Alvilági ölelés 35. rész

 

35. rész

Alison lehunyt szemmel élvezte a késő délutáni, lemenő nap utolsó sugarait, ahogy arcát simogatták, miközben Alvarez villájának parkjában, egy padon üldögélt. A new york-i utca forgalmának zaja csak távolról hatolt el füléig és cseppet sem zavarta gondolatait, melyek az elmúlt három hét eseményei körül forogtak. Alig beköltözött a szobájába, telefonált a kórházba, és határozatlan időre, fizetés nélküli szabadságot kért. Felettese először nem akart belemenni, de amikor elmondta, hogy testvére meghalt, nem akadékoskodott tovább. Miután együttérzését fejezte ki, biztosította róla, hogy addig marad távol, ameddig csak akar, a munkája miatt pedig nem kell aggódnia, amiért Alison roppant hálás volt a férfinak. Az, hogy felmondjon, eszébe sem jutott, mert bármilyen őrültségnek hatott is, még nem veszítette el a reményt, hogy egy nap szabad lesz, és visszatérhet régi életéhez, ahogy Adriano ígérte. Ezt követően megírta a listát Joey-nak, aki alig egy óra leforgása alatt megérkezett az összes holmival, amit kért. Alvarez magánorvosának lenni nem jelentett túl nagy megterhelést, vagy kihívást. Néhány kisebb sérülést leszámítva, még nem akadt komolyabb tennivalója, a maffiavezér pedig szerencsére csak nagyon ritkán hívatta magához. Ilyenkor mindig arról faggatta, hogy érzi magát, szüksége van-e valamire, ő pedig csak nehezen tudta kordában tartani gyűlöletét. Láthatólag a főnök mindent el akart követni azért, hogy ne kényszerűségből, hanem önszántából maradjon itt, erre azonban semmiképpen sem volt hajlandó. Az egyetlen pozitív hozadéka a helyzetnek az volt, hogy végre sikerült kipihennie a hosszú, kórházi maratoni ügyeleteket, bár szíve szerint inkább lett volna ebben a pillanatban is a kopár falakkal körülvett, sivár hangulatú sebészeti folyosón, vagy a büfében egy hideg, íztelen kávéval a kezében szabadon, mint ebben az impozáns parkban fogolyként. Míg a maffiavezérrel csak ritkán, addig Adriano-val minden nap találkozott, és el kellett ismernie magának, hogy ez nagyban megkönnyítette, hogy elviselje a helyzetét. A férfi betartotta az ígéretét, támogatta, vigasztalta, és valahányszor volt egy kis szabadideje, azt mindig vele töltötte. Ott volt mellette végig, nem hagyta magára, mindent megtett azért, hogy tartsa benne a lelket és minden alkalommal elmondta, hogy ki kell tartania, nem adhatja fel. Rengeteget beszélgettek, kártyáztak, sakkoztak vagy egyszerűen csak sétáltak a parkban, miközben egyre jobban megismerte őt. Adriano kedves volt, nyílt, őszinte és bár nem sokat árult el magáról, az a kevés, amit igen, csak még jobban megerősítette Alison-t abban, hogy teljesen más, mint Alvarez többi embere. Mesélt az árvaházban töltött évekről, a szülei haláláról, arról, milyen bajokba keveredett az utcán, és végül mi okozta a vesztét. Ha rossz kedve volt, vagy eluralkodott rajta a kétségbeesés nem habozott valahogy felvidítani, ő pedig azt vette észre, hogy néhány perc után hangosan nevetett. Ezek a pillanatok, egy-egy véletlen érintés, összekapcsolódó tekintet, amikor kiolvashatta a szeméből, mennyire vágyik rá, elfeledtették Alison-nal, kicsoda is valójában, de amikor meglátta, hogy Alvarez társaságában elhagyja a villát, vagy éppen komor, szigorú tekintettel haladt el mellette a folyosón, mert a vezér hívatta, az mindig kíméletlenül emlékeztette rá, hogy nem szabad átengednie magát annak a szerelemnek, amit érez. Bár tudta, hogy tiltott gyümölcs a számára, szívének nem tudott parancsolni, mely mindig vadul kezdett dobogni, valahányszor a férfi a közelében volt, agya pedig könyörtelenül idézte fel minden csókjuk emlékét, és gyötörte azzal, vajon Adriano mit érezhet iránta. Mindezt természetesen éjszaka, hogy véletlenül se tudjon nyugodtan aludni.

- Helló, idegen! Merre jársz? – törte meg gondolatainak menetét egy lágyan zengő, mély bariton, mire kinyitotta szemét és napellenzőt formálva kezével homlokához, hunyorogva nézett fel Adriano-ra, aki mosolyogva nézett le rá, és aki ezúttal is észbontóan festett. Sűrű tincseit összeborzolta a szél, fekete inge ráfeszült széles, kidolgozott mellkasára, mely fölött kivételesen nem viselte a szokásos bőrkabátot, így napbarnított, izmos karja is jól látszott, ahogy farmerének zsebébe rejtette kezeit. Barna szemét sötét lencséjű napszemüveg rejtette el előle, mely mögül büntetlenül és a lebukás veszélye nélkül simogathatta végig az orvosnő karcsú alakját.

- Messze innen – válaszolta halkan a doktornő, kesernyésen mosolyogva – otthon… a kórházban… teljesen mindegy, hol járok ilyenkor, csak ne itt legyek – sóhajtott fel, mire Adriano némán nézett rá néhány másodpercig, majd megköszörülte torkát, és belefogott abba, amiért jött.

- Volna kedved… - akadt el egy másodpercre, miközben idegesen állt egyik lábáról a másikra, és ez az idegesség csak nőtt, amikor Alison érdeklődve ráncolta össze szemöldökét – volna kedved… randevúzni? – bökte ki végül a kérdést, mely napok óta foglalkoztatta, de sosem volt elég bátorsága hozzá, hogy feltegye. Számtalanszor elhatározta, hogy megkérdezi, végül ostoba módon, neki, aki bármikor felvette a harcot a nehézfiúkkal, mindig inába szállt a bátorsága. Ezúttal erőt vett magán, és most vadul dobogó szívvel várta a választ. Alison meglepetten emelte rá kék szemét. Azóta, hogy az első itt töltött napján megcsókolta, nem közeledett hozzá, így váratlanul érte a kérdés, de azonnal gyorsabban kezdett verni a szíve a gondolatra, hogy egy romantikus estét töltsön a férfival, így lassan, félszegen mosolyogva bólintott.

- Igen – válaszolta nagyot nyelve, mire Adriano először megkönnyebbülten elmosolyodott, de egy másodperc múlva zavartan túrt bele hajába.

- Úgy értem… velem – tisztázta a helyzetet feszengve, attól tartva, hogy esetleg azért kapott igent válaszul, mert Alison félreértette.

- Oh! – húzta el látszólag csalódottan a száját az orvosnő, majd azonnal felnevetett – Igen, Adriano! – erősítette meg korábbi válaszát, józan esze intelme ellenére, mire amaz kihúzta magát, és rávillantott egy magabiztos mosolyt, ő pedig elnézőn ingatta fejét. Határozottan tetszett neki a férfinak ez a sebezhető oldala, az, hogy nem szégyellte előtte a gyengeségét sem, és hagyta, hogy meglássa, mennyire ideges, és mennyire fél attól, hogy elutasítja.

- Rendben, akkor várj meg itt! – emelte fel ujját Adriano, de amikor el akart menni, Alison hangja megállította.

- Várj egy percet! Mégis hova megyünk? – kérdezte, amikor a férfi visszafordult hozzá, mire amaz rejtélyesen húzta fel szemöldökét.

- Meglepetés – húzódott mosolyra keskeny, érzéki ajka, majd egy másodpercre elbizonytalanodott – tetszeni fog… remélem… - tette hozzá nem túl nagy meggyőződéssel, mire Alison kezdte egyre idegesebbnek érezni magát.

- El szabad hagynom a villát? – jött a következő kérdés, és hangjából jól érezhető volt, nem azért aggódik, hogy a vezér őt megbünteti, sokkal inkább azt nem akarta, hogy Adriano-nak legyen baja belőle, de a férfi megrázta fejét.

- Nem lesz semmi gond! Bízz bennem! – felelte határozott, nyugodt hangon Adriano, amivel sikerült Alison-t is megnyugtatnia, aki most tétova tanácstalansággal nézett végig magán.

- Nem öltözhetnék át előtte? – nézett végig magán szégyenkezve, mert túl egyszerűnek találta öltözékét, és szinte hallotta, ahogy Peter rosszallón megjegyzi, hogy már megint nem sikerült rendesen felöltöznie, mire Adriano levette napszemüvegét, és lassan futtatta végig rajta pillantását. Alison laza szabású inge kiemelte telt kebleit, feszes farmerje ráirányította a figyelmet karcsú derekára, szőkés-barna hajába aranyszínt festett a nap, ő pedig alig bírt uralkodni magán, hogy ne üljön mellé, és ne simítson végig selymes bőrén nyaka vonalán. Átható tekintetétől szinte égett a nő bőre, szíve pedig felgyorsult, amikor közelebb lépett hozzá, és leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen.

- Nincs rá szükség – ingatta meg fejét mosolyogva – gyönyörű vagy – halkult el hangja, miközben kinyújtotta kezét, és eltűrt egy kóbor tincset annak füle mögé, amivel addig a szél játszott komisz játékot. – Várj meg itt, mindjárt jövök – simított végig arcán, majd a választ meg sem várva, eltűnt. Tisztában volt vele, hogy tartania kellene magát korábbi elhatározásához, és ahogy az elmúlt hetekben, távol kellene maradnia Alison-tól, de képtelen volt rá. Vele akart lenni, hallani akarta hangját, nevetését, látni a mosolyát, elmerülni a szépségében, egyszerűen csak vele lenni, élvezni a közelségét, úgy tenni, mintha hétköznapi emberek lennének, akik gondtalanul tölthetnek egy kis időt a másik társaságában. Miközben eltűnt a házban Alison izgatott türelmetlenséggel dobolt lábával a precízen lerakott térköveken, és nem tudta eldönteni, hogy azért ideges, mert fogalma sincs, mit tervez a férfi, és mire számítson, vagy azért, mert Adriano-val tölthet egy romantikus estét. A nap időközben lebukott a látóhatár mögé és a szürkület észrevétlenül vette át a hatalmat az égbolton, ő pedig idegesen nyelt nagyot, amikor meglátta, hogy Adriano közeledik felé. Szemöldökét értetlenül ráncolta össze, amikor felfedezte kezében az üveg bort és két poharat, vállán pedig egy kockás takarót, melyet az időközben magára öltött kabátja fölé helyezett.

- Ez meg mit jelentsen? – kérdezte zavartan, és arcán jól látszott, próbálja kideríteni, mire készülhet a másik, de az csak sejtelmesen elmosolyodott.

- Gyere velem! – fogta meg a doktornő kezét és talpra állította, majd elindult vele a villa mögött elterülő, hatalmas terület felé, ahol számtalan fa nyújtott terebélyes lombjával jótékony árnyékot a nyári melegben a new york-i nap perzselő sugarai ellen, és amerre Alison még sosem járt, mert túlságosan kiesett a látótérből. Miközben egyre inkább eltávolodtak a villától, Adriano egy percre sem engedte el a kezét, Alison-t pedig jóleső bizsergés járta át kezének melegétől.

- Hová megyünk? – kíváncsiskodott tovább, mire Adriano sandán rápillantott.

- Rómába – adta meg a könnyed választ, olyan hangon, mintha csak a szomszédban lévő gyorsétteremről beszélt volna, Alison pedig döbbenten torpant meg, majd kérdőn vonta fel szemöldökét.

- Ó, értem már! – bólogatott serényen – amit én hétköznapi takarónak néztem a válladon, valójában egy varázs szőnyeg? – kérdezte mókás grimasz kíséretében, mire a férfi halkan felnevetett.

- Majdnem – kacsintott a nőre, majd tovább vezette. Alison jobbnak látta, ha nem kérdezősködik többet, egyszerűen csak hagyja magát sodródni az árral, annál is inkább, mert láthatóan Adriano nem volt hajlandó egyértelmű válaszokat adni. Néhány percet még némán sétáltak, majd, amikor már nem is látták a villát, két hatalmas nyírfa alatt hirtelen megálltak. – Megérkeztünk – jelentette ki a férfi, miközben elengedte a kezét, a bort és a poharakat az egyik fa tövébe állította, ügyelve rá, hogy el ne dőljön, majd levette válláról a takarót, és egyetlen mozdulattal leterítette a földre. – Hölgyem! Foglaljon helyet – kínálta hellyel kinyújtott karral, mire Alison nevetve ingatta meg fejét, de azonnal engedelmeskedett, és lerúgva sportcipőjét, felhúzott térdekkel ült le a takaróra, Adriano pedig követte a példáját. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek, benyúlt bőrkabátja belső zsebébe, és egy öngyújtó mellett, két gyertyát vett elő.

- Szóval… ez Róma? – törte meg a meghitt csendet Alison, miközben lágy mosoly kíséretében figyelte, ahogy Adriano meggyújtja a gyertyákat, és ügyesen elhelyezi azt a földön, így adva egy kis fényt a sötétben, mely észrevétlenül vette körül őket.

- Nem egészen – rázta meg fejét Adriano, mialatt a bor után nyúlt, és elkezdte kibontani – de hamarosan indulunk, feltéve, ha készen állsz rá – nézett kérdőn a nőre, mire az elgondolkodva nézett vissza rá.

Alvilági ölelés 34. rész

 

34. rész

Alvarez tekintetén jól látszott, hogy amit mondani fog különös elégedettséggel tölti el, Alison azonban érezte, hogy pulzusa felgyorsul, és ösztönei azt súgták, óriásit tévedett, amikor azt hitte, ez a néhány hét volt élete legrosszabb hete.

- Ebben nagyon téved – szólalt meg nyugodt hangon a vezér. – Paul valóban halott, a tartozása viszont nagyon is él, sőt, hála a testvérének, gyarapodott is – húzta el száját gúnyosan, majd azonnal folytatta – gratulálok az örökségéhez, Dr. Benett! Vagy nem tudta, hogy nemcsak a vagyon, hanem a tartozás is örökölhető? – húzta fel szemöldökét megjátszott sajnálattal, mire Alison érezte, hogy fordul egyet a gyomra, de Adriano-ból merített erőt, aki ígéretéhez híven, szorosan mellette állt, és anélkül is érezte a támogatását, hogy rá kellett volna néznie. – Úgy tűnik, hogy sokkal hosszabb lesz a mi üzleti kapcsolatunk, mint számított rá, viszont ezúttal felmerültek bizonyos nehézségek – tárta szét kezét sajnálkozva. – Mivel a bátyjával már nem tarthatom sakkban, esélyes, hogy ha elengedem, az első útja a rendőrségre vezet. Remélem, megérti, hogy ezt nem kockáztathatom – nézett a nőre, és arcán látszott, valóban arra vár, hogy Alison beleegyezőn bólintson, mivel azonban amaz továbbra is némán nézett rá, folytatta – a továbbiakban ez lesz az otthona! – mutatott körbe a helyiségben, de nyilvánvaló volt, hogy a villára gondol, és nem az étkezőre, mire Alison döbbenten kapkodott levegő után.

- Ezt nem teheti! – tört fel belőle ösztönösen – nem lehetek fogoly! Nem tarthat itt akaratom ellenére! Ilyen nincs! – emelte meg hangját mérgesen, de Alvarez nem is foglalkozott vele, csak tovább beszélt.

- Berendeztettem magának egy szobát az emeleten, Joey pedig elhozza néhány holmiját a lakásából – közölte olyan hangon, mintha egy visszautasíthatatlan ajánlatot tenne, és elvárná, hogy az orvosnő ugrálni kezdjen örömében. – Természetesen, a kórházban fel kell mondania, vagy szabadságot kérnie, ezt a részét magára bízom. A hallból telefonálhat – intett fejével az ajtó felé, majd folytatta – ha jó munkát végez, már pedig eddig nem volt panasz, akkor a későbbiekben is dolgozhat nekem – vetette fel lehetőség gyanánt, majd, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított, és az ajtó irányába indult, de Alison hangja megállította.

- Nem maradok itt! – jelentette ki büszkén, kihúzva magát, mire Alvarez megtorpant, és lassan visszasétált hozzá, miközben összehúzott szemmel mérte végig a doktornőt. Tekintete lustán futott végig rajta, arcán jól látszott, nem szokott hozzá, hogy bárki ellentmondjon neki.

- Úgy látom, nem értett meg – szólalt meg kimért hangon, úgy, mintha egy üzletről beszélne – nem megkérdeztem, hogy akar-e maradni, hanem közöltem, hogy így lesz!

- Valóban? – húzta fel kérdőn szemöldökét Alison – ezúttal, mivel akar kényszeríteni? – kérdezte bátran, merészen állva a férfi pillantását. – Hála magának, már nincs senkim ezen a világon, akivel zsarolhatna, szóval… - nyelt nagyot, majd kihúzta magát, és undorodva nézett vissza a férfira – forduljon fel! – tört fel belőle utálkozva, Adriano pedig egy másodpercre lehunyta szemét. Alvarez keze ökölbe szorult, és ösztönösen emelte fel, de az utolsó pillanatban megállította kezét, és nem ütötte meg a doktornőt, de fenyegetőn lépett hozzá közelebb, és minden rezdülésén látszott, milyen dühös.

- Én mindig megkapom, amit akarok, és most magát akarom! – szűrte fogai között visszafojtott indulattal – Két lehetősége van! Vagy nekem dolgozik, vagy meghal! Világos voltam? – kérdezte hidegen villanó szemekkel, majd hirtelen nyugodtabban folytatta – de, hogy lássa, milyen jó szívem van, nem kell azonnal döntenie. Kap rá tíz percet! – tette hozzá, és ismét az ajtó felé indult, hogy magára hagyja gondolataival, Alison azonban határozottan rázta meg fejét.

- Akár most azonnal agyonlőhet, mert inkább a halál, semmint, hogy magának dolgozzak! – jelentette ki magabiztosan, mire Alvarez elismerőn húzta félmosolyra keskeny ajkát.

- Figyelemreméltó a büszkesége és a bátorsága, és Isten a tanúm, erős a késztetés, hogy teljesítsem a kívánságát – dugta zsebre kezét, mintha így akarná megakadályozni, hogy fegyver után nyúljon, és hasonlóképpen járjon el a nővel szemben, mint Paul esetében. – De a fene tudja, miért, kedvelem magát, így aztán mégis meghagyom azt a tíz percet, hogy végig gondolja, melyik lehetőséggel jár jobban! – tette hozzá nagylelkűen, majd a választ meg sem várva, néhány lépéssel az ajtónál termett, és nyomában Joey-val, aki egészen addig némán, elkerekedett szemekkel figyelte a beszélgetést, elhagyták a szobát. Alison dühösen káromkodta el magát, miközben könny lepte el a szemét, mely inkább a tehetetlenségnek szólt.

- Örülök, hogy sikerült leplezned a gyűlöletedet – törte meg a rájuk telepedő csendet Adriano halk, szarkasztikus hangja, melyből jól kivehető volt a számonkérés, amiért a doktornő nem tartotta meg a szavát, mire Alison megrántotta a vállát. – Tudom, hogy nehéz időszak következik, de… - fogott volna bele a férfi, hogy vigasztalja, amiért itt kell töltenie az időt, de Alison összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá.

- Miről beszélsz? – kérdezte kemény hangon – eszem ágában sincs itt maradni! Megmondtam, inkább a halál! – tartott ki álláspontja mellett, mire Adriano hitetlenkedve nézett vissza rá.

- Megőrültél? – kérdezett vissza megrökönyödve, mert egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Alison képes lenne inkább megöletni magát – azt hiszed, csak viccel? Alvarez komolyan beszél, Alison! Ha most bejön, és te nemet mondasz az ajánlatra, meg fog ölni! – figyelmeztette emeltebb hangon, remélve, hogy megérti, micsoda kockázatot vállal, de a doktornő mérgesen nézett vissza rá.

- Ajánlat?! – csattant fel dühösen az orvosnő – ezt ti tényleg ajánlatnak nevezitek?! Ez egy mocskos zsarolás, semmi több!

- Nevezd, aminek akarod, akkor is igent kell rá mondanod, különben hezitálás nélkül agyonlő! – emelte meg hangját Adriano is, de Alison rezzenéstelen arccal vont vállat.

- Nem érdekel! – közölte halálos nyugalommal, Adriano pedig döbbenten fedezte fel magában, hogy valóban így van. Alison feladta, már tényleg nem érdekelte, mi lesz vele. – Nincs veszítenivalóm! – tette hozzá, mire Adriano közelebb lépett hozzá, és két karját megragadva szinte kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- De nekem van! – jelentette ki szenvedélyes hangon, majd azonnal folytatta – téged veszíthetlek el, és ezt nem fogom hagyni! – fűzte hozzá, mélyen belenézve a könnytől csillogó szemekbe, mire Alison reményvesztetten sóhajtott fel, ő pedig tovább beszélt. – Nem adhatod fel! Kérlek!

- Értsd meg, hogy nem tudnék így élni! Képtelen vagyok rá! – nyelt nagyot a doktornő, Adriano pedig még közelebb húzta magához.

- Nem is kell! – rázta meg fejét magabiztosan – Ki foglak vinni innen! Megtalálom a módját, hogy örökre eltűnjünk az életedből, esküszöm! – ígérte komoly, elszánt hangon, miközben keze a nő nyakára vándorolt, és finoman simogatni kezdte. – Csak arra kérlek, hogy tarts ki még egy kicsit! Ennyit kérek! – halkult el hangja, majd, amikor pillantásuk találkozott, mélyet sóhajtott, és ráhajolt a hívogató cseresznyeajkakra. Olyan puhán, annyi gyengédséggel érintette meg, mintha attól félne, bármikor ellökheti magától a nő, ehelyett azonban Alison belesóhajtott a csókba, és engedelmesen nyitotta meg előtte ajkait. Nyelvük lágyan találkozott, selymesen fedezték fel a másikat, miközben érezte, hogy a doktornő átöleli a tarkóját, és szorosan hozzásimul. – Bízz bennem! Könyörgöm – suttogta a csókba kétségbeesetten Adriano, mire Alison ellenkezés helyett bólintott, és hagyta, hogy a férfi tovább csókolja, ezúttal sokkal szenvedélyesebben. Ujjai beletúrtak a sűrű tincsek közé tarkóján, mialatt Adriano keze hátát simogatta, és olyan szorosan húzta magához, mintha soha többé nem akarná elengedni, ő pedig mindenről elfelejtkezve adta át magát a pillanatnak. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Adriano homlokát a nőéhez érintette. – Mondj igent az ajánlatra… - kérte halkan, majd vadul dobogó szívvel, nagyot nyelve tette hozzá – maradj velem, kérlek – cirógatta meg a doktornő arcát, miközben érezte, hogy annak ujjai tarkóját simogatják.

- Rendben – egyezett bele Alison, annak ellenére, hogy ösztönei azt súgták, ostobaság abban reménykednie, hogy közte és Adriano között bármi lehet, mégis érezte, hogy ő az egyetlen, aki miatt képes elviselni azt, ami rá vár Alvarez házában. Adriano ahogy meghallotta a választ, megkönnyebbülten lélegzett fel, és ismét megcsókolta a doktornőt, aki ugyanolyan lágyan viszonozta azt.

- Minden rendben lesz – mosolygott bátorítón az orvosnőre, aki bizonytalanul viszonozta azt, majd távolabb lépett tőle. Éppen időben, mert a következő pillanatban Alvarez jelent meg, és szenvtelen arccal állt meg Alison előtt, karba font kezekkel.

- Sikerült végig gondolnia a dolgokat? – kérdezte visszataszítóan magabiztos mosollyal szája szegletében, és Alison legszívesebben az arcába vágta volna, amit gondolt, de pillantása ekkor a feszülten mellette álló Adriano-ra tévedt. Eszébe jutott, amit mondott neki, látta maga előtt kétségbeesett arcát, hallotta hangját, ahogy kérleli, hogy ne adja fel, és eszébe jutott még valami. A szülei, akik arra nevelték, hogy nem futamodhat meg a nehézségek elől. Szembe kell néznie velük, legyőzni azokat, hiszen orvos is így vált belőle. Számtalan akadályt küzdött le, számtalanszor volt azon a ponton, hogy nem bírja tovább, végül mindig ő került ki győztesen. Most pedig nemcsak a kitartása tartotta vissza attól, hogy a könnyebb utat válassza, hanem Adriano is, akibe beleszeretett, annak ellenére, hogy tiltott gyümölcs volt a számára, és tudta, hogy sosem lehet közös jövőjük.

- Maradok – ejtette ki halkan, mégis határozott hangon, melyben nyoma sem volt az alázatnak, vagy a félelemnek, annál inkább a büszkeségnek, mire Alvarez elmosolyodott, ő azonban folytatta – amíg ledolgozom a tartozást! Utána viszont elmegyek! – jelentette ki megmásíthatatlan hangon, és egy másodpercig úgy tűnt, a maffiavezér tiltakozni akar, végül láthatólag úgy döntött, ez egyelőre elfogadható ajánlat, mert lassan bólintott.

- Azt még meglátjuk – húzta sátáni mosolyra az ajkát, miközben zakójának zsebéből egy csomag cigarettát vett elő, és komótosan rágyújtott – Joey! – kiáltott ki erőteljes hangon, mire másodpercekkel később meg is jelent a férfi, és várakozón nézett rá, készen arra, hogy bármilyen parancsot teljesítsen. – Menj el a doktornő lakására néhány emberrel, és hozzátok ide a holmikat, amit kér! – utasította, mire az bólintott, és elhagyta a szobát, hogy összeszedje kollégáit a munkához, Alvarez pedig ismét Alison-hoz fordult. – Írjon egy listát, amire szüksége van! Bármit kérhet, megkapja! Érti? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, így utalva rá, hogy nemcsak az szerepelhet a listán, ami a birtokában van, de Alison undorodva húzta el száját.

- Azt hiszem, sosem leszek olyan kétségbeesett, hogy magától kérjek bármit! – jelentette ki büszkén, mire Alvarez ingatni kezdte a fejét.

- Ezt sosem tudhatja – jegyezte meg rejtélyesen, majd hátat fordított, és óriási, fojtogató füstöt hagyva maga után, távozott az étkezőből.

- Felkísérlek a szobádba – törte meg a csendet Adriano hangja, mire Alison bólintott, és követte a férfit az emeletre, ahol már nem is egyszer járt, igaz, akkor még legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy hamarosan fogollyá válik. A szoba, ahova Adriano vezette, ugyanolyan berendezéssel bírt, mint az összes többi a villában. A központi helyet hatalmas franciaágy foglalta el, de bőven elfért még benne íróasztal, fotel, az ággyal szemközti szekrényen televízió, és egy kétszárnyú, fiókos szekrény. Alison csüggedten lépett az ablakhoz, mely egy kis erkélyre vezetett, és a villa mögötti fákkal, bokrokkal övezett udvarra nézett.

- Azt hiszem, így érezheti magát egy kanári – jegyezte meg enyhe iróniával a hangjában, és lélegzete elakadt egy pillanatra, amikor megérezte, hogy Adriano szorosan mögé lép, és kezét karjaira fonja.

- Előbb-utóbb minden madár kiszabadul – suttogta a fülébe halkan, majd finom csókot lehelt a nyakába, de mire Alison megfordult, már csak az ajtó csukódását hallotta. Egyedül maradt a gondolataival, melyek korántsem saját helyzete, sokkal inkább Adriano körül forogtak. Nagyot sóhajtva fordította tekintetét ismét az udvarra, miközben azon tűnődött, hogyan fog alakulni sorsa a továbbiakban, meddig fog vajon Alvarez villájában raboskodni, mikor érkezik el a nap, amikor a maffiavezér szabadon engedi, de a legjobban az foglalkoztatta, hogyan fog folytatódni a továbbiakban kapcsolata Adriano-val, vagy egyáltalán szabad-e, hogy folytatása legyen.

 

 

 

Alvilági ölelés 33. rész

 

33. rész

Alison úgy kapaszkodott Adriano-ba, mint egy fuldokló, miközben feltartóztathatatlanul potyogtak a könnyei. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Paul-t is elvesztette, hogy teljesen értelmetlenül tett meg mindent, amit Alvarez követelt tőle. Lelke szinte égett a fájdalomtól, mely eluralkodott rajta, miközben csak arra tudott gondolni, mi rosszat követett el, amiért így bünteti a sors. Sajnálta Paul-t, amiért ezt az életet választotta, amiért nem tanult a hibájából, és sajnálta önmagát is, amiért teljesen magára maradt a világban, ugyanakkor hálás volt, hogy a szüleinek ezt nem kellett megérniük. Noha sosem volt jó kettőjük viszonya, sőt, a legtöbbször csak vitatkoztak egymással, és Paul mindig éreztette vele, hogy nem kívánatos személy az életében, mégis a testvére volt, az egyetlen ember ezen a világon, akihez még vérségi kötelék fűzte, és akit most elveszített.

- Gyűlöllek titeket! – tört fel a nőből tehetetlen dühvel, miközben megállíthatatlanul zokogott, Adriano pedig, nagyot nyelve hunyta le szemét.

- Tudom… - suttogta halkan, nyugtató hangon, mialatt türelmesen ringatta a karjában a doktornőt, keze pedig vigasztalón simogatta hátát. Nem haragudott rá, amiért így reagált, megértette a fájdalmát, de szívből remélte, hogy őt sosem fogja gyűlölni, és hinni akarta, hogy iménti kijelentését csak a szomorúság mondatta vele. Mellkasán érezte, ahogy inge átnedvesedik a forró könnyektől, szíve pedig majdnem megszakadt, amiért képtelen volt megakadályozni Alvarez-t abban, amit tett. Minden megadott volna érte, ha megóvhatta volna ettől Alison-t, de nem tudta visszafordítani az idő kerekét. A legtöbb, amit tehetett érte, hogy a karjaiban tartotta és együtt érzett vele, még akkor is, ha tudta, ez édes kevés a jelen helyzetben. Percekkel később az orvosnő lassan megnyugodni látszott. Csillapodott a sírás, már nem vette olyan nehezen a levegőt, és nem reszketett úgy a karjai között, mint egy kismadár. Alison mélyeket lélegzett, agya kezdte felfogni, ki is tartja olyan szorosan átölelve, mire kissé eltávolodott a férfitól, és nagyot nyelve nézett fel rá. Amint józanul tudott gondolkodni, az is eszébe jutott, hogy Adriano, aki a hírt hozta, és aki vigasztalni próbálja, nem más, mint Alvarez jobb keze. Az, aki mindig ott van a vezérrel, minden ügyénél asszisztál, és most remegő gyomorral gondolt arra, vajon, mennyi köze lehet Paul halálához.

- Kérlek… - akadt el egy pillanatra, majd mély levegőt vett, és mélyen a férfi szemébe fúrta könnyáztatta kék szemét – kérlek, mondd, hogy… hogy nem te tetted… - csuklott el a hangja, mire Adriano határozottan rázta meg fejét.

- Nem én voltam, Alison! – válaszolta Adriano őszinte hangon, és arcán látszott, milyen nagyon szeretné, ha a doktornő hinne neki. – Esküszöm! Ugye elhiszed ezt nekem? – kérdezte fojtott hangon, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Alison bólintott, és hagyta, hogy újra a karjaiba zárja. – Sosem tudnálak bántani – suttogta halkan a fülébe, mialatt érezte, hogy a doktornő karjai átfonják nyakát és szorosan hozzásimul, ő pedig fejét nyaka vonalába fúrta, úgy simogatta a hátát. Percekig csak álltak így, aztán erőt vett magán, és eltávolodva a nőtől, finoman megcirógatta arcát, letörölve könnyeit. – Most erősnek kell lenned – mosolygott rá biztatón, bár ő maga is érezte, milyen sután hangzik, amit mond, és noha előre tudta, hogyan reagál majd az orvosnő, folytatta – velem kell jönnöd Alvarez-hez – tette hozzá halkan, és nem is érte váratlanul, amikor Alison hirtelen kirántotta magát az ölelésből, és két lépést távolabb állt tőle.

- Nem! – jelentette ki határozottan, büszkén felszegve állát. Kék szemében az ellenállás és a harag tüze lobogott, miközben folytatta – eszem ágában sincs ezek után engedelmeskedni neki! Többé már nincs hatalma felettem! – tette hozzá határozottan, és hangjából jól érezhető volt, hogy a döntése végleges, Adriano pedig egyáltalán nem tudta hibáztatni érte, de azt is tudta, hogy ellentétben azzal, amit hisz, tulajdonképpen nincs választási lehetősége.

- Ez nem ilyen egyszerű… - túrt bele hajába csüggedten a férfi, de folytatni nem volt lehetősége, mert Alison közbevágott.

- De igen! Pontosan ilyen egyszerű! – emelte meg ingerülten a hangját. – Eddig csak azért ugrottam azonnal egyetlen csettintésére, mert az volt az egyetlen módja, hogy megóvjam a bátyám életét! Mégis megölte őt! – gyűlt megint könny a szemeibe, de erős maradt, és nem hagyta, hogy kipotyogjanak, csak tovább beszélt – Már semmi okom a világon, hogy engedelmeskedjek, és nem is fogok! Nem megyek sehova! Én kiszálltam! – közölte határozottan, keresztbe fonva karjait mellkasa előtt, így is jelezve, hogy nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről, Adriano pedig tanácstalanul rázta meg fejét.

- Ez nem így működik, Alison! – tört fel belőle indulatosan, bár nem a nőre volt mérges, sokkal inkább a helyzetre, amiért olyanra kell kényszerítenie, amit ő maga sem szeretne. – Nem lehet csak úgy kiszállni, és nem mondhatod azt, hogy te végeztél!

- Pedig éppen ezt teszem! – nézett farkasszemet elszántan a férfival, mire az türelmetlenül sóhajtott.

- Alvarez látni akar, és… - fogott volna bele, hogy megmagyarázza az orvosnőnek, miért olyan fontos, hogy vele tartson, de amaz hitetlenkedve rázta meg fejét.

- Mégis, mennyire aljas ez az ember?! – kérdezte, miközben utálkozó kifejezés jelent meg a szép vonásokon – először megöli a testvéremet, aztán látni akar? Minek?! Mit akar még tőlem?! – záporoztak a kérdései, amikre azonban Adriano sem tudta a feleletet, csak szomorúan nézett vissza rá.

- Nem tudom, de értsd meg, hogy nincs más választásod! Még nincs! – nyomta meg hangsúlyosabban az utolsó két szót, de Alison túlságosan ingerült volt ahhoz, hogy figyeljen rá.

- Na, és te?! – nézett végig a férfin, és szemében annyi megvetés volt, hogy Adriano lelkéig hatolt, miközben folytatta – azok után, ami történt, idejössz, és most is kérdés nélkül teljesíted a parancsait! – vádolta meg könnyes szemmel, és az undor, mely kiült arcára, fájdalmasabb volt mindennél, amit Adriano valaha érzett.

- Igen, itt vagyok, és el is foglak vinni hozzá! – jelentette ki határozottan, kemény hangon, de nem várta meg az orvosnő válaszát, azonnal folytatta – kíváncsi vagy rá, miért?! – tette fel a kérdést, miközben egészen közel lépett hozzá, ő pedig nagyot nyelt, ahogy megérezte a belőle áradó erőt. – Mert, ha most nem jössz velem, akkor küldeni fog valaki mást, aki erőszakkal visz majd el hozzá, és ezt nem hagyhatom! – vallotta be szenvedélyes hangon, mialatt tenyere a nő nyakára vándorolt, és mélyen a szemébe nézett. – Kérlek, Alison! – érintette homlokát az övéhez, úgy beszélt tovább. – Megígérem, hogy egy percre sem hagylak egyedül, végig veled leszek, csak… gyere velem… kérlek – halkult el hangja, mire Alison elgyötörten hunyta le szemét. Adriano ujjai lágyan cirógatták arcát, érezte a testéből áradó meleget, és azt a biztonságot, amit senki közelében sem érzett még soha, végül nagyot sóhajtott, és lassan bólintott.

- Rendben – felelte olyan halkan, hogy Adriano először nem is volt biztos benne, hogy valóban jól hallotta, majd eltávolodott tőle, és kihúzta magát. – Adj tíz percet – kérte rezignáltan, majd a választ meg sem várva eltűnt a hálószobában, hogy átöltözzön, Adriano pedig megkönnyebbülten, de nehéz szívvel lélegzett fel. Tisztában volt vele, mekkora áldozatot hoz az orvosnő, hogy mekkora erő kell neki ahhoz, hogy szembenézzen testvére gyilkosával, és ezért felnézett rá, de azt is tudta, hogy nem volt más lehetőségük. Amikor néhány perccel később Alison sötét farmerben és kockás ingblúzban kilépett a szobából, és az ajtóhoz lépett, hogy belebújjon kabátjába, Adriano finoman megfogta a karját, és maga felé fordította.

- Figyelj rám egy kicsit – kérte szelíden, és amikor Alison várakozón nézett rá, összefacsarodott a szíve, ahogy meglátta a végtelen szomorúságot a kék szemekben, melyek olyan tisztán csillogtak a könnytől, mint egy tó vize. – Tudom, hogy mit érzel jelen pillanatban, és azt is tudom, hogy legszívesebben megölnéd Alvarez-t azért, amit tett, de nem szabad kimutatnod a gyűlöletedet! Megígéred? – kérdezte nagyot nyelve, vadul dobogó szívvel várva a nő válaszát, és megkönnyebbülten hunyta le egy másodpercre a szemét, amikor amaz bólintott.

- Megígérem – egyezett bele halkan, mire Adriano bólintott, és lágyan rámosolygott.

- Köszönöm – simított végig arcán, aztán nyakára vándorolt a keze, és lassan magához húzta, majd puhán megcsókolta. Ajka gyengéden simult a nőére, Alison pedig lehunyt szemel élvezte a finom érintést, és amikor eltávolodtak egymástól, Adriano biztatón nézett rá. – Menjünk! – fogta meg az orvosnő karját, majd kiléptek a lakásból.

 

Diego Alvarez kényelmesen dőlt hátra a széken a tágas, fényűzően berendezett étkezőben, ahol éppen befejezte a vacsoráját, és egy cigarettára gyújtott rá éppen, Joey pedig whisky-t töltött egy kristálypohárba, melyben a jégkockák türelmesen várták, hogy beteljesíthessék sorsukat, amikor Adriano és Alison beléptek. A doktornő nehezen tudta leplezni undorát, ahogy végig futtatta pillantását a férfin, aki előtt még ott volt a félig elfogyasztott steak és hagymás burgonya maradéka.

- Jó estét Dr. Benett! – köszöntötte udvariasan, fejével is biccentve hozzá, miközben mélyet szívott a cigarettából, és ráérősen fújta ki a füstöt. – Ahogy elnézem magát, Adriano már nyilván beszámolt róla, hogy a bátyja sajnálatos módon ismét visszaélt a bizalmammal, ezért kénytelen voltam megbüntetni – húzódott félmosolyra keskeny ajka, Alison pedig szíve szerint azonnal neki esett volna, de emlékeztette magát az Adriano-nak tett ígéretére, ezért csak nagyot nyelt, és mereven nézett farkasszemet a vezérrel.

- Ahogy elnézem magát, nemsokáig fog bárkit büntetni – jegyezte meg komolyan, rezzenéstelen arccal, ugyanazzal a szóhasználattal élve, amit amaz is használt, és amikor Alvarez értetlenül nézett vissza rá, fejével az asztalra bökött – ha nem a koleszterin öli meg, akkor az ital vagy a cigaretta. Külön-külön is halálos méreg mindegyik, de maga halmozza az élvezeteket – tette hozzá magyarázatképpen, és hangjából jól érezhető volt, mennyire nem érdekli, melyik fog előbb végezni a férfival, aki kíváncsian húzta fel szemöldökét.

- Szeretné, ha meghalnék, igaz? – kérdezte mosolyogva, szándékosan hergelve az orvosnőt, aki unottan vonta meg vállát.

- Egy problémám biztosan megoldódna – válaszolta őszintén, felszegett állal büszkén, mire Alvarez halkan felnevetett, Adriano pedig ugrása készen figyelte, ahogy feláll a székből, és lassan közelebb sétál hozzájuk. Fogalma sem volt, miért hívatta a férfi a doktornőt, de abban biztos volt, hogy akár az élete árán is megvédi, és tudta, gondolkodás nélkül ölné meg a maffiavezért, ha csak egy ujjal is hozzányúl Alison-hoz. – Mikor árulja el, hogy miért vagyok itt? – kérdezte Alison halálos nyugalommal, noha minden porcikája reszketett, de nem a félelemtől, sokkal inkább a dühtől, ami hatalmába kerítette Alvarez láttán. – Paul halott, már semmi nem köt ide – tette hozzá, és rossz érzés kerítette hatalmába, amikor a vezér ingatni kezdte a fejét.

Alvilági ölelés 32. rész

 

32. rész

Adriano sietős léptekkel igyekezett az alagsorban lévő helyiség felé, ahol Joey szerint, Alvarez várt rá. Fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle a férfi, de szíve mélyén reménykedett benne, hogy talán Alison-ért fogja küldeni. Az elmúlt két hétben mindössze egyetlen alkalommal látta a doktornőt, amikor ígéretéhez híven, egy héttel az elválásuk után megjelent, hogy kiszedje a varratokat a sebéből. A vizsgálat és a varratszedés alatt láthatóan igyekezett minél távolságtartóbb, minél hivatalosabb lenni, egyszer sem hagyta, hogy a beszélgetésük átlépje az orvos-beteg határt, amit Adriano minden csalódottsága ellenére, megértett, és tartotta magát ehhez. Bár tudta, hogy helyesen cselekednek, szívének nem tudott parancsolni, nem tudta elérni, hogy ne dobbanjon nagyot, amikor meglátja, vagy ne vágyakozzon utána, ne gondoljon rá a nap huszonnégy órájában, és ne hiányolja. Szíve hevesebben vert már a gondolatra is, hogy újra láthatja, és igyekezve rendezni pulzusát, nyitotta ki a hatalmas fém ajtót, majd lépett be a tágas, betonnal borított, üres helyiségbe, melyet csak a plafonra erősített neonlámpák tompa fénye világított meg. Az ablaktalan raktárban azonban földbe gyökerezett a lába a látványtól, ami fogadta. Alvarez zsebre tett kézzel, kihúzott testtartással állt a terem közepén, néhány embere körülötte ácsorgott, láthatóan unatkoztak, és alig várták, hogy végre a dolgukra indulhassanak, Alison bátyja pedig a maffiavezér előtt térdelt, hátra kötözött kézzel, lehajtott fejjel, és abból, ahogy fájdalmasan nyöszörgött, egy ideje már ebben a pózban lehetett. Arca előtt a padlón, kis cseppekben vér volt látható, Alvarez egyik embere pedig, aki a legközelebb állt hozzájuk, éppen egy zsebkendőbe törölte enyhén duzzad jobb kezét, mely egyértelmű jele volt annak, hogy ő ütlegelte a férfit eddig a pillanatig.

- Mi folyik itt? – találta meg hangját Adriano, mire Alvarez unottan ránézett, majd ismét Paul-ra függesztette szigorú, hideg szürke szemét.

- Nem elég egyértelmű? – kérdezett vissza válasz helyett, majd azonnal folytatta – ez a kis szarházi meglopott! Megint! – közölte fojtott indulattal a hangjában, miközben közelebb sétált, és egy hófehér, ruhazsebkendőt vett elő hajszálcsíkos, fekete zakójának mellényzsebéből, azzal nyúlt a férfi álla alá, így meggátolva, hogy véres legyen a keze annak ajkától – tényleg azt hitted, hogy ezúttal is megúszod, te kis patkány? – sziszegte a férfinak, aki könnyes szemmel, szipogva rázta meg fejét.

- Vissza… visszaadom a pénzt – suttogta halkan, könyörgő hangon Paul, mire Alvarez harsányan felnevetett, mely nevetés egyszerre volt fülsértő a visszhangzó helyiségben, és hátborzongató.

- Azt hiszed, érdekel a pénz?! – kérdezte szinte kiabálva, egészen közel hajolva a férfihoz – itt sokkal többről van szó, mint arról az ötvenezerről, amivel megrövidítettél! Meghagytam az életed, belementem, hogy a húgod ledolgozza a tartozást helyetted, erre mi a hála?! – tette fel a kérdést, és hangja szinte vibrált a méregtől. – Újra elárulsz! – csattant erőteljesen a hangja, mely még percekig visszhangzott a teremben. – De ezúttal az sem érdekel, ha maga a Pápa a rokonod, és ő jár közben az érdekedben, világos?! Elfogyott a türelmem! – jelentette ki hidegen, majd kissé távolabb lépett a férfitól, és Adriano-ra szegezte pillantását, aki megrökönyödve figyelte az eseményeket. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Paul ismét megtette, nem tanult a hibájából, újra lopott egy olyan alaktól, mint Diego Alvarez, akinél már az is meglepő volt, hogy első alkalommal életben hagyta. – Intézd el! – utasította a férfit, így kirántva gondolatai közül, mire Adriano megköszörülte torkát, agyában pedig vadul kergették egymást a gondolatok. A lehetőség, hogy ő ölje meg Alison bátyját elképzelhetetlennek tűnt, és nemcsak azért, mert szerette a nőt, és képtelen lett volna végezni az egyetlen emberrel, aki maradt neki a családjából.

- Talán… adni kellene neki még egy utolsó esélyt – vetette fel, bár ő maga is érezte, hogy ennek nem sok a valószínűsége – biztos vagyok benne, hogy megbánta, felmérte, hogy az életével játszik, és… - próbált hatni a vezérre, de az türelmetlenül csettintett nyelvével.

- Mi vagy te?! A védőügyvédje?! – kérdezte indulatosan, mire a teremben lévő többi férfi halkan nevetni kezdett – tedd, amit mondtam! – mutatott egyértelműen Paul-ra, miközben várakozón nézett Adriano-ra, és gyanakodva húzta össze szemét, amikor az még mindig nem engedelmeskedett.

- Főnök! – vett mély levegőt Adriano, hogy nyugodt tudjon maradni – gondolkodjunk józanul! Ha most megöli, nemcsak Paul kerül ki a képből, hanem az orvosnő is! – érvelt okosan, megpróbálva rávezetni a vezért, hogy a férfi halálával csak egy újabb problémát generál magának, hiszen orvost is kell keresnie, ami korántsem volt olyan egyszerű, mint azt annak idején Alison-nak állította. – A bátyja az egyetlen, aki miatt hajlandó magának dolgozni! Ha ő nincs, simán bedobja a törölközőt! Ismerje be, hogy túl jó orvos ahhoz, hogy indulatból elveszítsük – ért mondandója végére, remélve, hogy hatni tudott a főnökére, aki rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, majd lassan közelebb sétált, és még mielőtt ő bármit felfoghatott volna abból, mi fog következni, egyetlen mozdulattal rántotta ki az Adriano oldalára erősített pisztolyt annak fegyvertáskájából, és anélkül lőtte tarkón Paul-t, hogy oda fordította volna a fejét. A lövés hangos döreje még percekig visszhangzott a helyiségben, Paul úgy zuhant a padlóra, mint egy rongybábú, körülötte pedig másodpercek alatt nőtt hatalmas tócsává a vér. A teremben megfagyott a levegő, Adriano döbbenten próbálta megemészteni a látottakat, miközben Alvarez halálos nyugalommal nyújtotta át neki fegyverét, mialatt tekintetét még mindig az övébe fúrta.

- Ha még egyszer megpróbálod megmondani nekem, mit tegyek, a következő golyó a te koponyádba fúródik majd, megértetted? – kérdezte vészjóslóan halkan, Adriano pedig ökölbe szorult kézzel nézett vissza rá, és vette el fegyverét. Állkapcsán rángatóztak az izmok a visszafojtott dühtől, és minden erejét össze kellett szednie, hogy megőrizze önuralmát, miközben Alvarez folytatta – soha többé ne merészeld felülbírálni a döntésemet! – figyelmeztette hideg, kemény hangon, majd kissé távolabb lépett tőle – takarítsátok el innen! Látni sem bírom! – intézte szavait a teremben lévő férfiakhoz, akik azon nyomban ugrottak, és két oldalról felemelve Paul-t, elhagyták a helyiséget, ő pedig ismét Adriano felé fordult. – Te pedig, elmész a doktornőhöz, és idehozod elém! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon, és szeme fenyegetőn szűkült össze, amikor látta, hogy Adriano hezitál, végül elégedetten bólintott, amikor amaz mégis az ajtó felé indult, hogy teljesítse a parancsot.

 

Alison unottan kapcsolgatta a készüléket, melyben egyetlen csatornán sem talált olyan műsort, ami lekötötte volna figyelmét, vagy elterelte volna gondolatait Adriano-ról. Tisztában volt vele, hogy őrültség, amit érez, nem keveredhet bele abba a világba, aminek a férfi a részese, ahogy azt is tudta, hogy Adriano sem szállhat ki csak úgy, mégsem tudta megakadályozni, hogy szeresse. Menthetetlenül beleszeretett, és minden percben utána sóvárgott. Feladva a küzdelmet a média emészthetetlenül ostoba műsoraival szemben, felállt, és a konyhába indult, hogy készítsen magának valamit vacsorára, amikor azonban átvágott a nappalin, halk kopogásra lett figyelmes. Szemöldökét ráncolva harapta be alsó ajkát, azon töprengve, ki lehet az, miközben csak remélni merte, hogy nem Peter jelenik meg nála ismét. Nagyot sóhajtva tárta szélesre az ajtót, és pulzusa azonnal az egekbe szökött, amikor meglátta, hogy korábbi gondolatainak tárgya áll előtte. Adriano ezúttal is elképesztően vonzó volt hófehér ingében, mely széles mellkasára feszült, és a fekete farmerban, mely kiemelte keskeny, erős csípőjét. Sötét hajából homlokába hullott egy tincs, eszébe juttatva a nőnek, hányszor tűrte el láztól forró homlokából, amíg ápolta. Ahogy tekintete lejjebb siklott, és találkozott a barna szemekkel, abban szokatlan szomorúságot vélt felfedezni, mely rossz érzéssel töltötte el.

- Valaki megsérült? – kérdezte gyanakodva, mert abban szinte teljesen biztos volt, hogy nem kettőjük miatt van itt a férfi, de Adriano megrázta a fejét, amivel sikerült összezavarnia a doktornőt.

- Bemehetek? – kérdezte halkan a férfi, mire Alison meglepetten húzta fel szépen ívelt szemöldökét, de szélesebbre tárva az ajtót hagyta, hogy amaz belépjen a kis lakásba. Miután bezárult mögöttük az ajtó, Adriano nagyot sóhajtva túrt bele sűrű hajába, és futtatta végig pillantását az orvosnőn. Az egyszerű póló és farmer ellenére, amit viselt, és ami nyilván a legkényelmesebb viseletnek számított otthon egy kis pihenésre, gyönyörűnek találta. Szőkés-barna haja lágyan omlott vállára, kék szeme pedig fürkészőn tapadt rá.

- Adriano, mi a baj? – törte meg a rájuk telepedő csendet a doktornő, és hangján jól érezhető volt, hogy ő is érzi a feszültséget, mely körbevette a férfit.

- Alvarez küldött, látni akar – nyelt nagyot Adriano, mire Alison megkönnyebbülten, ugyanakkor bosszúsan sóhajtott.

- Már attól sem vagyok boldog, hogy el kell látnom az embereit – tört fel belőle türelmetlenül, majd, ahogy pillantása találkozott a férfiéval, bűntudatosan harapta be alsó ajkát – ne haragudj, nem úgy értettem… - kért azonnal elnézést, és amikor Adriano bólintott, jelezve, hogy nem vette magára a dolgot, folytatta – de arról leszokhatna végre, hogy valahányszor gondol egyet, magához hívat, mindenféle indok nélkül! – tette hozzá mérgesen, ennek ellenére a háló felé indult, hogy engedelmeskedjen – adj tíz percet, amíg átöltözöm! – morogta orra alatt, de mielőtt távozhatott volna, Adriano hangja megállította.

- Alison! – szólt utána, mire az orvosnő érdeklődve fordult hátra, ő pedig nagyot sóhajtott. Tudta, hogy a legnehezebb része a beszélgetésnek most következik, de nem hagyhatta, hogy Alvarez közölje a maga rideg, kíméletlen stílusában a nővel, hogy elvette tőle az utolsó embert is a családjából, így erőt vett magán, és közelebb sétált hozzá. – Mielőtt elindulunk… mondanom kell valamit… - nyelt nagyot, mert fogalma sem volt, hogyan mondja el az igazságot, amiért a főnök beszélni akar vele, Alison pedig várakozón nézett vissza rá, miközben érezte, hogy egyre idegesebb lesz attól, ahogy Adriano néz rá. – Paul meghalt… - nyögte ki végre néhány másodperc után nehezen a férfi, Alison pedig döbbenten kezdte rázni a fejét. – Alvarez… - tette hozzá, és ez elég volt ahhoz, hogy a doktornő rájöjjön, nem balesetben halt meg a testvére.

- Nem… az… lehetetlen! – utasította el hitetlenkedve az információt, amit hallott, és arcán látszott, képtelen felfogni, de amikor Adriano együtt érzőn simított végig karján, könnyek gyűltek a szemébe, és már tudta, nem egy rossz tréfáról van szó. – Én betartottam a megállapodást! Ugrottam, valahányszor füttyentett, elláttam az embereit… - sorolta az orvosnő értetlenül, keresve az okát, hogy mégis, mi történhetett, miközben tanácstalanul túrt bele hajába. – Megígérte, hogy életben hagyja őt! Akkor miért? Mit rontottam el?! – kérdezte elcsukló hangon, mire Adriano felsóhajtott.

- Nem a te hibád – rázta meg fejét, keresve a nő pillantását, miközben tovább beszélt – te nem rontottál el semmit, Alison! Paul hibája, és Alvarez-é, nem a tiéd – próbálta nyugtatni. – Sajnálom… annyira sajnálom – vett mély levegőt Adriano, miközben Alison remegő ajkakkal nyelt nagyokat, hogy így fojtsa el feltörni készülő sírását.

- Mi… mi történt? – dadogta reszkető hangon, mire a férfi nagyot sóhajtott. Remélte, hogy nem kell beszámolnia a történtekről, de megértette a nőt, hogy tudni akarta.

- Megint lopott, de ezúttal Alvarez nem volt könyörületes – vázolta röviden a helyzetet, egyetlen apró részlettel sem terhelve a doktornőt, aki már nem is próbálkozott, hogy megállítsa könnyeit, melyek patakokban folytak végig arcán, ő pedig gondolkodás nélkül húzta magához, és ölelte át szorosan.

Alvilági ölelés 31. rész

 

31. rész

Tekintetét szúrósan szegezte rájuk, hol az egyiküket, hol a másikukat nézte fürkészőn, összehúzott szemmel, mintha sejtené, hogy valamit titkolnak előle. Alison vadul dobogó szívvel állta a pillantását, Adriano-n azonban egyáltalán nem látszott, hogy kicsit is kényelmetlenül érezné magát a vizslatón rátapadó szürke szemektől.

- Nos, Dr. Benett – szólította meg a doktornőt, aki kihúzta magát, és érdeklődve fonta keresztbe karjait mellkasa előtt, úgy várta a mondat folytatását, mely nem is késlekedett sokáig – hogy van az emberem? – bökött fejével az ágyban üldögélő férfi felé – meddig kell még nélkülöznöm a csapatból? – kérdezte, mely jól rávilágított arra, hogy talán nem is Adriano miatt aggódik igazán, pusztán arra kíváncsi, ő meddig kénytelen nélküle boldogulni, és ez újfent megmutatta, milyen önző ember is valójában.

- A seb szépen gyógyul, legfeljebb egy hét múlva el is távolíthatom a varratokat – tájékoztatta komoly, hivatalos hangon, de meglehetősen kelletlenül a maffiavezért Alison, mire annak elégedett vigyor terült szét arcán, ő azonban folytatta – de még legalább két hét, mire ismét… - akadt el egy pillanatra, mert fogalma sem volt róla, hogyan folytassa. Azt mégsem mondhatta, hogy munkába állhat, mint a betegei többsége, hiszen nem gondolta, hogy amit a férfi csinál, munkának nevezhető-e egyáltalán, ahogy azt sem mondhatta, hogy mire ismét ölhet, rabolhat. Ezek a gondolatok megint emlékeztették arra, amit néhány perccel korábban ostoba módon elfelejtett, hogy kicsoda valójában Adriano, és miért kell távol tartania magától. Nem is értette, hogyan zárhatta ki ezt a tényt, és hogyan csókolhatta úgy vissza, mintha nem egy bűnöző, hanem csak egy hétköznapi férfi tartaná a karjaiban. Nem, Adriano semmiképpen sem volt hétköznapi férfi, és nemcsak azért, mert Alvarez embere volt. Most viszont mindennél jobban vágyott rá, hogy bárcsak az lenne. – Mire ismét… azt csinálhatja, amit eddig – nyögte nehezen, nagyot nyelve, és észre sem vette, hogy Adriano egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. Elég volt a doktornő arcán végbemenő változást figyelnie ahhoz, hogy tudja, a néhány perccel korábbi csók nem fog megismétlődni többé. Amint kimondta az utolsó mondatot, látszott rajta, hogy a valóság szembesítette a tényekkel, azzal, hogy ő csak egy bűnöző. Azzal, amit nyilván elfojtott magában, amikor visszacsókolta, de ami most könyörtelenül vágott az arcába, ő pedig nem volt elég ügyes, hogy elrejtse a keserűséget, azt, amit gondol erről, és amely megjelent a szép vonásokon.

- Nem állítom, hogy boldoggá tett ezzel a hírrel – húzta el száját bosszúsan Alvarez, kirántva ezzel mindkettőjüket gondolataik közül, mire Alison hanyagul megvonta vállait.

- Nem is volt célom – válaszolta szemtelenül, majd folytatta – amennyiben nem elégedett a munkámmal, nyugodtan kérjen másik szakvéleményt – vetette fel lehetőség gyanánt. – Biztos vagyok benne, hogy az általános sebészek polkát járnak az ajtó előtt türelmetlenségükben, hogy egy pillantást vethessenek az emberére! Mindezt persze, illegálisan, kockáztatva, hogy kizárják őket a kamarából – húzta fel szemöldökét gúnyosan, így utalva rá, hogy akár tetszik a férfinak, akár nem, nincs más lehetősége, mint betartani, amit mond, mire az mérgesen szorította össze keskeny ajkát. – Oh, most jut eszembe – ráncolta össze szemöldökét sajnálkozva – én vagyok az egyetlen, akit meg tudott zsarolni – húzta el száját, majd széttárta karjait – nos, ez esetben, kénytelen lesz azt elhinni, amit én mondok – tette hozzá halálos nyugalommal, farkasszemet nézve a férfival, akinek állán táncot lejtettek az izmok a visszafojtott méregtől. Bár tisztában volt vele, hogy túlfeszíti a húrt, és csak abban bízhatott, amit Adriano mondott neki hetekkel korábban, hogy Alvarez sosem bántaná, mert szüksége van a munkájára, mégsem tudott megálljt parancsolni a szájának. Eddig sem volt hajlandó megalázkodni a férfi előtt, és kimutatni félelmét, de amióta hagyta volna, hogy Adriano a kezei között haljon meg, és érzéketlenül elutasította, hogy kórházba vigyék, jobban gyűlölte, mint bárkit az életében, így pedig még nehezebb volt tiszteletet mutatnia.

-  Ne gondolja, hogy pótolhatatlan, Dr. Benett – lépett közelebb az orvosnőhöz összehúzott szemmel Alvarez, miközben halk, fenyegető hangon beszélt tovább, mely sokkal ijesztőbb volt, mintha kiabált volna, Adriano pedig észrevétlenül pillantott az éjjeli szekrénye felé, ahol fegyverét tartotta, készen arra, hogy bármikor közbelépjen. Egy percig sem gondolt a következményekre, vagy arra, milyen hatást válthat ki, amit tenni fog, ha szükséges. Csak arra tudott gondolni, hogy meg fogja védeni az orvosnőt Alvarez-től, kerül, amibe kerül. – Az a 200 000 dollár, amit a bátyja lopott tőlem, nekem pusztán aprópénz. Csak azért van még életben, mert véletlenül szükségem volt egy orvosra, ő pedig készségesen ajánlotta fel magát az életéért cserébe – folytatta szenvtelen, érzelemmentes hangon, akaratlanul megerősítve azt, amit Adriano mesélt a nőnek a pizzériában. – De ne higgye, hogy nem tudnék maga helyett keríteni egy másik orvost, amennyiben úgy érzem, hogy kezd idegesíteni – húzta fel sokatmondón a szemöldökét, mire Alison büszkén szegte fel állát, ő pedig távolabb lépett tőle, és az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna, még visszafordult. – Maradjon szórakoztató, ahogy eddig. Ne próbálja bebizonyítani, hogy okosabb nálam, vagy nem fél tőlem, mert azt nem tűröm el – adott jó tanácsot, majd a választ meg sem várva, távozott. Alison lassan engedte ki tüdejéből a levegőt, miközben Adriano is mélyet sóhajtott. A csend úgy telepedett rájuk, mint egy vastag takaró, és kezdett egyre fojtogatóbbá válni, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, ami Alvarez és Alison között játszódott le, sokkal inkább a korábban elcsattant szenvedélyes csókhoz. Mindketten érezték, hogy nem lehet folytatása, le kell zárniuk azt, ami még el sem kezdődött igazán, de úgy tűnt, egyikük sem akarta nyíltan kimondani. Végül Alison volt az, aki úgy döntött, megtöri a csendet.

- Ideje indulnom – jelentette ki látszólag nyugodt hangon, miközben táskájához lépett, összezárta, majd kabátját is a kezébe vette – maradj ágyban, pihenj, amennyit csak tudsz, és ha felkelsz, keveset sétálj, óvatosan mozogj! Nem látom szükségét, hogy továbbra is minden nap eljöjjek – köszörülte meg torkát zavartan, mert bár tudta, hogy meglehetősen átlátszó, hogy éppen a csók után ritkítja meg a látogatások számát, azzal is tisztában volt, hogy minél kevesebb időt tölt a férfi társaságában, annál kevesebb az esély rá, hogy elveszíti önuralmát, és megint hagyja, hogy megcsókolja. – Ha bármi gond van, telefonon elértek, a kötést pedig már te is tudod cserélni, szóval… azt hiszem, elég, ha legközelebb csak a varratszedésnél találkozunk – húzta ki magát, és igyekezett hivatalos hangon beszélni, de amikor pillantása találkozott a csalódottan rászegeződő barna szemekkel, azonnal elbizonytalanodott.

- Nem beszélünk arról, ami történt? – kérdezte halkan, mélyen a nő szemébe nézve, miközben érezte, hogy a félelem vasmarokként szorítja össze a szívét. Elég volt Alison arcára néznie ahhoz, hogy tudja, milyen választ fog kapni, és a tudat, hogy neki el kell engednie, fájón mart bele lelkébe. – Arról, amit mondtam? Arról, amit éreztünk? – záporoztak a kérdések, mivel Alison némán nézett vissza rá, de amikor már azt hitte volna, hogy nem kap választ, a doktornő hirtelen megszólalt.

- Mindketten tudjuk, hogy jobb, ha elfelejtjük – nyögte nehéz szívvel, mert még most is beleremegett, ha csak rá gondolt, mit élt át a férfi karjaiban – ami történt… amit mondtál, és legfőképpen azt, amit éreztünk – tette hozzá halkan, elismerve ezzel, hogy nem Adriano volt az egyetlen, akit mindannyiszor felkavart a csókjuk, mire a férfi szomorúan elmosolyodott. Nem tudta, hogy kínzásnak, vagy a sors kegyetlen tréfájának tudja be, hogy életében először érez így egy nő iránt, mégsem adhatja át magát neki. Miközben kissé kényelmesebben elhelyezkedett az ágyon, jobb kezével előre nyúlt, és megfogva a nő kezét, közelebb húzta magához.

- Mi van akkor, ha nem akarom elfelejteni… ha nem tudom elfelejteni? – kérdezte nagyot nyelve, annak ellenére, hogy eszével tudta, Alison-nak van igaza, nem lenne szabad ragaszkodnia ehhez az érzéshez, mely csak fájdalmat okoz mindkettőjüknek, mégsem volt képes beletörődni a veszteségbe, annál is inkább, mert szíve mélyén tudta, sosem fog így érezni többé.

- Adriano – sóhajtott mélyet Alison, miközben kihúzta kezét a férfiéból, és távolabb lépett tőle, így elzárva a lehetőségét annak, hogy még egyszer hozzáérjen, amit amaz fájó szívvel vett tudomásul – én nem azért vagyok itt, mert itt akarok lenni – tárta szét kezeit, körbe mutatva a szobában, bár mindketten tudták, hogy nem a helyiségre, sokkal inkább Alvarez villájára gondol. – Ez a te világod… amibe én nem fogok, és nem is tudok beletartozni soha! – jelentette ki halkan, de elég határozottan ahhoz, hogy Adriano tudja, megmásíthatatlan a döntése. – Ledolgozom Paul tartozását Alvarez-nek, mert ez az ára annak, hogy életben hagyja, de aztán… - akadt el egy másodpercre, végül erőt vett magán, és folytatta – aztán el akarom felejteni ezt az egészet! Azt, hogy valaha itt jártam, azt, amit valaha tettem – fűzte hozzá, mire Adriano kérdőn nézett vissza rá.

- Mindent? – kérdezte gombóccal a torkában, mire Alison várt néhány másodpercet. Mindketten tudták, hogy a csókjaikra gondol a férfi, ahogy azt is, hogy Alison válaszától függ, hogyan folytatódik tovább a történetük, így amikor a doktornő bólintott, Adriano egy pillanatra lehunyta szemét.

- Mindent – ismételte meg halkan, és ez az egyetlen szó jobban fájt a férfinak, mintha gyomorszájon vágták volna. – Nem keveredhetek bele… nem tehetek úgy, mintha nem tudnám, mi folyik itt – mutatott körbe tanácstalanul – és nem tehetek úgy, mintha nem zavarna. Én nem lépek a te világodba, te nem lépsz az enyémbe – nyelt nagyot, hogy legyűrje a torkában keletkezett gombócot, mire Adriano életében először érzett tehetetlen dühöt döntése miatt, mely miatt most nem lehet az övé a nő, akit szeret.

- Nem tehetem – túrt bele sűrű hajába reményvesztetten Adriano, mire Alison megértőn bólintott.

- Tudom – szólalt meg, majd folytatta – ahogy én sem tehetem – tette hozzá, aztán magára öltötte a kabátját, és kezébe vette a táskát, így jelezve, hogy indulni készül. – Mennem kell. Egy hét múlva jövök – váltott hivatalosabb hangnemre, miközben érezte, hogy szívére mázsás súly nehezedik, és legszívesebben felordított volna tehetetlen mérgében, amiért a sors végre az útjába küld egy olyan férfit, akinek egyetlen érintésétől felpezsdül a vére, aki okos, humoros, figyelmes, de aki a város legnagyobb gengszterének a jobb keze. Adriano némán figyelte, ahogy Alison elhagyja a szobát, majd, amikor egyedül maradt, dühösen vágott ököllel a párnába. Tudta, hogy igaza van, tudta, hogy nem működött volna, azt is tudta, hogy Alison sokkal jobbat, sokkal többet érdemel, mint amit ő valaha adni tudna neki, mégis pokoli nehéz volt elfogadni, hogy el kell engednie, és tehetetlenül kell néznie, ahogy kisétál az életéből.