrosszabbkor érkezett, és félreérthetően fejezte ki magát, Eric-re, amiért megint olyan lehetetlenül viselkedik, vagy magára, amiért egyáltalán ez az egész érdekli. – Nincs egy órája, hogy azt kérted, nézzem át veled a kórlapokat, most pedig megint az oldalvonalra állítasz! Van egy olyan érzésem, hogy fogalmad sincs, mit akarsz! – tört fel belőle indulatosan, mire Eric csalódottan rázta meg fejét, és egészen közel lépett hozzá.

-  Pontosan tudom, mit akarok – válaszolta halkan, mégis határozottan, és hangjában nyoma sem volt gúnynak – csak azt nem tudom, miért akarom – tette hozzá keserűen, mire Meghan értetlenül nézett fel rá, és döbbenten nyílt el ajka, amikor meglátta a férfi szemében a szomorúságot, és a fájdalmat. Már nem volt dühös, nem volt cinikus, sokkal inkább lemondó, az orvosnőnek pedig fogalma sem volt, mire gondolhat. Amikor szóra nyitotta volna a száját, az ő oldalára erősített csipogó is éles hanggal kezdte jelezni, hogy türelmetlenül várják a sürgősségi osztályon, mire gyorsan rápillantott, majd kinyomta, és a nyomozó felé fordult.

- Mennem kell dolgozni – közölte bizonytalanul, de mivel Eric nem reagált, folytatta – csak, hogy tudd, nem állok le! Veled vagy nélküled, ki fogom deríteni, ki ölte meg Lisa-t. Ha emiatt letartóztatsz, az sem érdekel! – jelentette ki határozottan, visszanyomva a férfi kezébe a mappákat, miközben ismét megszólalt a csipogója, ő pedig a választ meg sem várva, elviharzott. Eric nagyot sóhajtva nézett utána, miközben fejéből nem tudta kiverni, amit a doktornő mondott, és ami felett első dühében és sértettségében elsiklott. Vajon elhiheti, amit mondott? Tényleg nem történt semmi közte és az orvos között? Mialatt előhalászta telefonját, és Bruce számát tárcsázta, újra és újra levetítette a McGee-vel való találkozást, de ezúttal Meghan reakciójára próbált koncentrálni. Nem tudta eldönteni, hogy a feszültség, zavartság és idegesség azért jellemezte, mert kínosan érezte magát, hogy tanúja volt a jelenetnek, vagy Kenneth rámenősségét érezte terhesnek.

- Freeman! – hallotta meg társa mély hangját a vonal végén, ami kizökkentette gondolatmenetéből, és rákényszerítette arra, hogy a nyomozással foglalkozzon Meghan és a kétségei helyett.

- Nézz utána Dr. Donald Baker-nek, és küldj a kórházba egy grafológust! – tért a lényegre azonnal köszönés helyett, majd néhány mondatban vázolta, amit kiderítettek a doktornővel. – Én addig felkeresem a bírót, és végzést kérek a kórlapokhoz, aztán bemegyek a kapitányságra.

- A kórlapokkal? – kérdezett vissza értetlenül Bruce, és amikor Eric megerősítette, amit mondott, hümmögni kezdett – Dr. Altman is veled jön? – jött a következő kérdés, mire társa megköszörülte torkát.

- Nem! Dolgozik – adott tömör feleletet, az idősebb rendőr pedig ismét hümmögéssel válaszolt, majd bontotta a vonalat. Néhány perccel az után, hogy leadta a kartonokat Diane-nek, és figyelmeztette, hogy ne pakolja el túl mélyen, mert hamarosan végzéssel jön értük vissza, a kétszárnyú ajtó felé indult, hogy elhagyja a kórház épületét, de hirtelen kivágódott az ajtó, és egy hordágyat toltak be rajta. Az ágyon egy magas, színes bőrű férfi feküdt. Szájából lélegeztető tubus lógott ki, amelynek a végén lévő ballont egy fekete egyenruhát viselő mentőápoló nyomta ütemesen. Mellkasát elborította a vér, Eric pedig döbbenten látta, hogy Meghan a hordágy oldalán, félig térdelve szívmasszázst alkalmazva próbálja munkára fogni a szívét. Fehér köpenyét és zöld felsőjét vörösre festette a férfi vére, miközben fáradtságot nem kímélve folytatta a parkolóban megkezdett munkát, neki pedig félre kellett ugrania, nehogy elsodorják nagy sietségükben. Miközben eltűntek az egyik vizsgálóban, ő földbegyökerezett lábbal állt a folyosó közepén, és fejéből nem tudta kiverni a látottakat, majd telefonja után nyúlt, és a bírót tárcsázta.

Meghan fáradtan lökte be az orvosi szoba ajtaját, és gyors mozdulatokkal nyitotta ki szekrényét, miközben hálát adott eszének, hogy mindig tartott benn egy váltás ruhát. Miután sztetoszkópját a szekrényajtó tetejére helyezte, lekapta magáról orvosi köpenyét, és egy szennyestartó zsákba helyezte, majd a felső is követte a köpeny útját. Éppen elővette a tiszta felsőt, amikor hirtelen egy puha kezet érzett meg derekán.

Kérdések nélkül 32. rész

32. rész

Ajka puhán simult a férfiéra, miközben ujjai tarkóját cirógatták, Eric pedig lágyan ölelte magához egészen szorosan. Amikor elváltak egymástól, Meghan tekintete a kartonokra tévedt, melyeket a nyomozó korábban Lisa holmijának tetejére rakott, amiről azonnal eszébe jutott, hova is indultak. Hirtelen bűntudat fogta el, hogy ahelyett, hogy a nyomozásra koncentrálna, és arra, hogy minél előbb elkapják azt, aki megölte legjobb barátnőjét, ő mindent háttérbe szorítva hagyja, hogy átvegyék érzékei az uralmat józan esze felett, és egy olyan férfit csókol, aki a megismerkedésük óta csak bosszantja, és számtalan módon hozta tudomására, milyen rossz véleménnyel van az orvosnőkről.

- Dr. Baker a traumán lehet – tűrte el füle mögé egyik hajtincsét zavartan, így elkerülve, hogy a férfi szemébe kelljen néznie – nagyjából két órával ezelőtt lehívtam, hogy nézzen meg egy beteget. Ismerve a „segítőkézségét”, talán már meg is érkezett, szóval, szerintem, ott kellene keresnünk – nézett mégis Eric-re, aki azonnal megérezte, hogy a doktornő egyáltalán nem akar a csókról beszélni, és neki sem állt szándékában erőltetni. Fogalma sem volt, mit mondhatna, hiszen még ő maga sem értette a saját érzéseit, addig hogyan magyarázhatná meg a nőnek, mit is akar pontosan. Vonzódott hozzá, de nem csak fizikailag akarta a magáénak tudni, hanem azt akarta, hogy az élete része legyen, ez azonban, megrémisztette. Egyszerre akarta a közelében, és minél távolabb tudni magától, miközben valahányszor meglátta, ölelni, csókolni akarta. Gyűlölte a tudatot, hogy rajta kívül bárki más megcsókolhatja, megérintheti, hogy bárki másnak a simogatására úgy reagálhat, ahogy az övére, de azt sem tudta elképzelni, hogy közös jövőjük lehetne. – Indulhatunk? – rántotta ki elmélkedéséből Meghan hangja, mire tudata mélyére űzve gyötrő gondolatait, bólintott, és követte a doktornőt egyenesen a földszintre. Tekintetével végig pásztázta a sürgősségi osztályt, remélve, hogy rábukkan a keresett orvosra. Bár sosem látta azelőtt, abból, ahogy a doktornő leírta, kialakult benne egy kép egy alacsony, kopaszodó, kövér férfiról, így aztán meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor Meghan megállt mellette, és a folyosón elhelyezett, neonlámpával megvilágított tábla előtt álló, magas vékony, barna hajú férfira mutatott. – Dr. Baker – bökött fejével, így megerősítve kijelentését, amikor Eric követte pillantását. A 40-es éviben járó orvos, mellkasa előtt keresztbe font karokkal, összevont szemöldökkel, felszegett állal tanulmányozott egy röntgenfelvételt, és arcáról jól le lehetett olvasni, mennyire untatja a feladat, ugyanakkor, milyen fontosnak érzi magát, amiért konzultációra hívták. – Nem tévedtem, több mint két órájába került leérni – húzta el száját a doktornő, miközben követte a nyomozót, és látványosan karórájára pillantva, bosszúsan állapította meg magában, hogy az a csontszilánk ennyi idő alatt el is zárhatta volna az artériát.

- Dr. Donald Baker? – szólította meg Eric az orvost, aki lassan felé fordította a fejét, és becsmérlőn futtatta végig pillantását a nyomozón, majd tovább vándorolt tekintete az orvosnőre, és gunyorosan húzta fel egyik szemöldökét.

- Gondolhattam volna, hogy a maga betege! – jegyezte meg, anélkül, hogy felelt volna Eric kérdésére, és amikor Meghan nem reagált, folytatta – Dr. Lyon képes lenne felismerni egy zárt törést, amihez tudomásom szerint, nincs szükség érsebészre! Legközelebb, mielőtt lerángat ok nélkül a traumára, lapozza fel a szakkönyveket, Dr. Altman! – tette hozzá kioktató hangon, mire Meghan érezte, hogy bosszúsága csak növekszik, de válaszolni nem volt ideje, mert Eric ismét megszólalt.

- Eric Taylor nyomozó vagyok, és szeretnék feltenni néhány kérdést Lisa Fisher halálával kapcsolatban – nézett a férfira, aki értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Fogalmam sincs, kiről beszél – rántotta meg vállát unottan, mire Eric elővett egy fotót a nőről, és elé tartotta, majd amikor látta, hogy az orvos még mindig várakozón néz rá, megszólalt.

- A sebészeten dolgozott ápolónőként – adott támpontot a férfi számára, mire az, elhúzta száját.

- Semmi közöm az ápoló személyzethez – jegyezte meg lenézőn, és arcáról jól leolvasható volt, rangján alulinak tartaná, hogy szóba álljon bármelyikükkel, Meghan pedig alig tudott uralkodni indulatán.

- Rendben, akkor beszéljünk arról, amihez van köze – állta el az orvos útját Eric, amikor az, távozni készült, és amikor gyanakodva nézett vissza rá, folytatta – itt van négy beteg, négy kórlap, és mindegyiken a maga aláírása szerepel – mutatta fel neki a kartonokat, de Baker még csak jelét sem adta, hogy érdekelné a dolog.

- El sem tudja képzelni, hogy ezeken kívül, még hány kórlapon szerepel az aláírásom! Mi olyan különleges ezekben? – kérdezte flegma könnyedséggel, mire most Meghan szólalt meg.

- Például az, hogy mindegyik a traumatológia betege volt, és egyikük sérülése sem indokolta volna, hogy meghaljanak! – jelentette ki gyanakvó hangon, mire Baker unottan vette el a kórlapokat Eric-től, és futólag átnézte őket, majd elhúzta száját és visszaadta.

- Kislány – nézett végig becsmérlő tekintettel a doktornőn, akinek szinte bele kellett harapnia nyelvébe, hogy ne szólaljon meg. Éppen elég volt a betegekkel megküzdenie, akik 29 éves kora ellenére túl fiatalnak tartották, hogy orvos legyen, a kollégáktól már nem tűrte el. – Ha nem csak úgy tenne, mintha értene a gyógyításhoz, akkor pontosan tudná, hogy egy traumás sérülésnél bármikor felmerülhetnek nem várt komplikációk, melyek a beteg életébe kerülhetnek. Tüdőembólia, trombózis, hypertonia… szóljon, ha bármelyik ismerős – tette hozzá gúnyosan, mire Meghan mély levegőt vett, hogy meg tudja őrizni hidegvérét.

- Ez meglepően logikusan hangzik a maga szájából, Dr. Baker, de azt elfelejti, hogy egyetlen ilyen szövődmény sincs felvezetve a kórlapokra – világított rá a nem elhanyagolható tényre okosan, majd látszólag elgondolkodva tette hozzá – ezek szerint, vagy hiányosan töltötte ki a zárójelentést, vagy az epikrízisben leírtak nem fedik a valóságot, és a beteg halálát egészen más okozta – gondolkodott hangosan, és elégedetten látta, hogy az orvos arcáról eltűnik a fensőbbséges kifejezés, és ádámcsutkája nagyot ugrik nyakán. – Ennek tükrében, azt hiszem, már elég különlegessé teszi ezeket a kórlapokat, hogy a maga aláírása szerepel rajtuk, egyetért velem? – kérdezte, és magabiztosan nézett farkasszemet az orvossal, akinek halántékán lüktetni kezdett az ér.

- Látni akarom! – jelentette ki indulatosan, mire Eric nyugodtan nyújtotta át neki, ő pedig türelmetlen idegességgel lapozott mindegyiknél az utolsó oldalra, majd nyugodtan húzta ki magát – ez nem az én aláírásom! – közölte magabiztosan, majd hozzátette – ellenőriztessék le egy grafológussal!

- Megtesszük, ne aggódjon – válaszolta a nyomozó, még mielőtt azonban az orvos azt hihette volna, hogy végeztek, folytatta – ez a kód ismerős? – kérdezte, elé tartva a cetlit, mire az, futó pillantást vetett rá.

- Nem! – vágta oda ingerülten – most pedig hagyjanak végre békén, sok a munkám! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd Meghan felé fordult, és lekicsinylő tekintettel mérte végig – maga is jobban tenné, Dr. Altman, ha a holtak helyett, inkább az élőkkel foglalkozna! – adott jó tanácsot, majd gúnyosan húzta el száját – bár, ha jobban meggondolom, azokban legalább nem tud kárt tenni – tette hozzá, mire Eric szíve szerint, egy jobb egyenessel törölte volna le a képéről az arrogáns vigyort.

- Kösz a tippet, de emiatt ne legyenek álmatlan éjszakái – nézett hidegen az orvos kékes-szürke, érzelemmentes szemébe – ellentétben magával, én nem annak tudatában végzem a munkámat, hogy az apósom az igazgatótanács tagja, aki eltussolja a felkészületlenségemből eredő hibákat! – vágott vissza rezzenéstelen arccal, mire az orvos feje vérvörössé változott, és fenyegetőn lépett a doktornő felé.

- Maga kis… - sisteregte dühösen, de meglepetten hőkölt hátra, amikor Eric kettejük közé lépett.

- Ccc… - ingatta meg lassan a fejét a nyomozó, ciccegő hangot kiadva, és tekintetén jól látszott, nem tanácsolja, hogy Baker még egy lépést tegyen, mire az, bosszúsan szorította össze száját, és megfordult, hogy távozzon, de Meghan hangja megállította.

- Dr. Baker! – szólította meg az orvos, aki kelletlenül, felszegett állal, büszke tekintettel fordult vissza – ami a felvételt illeti – bökött fejével a röntgen irányába, melyet korábban nézett a férfi – én felismerek egy zárt törést, maga viszont úgy tűnik, nem ismer fel egy darabos törést – lépett közelebb a felvételhez, és kivéve mellényzsebéből a tollát, a sötét foltra mutatott. – A combcsontból kihasadt egy darab, amely közvetlenül a femorális artéria mellé ágyazódott. Látja, vagy bekarikázzam? – kérdezte szemtelen magabiztossággal, mire Dr. Baker dühösen összeszorította száját, és egyetlen határozott, türelmetlen mozdulattal kapta le a felvételt a tábláról, majd feldúltan távozott, Meghan pedig nagyot sóhajtva engedte ki tüdejéből a benntartott levegőt.

- Ez tényleg egy elképesztően nagy barom – jegyezte meg Eric nyugodtan, miközben tekintetével követte az orvost, aki eltűnt az egyik vizsgálóban.

- Igen, az – értett egyet Meghan, mire a nyomozó sértett arccal nézett rá.

- Te pedig ehhez a fickóhoz hasonlítottál engem – kérte ki magának, de a doktornő határozottan rázta meg fejét.

- Nem! Csak a véleményedet az orvosnőkről – igazította helyre a tévedést, mire Eric komolyan lépett hozzá közelebb, ő pedig idegesen húzta ki magát, és tekintett körbe a folyosón, de legnagyobb megkönnyebbülésére, senki sem foglalkozott velük.

- Ha érdekel, már sokat változott a véleményem – szólalt meg halkan, mialatt kék szemét a nőébe fúrta, aki elmosolyodva hajtotta le fejét.

- Tényleg? – kérdezte, miközben ujjával a férfi ingének gombjával játszott nyakánál, az pedig érezte, hogy libabőrös lesz, amikor finoman megérintette bőrét, válaszolni azonban nem volt ideje, mert hirtelen futólépések zaja ütötte meg fülüket, ők pedig meglepetten fordultak abba az irányba.

Kérdések nélkül 31. rész

31. rész

Eric tanácstalanul figyelte, ahogy Meghan kinyitja az ajtót, de mielőtt kilépett volna, nemcsak az orvosi szobából, hanem az életéből is, eszének ellentmondva, a szívére hallgatott, és megállásra késztette.

- Várj! – szólt utána, mire az, rezzenéstelen arccal nézett vissza rá – igazad van, elvetettem a sulykot – kért elnézést halkan, és tekintetéből annyi őszinteség és bűnbánat áradt, hogy Meghan nagyot sóhajtott, és kezét a kilincsen tartva, némán nézett a férfira. Tudta, hogy most kellene elmennie, távol kerülnie tőle, olyan messzire elfutnia, amennyire csak tud, így megelőzve, hogy további sebeket kapjon, de lábai nem akartak engedelmeskedni. – Nem te vagy az egyetlen, aki sebeket hordoz a múltból – rántotta ki gondolatai közül Eric hangja, mire meglepetten nézett rá, de úgy tűnt, a férfi ennél többet nem hajlandó elárulni, mert felemelte a székről a kórlapokat, és komolyan folytatta. – Mindketten ugyanazt akarjuk, és mindketten tudjuk, hogy nélkülem is folytatni fogod, ami veszélyes.

- Hirtelen aggódni kezdtél miattam? – kérdezte csípősen, mert bár szíve már régen megbocsátott a férfinak, önbecsülése komoly sebet kapott, és nem akarta megkönnyíteni a nyomozó helyzetét.

- Nincs ebben semmi hirtelen – rántotta meg vállát könnyedén, miközben az asztalhoz sétált, és letette a barna dossziékat, de amikor Meghan még mindig nem ment közelebb, nagyot sóhajtott. – Rendben! Mi lenne, ha megígérném, hogy soha többé nem hozom szóba azt a… - akadt el egy pillanatra, ahogy minősíteni akarta a férfit, majd megköszörülte torkát, úgy folytatta – azt az orvost? – ajánlotta fel békülékeny hangon, miközben arra gondolt, ha a kapitány meghallaná, hogy egy civilt próbál rávenni, hogy vegyen részt egy nyomozásban, tajtékozva üvöltene, és függesztené fel azonnal, de nem kockáztathatott. Biztos volt benne, hogy Meghan nem ülne kényelmesen a babérjain, és várná meg a tájékoztatásukat a nyomozás menetéről, hanem saját szakállára menne a feje után, ahogy tette azt ma is, és abban is biztos volt, hogy ha ezt Lisa gyilkosa kiszimatolja, Meghan élete is veszélybe kerül, azt pedig nem hagyhatta. A gondolatra is összeszorult a szíve, hogy bármi baja eshet, így kénytelen volt alkut ajánlani, még ha tudta is, hogy nehezére fog esni, betartani a szavát.

- Nem olyan régen még hallani sem akartál arról, hogy én is részt vegyek a nyomozásban – sétált lassan közelebb a doktornő, miközben gyanakvó tekintettel nézett a férfira – mi változott?

- Ha most hagytam volna, hogy kisétálj azon az ajtón, és a kórlapokkal együtt elmentem volna, abbahagynád a barátnőd gyilkosa utáni kutatást? – válaszolt kérdéssel, mire a doktornő elhúzta a száját, és nem felelt, amit Eric beismerő vallomásnak könyvelt el, és nyugodtan bólintott. – Bántó volt, amit mondtam, vagy feltételeztem rólad, és ezt sajnálom – ismerte el komolyan, majd folytatta – de vagy velem nyomozol ebben az ügyben, vagy leállsz – közölte határozottan, mivel semmi más módot nem látott arra, hogy biztonságban tudja a doktornőt, mire az, meglepetten nézett rá.

- Különben? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, Eric pedig dereka mögé nyúlt, és a bilincset kezébe véve, két ujja között tartva, meglóbálta azt a levegőben.

- Le kell, hogy tartóztassalak a nyomozás akadályozása miatt – vázolta megmásíthatatlan hangon, és csak remélni merte, hogy Meghan elhiszi, amit mond. Az orvosnő néhány, örökkévalóságnak tűnő másodpercig némán meredt rá, mint, aki nem tudja eldönteni, komolyan beszél-e, végül bosszúsan sóhajtott, leült az egyik székre, és sorban elkezdte egymás mellé helyezni, nyitott fedéllappal a kartonokat, Eric pedig észrevétlenül engedte ki tüdejéből a levegőt. Az elkövetkező órában lépésről lépésre, sorról sorra hasonlították össze a kórlapokat, majd Meghan fáradtan dörzsölte meg szemét.

- Ezek szerint, mindegyik traumás eset, és mind meghaltak, mielőtt a sebészetre kerülhettek volna – összegezte, amit eddig is tudott, majd tanácstalanul dőlt hátra – de nem világít rá arra, mi közük a kódhoz, amit Lisa felírt.

- De akkor, hogyan került kapcsolatba velük? – tette fel a kérdést, ami már Meghan fejében is megfordult, mire amaz elgondolkodva játszadozott sztetoszkópjával, melyet az asztalra helyezett korábban.

- Előfordult, hogy a sürgősségire rendelték helyettesíteni, főként éjszakás műszakban – válaszolta – olyankor kész bolondokháza van az osztályon, és szinte mindig emberhiánnyal küzdünk – tette hozzá magyarázatképpen, miközben Eric összehúzott szemmel hajolt a kórlapok fölé.

- Ismersz egy bizonyos Donald Baker doktort? – kérdezte csakúgy mellékesen, és figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan utálattal húzza el száját.

- Érsebész, ezen kívül egy beképzelt, öntelt, egoista, hím soviniszta barom – összegezte néhány szóban a férfit, és amikor a nyomozó meglepetten nézett rá, folytatta – irritálóan magabiztos, de mindenki tudja, hogy az apósa juttatta pozícióhoz, aki az igazgatótanács tagja. Arrogáns a betegekkel, bunkó a kollégákkal, és megrögzötten gyűlöli a női orvosokat – ropogtatta meg gerincét, és Eric nagyot nyelt, amikor a mellein megfeszült a műtősruha felső része – ebben rokon lelkek vagytok – tette hozzá sokatmondón, mire a nyomozó rosszallón nézett rá.

- Nem gyűlölöm az orvosnőket – jelentette ki bosszúsan, amiért a doktornő egy lapon említi az ismeretlen orvossal, aki hallomás alapján nem lett túl szimpatikus a számára, Meghan pedig érdeklődve fúrta tekintetét az övébe.

- De nincs jó véleményed rólunk, igaz? – kérdezte félig komolyan, remélve, hogy talán többet megtudhat a nyomozó múltjáról, Eric azonban ismét megkerülte a választ, és közelebb húzódva a nőhöz válaszolt.

- Bizonyos esetekben hajlandó vagyok átgondolni az álláspontomat – felelte rejtélyesen, a nőre bízva, hogyan értelmezi szavait, mire Meghan gúnyosan húzta el ajkát.

- Igen, ahogy minden férfi, amikor azokra a bizonyos esetekre kerül sor – jegyezte meg csípősen, és még mielőtt a nyomozó reagálhatott volna, folytatta – miért olyan fontos Baker? – kérdezte, hogy visszaterelje a beszélgetést az ügyre, Eric pedig elé tolta mind a négy kórlapot.

- Pusztán azért, mert az összes betegnek ő volt a kezelőorvosa – válaszolta sokatmondó pillantás kíséretében, mire Meghan megrázta fejét.

- Az lehetetlen! Nem is a sürgősségin dolgozik, hanem a sebészeten! – lapozott villámgyors mozdulatokkal az utolsó oldalra, ahol az aláírás szerepelt, majd alsó ajkát beharapva, összeráncolt szemöldökkel forgatott vissza, oda, ahol az esetet adminisztrálták – ez érdekes… - kopogtatta meg ujjával a diagnózist, és amikor Eric érdeklődve közelebb hajolt, tovább beszélt – traumás eset volt mindegyik, de egy alkalommal sem volt indokolt a haláluk.

- Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten a nyomozó, Meghan pedig nagyot sóhajtott, hogy így szedje össze gondolatait, és minél érthetőbben tudja elmagyarázni, mit talált.

- Nézd csak! – mutatott a kartonokon szereplő adatokra – az egyik lőtt sérülés volt, de a golyó áthatolt a felkar izomzatán, és semmi komplikációt nem okozott. Még csak csontot sem ért. A másik szúrt seb, ami néma légmellet eredményezett. Ez sem igényel különösebb beavatkozást, csak ágynyugalom, és magától megszűnik, de legalábbis szükség van néhány napra, amíg kiderül, hogy kell-e műtét vagy sem. Aztán itt van a harmadik, amikor ez a fickó leesett egy erkélyről. Törtek a csontjai, de ebbe még nem hal bele senki – vált egyre izgatottabbá a hangja, és Eric is érezte, hogy fontos dologra bukkantak – végül a negyedik eset. Drake Manson, verekedésbe bonyolódott a rendőrökkel, amikor rajtakapták, hogy kirabolt egy élelmiszerüzletet. Letartóztatás közben kificamodott a válla, és zúzódtak a bordái, majd aznap délután rejtélyes körülmények között életét vesztette. Egyik esetnél sem volt olyan szövődmény, ami halállal kellett, hogy végződjön, mégsem rendeltek el boncolást! Ráadásul, fogalmam sincs, mit keresett Baker a betegek mellett – nézett tanácstalanul a nyomozóra. – Ő érsebész, és még akkor is nehezére esik letolni a képét, amikor az teljesen indokolt lenne!

- Talán éppen ez szúrt szemet Lisa-nak is – gondolkodott hangosan Eric, miközben összerakta a kartonokat, és indulni készült.

- Gondolod, hogy rájött valamire, szembesítette Dr. Baker-t és… - akadt el a mondat közben, mert képtelen volt kimondani, hogy meggyilkolta, mire Eric megvonta a vállát.

- Egyelőre csak abban vagyok biztos, hogy felkeresem ezt a fickót, és felteszek neki néhány kérdést – válaszolta, majd tétova mozdulattal fordult a doktornő felé – velem tartasz, vagy…

- Igen! Persze! – pattant fel ő is az asztal mellől, és átvette Eric-től a kartonokat – ezeket visszaadom Diane-nek, majd te újból kikéred őket végzéssel. Nem szeretném, ha bajba kerülne, így is rengeteget kockáztatott értem – tette hozzá, de ahogy az ajtó felé indult volna, és elhaladt Lisa immár üres szekrénye előtt, megtorpant, és könnyes szemmel nyelte le a gombócot torkában. – Nem értem, miért nem szólt nekem… - csuklott el a hangja, miközben Eric együtt érző pillantással nézte – nem bízott bennem? – tette fel a kérdést, mely az óta marcangolta, amióta holtan találta barátnőjét, mire a nyomozó mögé lépett, és finoman maga felé fordította.

- Lisa tudta, hogy számíthatna a segítségedre, és pontosan ezért nem mondott neked semmit – nézett mélyen a szemébe, mialatt két kezébe vette arcát, és hüvelykujjával simogatta – veszélyes ügybe keveredett, és védeni akart.

- Észre kellett volna vennem, hogy mi folyik itt… – gyötörte magát tovább Meghan, de folytatni nem tudta, mert Eric egy csókkal zárta le ajkait.

- Esküszöm neked, hogy megtaláljuk, aki megölte, és mindent elkövetek majd, hogy drágán megfizessen érte! – ígérte meg, ahogy kissé eltávolodott a nőtől, miközben homlokát az övéhez érintette, Meghan pedig lehunyt szemmel élvezte a nyugalmat, mely elárasztotta a férfi közelségétől, akinek keze a derekára vándorolt, és lágyan közelebb húzta magához.

- Nagyon fájt a pofon? – kérdezte halkan, enyhe bűnbánattal a hangjában, mire Eric komolyan bólintott.

- Igen – válaszolta, de amikor Meghan szabadkozni akart, tovább folytatta – itt fájt – fogta meg a nő kezét, és mellkasára vonta – de sokkal jobban fájt a saját ostobaságom – vallotta be keserűen, mire a doktornő keze elindult mellkasán, végig futott nyakán, és beletúrt sűrű hajába a tarkóján, majd közelebb vonta magához, és lágyan megcsókolta.