Jogodban áll szeretni 24. rész

24. rész

Képtelen volt felfogni, amit hallott. A korábbi boldogságot, és nyugalmat hidegzuhanyként mosta le róla a csalódás, és a fájdalom, mely átjárta testét a gondolatra, hogy Elizabeth ismét ellöki magától. A nő szavai szöges ellentétben álltak azzal, ahogy hozzásimult, ahogy viszonozta csókját, ahogy megremegett a karjaiban. Egyértelműen érezte, hogy vágyik az érintésére, és most nem értette, miért emelt falat ismét maguk közé.

- És ha én nem akarom lezárni? – kérdezte ugyanolyan halkan, de hangjából jól érezhető volt az elszántság, Elizabeth pedig tudta, hogy most kell erősnek lennie. Egyetlen estét engedélyezett magának, amikor félretette valódi életét, amikor elnyomta magában apja fenyegetését, az abból eredő félelmet, és ez az este véget ért. Nem is kívánhatott volna ennél csodálatosabb befejezést, de nem lett volna fair Bryan-nel szemben, ha meghagyja abban a hitben, hogy ennek lehet folytatása. Bármennyire fájt is, le kellett zárnia, méghozzá úgy, hogy a férfinak eszébe se jusson ismét közeledni hozzá.

- Kénytelen leszel – vett mély levegőt, és büszkén felszegett állal lépett távolabb tőle, Bryan pedig elgyötörten nézte végig, hogy megint felkerül a rideg, megközelíthetetlen álarc, és a vidám, fesztelen, könnyed Elizabeth átadja helyét a kimért, racionális gondolkodású ügyvédnek, akivé vált. – Bármi is volt közöttünk évekkel ezelőtt, az már a múlt. Kellemes volt az este, és ki ne szeretné felidézni a régi emlékeket, de…

- Bármi is volt közöttünk? – vágott a szavába Bryan és tekintetében keserűség csillogott, ahogy a nőt hallgatta. – Őszinte, tiszta szerelem volt, és ezt te is pontosan tudod! – emelte meg kissé hangját, mely szinte kiabálásnak hatott a természet csendjében.

- Tiszta szerelemnek nevezni egy kis nyári kalandot felesleges túlzás – húzta el száját becsmérlőn Elizabeth, miközben lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és hálás volt, hogy a hold is elbújt szégyenében a felhők mögé, amiért ilyen aljas módon degradálta le szerelmüket a férfinak, így az nem láthatta a könnyeket csillogni szemében. – Sajnálom, ha te többnek érezted – húzta ki magát, miközben táskájából elővette mobilját, és taxit hívott, bediktálva azt az utcát, melyhez a park hátsó kijárata vezetett, így nem kellett átsétálnia a vidámparkon. Miközben telefonált, Bryan hitetlenkedve nézte. A fájdalom, mint egy tőr járta át szívét, mialatt nem győzte ostorozni magát, amiért olyan ostoba volt, hogy egy percig is elhitte, Elizabeth kényszerből cselekedett évekkel ezelőtt. Már akkor tudta, hogy ismét fájdalmat fog okozni neki a nő, amikor először meglátta a kapitányságon, mégis volt olyan balga, hogy hagyta magát reménykedni. Ugyanakkor nem tudta kiverni fejéből, amit Maggie mondott, és a nyakában függő medál is megerősítette abban, hogy nem azt mondja szerelme, amit valójában érez. „A másik fele már régóta nem az enyém” – visszahangzott fülében, amit korábban mondott neki, mialatt az ügyvédnő eltette mobilját, és amikor el akart menni, megragadta a karját, így megállásra kényszerítve. Nem túl szorosan, nehogy véletlenül fájdalmat okozzon, de ahhoz elég határozottan, hogy az meglepetten nézzen rá, miközben közelebb lépett hozzá. Figyelmét nem kerülte el, hogy amaz gyorsabban veszi a levegőt, és nagyot nyel, amikor pedig tekintete találkozott a nőével, és meglátta benne csillogni a könnyeket, végképp összezavarodott. A szavak, melyek végig égették lelkét, szöges ellentétben álltak azzal, ahogy Elizabeth reagált, és úgy tűnt, neki legalább akkora fájdalmat okozott, hogy ki kellett mondania azokat.

- Nyári kaland? – kérdezte suttogva, miközben olyan közel lépett hozzá, hogy forró lehelete égette a cseresznyeajkakat – az elmúlt 10 évben minden áldott nap gondoltam rád, és ugyanúgy vágyom rád, mint a legelején – folytatta rekedtes hangon, miközben egész szorosan húzta magához a doktornőt – és te is ugyanúgy remegsz meg a karjaimban, mint akkor – halkult el még inkább a hangja, és Elizabeth-nek elállt a lélegzete, amikor megérezte a forró ajkakat, ahogy finoman megcsókolják a nyakán lüktető eret. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor a férfi puha nyelve ingerlőn szántott végig nyaka vonalán, majd apró csókokat lehelt arcára, és amikor elért ajkához, forrón tapadt az övére, neki pedig ösztönösen nyíltak meg ajkai, így utat engedve kutató nyelvének, és nagyot sóhajtva viszonozta a gyengéd, de annál szenvedélyesebb csókot. Végül mégis erőt vett magán, és két kezét megtámasztva a széles mellkason, eltolta magától a férfit.

- Elég legyen! – remegett meg kissé hangja, miközben nagyokat lélegzett, hogy uralkodni tudjon vágyain. Mindent megadott volna érte, ha átadhatná magát a csóknak, ha belesimulhatna a férfi karjaiba, és elmenekülhetne vele egy olyan világba, ahol nincs Jack Harrison, és nem fenyegeti veszély szerelmét, de tisztában volt vele, hogy nem tűnhet el a valóság elől. Bármilyen álomképet is épít fel, a valóság előbb-utóbb rátöri az ajtót, és neki szembe kell néznie azzal, hogy ő okozta Bryan vesztét, mert nem volt elég bátor, hogy távol tartsa magát tőle– Hagyd ezt abba! Lezártam a múltat – jelentette ki határozottan, mire Bryan fürkésző tekintettel mérte végig, és figyelmét nem kerülte el, hogy Elizabeth idegesen nyalja meg alsó ajkát.

-  Mitől félsz ennyire? – kérdezte halkan, és kék szeme, mintha a lelkéig látott volna a nőnek, akinek ezúttal még a hold sem sietett a segítségére. Éppen ellenkezőleg, teljes fényében ragyogott le rájuk, megvilágítva kettejüket, és felfedve minden titkot a nő arcán, amit az minden erejével igyekezett leplezni.

- Nem félek semmitől – húzta ki magát büszkén, miközben távolabb lépett, hogy Bryan-nek esélye se legyen ismét hozzáérnie, és kizökkentenie – egyszerűen csak megváltoztam. Már nem elég, hogy testileg vonzódom valakihez! Biztonságot keresek, mind anyagilag, mind érzelmileg! – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Bryan kétkedve ingatta meg fejét.

- Ezek szerint, amit irántam érzel, az pusztán testi vonzalom? – kérdezte somolyogva, és arcán jól látszott, egy szavát sem hiszi el a nőnek, de Elizabeth állta a tekintetét, ő pedig folytatta – ezt a nagy biztonságot Greg-től várod? – húzta el száját gúnyosan, az ügyvédnő pedig igyekezett nem kimutatni rosszullétét, mely megkörnyékezte a gondolattól.

- Talán – válaszolta bizonytalanul, melyről szilárdan hitte, hogy nem vette észre a férfi, végül erőt vett magán, és kicsit magabiztosabban folytatta – soha nem derül ki, ha esélyt sem adok neki.

- Ez igaz – bólintott egyetértőn, majd érdeklődve nézett a nőre – nem gondolod, hogy egy esély nekem is járna? – kérdezte komolyan, és hangjában ezúttal semmi gúnyt, vagy élcelődést nem lehetett felfedezni. Elizabeth szíve szerint szorosan hozzásimult volna, és biztosította volna róla, hogy soha senki nem veheti fel vele a versenyt a szívében, és soha senki nem nyújthat számára olyan biztonságot, mint ő, ennek ellenére könnyedén rántotta meg vállát.

- Kaptál – válaszolta érzelemmentes hangon, ami éles fájdalmat generált a férfi szívében, de igyekezett figyelmeztetni magát, hogy ezt csak a félelem mondatja a nővel – és amire abban az időben szükségem volt, meg is kaptam tőled – nyelt nagyot, hogy könnyebben jöjjenek ajkára a szavak, miközben viszolygott magától, amiért megint fájdalmat okoz a férfinak. – Az nem a te hibád, hogy ugyanez ma már nem elég – halkult el hangja, éppen abban a pillanatban, amikor megszólalt a telefonja, ő pedig megkönnyebbülten nyúlt utána. A vonal végén a korábban hívott taxi társaság diszpécsere figyelmeztette, hogy a kocsi, amit rendelt, megérkezett, és a hatodik utca sarkán vár rá. Miután ígéretet tett, hogy pár perc múlva ott lesz, bontotta a vonalat. – Mennem kell – tette el mobilját, majd sietve átnyújtotta a férfinak a kabátot, és anélkül, hogy hátranézett volna, elindult a hatodik utca felé, miközben könnyei végig folytak arcán. Bryan némán tartotta kezében a kabátot, melyen érezni lehetett az ügyvédnő illatát, miközben keserűséggel vegyes csalódottsággal nézett utána. Lehet, hogy tévedett? – vetült fel benne a kérdés. Talán tényleg nem jelentett a nőnek semmi többet azon a nyáron, mint egy laza kalandot, könnyed kikapcsolódást, amíg ismét elkezdődik egy újabb egyetemi félév? – záporoztak fejében a kérdések. Végül mély levegőt vett, és felöltve kabátját elindult, hogy meg se álljon a Harrison házig. Amikor határozottan bekopogott, Maggie már hálóruhája fölött köntöst viselve nyitotta résnyire az ajtót, de azonnal szélesre tárta, amikor meglátta, ki a váratlan esti látogató. Arcáról jól leolvasható volt a döbbenet, miközben Bryan engedély nélkül lépett beljebb. Tudta, hogy talán esztelenül cselekszik, de képtelen volt tovább bizonytalanságban lenni. Tudnia kellett kérdéseire a válaszokat, mert csak így hozhatta meg azt a döntést, hogy tovább harcoljon Elizabeth-ért, vagy hagyja elmenni, és akárcsak ő, megpróbálja lezárni a múltat.

- Mit keresel itt, fiam? – kérdezte suttogva a házvezetőnő, nyilván azért, hogy Jack még véletlenül se ébredjen fel.

- Csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni magának, Maggie – közölte határozott hangon, kertelés nélkül, mire Maggie némán bólintott, és fejével a konyha irányába bökött, így jelezve, hogy amaz kövesse. Amint bezárult mögöttük az ajtó, az idős nő nyugodtabban tett oda vizet melegedni, majd két bögrét az asztalra – szeretett engem? – hangzott fel a fontos kérdés a nyomozó szájából, és nem kellett nevet mondania ahhoz, hogy mindketten tudják, kire gondol. Maggie keze megállt a mozdulat közben, ahogy tea filtert helyezett a bögrékbe, Bryan pedig vadul dobogó szívvel várta a választ.

- Nem – ejtette ki halkan a választ, és Bryan úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Korántsem erre a válaszra számított, de el kellett viselnie az igazságot. Nagyot nyelve bólintott, de amikor fel akart állni, Maggie folytatta – még mindig szeret – igazította helyre a kérdést, hangsúlyosabban megnyomva a jelen időt, hogy biztosan értse Bryan. Annak ellenére, hogy talán okosabb lett volna hazudnia, nem vitte rá a lelke, hogy fájdalmat okozzon az előtte ülő, kétségbeesetten ránéző férfinak. Bryan először értetlenül nézett rá, majd ahogy felfogta a szavak értelmét, megkönnyebbült sóhaj távozott a tüdejéből.

- Miért hagyott el? Miért mondta, hogy nem jelentettem neki semmit, és miért lök el magától most is? – záporoztak a kérdések, remélve, hogy itt megkaphatja rájuk a válaszokat, de legnagyobb csalódására, Maggie nemet intett fejével.

- Egyetlen kérdésről volt szó, fiam! – emelte fel ujját figyelmeztetőn, majd folytatta, miközben forró vizet töltött a filterekre, és a konyhát csak hamar betöltötte a teakeverékek finom illata. – Megkaptad a választ! Idd a teát, és ne bolygasd a múltat! Hagyd a régi sebeket, és hagyd Elizabeth-et is! Ne akard, hogy megbánjam, amiért őszinte voltam veled! – kérte komolyan belenézve a férfi szemébe – Ha Elizabeth ellök magától, annak nyomós oka van. Ha nem mondja meg, miért, annak is – bölcselkedett, miközben lassan kortyolt bele a forró folyadékba. – Tartsd ezt tiszteletben. – kérte olyan határozottsággal a szemében, melyet még sosem látott benne korábban a férfi. Bryan néhány másodpercig hezitált, végül nehezen bólintott.

- Rendben – állt fel az asztaltól, anélkül, hogy akár egyetlen alkalommal is belekóstolt volna a teába, de mielőtt távozott, még visszanézett – megígérem, hogy semmit nem teszek, amit Elizabeth ne akarna – ígérte komolyan, de Maggie figyelmét nem kerülte el a huncut csillogás a kék szemekben, és amikor egyedül maradt, nehéz szívvel sóhajtott. Hirtelen ráeszmélt, hogy akárcsak 10 évvel ezelőtt, ezúttal is számtalan álmatlan éjszakának néz elébe, mégsem tudott volna más választ adni Bryan szomorúsággal és fájdalommal teli kérdésére. Csak remélni merte, hogy ezúttal mindkét fiatal okosabb lesz, és együtt tényleg le tudják győzni Jack Harrison-t.

Jogodban áll szeretni 23. rész

23. rész

Elizabeth nem tudta, hogy jelnek, vagy a sors kegyetlen tréfájának, gúnyának tartsa a két bőrnyakláncot, melyek mindegyikén egy fél szív lógott, amelyek eggyé olvadtak össze, ha egymás mellé rakta őket. Mielőtt azonban bárhogy dönthetett volna a sorsukról, Bryan finoman kivette a kezéből az egyiket, és háta mögé lépve, a nyakába akasztotta, miközben ujjai látszólag véletlenül simítottak végig nyaka vonalán. Elizabeth megborzongott az érintéstől, ami a férfi figyelmét sem kerülte el.

- Fázol? – kérdezte halkan, mire a nő némán bólintott.

- Egy kicsit – köszörülte meg torkát zavartan, így leplezve, milyen hatást váltott ki belőle egyetlen véletlen érintés – nem esti kószáláshoz öltöztem – mutatott végig magán, és zavara csak még nagyobb lett, amikor észrevette, hogy Bryan tekintete elismerőn fut végig tökéletes testén, miközben egy mozdulattal kapta le magáról a bőrkabátot, és előzékenyen terítette vállaira, ő pedig észrevétlenül szívta be a belőle áradó férfias illatot.

- Gyönyörű vagy – nyelt nagyot a férfi, Elizabeth pedig érezte, hogy a kezdeti szórakozás, és könnyed, fesztelen hangulat után, veszélyes vizekre eveztek.

- Köszönöm – bólintott szerényen mosolyogva, majd megigazította a nyakában lógó nyakláncot, melynek medálja belesimult a nyaka alatti kis gödör mélyedésébe – ezt is köszönöm – vette két ujja közé a fél szívet, mire Bryan a másik nyakláncot a kezébe adta.

- Itt a szíved másik fele is – mondta félig komolyan, miközben ökölbe csukta rá a nő kezét, ujjbegyével megcirógatva keze fejét, de Elizabeth nemet intett fejével.

- A másik fele már régóta nem az enyém – szólalt meg halkan, miközben közelebb lépett a férfihoz, és felcsatolta annak nyakába. Olyan közel állt hozzá, hogy Bryan érezte forró leheletét, és csak egy kicsit kellett volna előrébb hajtania fejét, hogy ismét ajkán érezhesse a cseresznyeajkak ízét. Orrába bekúszott a citromos rózsaillat, a szőke hajtincsek megcsiklandozták arcát, ahogy a szél odafújta őket, és ő egy pillanatra lehunyta szemét, maga elé idézve azt a pillanatot, amikor életében először csókolta meg Elizabeth Harrison-t, itt a vidámparkban, az óriáskerék tetején. Azon a varázslatos estén azt hitte, egy életre megtalálta a boldogságot, és már akkor tudta, hogy soha többé nem akar nélküle élni, a sors azonban kegyetlenül elszakította tőle. Érezte, itt a lehetőség, hogy visszakapja, de azt is tudta, hogy lassan kell haladnia. Ha Maggie-nek igaza volt, és az ügyvédnő valóban nem csak játszott vele, hanem tiszta szívéből szerette, ahogy mindig is sejtette, akkor biztosan nyomós oka volt rá, hogy elhagyja, ami még ennyi idő után is távol tartja tőle. – Egész jól mutat – rántotta ki emlékei közül Elizabeth hangja, aki mosolyogva vette szemügyre a nyakláncot, de a mosoly eltűnt az arcáról, amikor belenézett a vágytól csillogó kék szemekbe, majd pillantása lejjebb vándorolt a hívogató, keskeny ajkakra. – Sétálunk? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve, hogy így vonja ki magát a férfi bűvköréből, mire az, bólintott. A standok mentén haladtak végig, miközben egyikük sem szólt egy szót sem, mindketten elmerültek emlékeikben. Bryan észrevétlenül csúsztatta kezét a nőébe, akit bár meglepetésként ért, annak ellenére is, hogy az este folyamán nem először fogta meg kezét a férfi, most mégis meghittebbnek érezte, mint előtte, mégsem távolodott el tőle, csak sétált tovább. Lassan maguk mögött hagyták a zsivajt, a zene is csak halkan ért el hozzájuk, miközben a villogó fényeket felváltotta a hold természetes homálya. A folyó mentén hűvösebb lett, így Elizabeth most különösen hálás volt a kabátért, melyet Bryan a vállára borított.

- Emlékszel, amikor először jártunk itt? – szólalt meg halkan Bryan, megtörve ezzel a csendet, mely rájuk telepedett az út során – elképesztő, hogy kiépült azóta – nézett körül a zöld parkban, ahol sorban álltak a padok, és a kis asztalkák, így helyet adva a családoknak egy-egy délutáni piknikre. A fák lombkoronái megszűrték a hold fényét, a közöttük mesterségesen kialakított kis sétány pedig egy hídhoz vezetett, amerre ők is igyekeztek.

- 10 év hosszú idő – sóhajtott mélyet Elizabeth, miközben fejét lehajtva óvatosan lépkedett a hídon, nehogy magas sarkú cipője elakadjon az egyik deszka résében. Amikor a közepére értek, megállt és derekát megtámasztva a híd korlátján nézett fel az égre. A csillagok szétszórtan helyezkedtek el az égbolton, és olyan benyomást keltettek, mintha egy szűrő ezernyi lyukai lettek volna.

- Gondoltad volna akkor, hogy ennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ismét itt álljunk egymás mellett? – kérdezte a férfi, mire Elizabeth szomorkásan elmosolyodott.

- Akkoriban egészen másképp képzeltem a jövőmet, mint ahogy alakult – felelte, miközben nem nézett a férfira. Tekintete a távolba mélyedt, szeme előtt pedig felrémlett az az este. Már csak néhány nap volt hátra a nyári szünetből, és arról beszélgettek a férfival, hogy Bryan felmond a szerelőműhelyben, és abban a városban keres munkát, ahova a nő egyetemre járt, hogy ne kelljen elválniuk egymástól. Boldogok voltak, reménytelenül szerelmesek, és ostobán naivak, amiért azt hitték, Jack Harrison hagyni fogja, hogy együtt maradjanak. Míg ők a jövőjüket tervezték, a férfi is kezébe vette a dolgokat, és az apró csókokkal, szerelmes ölelésekkel, és gyengéd szeretkezéssel záruló este után, hideg zuhanyként érte a másnap, amikor egyik közös barátjuk hívta, hogy Bryan-t a délelőtt folyamán letartóztatták, és azzal vádolják, hogy azon az estén, amikor ő felhőtlenül boldogan simult karjaiba kis lakásának hálószobájában, állítólag kirabolta a helyi vaskereskedést. Hogy kiűzze agyából keserű emlékeit, nagy levegőt vett, és kíváncsian nézett a mellette álló férfira, akinek tekintete a vizet kémlelte. – Ami azt illeti, rólad sem gondoltam volna, hogy nyomozó leszel – mosolyodott el, ahogy eszébe jutott, milyen laza, bátor, és merész volt 22 évesen a férfi, amihez képest most sokkal megfontoltabbnak, nyugodtabbnak tűnt.

- Én sem így terveztem – mosolygott vissza Bryan, majd ismét a víztükörre szegezte tekintetét, mely hol tisztán, hol elmosódva verte vissza a hold fényét, valahányszor egy béka beleugrott, ezzel megrezegtetve a felszínét. – A nyomozó, aki letartóztatott a bolti rablás miatt, megláthatott bennem valamit, mert felkarolt. Barátok lettünk, de én sokkal inkább tekintettem apa figurának. A szerelőműhelybe nem vettek vissza – vont vállat, és kék szemében jól látszott a félhomály ellenére is a fájdalom, amit okozott neki a bizalmatlanság, és a vád, amivel illették. – így a lakást sem tudtam fizetni. Will befogadott – nevezte nevén a rendőrt, mialatt folytatta, Elizabeth pedig fájó szívvel hallgatta. A tudat, hogy mindezt az apja okozta, csak még nagyobb dühöt generált benne. – én pedig, hogy megháláljam a bizalmat, és mindazt, amit értem tett, beiratkoztam az akadémiára. Úgy éreztem, azzal tudom a legjobban kifejezni a hálámat, ha a nyomdokaiba lépek, később pedig már azért akartam zsaru lenni, hogy segíthessek az olyan srácokon, mint én – zárta rövidre mondandóját, mire Elizabeth együtt érzőn fogta meg kezét a korláton. Ujjaik egymásba fonódtak, miközben a beállt csendet csak a tücskök ciripelése, és a vadkacsák hangja törte meg, mely igazi esti koncertként hangzott fel. – Ez az én történetem – tűnt el a szomorúság a férfi hangjából, miközben kíváncsian nézett a nőre – mi a tiéd? – kérdezte, és amikor Elizabeth értetlenül nézett rá, folytatta – miért váltottál? Azt hittem, érdekel a vállalati jog.

- Azt hiszem… - fogott bele nehéz szívvel, miközben elszakította pillantását az őszintén csillogó kék szemekről, és a távolba révedt tekintete, a fák közé, ahol a sötétségen kívül semmit sem láthatott, csak a régmúlt képeit, melyek leperegtek szeme előtt. A veszekedést apjával, annak rideg, szürke szemét, ahogy megzsarolja, és felszólítja, hogy hagyja el a férfit, akit szeret. Megint érezte a fájdalmat, a keserű csalódottságot, az ürességet, mely úrrá lett rajta, és ami jeges fuvallatként járta át a lelkét, megfagyasztva benne minden érzelmet, és felvértezte a világ ellen. – Azt hiszem, csak szembe akartam menni apámmal – vallotta be lassan, ügyelve, hogy a teljes igazságot ne árulja el a férfinak. – Ő egyetértett azzal, hogy vállalati jogász legyek, én viszont bosszantani akartam, így váltottam – jelentette ki, mire Bryan elmosolyodott.

- Nem lett volna egyszerűbb, ha mondjuk, hazaviszel egy kóbor kutyát? – kérdezte vidáman, hogy megszüntesse a feszültséget, mely rájuk telepedett a sötétben, és úgy tűnt, sikerrel járt, mert Elizabeth felnevetett.

- Fel sem tűnt volna neki, Maggie viszont akut gyomorvérzést kapott volna, ha meglát egy élő állatot a lakásban, amit nem tud kisütni – nevetett, ahogy maga elé képzelte szeretett dajkája arcát, amint beállít egy koszos, árva kis jószággal.

- A jó Maggie! – nevetett vele Bryan is – isteni almás pitét tudott sütni – révedt a távolba Bryan tekintete, miközben felidézte a mennyei finomság ízét, melyet szinte szájában érzett. – Emlékszem, milyen finomakat főzött. Még mindig szokott hagymás steak-et készíteni krumplipürével? – kérdezte olyan lelkes hangon, mint egy kisfiú, mire Elizabeth bólintott.

- Az egyik kedvencem, közvetlenül a töltött csirkéje után – válaszolta az ügyvédnő mosolyogva. – Ha előre tudja, hogy megyek, mindig elkészíti nekem – mesélte büszkén, és a borús hangulatot, mely korábbi beszélgetésüket jellemezte, felváltotta ismét a könnyed, fesztelen csevegés. Felidézték a közös, baráti piknikeket, amikor Maggie összeállított nekik egy kosarat, megtömve annyi finomsággal, ami egy hadsereget is ellátott volna bőségesen élelemmel, ők pedig meg sem álltak a folyópartig, ahol egész nap szórakoztak, este pedig tábortűz mellett énekeltek, beszélgettek. Elizabeth mesélt az egyetemi évekről, a jogi pályája kezdeti nehézségeiről, arról, hogyan kellett kivívnia a tiszteletet nemcsak a bíróságon, de a kollégái előtt is, és érdeklődve hallgatta Bryan történeteit munkájáról, és arról, hogyan került vissza Minnesotába.

- Larson a légynek sem tudna ártani, és remek nyomozó, de az egyetlen módja, hogy elfogjon egy tettest, ha figyelmetlenségből ráül – húzta el a száját Bryan, így utalva a férfi túlsúlyára, és arra, hogy mára inkább csak a papírmunkát vállalja, és meg nem erőltetné magát semmi pénzért. Elizabeth felkacagott, ahogy maga elé képzelte a jelenetet, Bryan pedig mosolyogva itta magába a nő látványát, aki már nyomokban sem emlékeztette arra a kimért, hideg, hivatalos külsejű ügyvédnőre, aki néhány nappal korábban megjelent a kapitányságon. Ismét a régi Elizabeth állt előtte, közvetlenségével, vidámságával, és ő örömmel fürdőzött nevetésének csilingelésében. El kellett ismernie, hogy Martha-nak igaza volt. A kemény külső még mindig ugyanazt az érzékeny lelket takarja, amire emlékezett, és amit annyira szeretett benne. – Hiányoztál, Liz – szólalt meg halkan, mire Elizabeth meglepetten nézett bele a vágytól csillogó kék szemekbe, és nevetése lassan elhalt. Az este, amit a férfival töltött, minden emléket felhozott lelke legmélyéről, ahova önvédelemből temette őket. A közös sétákat, a könnyed beszélgetéseket, a sok nevetést, mindazt, ami azóta hiányzott az életéből, hogy a férfi elment, és ő annyi év után ismét boldognak érezte magát.

- Te is nekem – válaszolta őszinte, nyílt tekintettel, és vadul dobogó szívvel figyelte, ahogy a férfi ajka egyre közelebb ér hozzá. Bryan lassan hajolt rá a puha cseresznyeajkakra, és épphogy csak megérintette, hogy Elizabeth bármikor elhúzódhasson, ha akar. Tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, amikor megérezte, hogy a nő ajka elnyílik az övé alatt, így adva engedélyt a csókra. Nyelvével lágyan beljebb hatolt, megkeresve a nőét, hogy aztán szelíd táncra hívja, miközben érezte, hogy vére vad száguldásba kezd ereiben, amikor Elizabeth közelebb húzódott hozzá, és karját nyaka köré fonta, ujjai pedig beletúrtak sűrű hajába tarkóján. Miközben egy pillanatra sem szűnt meg csókolni, keze végig simított testének vonalán, és megállapodva karcsú derekán, olyan közel húzta magához a nőt, amennyire csak tudta. Nyelvük lassan, minden másodpercet kihasználva fedezte fel a másik ismerős, mégis szinte már elfeledett ízét, miközben Bryan úgy érezte, ugyanazt a varázslatot éli át, mint amikor először csókolta meg a nőt. Gyengéd csókjuk mindent elmondott a szerelemről, amit egyszer már elvesztettek, de amiről Bryan szilárdan hitte, hogy ismét rátalált. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Bryan keze Elizabeth hátára vándorolt, és gyengéden magához ölelte, arcát pedig illatos, selymes hajába temette. A póló anyagán keresztül Elizabeth érezte a férfi kemény izmait, és hevesen dobogó szívét, ahogy megadón hozzásimult és átölelte. Valószínűleg okosabb lett volna elmenni, okosabb lett volna elhagyni, és ellökni magától, de elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy visszatérjen magányos, hideg életébe, amiben az elmúlt években része volt. Ha csak a legcsekélyebb esély is lett volna rá, hogy meg tudja védeni apjától, önfeledten élte volna át azt a szerelmet, melyet csókja ígért, de fejéből nem tudta kiverni Jack Harrison szavait, és elszánt, hűvös tekintetét, így nagyot nyelt, és összeszorult torokkal bontakozott ki az ölelésből. – Legyen ez az este méltó lezárása a múltnak – súgta halkan, miközben kezével végig simított a borostás arcon, majd a napbarnított bőrén és megigazította a nyakláncot, Bryan pedig döbbenten nézett vissza rá.

Jogodban áll szeretni 22. rész

22. rész

Bryan kétségeit háttérbe szorítva nézett bele a tisztán csillogó kék szemekbe. Még most sem volt biztos benne, hogy helyesen döntött, amikor idejött az étterembe. Egy ideig csak némán figyelte az egymással szemben ülő ügyvédnőt, és Greg-et, akinek egész idő alatt be nem állt a szája, és messziről is látszott, egyáltalán nem figyel vacsorapartnerére. Míg ő láthatóan jól érezte magát, addig a nő egyértelműen unta a társaságát, sőt, a legtöbbször Bryan úgy vette észre, hogy szíve szerint, azonnal felállt volna. Amikor úgy határozott, hogy idejön az étterembe, csak meg akart bizonyosodni róla, hogy megérzése helyes volt, és Elizabeth csak azért fogadta el a férfi vacsora meghívását, hogy távol tartsa magát tőle, végül ösztönösen cselekedett, amikor felhívta Mac-et. Barátja és kollégája először nem értette, mit is akar tőle pontosan, de elég volt megemlítenie az ügyvédnőt, és felvázolni, hogy ki kell menteni egy szorult helyzetből, már nem is kérdezett tőle semmit, csak biztosította a felől, hogy perceken belül a helyszínen lesz.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – jött az első kérdés, ami eszébe jutott, mire Bryan ravaszul pillantott rá.

- Megvannak a módszereim – válaszolta sejtelmesen, Elizabeth pedig mindent tudón húzta fel szemöldökét.

- Lelested a papírról, amire írtam, igaz? – tapintott rá a lényegre azonnal, és abból, hogy a férfi továbbra is csak sejtelmesen mosolygott, tudta, hogy igaza van. – Ez az egész, ami itt történt… elég… hogy is mondjam… gyerekes volt a részedről – somolygott a doktornő, mire az, könnyedén vonta meg vállait.

- Szerintem inkább agyafúrt és ravasz tervet eszeltem ki – húzta ki magát büszkén, és szemében vidámság szikrái csillogtak, amivel csak még inkább emlékeztette a nőt a 10 évvel korábbi Bryan Cassidy-re. – Sietnünk kell – nézett karórájára a férfi, és amikor Elizabeth értetlenül ráncolta össze szemöldökét, folytatta – Greg perceken belül rájön, hogy tévedés történt, és visszajön. Addigra el kell tűnnünk!

- Tessék? Megőrültél? – hökkent meg Elizabeth, miközben zavartan nézett körbe az étteremben, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a vendégek már egyáltalán nem figyelnek rájuk – nem állhatok fel csak úgy, és hagyhatom faképnél Greg-et! – rázta meg fejét lassan, annak ellenére, hogy szíve szerint, pontosan ezt tette volna.

- Ó, értem! – bólogatott Bryan megértőn – el is felejtettem! Tiltja az elit etikett! Bármilyen szörnyen érezzük is magunkat, a látszat a legfontosabb! Hiszen, hogy nézne az ki, hogy itt hagysz egy Greg-félét, és velem távozol egy ilyen puccos helyről – villant keserűség a tekintetében, mire Elizabeth nagyot sóhajtott.

- Nem erről van szó – nézett mélyen a szemébe őszinte, nyílt tekintettel, és csak remélte, hogy Bryan sosem gondolná róla, hogy neki bármit is jelent a pénz, vagy a társadalmi ranglétra. Úgy tűnt a férfi hisz neki, mert bólintott.

- Rendben! Akkor gyere velem! – nyújtotta felé kezét, és várakozón nézett rá, Elizabeth pedig esze és szíve között őrlődött. Tekintete a férfi arca és nyitott tenyere között vándorolt. Mindennél jobban szerette volna az estét szerelme társaságában tölteni, de túl nagy volt a kockázat, hogy valaki meglátja őket, és apja fülébe jut. – Nos, Dr. Harrison? Hajlandó felrúgni az illemet, és szembe menni az elvárásokkal? – húzta fel kihívón a szemöldökét Bryan, és ez volt az a pont, ami átbillentette a nőt kétségein, így józan esze tanácsának ellenére elmosolyodott, és mély levegőt véve helyezte kezét a férfiéba, aki boldogan mosolygott rá, és húzta ki maga után az étteremből sietős léptekkel. 20 perccel később ráérős tempóban sétáltak a belvárosban. A kellemes tavaszi idő felfrissítette a levegőt, a naptól átvette a műszakot a hold, és az világította meg az utcai lámpák fényét hiányoló kis utcákat. Elizabeth eltöprengett rajta, milyen rég volt már, hogy csak úgy, mindenféle cél nélkül bolyongott volna a kis városban. Az üzletek kirakatai fényárban úszva csábították be a vásárlókat kedvezményes áraikkal, míg itt-ott utcai ételárusok tűntek fel.

- Hogy vetted rá az őrmestert, hogy részt vegyen Greg átverésében? – törte meg a csendet Elizabeth, mire a mellette lépkedő Bryan megvonta vállát.

- Fülig beléd esett, szóval, nem került sok energiámba – mesélte elnéző mosollyal szája szegletében – szegény feje azt hiszi, ő Rómeó, te pedig Júlia – nevetett halkan, mire Elizabeth megtorpant, és meglepetten nézett fel rá, ő pedig magyarázatképpen fűzte hozzá – tudod, két ellenséges világ. A rendőrség, és a védőügyvédek. Azon dolgoznak, hogy megnehezítsék a másik életét.

- Igen – nevette el magát a nő is – romantikus – húzta el száját, miközben tovább indultak, és akaratlanul is arra gondolt, ennél találóbban nem is fogalmazhatott volna az őrmester, leszámítva, hogy az ő történetében Bryan volt Rómeó, és az akadályt nem a munkájuk, sokkal inkább származásuk jelentette, éppen úgy, ahogy Shakespeare történetében.

- Mire gondolsz? – nézte fürkészőn a nő arcát, Bryan, akinek feltűnt, hogy hirtelen milyen szótlanná vált.

- Csak arra, hogy már másodszor maradtam éhes miattad – hazudta látszólag sértett hangon, mert a világ minden kincséért sem árulta volna el, mi járt valójában a fejében. – Először, amikor megjelentél az irodámban, és munkára fogtál, pedig éppen vacsorát rendeltem volna magamnak – magyarázta tovább, mivel Bryan láthatólag nem értette bűnösségének okát. – Másodszor, amikor „megmentettél”. Szívesen megkóstoltam volna a steak-et – biggyesztette le szomorkásan ajkát, de a szemében pattogó vidám szikrák elárulták, hogy csak játszik a férfival, aki bűnbánó arcot vágva, hajolt meg előtte.

- Őszintén sajnálom! – játszotta túl Greg parodizálását, mire Elizabeth égnek emelte tekintetét – engedd meg, hogy kárpótoljalak egy vacsorával – ismételte meg annak korábbi szavait ugyanolyan fennhéjázó, múlt századot idéző stílusban, az ügyvédnő azonban hirtelen elkomolyodott.

- Egy feltétellel – szólalt meg halkan, mire Bryan is komolyan nézett vissza rá. A nő hangjából érezte, hogy most nincs ideje a tréfának, és feszült figyelemmel várta a folytatást – ma este nem akarok Harrison lenni! Önmagam szeretnék lenni, elvárások, szabályok nélkül… - tette hozzá vadul dobogó szívvel, mialatt kibontotta a haját, és hagyta, hogy a szőke, hullámos fürtök a vállára omoljanak, mire Bryan bólintott, és a látványtól megbabonázottan, halványan elmosolyodott, anélkül, hogy tudta volna, mit jelentenek a szavak.

- Rendben – fogta meg a nő kezét finoman – ez esetben, bízd rám magad – kacsintott rá vidáman, megtörve a feszültséget, Elizabeth pedig megkönnyebbülten adta át magát a pillanatnak. Úgy érezte, mindazok után, amin keresztülment az elmúlt években, jár neki egyetlen este, amikor elfelejti az apját, elfelejti, hogy tilos közel engednie magához a mellette lépkedő férfit, akinek kézfogásából annyi biztonság áradt, hogy minden akadály leküzdhetőnek tűnt. Talán éppen ezért hitte 20 évesen is, hogy ők ketten felvehetik a harcot apja ellen, most azonban szilárdan eltökélte, hogy nem gondol erre. – Itt is vagyunk – torpant meg hirtelen Bryan egy kis boksz előtt, mely fölött a neontábla élénken villogó betűkkel hirdette, hogy itt kapható a város legfinomabb hamburgere. Néhány perc múlva már békésen falatoztak egymással szemben állva egy asztal mellett, és kortyolták a hideg üdítőt mellé, Elizabeth pedig élvezettel harapott bele a jól fűszerezett húsba, mely könnyedén omlott el szájában, megbizseregtetve ízlelőbimbóit. Az idejét sem tudta, mikor evett utoljára ilyen jóízűen, vagy egyáltalán mikor vett magának utoljára gyors ételt, de ma este mindent pótolni akart, amit az elmúlt 10 évben kihagyott.

- El tudom képzelni, milyen látványt nyújthatok ebben a ruhában egy streetfood étkezde előtt – mosolygott öniróniával Elizabeth, mire Bryan látványosan végigmérte.

- Ha feszélyez, nyugodtan vedd le – javasolta komisz tekintettel – engem nem zavarna – tette hozzá látszólag könnyedén, mire Elizabeth kihívón harapta be alsó ajkát, és elégedetten nyugtázta, hogy Bryan szájában megáll a falat, amit addig rágcsált.

- Nem is tudom… - ráncolta össze szemöldökét, mintha valóban elgondolkodna a lehetőségen – nem lennék túl alulöltözött egy szál csipkés fehérneműben? – kérdezte aggodalmas hangon, miközben szája sarkában mosoly bujkált. – A melltartóm selyemből van, és a ruha kivágása miatt épphogy csak takarja a… - húzta tovább a férfi idegeit, aki nagyot nyelt, és szaporábban lélegezve nyalta meg kiszáradt ajkát, ahogy elképzelte az előtte állót az említett ruhadarabban, mialatt tekintetével követte az ügyvédnő ujját, ahogy lassan végighúzza a V-kivágás vonalán.

- Hagyd abba! – kérte mélyet sóhajtva, elvágva a mondat folytatását, mire Elizabeth vidáman kacsintott rá – veszélyes nő vagy – mormogta Bryan, mialatt hatalmasat kortyolt kólájából, a nő pedig követve példáját, megvonta a vállát.

- Igen, mondták már – bólintott egyetértőn, és önfeledten nevetett fel, amikor meglátta Bryan elgyötört arckifejezését. A vacsora további részében kedélyesen beszélgettek filmekről, zenéről, ráfeledkeztek az utcán sétáló párocskákra, kutyájukat futtató idősebbekre, vagy a családokra, akik meghitt nyugalomban rótták a város utcáit. Amikor végeztek, Bryan kérdőn nézett a nőre, miközben kidobta vacsorájuk maradékát.

- Készen állsz a következő programra? – kérdezte huncut csillogással a szemében, mire Elizabeth gyanakvón nézett vissza rá.

- Mire készülsz? – kérdezte cseppnyi aggodalommal a hangjában, de Bryan nem válaszolt, csak ismét kézen fogta, és abba az irányba indult vele, amerre a családokat látták sétálni. – Bryan! – nevetett fel hitetlenkedve a nő, amikor meglátta, hogy a férfi egyenesen a vidámpark felé vezeti, mely a városka melletti folyóparton épült, és tavasztól őszig várta a családokat. A villódzó fények, a hangos zene, a különböző sátrak, ahol célba lőhettek, dobhattak értékes jutalomért a látogatók, harsányan invitálták egyre beljebb a népet. A körhinta és a dodgem túlságosan vonzó volt ahhoz, hogy a gyerekek ellen tudjanak állni neki, míg a hatalmas óriáskerék a szerelmespárokat csábította egy kis romantikára a felhők közé, ahonnan tökéletes látvány tárult eléjük a kivilágított városra. Bryan egyenesen a pénztárhoz lépett, de amikor két jegyet akart váltani, és zsetonokat kért, Elizabeth megfogta a karját, és hátrébb húzta – nem vagyunk már kamaszok, kinőttünk ebből! – figyelmeztette elnéző mosollyal, de Bryan magabiztosan nézett rá.

- Megegyeztünk, hogy rám bízod magad, emlékszel? – húzta fel kérdőn szemöldökét, majd azonnal folytatta – le merném fogadni, hogy legalább 10 éve nem jártál itt – idézte fel első közös randevújukat, melyet aztán számtalan követett. – Ugyan már, Liz! Azt mondtad, önmagad akarsz lenni! Bízz bennem! Én tudom, ki vagy! – nézett komolyan a szemébe, mire Elizabeth nagyot nyelt, végül megadón bólintott. Az este további részében el kellett ismernie, hogy helyesen döntött, amikor háttérbe szorítva kétségeit, átadta magát a szórakozásnak. Bryan-nel szinte az összes standot kipróbálták, célba lőttek, ahol természetesen a férfi az összes pálcikát eltalálta, az árus legnagyobb bosszúságára, mely csak még nagyobb lett, amikor meglátta a férfi oldalán a jelvényt. Az ajándékot, egy hatalmas plüss medvét Elizabeth egy, a stand mellett sírdogáló kislánynak adta, aki nem kapott ajándékot, és akinek hiába igyekeztek elmagyarázni szülei, miért nem választhat a plüssök közül. A vacsorára evett hamburger után fagyit vettek, kipróbálták a körhintát, felültek az óriáskerékre, miközben régi történeteket elevenítettek fel, és rengeteget nevettek. Elizabeth-nek egy percre sem jutott eszébe az apja, vagy az ügyvédi iroda, sem Abe Hunter. Ismét 20 éves volt, gondtalanul és felhőtlenül boldog, mintha vakáción lenne az egyetemről, és kiélvezte minden percét annak, hogy Bryan-nel lehet. Miközben a vattacukor maradékát csipegették, egy zsákbamacska árus mellett haladtak el, Bryan pedig odalépett. - Kettőt kérek! -–nyújtotta át a pénzt, mialatt Elizabeth kidobta a pálcikát, ami a vattacukorból maradt, és kíváncsian lépett a férfi mellé – lássuk, mennyire vagyunk szerencsések – adta át a nőnek az egyik csomagocskát, míg a sajátját izgatottan kezdte kibontani. Amikor meglátta tartalmát, hangosan felnevetett. Egy kulcstartó volt benne, amelyen az „I love Minnesota” felirat díszelgett – azt hiszem, a bilincskulcsaimra teszem – humorizált kissé csalódottan, majd érdeklődve fordult Elizabeth felé, aki némán tartotta kezében az ajándékot, melyet a saját zsákbamacskája tartalmazott.

Jogodban áll szeretni 21. rész

21. rész

Egy órával később Elizabeth-nek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy az elegáns étteremben, ahol Greg helyet foglalt, ne lehessen leolvasni arcáról, milyen halálosan untatja vacsorapartnere. Annak ellenére, hogy a hely varázslatos volt, a fehér abrosszal letakart asztalok közepén lágy gyertyafény teremtett romantikus hangulatot, a terem végében egy zongorista játszott andalító zenét, a pincérek maximálisan udvariasak voltak, és az ételek is ízletesnek tűntek, Elizabeth alig várta, hogy véget érjen az este, ami épp csak az imént kezdődött. Greg nem győzte dicsérni magát, amiért sikerült helyet kapnia, miközben többször is elmondta, Jack milyen boldog lenne, ha tudná, hogy lánya mégis elfogadta a meghívást. Az este alatt egyszer sem került szóba Elizabeth munkája, vagy érdeklődési köre, folyamatosan csak önmagáról beszélt, amivel csak még nyilvánvalóbbá tette a nő számára, hogy esze ágában sincs megismerni őt, egyszerűen csak eszköz ahhoz, hogy még közelebb kerüljön Jack Harrison-hoz. A férfi elvárja, hogy udvaroljon neki, amaz pedig hűséges ölebként teljesíti a kötelességét. Ettől a gondolattól Elizabeth még inkább kezdte utálni azt, hogy itt ül.

- Tudod, azt kell mondanom, helyesen döntöttél – tanulmányozta az étlapot Greg kissé megemelt fejjel, miközben felpillantott az előtte ülő nőre, aki ugyancsak elmerült az ételek tanulmányozásában, annál is inkább, mivel borzasztóan éhes volt már. – Anyagilag mindent meg tudok adni neked! Jack is egyetért velem abban, hogy tökéletes párost alkotnánk!

- Szeretnél inkább vele vacsorázni ma este? – kérdezte szúrósan Elizabeth, mivel elege volt már belőle, hogy a férfi minden második mondatába beleszövi az apját, mire Greg meglepetten pislogott rá, majd nevetni kezdett. Bántóan éles, magas hangon kacarászott, ami inkább a hiénákra emlékeztette az ügyvédnőt, és azonnal megfogadta, a továbbiakban semmit nem mond, ami újabb nevetésre késztethetné a férfit.

- A te társaságod elég nekem, köszönöm – hajtotta le fejét színpadiasan túljátszva magát Greg, mire Elizabeth égnek emelte tekintetét, ő pedig tovább beszélt – az apám hamarosan nyugdíjba megy, akkor én veszem át a céget. Mit szólsz? Alig múltam 35 éves, és máris elnök leszek egy vállalatnál! – dicsekedett nagyképűen – tudod, hogy jutottam el idáig? – kérdezte, mire Elizabeth elhúzta a száját.

- Szerintem, kész csoda – jegyezte meg gonoszkodva, de Greg annyira el volt foglalva önmaga tömjénezésével, hogy fel sem figyelt rá, csak tovább beszélt.

- Fogalmad sem lehet róla, milyen keményen kellett dolgoznom, hogy bebizonyítsam apámnak, méltó vagyok a helyére – panaszkodott siralmasan szánalmas hangon – erről jut eszembe, mit is csinálsz egész pontosan? Apád valami olyasmit mondott, hogy egy csapat nyomorultat istápolsz – húzta el száját undorodva és arcán látszott, a hideg is kirázza a gondolattól, hogy valaha köze legyen a város szegényebb rétegéhez.

- Non-profit ügyvédi irodát vezetek, és ellátom a védelmét olyanoknak, akiknek nem lenne elég pénzük, hogy megfizessenek egy ügyvédet – felelte látszólag nyugodt hangon, miközben érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Azt, hogy apja nem repesett a boldogságtól, amiért ezt a munkát választotta, még el tudta viselni, de nem volt hajlandó ugyanazt a kritikát végighallgatni egy olyan embertől, aki az apja segítségével végezte el az egyetemet, és csupán azért ülhetett be az alelnöki, majd az elnöki székbe, mert profi módon tudott simulni a megfelelő helyeken.

- Non-profit?? – hökkent meg látványosan Greg – úgy érted… ingyen dolgozol?? – rázkódott meg, és Elizabeth éppen levegőt vett, hogy válaszoljon, de esélye sem volt, mert a férfi folytatta – ne aggódj, édesem, amint összeházasodtunk, nem kell ezt tovább csinálnod! Megígérem neked, hogy rá sem kell nézned többé azokra a csóró gettó töltelékekre, akikre szakosodtál! – fogadkozott, mire az ügyvédnő mérgesen vonta össze szemöldökét.

- Tisztázzunk két dolgot, Greg! – vett mély levegőt, így próbálva csillapítani mérgét – először is, használd a nevemet! Elizabeth! Nem fog elkopni, ha így szólítasz a továbbiakban! - szögezte le határozottan, mert már képtelen volt tovább elviselni, hogy a férfi becézgeti. – Másodszor, én választottam ezt a fajta munkát, és…

- Hát persze! Fiatalon az ember idealista, és azt hiszi, meg tudja változtatni a világot - legyintett lekicsinylő hangon a férfi – de hidd el, sokkal jobb lesz neked, ha inkább a háttérbe húzódsz, és engem támogatsz. Biztos vagyok benne, hogy abban is nagyon jó vagy. Ha minden áron ragaszkodsz ezekhez a senkikhez, majd létrehozunk egy alapítványt, és vezetgetheted azt! – kacsintott öntelten a nőre, mire az érezte, hogy már csak egyetlen szikra kell, hogy robbanjon – mellettem semmiben nem szenvedsz majd hiányt, ígérem. Persze, ez azzal jár, hogy kevesebb időt tudok tölteni a jachtomon, de valamit valamiért, nem igaz? – nevetgélt bizalmaskodva – tetszik az öltönyöm? – váltott témát hirtelen, miközben kezével végig simított halszálkás mintájú, sötétkék öltönyén, melyhez bordó inget, és színben hozzá passzoló nyakkendőt viselt. Elizabeth nem tudta, mit válaszolhatna, mert bár a ruha elegáns volt, Greg-en úgy állt, mintha két számmal nagyobb lett volna, mint a férfi, amaz azonban nem is várta meg a választ – eredeti Armani! Ha az embernek van pénze, miért ne élhetne jól! Micsoda véletlen! Nem is tudtam, mit fogsz felvenni, mégis hozzád öltöztem! – nevetett fel megint ugyanazzal az irritáló nevetéssel, mint korábban, miközben tekintete végig futott a nő sötétkék egészruháján, melynek V-kivágása sejtelmesen irányította rá a figyelmet telt kebleire, és amely tökéletesen követte karcsú testének vonalát. – Két szép ember, amikor találkozik – sóhajtott szentimentális hangsúllyal Greg, miközben felemelte boros poharát, és a nő felé tartotta. – Igyunk a közös jövőnkre! – mondott tósztot, és figyelmét elkerülte, hogy Elizabeth nemcsak, hogy nem fogta meg poharát, de az asztal alatt, rezgő mobilját vette elő éppen táskájából, és összeráncolt szemöldökkel, döbbenten olvasta az sms-t, mely érkezett. „Milyen a vacsora?” – kérdezte az ismeretlen a nőtől, mire Elizabeth válasz nélkül nyomta ki a telefont, és megpróbált a pincérre figyelni, aki megérkezett, hogy felvegye a rendelést. Biztos volt benne, hogy Martha kíváncsiskodik, bár azt nem értette, miért nem írja ki telefonja a számot. Greg a tőle megszokott módon, figyelmen kívül hagyta a nőt, és elsőként rendelt, miközben azt sem vette észre, hogy a pincér először Elizabeth felé fordult, akinek ismét jelzett a készülék, ő pedig kíváncsian nyitotta meg az üzeneteket. „Innen elég unalmasnak tűnik” – olvasta döbbenten Elizabeth a sorokat, melyből egyértelműen kiderült, hogy bárki is küldte őket, az nem Martha volt, de az étteremben lehet, és éppen őket figyeli. Miközben Greg továbbra is folytatta önmaga dicséretét, ódákat zengve arról, miért érdemli meg mindenki másnál jobban apja után az elnöki széket, az ügyvédnő már meg sem próbált úgy tenni, mintha érdekelné, amit mond. Tekintetével körbe járta az éttermet, és a titokzatos sms-írót kereste, de telefonjának újabb pittyenése megakadályozta benne. „Segítsek? A bárpult körül keress!” – olvasta izgatottan, és tekintetét azonnal arra fordította, szíve pedig kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, hogy a félhomályban Bryan mosolyog rá. „Ha ki kell menteni, csak szólj! Abban jó vagyok!” – jött az újabb üzenet, mire Elizabeth elnyomott egy mosolyt, és megkeresve Bryan tekintetét, éppen nemet intett volna a fejével, amikor megint üzenetet kapott. „Rendben, ezt jelnek veszem!” – olvasta és fogalma sem volt róla, mire számíthat ezek után, mégis azt vette észre, hogy egyre szélesebben mosolyog, és kíváncsian várja, hogyan akarja kimenteni szorult helyzetéből Bryan. Eközben Greg-et annyira lefoglalta öntömjénezése, hogy észre sem vette, a vele szemben ülő nő egyáltalán nem hall meg semmit abból, amit mond, sőt, azt hitte, neki sikerült mosolyt csalnia az arcára, így tovább folytatta anekdotáit az egyetemi évekről, mialatt Elizabeth tekintete összeolvadt a nyomozóéval, aki vidáman mosolyogva mutatott órájára, így jelezve, hogy csak percek kérdése, és az ügyvédnő megszabadulhat unalmas partnerétől. Elizabeth hitetlenkedve rázta meg fejét, és némán artikulált nemet ajkával, de Bryan csak kihívón húzta fel szemöldökét, majd az ajtó felé fordult, ahonnan egy fekete rendőregyenruhás férfi érkezett, akiben a doktornő azonnal felismerte Mac-et, azt a fiatalembert, akivel az őrsön találkoztak, amikor meglátogatta Abe Huntert.

- Greg Fulton? – állt meg mellettük hivatalos arckifejezéssel a férfi, kihúzott, egyenes testtartással, miközben jobb keze fegyvertáskáján pihent. A megszólított meglepetten nézett fel a magas férfira, majd nagyot nyelve bólintott. – Az öné a 838-WKT minnesotai rendszámmal rendelkező, fehér Mercedes Cabrio? – jött a következő kérdés a tiszttől, miközben sandán Elizabeth-re pillantott, és egy fél mosolyt küldött felé, miközben amaz elkerekedett szemekkel nézte a jelenetet.

- I…igen – dadogta Greg ijedten, majd hirtelen kifutott a vér az arcából, és magas hangon kiáltott fel – az az én kocsim! Csak nem történt vele valami? – kapta szája elé kezét olyan rémülettel a hangjában, mintha egy közeli hozzátartozójáról lenne szó, mire az egyenruhás bólintott.

- Tilosban parkol – közölte rosszalló hangon, majd hideg tekintettel tette hozzá – fel kell szólítanom, hogy azonnal vigye el onnan a gépkocsiját, vagy kénytelen leszek vontatót kérni, elszállíttatni, és megbírságolni! – jelentette ki megmásíthatatlan hangon, mialatt az étteremben már egyre többen figyelték a jelenetet, Elizabeth pedig azonnal Bryan-t kereste, aki vidáman figyelte az eseményeket, és amikor tekintetük találkozott, elégedetten emelte rá poharát.

- De kérem! Micsoda eljárás ez! – háborgott Greg – határozottan emlékszem, hogy az ékszerbolt előtt tettem le az autómat, alig pár saroknyira innen, és nem volt megállni tilos tábla a környéken! – vitatkozott tovább a férfi, miközben Elizabeth szánakozva nézett végig rajta. Nem értette, hogy nem esik le a másiknak, hogy ez az egész nem életszerű. Hogyan is jelenhetne meg egy járőr, hogy felszólítsa, vigye el a kocsiját? Más esetben kap egy büntetőcédulát, és kész. Greg sem gondolhatta komolyan, hogy minden alkalommal megkeresik az autó tulajdonosát és kérvényt nyújtanak be. Mivel azonban neki éppen kapóra jött Bryan csele, hogy megszabaduljon a férfitól, kényelmesen hátradőlt, és úgy döntött, páholyból élvezi a jelenetet.

- Jól értem, hogy ellenáll egy rendőri intézkedésnek? – vonta össze szemöldökét fenyegetőn a járőr, mire Greg azonnal meghunyászkodott, és mindkét kezét felemelve próbálta csillapítani a kedélyeket.

- Na, jó! Lépjünk egyet hátra, és nyugodjunk meg – vett mély levegőt, majd segélykérőn pillantott a vele szemben ülő nőre – Édesem, segítenél? – kérte behízelgő hangon, mire a nő kérdőn húzta fel szemöldökét, amaz pedig, megköszörülte torkát – Elizabeth… kérlek! – szűrte fogai között kínosan feszengve, az ügyvédnő azonban, sajnálkozva tárta szét karját.

- Sajnálom, Greg! De mint azt voltál szíves kifejteni, én a csóró gettó töltelékekre szakosodtam. Bolti lopás, bandázások, késelések, fegyveres rablás – sorolta a legtöbb vádat, ami szembe jött vele munkája során. – Tilosban parkolással még nem volt dolgom, tekintve, hogy ők inkább gyalog járnak – tette hozzá hamiskás mosollyal, és bár Greg szóra nyitotta a száját, válaszolni nem volt lehetősége, mert a járőr egy mozdulattal húzta ki vele együtt a széket, és elég volt belenézni szigorú szemeibe ahhoz, hogy a férfi, gondolkodás nélkül kövesse. Amint távoztak, Elizabeth halkan nevetni kezdett, és élvezettel kortyolt bele a fehér borba, melyet korábban rendelt, amikor Bryan jelent meg asztala mellett.

Jogodban áll szeretni 20. rész

20. rész

Elizabeth a másodperc tört része alatt távolodott el a férfitól, és szinte ugyanabban a pillanatban meg is bánta gyengeségét. Miközben azon törte a fejét, hogyan tudatosíthatná Bryan-ben, hogy ez soha többé nem történhet meg újra, annak ellenére sem, hogy szíve még most is majd’ kiugrott a helyéből, és mindennél jobban vágyott a folytatásra, nyílt az ajtó, és Martha dugta be az orrát.

- Reméltem, hogy megzavarok valamit – húzta el a száját csalódottan, amikor meglátta, hogy Bryan az asztal mögött ül, Elizabeth pedig az ablak előtt áll, majd szemét összehúzva, gyanakodva nézett végig a fiatalokon, végül mindent tudó mosolyra húzta ajkát. – A radarjaim azt jelzik, hogy éppen készülőben volt valami, szóval azt hiszem, jobb, ha megyek – kacsintott rájuk, mire az ügyvédnő megkerülte az asztalt, és karba font kézzel állt meg előtte, észre sem véve, hogy ezzel tökéletes lehetőséget adott a nyomozónak, hogy megcsodálhassa formás fenekét a szoknyában, és hosszú lábait.

- Fogd vissza a radarjaidat, Martha, és mondd el, amiért jöttél – igyekezett még csírájában elfojtani a nő fantáziáját, mire az legyintett.

- Semmi olyan, ami ne érne rá később – igyekezett kifelé az ajtón, amivel csak azt érte el, hogy Elizabeth gyanakodni kezdett.

- Martha! – állította meg határozottan, mire az, lassan megfordult, és amikor tekintete találkozott a szigorúan rászegeződő kék szemekkel, bosszúsan sóhajtott.

- A sápadt egér keres a kettesen – morogta durcásan, és fogalma sem lehetett róla, hogy éppen mentőövet dobott a doktornőnek, aki azonnal tudta, itt a lehetőség, hogy úgy szakadjon el Bryan-től, hogy ne kelljen magyarázkodnia.

- Felveszem, köszönöm! – lépett azonnal a telefonhoz, kerülve a férfi pillantását, mire Martha rosszallón csóválta meg fejét, és elhagyta az irodát, miközben arcára volt írva véleménye – Greg? Már vártam a hívásod! – köszöntötte teljesen más hangnemben, mint, amikor apjánál találkoztak, és úgy tűnt, ezt a vonal túl végén várakozó üzletember is észrevette, mert néhány másodpercig csend honolt, majd torkát megköszörülve talált ismét magára.

- Elizabeth drágám! Ígéretemhez híven, felhívlak, hogy ismét megpróbáljalak elcsábítani egy vacsorára – szólt bele dallamos hangon, amitől az ügyvédnőnek fordult egyet a gyomra, de leküzdve a nyelve hegyére kívánkozó gúnyos megjegyzést, mély levegőt vett, és bólintott.

- Elfogadom a meghívást – préselte ki magából udvariasan, mire Bryan hitetlenkedve csóválta meg fejét.

- Tényleg? – hökkent meg a beleegyező választól Greg, majd azonnal összeszedte magát, és magabiztosan folytatta – tudtam, hogy előbb-utóbb megjön az eszed, édesem – jegyezte meg öntelten, mire Elizabeth megcsikorgatta fogait.

- Éppen most ment el – bukott ki belőle akaratlanul, miközben fél szemmel látta, hogy Bryan pakolni kezdi az aktákat.

- Hogy mondtad? – kérdezett vissza meglepetten, mire nyugalmat erőltetve magára, hátat fordított a férfinak, és úgy válaszolt.

- Éppen most ment el az ügyfelem, szóval még haza kell mennem, átöltözni – magyarázta ki magát okosan, és úgy tűnt, sikerrel járt, mert Greg megértőn hümmögött a vonal végén – foglald le az asztalt és találkozzunk az étteremnél, mondjuk egy óra múlva, ha neked is megfelel.

- Hát persze, édes – becézte tovább a nőt, aki érezte, ahogy minden sejtje tiltakozik nemcsak a férfi, de a közös vacsora ellen is. Mégsem engedhette, hogy Bryan hiú reményeket tápláljon kettejükkel kapcsolatban, és úgy gondolta, az egyetlen módja, hogy kiábránduljon belőle, ha azt hiszi, a Greg-félék vonzzák. Szilárdan hitte, hogy ha az esélyét is meggátolja annak, hogy még egyszer ilyen közel kerüljenek egymáshoz, akkor az ügy lezárása után könnyedén tudnak búcsút inteni egymásnak, anélkül, hogy Jack Harrison-nak be kellene avatkoznia. – A Carpe Diem-ben várlak – diktálta le a címet a férfi, kizökkentve ezzel Elizabeth-et a gondolataiból, ő pedig gyorsan lefirkantotta azt egy lapra. – Már alig várom.

- Ott találkozunk – köszönt el a nő, figyelmen kívül hagyva az utolsó megjegyzést, majd bontotta a vonalat, éppen akkor, amikor Bryan már megkerülte az asztalt, és indulásra készen állt meg az ajtó előtt.

- Holnapra lefuttatom Gilmore-ékat, és átdobom a címüket – szólalt meg hivatalos hangon Bryan, mely egyértelmű jel volt Elizabeth számára, hogy a terve bevált, és a férfi elhitte, hogy Greg és közte alakulhat valami. Most mégsem értette, miért nem könnyebbült meg ettől, vagy miért nem érezte jól magát a győzelemtől. Sokkal inkább fájt neki, amiért Bryan olyan könnyen elhitte róla, hogy a Greg-félék egy kicsit is felkelthetik az érdeklődését. – Ott találkozzunk, vagy menjek érted? – kérdezte, elszakítva ezzel fájó gondolataitól a nőt, mire az, nagyot nyelt, és megrázta fejét.

- Inkább a saját kocsimmal megyek. Utána még lesz egy kis dolgom – felelte látszólag könnyedén, mire Bryan bólintott, mielőtt azonban elindult volna, még hátrafordult.

- Tudod, Liz, ahhoz, hogy távol tarts magadtól, többre lesz szükség, mint egy kényszer vacsorára egy ficsúrral, akit szíved szerint a pokolba kívánsz – jegyezte meg mosolyogva, és amikor Elizabeth szemei meglepetten kerekedtek el, folytatta – de értékelem az igyekezetedet – tette hozzá, mire az ügyvédnő mérgesen húzta össze szemét, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni az öröm szikráit, melyek fellobbantak szívében, amiért Bryan átlátott rajta.

- Honnan veszed, hogy… - fogott volna bele, de Bryan megvonta a vállát. Ugyan hazugság lett volna azt állítania, hogy nem lepődött meg, amikor meghallotta, milyen udvariasan, már-már kedvesen beszél Elizabeth a férfival, de elég volt csak egyszer rápillantania arcára, és felidéznie, hogyan remegett meg karjai között a rövid, leheletnyi csók alatt, hogy tudja, őt akarja távol tartani magától. Bár arról fogalma sem volt, miért tiltakozik ennyire maguk ellen, amikor egyértelműen érezte, hogy vonzódik hozzá, de azok után, amit Maggie mondott neki, kizártnak tartotta, hogy elengedje ismét szerelmét.

- Szerencsére ügyvédnek sokkal jobb vagy, mint színésznek – válaszolta nyugodtan, miközben közelebb sétált a nőhöz, és elégedetten állapította meg, hogy ennyi is elég volt ahhoz, hogy az idegesebb legyen.

- Gondolj, amit akarsz – húzta ki magát büszkén az ügyvédnő, majd egy lépéssel kisiklott az útjából, és magabiztosan állt meg az ajtó mellett – holnap találkozunk Gilmore-éknál – tette hozzá, így jelezve a férfinak, hogy hagyja el az irodát, mire az, bólintott. Alig távozott, Elizabeth nagyot sóhajtva engedte ki a tüdejében benntartott levegőt, és könnyekkel a szemében hanyatlott le bőrfoteljébe. Sokáig azonban nem volt ideje szomorkodni, mert rögvest nyílt az ajtó, és Martha viharzott be rajta.

-  Egyszerűen nem hiszlek el, te lány! Képes voltál egy ilyen fél Istent hazaküldeni, miközben annak a felfuvalkodott hólyagnak meg elfogadtad a meghívását! – háborgott, mialatt körbejárta az irodát, és mint egy precíz bejárónő pakolgatta vissza helyükre a székeket, és igazította meg a kis vázát az asztal közepén.

- Hallgatóztál? – kérte számon a nőt Elizabeth, mire az, ártatlan arccal nézett vissza rá.

- Természetesen! – vallotta be minden szégyenérzet nélkül, majd azonnal folytatta – másképp, honnan tudnám meg a dolgokat! Te sosem mondasz nekem semmit!

- Arra még nem gondoltál, hogy azért, mert nem tartozik rád? – kérdezte bosszúsan az ügyvédnő, holott sokkal inkább magára volt mérges, semmint a titkárnőjére. Bosszantotta a tudat, hogy bár az apja házában ellent tudott mondani az idős Harrison-nak, végül mégis az lett, amit apja akart. Bryan-t eltávolította a közeléből, és Greg-gel vacsorázik, ami egyaránt volt övön aluli ütés önérzetének, és fájdalmas a lelkének. Noha azt gondolta ez idáig, hogy felvértezte magát Jack minden mocskos eszköze ellen, be kellett látnia, hogy még mindig maradt gyengepontja.

- Ilyen fel sem merült bennem – rázta meg fejét Martha, amitől haja heves mozgásba kezdett fején – én a helyedben lemondanám a vacsorát, és felhívnám a nyomozót! – javasolta már-már parancsolón, mire Elizabeth elnézőn mosolyodott el.

- Ez ennél egy kicsit bonyolultabb, Martha – válaszolta szomorkásan, ami a nő figyelmét sem kerülte el, mert hirtelen eltűnt a szeleburdiság, és anyai aggodalomnak adta át helyét arcán, ahogy közelebb sétált.

- Ha tudok segíteni… - fogott volna bele, de Elizabeth megrázta a fejét, és pillanatok alatt tűnt el minden érzelem az arcáról.

- Köszönöm, de jól vagyok! – húzta ki magát, majd kabátját leemelve a fogasról, kézbe vette táskáját és az ajtó felé indult – holnap csak délután jövök be, az összes délelőtti időpontomat mondd le, kérlek! Mrs. Hammond-ot értesítsd róla, hogy a fia pénteken kijöhet az előzetesből, ejtették a vádat, de üzenem, hogy ha a barátnője azt mondja, tűnjön el az életéből, az nem azt jelenti, hogy üzeneteket írjon, 10 percenként felhívja, és sátrat verjen a házuk elé, mert az már kimeríti a zaklatás fogalmát! – utasította titkárnőjét határozottan, és Martha-nak elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy tudja, ismét visszatért a kemény, acélos ügyvédnő, az a páncél, amit mindenki előtt viselt, és ami mögé szinte képtelenség volt bejutni. Miután a nő bólintott, így jelezve, hogy teljesíti, amit főnöke kért tőle, Elizabeth elhagyta az irodát, Martha azonban még percekig nézett utána az üres folyosón.

- Édes gyermekem, dehogy vagy te jól – ingatta meg fejét szomorúan. Fogalma sem volt róla, mi lehet olyan bonyolult közte és a nyomozó között, de abban biztos volt, hogy tökéletes párt alkotnának.