Gyilkos kísérlet 28. rész

28. rész

Kate-nek csak egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy felfogja a férfi szavainak értelmét, és amikor ez megtörtént, hirtelen elöntötte a pulykaméreg. Mindkét kezével az asztalra csapott, és dühösen szikrázó szemekkel nézett a vele szemben ülő orvosra.

-          Ne hazudj a képembe, Gary! Azt akarod nekem bemesélni, hogy semmi közöd Loren halálához, amikor épp az imént vallottad be, hogy vastagon benne voltál a gyógyszerhamisításban?! – kiáltott ingerülten a férfira, aki az érzelemkitörés hevétől egy pillanatra kiesett nyugodt szerepéből, és olyan távol tolta a székét az asztalon tenyerelő nyomozótól, amennyire csak a bilincs engedte.

-          Nem azt mondtam, hogy semmi közöm a halálához, hanem azt, hogy nem én öltem meg! – tiltakozott hevesen a férfi, mire Kate szeme összeszűkült, így kényszerítve, hogy folytassa, neki pedig nem volt szüksége további motivációra – az én hibám, hogy meghalt. Nem kellett volna elmondanom senkinek, hogy mit tud, egyszerűen csak le kellett volna beszélnem róla…

-          Kinek mondtad el? – kérdezte most már higgadtabban Beckett, de továbbra is jég hideg hangon.

-          Donaldnak… - felelte halkan Gary, szinte erőtlen hangon.

-          A kórházigazgatónak? Donald Frost-nak? – kérdezett vissza Castle, mire az orvos bólintott, Kate pedig, gúnyosan fújtatva ült vissza a helyére, és a grimaszból, melybe arcának vonásai rándultak, jól kiolvasható volt, hogy egy szavát sem hiszi el a férfinak.

-          Igen – erősítette meg metajelzéseit Gary, majd kérdés nélkül tovább beszélt, immár Castle-nek, látva, hogy a nyomozó nem túl fogékony arra, amit mond – alig egy hónappal azután, hogy visszautasította a Tricelyd kísérletet, rájött, hogy én titokban megegyeztem Alan-nel. Megzsarolt. Azt mondta, vagy beveszem a buliba, vagy az orvosi kamara elé visz, és örülhetek, ha megúszom az engedélyem bevonásával.

-          Miért ment volna bele egy titkos kísérletbe, amikor nem bízott a készítményben? – szólalt meg most megint Kate, és hangjából érezhető volt a hitetlenkedés, de Gary azonnal felelt.

-          A pénz miatt. Hirtelen sokkal vonzóbb volt úgy a kísérlet, hogy saját zsebbe vándorolt a befolyt összeg, ráadásul adómentesen – válaszolta magától értetődő hangon, de Kate arcán látszott, hogy még mindig nem hisz neki, ezért folytatta – beleegyeztem, és neki ígértem a nyereség 30%-át, ő pedig, cserébe megígérte, hogy szemet huny felette. A gondok akkor kezdődtek, amikor bevallottam neki, hogy egy időre le kell állnunk, mert Loren megsejtett valamit… felszólított, hogy tüntessem el a színről, amit én úgy értelmeztem, hogy beszéljek vele. Erre azonban már nem került sor, mert meghalt – hajtotta le a fejét, és most először látszott arcán a bűnbánat, és a fájdalom a veszteség miatt. Kate összehúzott szemmel nézett a férfira, ajkán megvető grimasszal, majd becsukta az előtte heverő mappát, és indulni készült, Castle pedig, követte. Keze már a kilincsen volt, amikor Gary hangja megállította – Becks! Akkor… segítesz, ugye? – emlékeztette a nőt a kórházban tett ígéretére, amikor így próbálta rávenni, hogy elengedje a gyereket, mire Kate magabiztosan nézett vissza rá.

-          Egy gyufaszálat sem mozdítok érted, Gary, és tudod, miért nem? – hajolt most egész közel a férfihoz, annyira, hogy az láthatta az undor, és megvetés szikráit pattogni a zöld szemekben, miközben ő tovább beszélt – mert egy undorító, hazug patkány vagy, és egy szavadat sem hiszem el. Semmi nem utal arra, hogy Donald Frost-nak bármi köze lenne Loren meggyilkolásához! Amit itt előadtál, csak egy szánalmas próbálkozás arra, hogy megússz egy gyilkosságot, amit nem fogok hagyni! De lásd, mennyit jelent nekem a barátságod… - tartott egy pillanatnyi hatásszünetet a nő – megígérem, hogy elmegyek a kivégzésedre! – fűzte hozzá hideg tekintettel, mire Gary lehunyt szemmel nyelt egyet, Kate pedig, Castle-el a nyomában távozott. Amikor asztalához ért, ledobta a mappát, és fáradtan roskadt le a székre, jobb kezével végig szántott dús haján, majd ujjait összekulcsolva ajka előtt nézett a mellette ülő íróra, aki szokatlanul komolyan nézett rá – mi van? – kérdezte értetlenül, mire Rick nagy levegőt vett.

-          Azért utánanézhetnénk annak, amit mondott… - javasolta gyámoltalanul, mire Kate úgy nézett rá, mint egy őrültre.

-          Minek?! Egyértelmű, hogy hazudik, semmi bizonyítékunk nincs Frost ellen! Egyébként pedig, éppen te mondod ezt, aki nem hagyott békén azzal, hogy Gary a hunyó? – húzta fel a szemöldökét számonkérőn a nő, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Talán tévedtem… vagyis nem tévedtem, mert tényleg sáros, de lehet, hogy nem gyilkos… - vetette fel opcióként, mire Kate megrázta a fejét, ő pedig folytatta – Kate, tudom, milyen érzés, ha egy barát elárul… - fogott hozzá komoly hangon, és tekintetéből együttérzés sugárzott a nő felé – én is átéltem, emlékszel? De azt is tudom, hogy te olyan nyomozó vagy, aki nem tud lezárni egy ügyet addig, amíg minden nyomnak utána nem jár… - fűzte hozzá sokat sejtetőn, mire Kate egy darabig farkas szemet nézett vele, majd a nélkül, hogy a szemkontaktust megszakította volna, kiáltotta el magát.

-          Javi! – csendült fel határozottan a hangja, mire néhány másodperc múlva már Espo állt meg az asztala előtt – Ryan-nel futtassatok le mindent Donald Frost-ról, a New York Memorial igazgatójáról! – utasította a férfit, mire az értetlenül nézett vissza rá.

-          Minek? Scottdale a tettes, nem? – kérdezte meglepetten, mire Kate először az íróra nézett, aki várakozón pillantott vissza rá, majd ismét társához fordult.

-          Felmerült bennem néhány kérdés… csak tegyétek, amit kértem – jegyezte meg halkan, mire Javi megrántotta a vállát, de azonnal asztalához sietett, hogy teljesítse felettese kérését, Kate pedig, a pihenőbe ment, hogy egy frissen főtt feketével frissítse fel idegrendszerét.

Alig csészébe töltötte a csábítón illatozó, forró italt, amikor két erős kezet érzett meg a derekán, testében pedig azonnal érezte szétáramlani azt a nyugodtságot, melyet csak az író mellett érzett. Lehunyt szemmel támasztotta meg a hátát az izmos mellkason, miközben élvezte, hogy a férfi apró csókokkal hinti tele nyaka vonalát.

-          Nem gondolod, hogy ideje lenne… bocsánatot kérned? – kérdezte csibészes hangon, és Kate-nek ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy tudja, a férfi kópésan vigyorog hozzá, kék szemei pedig huncut várakozással vannak tele.

-          Miért is? – tett úgy, mint akinek fogalma sincs róla, miről beszél a férfi, mire Castle most maga felé fordította.

-          Azzal vádoltál meg, hogy csak azért akarom Gary-re kenni a gyilkosságot, mert féltékeny vagyok… - jegyezte meg látszólag durcásan, mire Kate kérdőn vonta fel a szemöldökét, de szája sarkában mosoly bujkált.

-          Talán nem voltál az? – kérdezte évődve, mire Castle még szorosabban vonta magához.

-          De igen, de ez most lényegtelen! A lényeg, hogy igazam volt! Sáros volt a fickó! - jelentette ki győzelemittas hangon Castle, mire Kate elhúzta a száját. Bár tudta, hogy a férfinak igaza van, a legkisebb porcikája sem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy ezt meg is mondja neki.

-          Te azt mondtad, hogy gyilkos! Ha Javi és Ryan talál valamit Frost ellen, akkor neked kell majd bocsánatot kérned tőlem! – fonta karjait a férfi nyaka köré Beckett, mire Castle határozottan rázta meg a fejét.

-          Egyáltalán nem kell bocsánatot kérnem tőled, hiszen igazam volt! – nyomta meg erőteljesebben az utolsó két szót az író, majd azonnal folytatta – ha nem is Gary a gyilkos, akkor is sáros volt az ügyben, és csak azért nyomult rád, hogy a tűz közelében maradhasson!

-          Miért olyan fontos neked, hogy igazad legyen? – kérdezte töprengő arccal a nyomozó, de választ már nem kaphatott, mert Ryan lépett be az ajtón, ők pedig olyan gyorsan rebbentek szét, mint a rossz gyerekek, akiket csínytevésen érnek a felnőttek. Ha Ryan észre is vett valamit a kis közjátékból, az sem arcán, sem szavain nem látszott.

-          Donald Frost négy éve igazgatja a kórházat. A magánélete tiszta, sehol egy folt, vagy gyanús momentum…

-          Látod? Mondtam, hogy ez csak Gary agyszüleménye – szólt közbe Kate unottan, mire Ryan felemelte az ujját.

-          De! A szakmai élete már nem ilyen hófehér! Mielőtt a New York Memorialba került, Michiganben dolgozott, ahonnan eltanácsolták az állásából. Egy kísérleti projekt vezetője volt, de a kórház vezetősége megtudta, hogy folyamatosan lenyúlta az alapítvány pénzét, valamint néhány beteg jelentette, hogy ismeretlen készítményeket írt fel nekik, amit csak nála tudtak beszerezni, patikákban nem. – folytatta Kevin az információk sokaságának átadását, mire Castle diadalittasan öklözött a levegőbe, Kate pedig lemondóan fújtatott.

-          Kérdezzük meg tőle, megtartotta-e ezt a jó szokását, megtoldva egy kis gyilkossággal – jegyezte meg kedvtelenül, majd asztalához sietett, és az íróval a nyomában indult, hogy kihallgassa az igazgatót.

Gyilkos kísérlet 27. rész

27. rész

Castle a pillanat tört része alatt döntött. Amíg Kate azzal volt elfoglalva, hogy szóval tartsa az orvost, ő felmérte a lehetőségeket. Ekkor akadt meg a tekintete a tűzjelzőn, mely tőle alig két méterre volt. Miközben Kate és az orvos szópárbajt vívtak egymással, ő lassan, centiméterről centiméterre araszolva került egyre közelebb a falhoz, és a kis piros négyzethez, majd amikor már csak a karját kellett kinyújtania, elrugaszkodott, és teljes erővel rántotta meg a kart, melynek nyomán hangos sziréna töltötte be a helyiség eddigi feszült csendjét, a mennyezetről pedig hatalmas cseppekben ontotta rájuk a vizet a beépített tűzoltó készülék. A hirtelen jött zavar elég volt ahhoz, hogy Gary összezavarodjon, és a rázúduló vízben próbálva nyitva tartani a szemét, igyekezett volna a lifthez, de Castle ebben a pillanatban ellökte előle a kisfiút, majd rávetette magát, és kiütve kezéből a fecskendőt, mely némán csúszott végig a fényesre suvickolt padlón, két erőteljes ütéssel szájon vágta az orvost, akinek ajkából azonnal kiserkent a vér. Kate szíve vadul dobogott mellkasában, miközben a zűrzavarban próbálta követni az eseményeket. Amikor meglátta, hogy az író ráugrik az orvosra, még levegőt is elfelejtett venni, de hiába próbált segíteni, nem volt tiszta célpont, így esélye sem volt. Szívéről mázsás súlyként gördült le az aggodalom nehéz terhe, amikor látta, hogy a kisfiú biztonságban érezve magát kuporodik anyukája ölébe, Castle pedig Gary fölött félig térdelve ütlegeli a lassan eszméletét vesztő orvost. Eltéve fegyverét, két lépéssel mellettük termett, és kezét finoman Rick vállára tette, aki abbahagyta a püfölést, és vigyorogva nézett fel rá.

-          Ez sokkal jobb, mint, amit reméltem! Persze, azért készültem egy kis szóbeli kárörvendéssel is, na, de semmi nem fogható ahhoz, hogy megüthettem! Igazán, Kate, ez kijárt neki tőlem, nem gondolod?– csillant huncutul a tekintete, mire Kate megforgatta a szemét, és amíg Castle felállt, ő is talpra rántotta az orvost, majd nem túl gyengéd mozdulattal vágta a falhoz, és tekerte hátra a karját, így kattintva rá a bilincset.

-          Gary Scottdale! Letartóztatlak illegálisan folytatott emberi kísérletek, és Loren Hillarys meggyilkolásának vádjával! Jogod van ügyvédet fogadni, de leginkább ahhoz van jogod, hogy most kussolj! – sziszegte a férfi fülébe Beckett, majd a kijárat felé tuszkolta, míg Castle arcáról törölgetve a vízcseppeket, fürgén követte.

Javi és Ryan asztaluk mellett üldögélve, döbbenten figyelték, ahogy a csurom vizes Kate és Castle, bilincsben hoz egy férfit, aki legalább olyan vizes, mint ők, tetejében pedig, arcán elmaszált vérfolt éktelenkedett, orvosi köpenye pedig nedvesen tapadt izmos felsőtestére. Kate egy mozdulattal adta át két egyenruhásnak a férfit, utasítva őket, hogy vigyék a kihallgató szobába, míg ő asztalához lépett, hogy kivegye belőle öltözőszekrénye kulcsát.

-          Scottdale? – mutatott kérdőn a korábban elvezetett orvos felé Ryan, mire Castle bólintott, Javi pedig értetlenül nézett vissza rájuk.

-          Idefelé beugrottatok egy medencés buliba? – csipkelődött teli szájjal vigyorogva, mire gyilkos pillantást zsebelhetett be főnökétől.

-          Hosszú! Megyek, átöltözöm, de őt – intett fejével Kate a kihallgató felé – hagyjátok meg nekem! – szűkült résnyire a szeme, mire Javiék sokatmondó pillantást váltottak – Castle! Neked is át kellene öltöznöd… - jegyezte meg a nő, végig futtatva pillantását az író vizes ruháján, mire ő bólintott – ha gondolod, valamelyik kolléga hazaugraszt…

-          Ne fáradj, Alexis hamarosan itt lesz egy váltás ruhával – jelentette ki magabiztosan, mire Kate bólintott és útját az öltözők felé vette.

-          Miért ilyen harapós? – kérdezte Javi Beckett felé intve fejével, mire Castle elhúzta a száját.

-          Nehezen viseli, hogy egy régi szerelméről kiderült, hogy pszichopata. Mondjuk úgy, mintha ötvöznénk Dr. Mengele-t, és… - ráncolta össze szemöldökét gondolkodva, hogy a legtalálóbb hasonlatot találja meg, de nem jutott a végére, mert Ryan közbeszólt.

-          Gondolom, téged annyira nem viselt meg a tudat, hogy a fickóról kiderült, hogy nem normális. – jegyezte meg minden tudón vigyorogva, mire Castle rákacsintott.

-          Mit mondhatnék? Minden apróságnak örülni kell, nem igaz? – veregette vállon a férfit, majd elnézést kért, és a lift irányába indult, hogy az éppen megérkező Alexis elé siessen, aki, amint meglátta apját, égnek emelte a szemét.

-          Már megint, mibe keveredtél, apa? – kérte számon tőle, mintha legalábbis ő lenne az idősebb, mire Castle ártatlanul emelte magasba mindkét kezét, védekezőleg.

-          Csak a szokásos, kincsem. Köszönöm a ruhát! – nyomott cuppanós puszit lánya homlokára az író.

-          Nincs mit! Addig nem gond, amíg nem átlyuggatva adják oda nekem azt, amit viselsz - figyelmeztette apját burkoltan óvatosságra Alexis – este látlak? – kérdezte csak úgy mellékesen, mire Castle nemet intett.

-          Nem, kicsim. Ma… tudod, én… - köhécselt zavartan az író. Még sosem hazudott a lányának, és most sem akarta megtenni, de nem árulhatta el, hogy a ma éjszakát a nyomozóval szeretné tölteni. Végül legnagyobb megkönnyebbülésére, Alexis dobta a mentőövet.

-          Tudod, mit? Talán jobb is, ha nem tudom! Csak vigyázz magadra! – csillant aggodalom a kék szemekben, mire Rick szeretetteljesen simogatta meg az egyenes szálú vörös hajat, és még egyszer megpuszilta, ezúttal lánya feje búbját.

-          Úgy lesz! Ígérem! –emelte esküre a kezét, majd nagyot sóhajtott. Mindent megadott volna érte, ha megoszthatta volna lányával boldogságát, a hírt, hogy valóra vált az álma, és magáénak tudhatja Kate szerelmét, de nem tehette meg, amíg a nővel nem beszélt róla, ezen kívül, bár magának sem akarta bevallani, kicsit tartott lánya reakciójától. Ugyan az eddigi nőkkel nem volt gond, akik felbukkantak életében, de ahogy ő is érezte, hogy Kate más, olyan, aki mindenkinél fontosabb helyet töltött el a szívében, úgy nyilván Alexis is érezné, és talán éppen ezért reagálna másképp a kapcsolatukra, mint a többi nővel. Végül elnyomva szívében a kételyeket, ő is elindult, hogy átöltözzön.

Gary látszólag nyugodtan üldögélt a kihallgató szobában. Jobb kezét az asztalhoz bilincselték, bal kezével pedig, az ajkán lévő sebhelyet tapogatta, amikor Kate és Rick, immár száraz ruhában beléptek a helyiségbe. Amint meglátta a belépőket, tekintete először a nőn futott végig, elismerő pillantással, majd az írón állapodott meg.

-          Író létére, egész jól üt – jegyezte meg bókolva Castle-nek, akiről azonban leperegtek a szavak.

-          Tessék! – dobott a férfinak egy takarót Beckett, aki meglepetten nézett vissza rá – a végén meg előbb elvisz a tüdőbaj, minthogy kivégezhetnének! – fűzte hozzá epésen a nő, mire Gary felnevetett.

-          Mindig imádtam a fanyar humorodat! Au! – szisszent fel most az orvos, miután a nevetéstől ismét felszakadt a száján a seb, és gyöngyözve vérezni kezdett. Castle unott mozdulattal vágott a férfi elé egy zsebkendőt az asztalra, mire az, egy pillanatig csak nézte, végül érte nyúlt, és ajkára szorította.

-          Most pedig, az egész történetre kíváncsi vagyok! – ült le vele szemben a nyomozó, és Castle is mellé telepedett. Gary csak nézte őket, de néma maradt – Már felesleges hallgatnod! Elhiheted, hogy bármit is mondasz, nem lehetsz undorítóbb a szememben annál, mint amilyen most vagy! - nézett végig megvető tekintettel a férfin Beckett.

-          Ebben ne legyél biztos, Becks! – jegyezte meg halkan Gary, és most először, mintha cseppnyi szégyenérzet villant volna a tekintetében, amely azonban hidegen hagyta a nyomozót, továbbra is várakozón tekintett rá, mire a férfi lassan belekezdett – Két évvel ezelőtt kért fel Donald, a kórház igazgatója, hogy irányítsam a kísérleti projektet. Az volt a lényege, hogy a gyógyszervállalatok kísérleti stádiumban lévő gyógyszereket adtak át nekünk, az önként jelentkező betegek pedig saját felelősségükre, kipróbálták azokat. Az én dolgom az volt, hogy figyeljem az eredményeket, feljegyezzem az esetleges mellékhatásokat. Az utolsó esetnél azonban, a Tricelyd-nél, Donald visszakozott. Azt mondta, nem bízik Alan-ben, valami nem stimmel a készítménnyel, túl gyorsan jutottak át az állati kísérletek fázison, ezért visszamondta.

-          Ekkor döntöttél úgy, hogy titokban folytatod tovább, a tudta nélkül? – kérdezte szenvtelen arccal Beckett, mintha nem is egy régi ismerőse, csupán egy vadidegen gyanúsított ülne vele szemben. Gary nehezen, de bólintott.

-          Igen. Felkerestem Alan-t, és felajánlottam, hogy egy kis plusz pénzért, megcsinálom az emberi kísérletet. – felelte nyíltan, olyan rezignált hangon, mintha nem is arról beszélne, hogy emberek százainak életét veszélyeztette saját céljai érdekében.

-          Hogyan vett rá bárkit arra, hogy ebbe belemenjen? – kérdezte hitetlenkedve Castle, mire a férfi megint csak megvonta a vállát.

-          Akadt, aki pénzért vállalta, de volt olyan is, aki nem tudott róla. Felírtam a gyógyszert, neki pedig, fogalma sem volt, mit szed. Bizonyos időközönként, mintha csak érdeklődnék, beszámoltattam a tapasztalatairól – felelte semmit mondó arckifejezéssel, mire Kate döbbenten rázta meg a fejét, Castle pedig szörnyülködve fújtatott.

-          Tessék! Bízz az orvosban – húzta el a száját gúnyosan, majd Beckett vette át a szót.

-          De Loren rájött, igaz? Ezért megölted, még mielőtt bárkinek elmondhatta volna, vagy bizonyítékokat talált volna ellenetek! – szegezte a férfinak a vádakat, az azonban csak megrázta a fejét.

-          Elismerem, hogy benne voltam a kísérletekben, és ezért vállalom is a büntetésem! De nem öltem meg senkit, Lorent sem! Aznap, amikor meghalt, éjszakás voltam, és éppen operáltam! Nézz csak utána, New York legjobbja! – gúnyolódott a nővel, Kate és Castle pedig meglepetten kapcsolták össze tekintetüket.

Gyilkos kísérlet 26. rész

26. rész

Kate olyan erővel szorította a kormányt, amíg a kórház felé tartottak, hogy belefehéredtek az ujjai. Dühös volt magára, amiért hagyta, hogy megtévessze Gary ártatlan tekintete, megnyerő személyisége, őszintén csengő hazug szavai. Miután letették a telefont, azonnal a számítógéphez ment, és lefuttatott mindent az orvosról, kezdve a bankszámlakivonatokkal. Elállt a lélegzete, amikor meglátta, hogy minden hónapban kapott egy nagyobb összegű átutalást, de amikor megpróbálta azt visszakövetni, sehogy sem sikerült. Most, a kocsiban ülve, megint érezte, hogy eluralkodik rajta a harag. Nem tudta, kire volt dühösebb. Az orvosra, amiért becsapta, amiért kihasználta, hogy egykor barátok, sőt szerelmesek voltak, vagy önmagára, amiért, bár az író többször figyelmeztette a jelekre, mégsem nézett utána, csupán a legjobbat feltételezte róla, ami nyomozóként sosem volt rá jellemző. Castle, mintha érezte volna, hogy ez nem az a pillanat, amikor kárörvendhetne, inkább csendben maradt, és csak néha-néha engedélyezte magának, hogy a nyüzsgő new york-i forgalmat feszülten figyelő nyomozó arcára vessen egy pillantást.

-          Halljam! – törte meg a már-már nyomasztó csendet Kate visszafogott, ingerült hangja, mire Rick ártatlan pillantással nézett vissza rá.

-          Mit is? – kérdezte értetlenül, mire Kate türelmetlenül kezdett dobolni az ujjaival a kormányon, miközben arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson, utat nyitva neki a kórház felé.

-          Te tudtad! Te megmondtad! Te figyelmeztettél! Te szóltál, hogy nézzek utána! – sorolta a nő a lehetséges szemrehányásokat, melyeket kaphatott volna az írótól, és a legrosszabb az volt, hogy bármelyiket is választja a férfi, igaza lett volna.

-          Nem mondok ilyesmit. – rázta meg a fejét nyugodtan Castle, mire Kate, miközben ismét sebességbe tette az autót, és tovább vezetett, meglepetten pillantott a mellette üldögélő, kezeit ölében tartó férfira, aki most folytatta. – Ingerült vagy, nehezen viseled, hogy becsaptak, ráadásul fegyvered van, amit jobb szeretnék, ha Gary ellen használnál, és nem ellenem – magyarázta természetes könnyedséggel, mire Kate akaratlanul is elmosolyodott. Ez volt az egyik, amit annyira szeretett a férfiban. Még akkor is képes volt megmosolyogtatni, amikor azt hitte, minden összeesküdött ellene. – Ezen kívül pedig, anélkül is elég pocsék érzés csalódni egy barátban, rájönni, hogy nem az, akinek végig mutatta magát, hogy ezt valaki még a fejünkre is olvassa – fűzte hozzá komolyabban, miközben Kate leparkolta az autót, és mielőtt kiszállt volna, a férfihoz fordult.

-          Köszönöm! – simogatta meg az arcát, mire Rick elmosolyodott, és gondolkodás nélkül válaszolta vissza azt a szót, mely csak kettejüké volt.

-          Mindig – fonta össze ujjait a nőével, Kate pedig elmosolyodott, ahogy meghallotta a várt választ – most kapjuk el azt a szemetet! – dörzsölte össze tenyerét gonosz vigyor kíséretében Castle, mire Kate égnek emelte a szemét, és kiszállt az autóból, Rick pedig lendületesen követte – ugye vele szabad kárörvendeni? – kérdezte, úgy, mint egy kisfiú, aki engedélyt kér édesanyjától, hogy kipróbáljon egy új játékot, Kate azonban válasz nélkül hagyta a kérdést. Lelkileg igyekezett felkészülni a férfival való találkozásra, és amikor beértek a kórház hatalmas előterébe, határozott, kemény arcvonással állt meg a nővérpult előtt, ahol most is az az ápolónő üldögélt, akivel egyszer már találkoztak.

-          Gary Scottdale bent van? – kérdezte köszönés nélkül, szigorú hangon, mire a nővér meglepődve bólintott, majd némán mutatott a lift irányába. Tekintetükkel követve a mozdulatot, ők is meglátták, hogy a férfi éppen a felvonóba készül beszállni. Fehér köpenye most is ugyanúgy feszült jól kidolgozott testére, mint amikor először találkoztak, leszámítva, hogy most sötét farmernadrágot viselt – Gary! – kiáltott oda neki a nyomozó, miközben mindketten a férfi felé indultak, aki kíváncsian fordult hátra, de arcán nyoma sem volt a döbbenetnek, amikor meglátta, hogy Beckett milyen elszánt tekintettel igyekszik felé, sőt, ajka keserű mosolyra húzódott, melyből Kate tudta, hogy a férfi rájött, miért vannak itt. Már csak három lépés választotta el őket, amikor kattant a liftajtó, és egy édesanya lépett ki rajta, jobbján egy ötéves forma, szőke hajú kisfiút vezetve. Még mielőtt Kate figyelmeztethette volna őket, Gary egy mozdulattal lökte félre az édesanyát, aki hangosan kiáltva vágódott hanyatt a kövezeten, a meglepett, rémült gyereket pedig maga elé tartotta, bal kezét nyaka köré fonva, jobb kezében pedig fecskendőt tartva. Kate azonnal előkapta a fegyverét, és Gary-re szegezte, miközben Castle tekintete a nyomozó és az orvos között cikázott, akinek arcáról leolvasható volt, hogy egy percig sem habozna, lelkiismeret-furdalás nélkül szúrná a szérumot az apró testbe. – Engedd el! Azonnal! – parancsolt a férfira Beckett határozottan, mire az, csak megrázta a fejét.

-          Nem lehet! Nem megyek börtönbe, Becks! Kizárt! – rázta meg ismét a fejét, majd haragosan pillantott le a nem messze tőle, most már fél térdre ereszkedett nőre, aki kinyújtott karral követelte vissza a fiát – hallgass már! – dörrent a nőre, aki rémülten kapta szája elé a kezét, majd könyörgőn nézett Kate-re, így kérve, hogy segítsen, Gary pedig, most ismét a nyomozóra nézett – Tedd le a fegyvert, megijeszted a gyereket! – húzódott sátáni mosolyra a férfi ajka, amitől Kate-t kirázta a hideg, és újfent elgondolkodott, hogyan ismerhetett félre valakit ennyire. Hogyan lehetséges, hogy akiről az ember azt hiszi, ismeri, hirtelen megmutatja egy olyan oldalát, aminek a létezéséről még csak sejtése sem volt.

-          Emlékszel, mit ígértem tegnap este, ugye? – elevenítette fel utolsó mondatának emlékét az orvosban Kate hideg, elszánt tekintettel, és Gary arcának enyhe rezdüléséből tudta, pontosan érti a férfi, mire gondol – mindig betartom az ígéretemet, Gary! Mindig! – fűzte hozzá fenyegetőn, mire az, rántott egyet a vállán.

-          Én úgy látom, ez patthelyzet! Te nem teszed le a fegyvert, én viszont telepumpálom a gyereket ezzel a szarral, ha nem engedsz kisétálni innen! – jegyezte meg unott hangon, amitől csak még undorítóbbá vált a nyomozó szemében, akinek pillantása most lejjebb vándorolt, és tekintete összekapcsolódott a kisfiú rászegeződő, hatalmas, riadt kékes-zöld szemével. Nagy levegőt véve szakította el pillantását a fiúról, majd körbenézve látta, hogy a kórház valamennyi dolgozója, és néhány beteg, és látogató is döbbenten, meredten figyelik az eseményeket, míg azt is észrevette, hogy Castle egy fél lépéssel távolabb került tőle, mint, ahol eredetileg állt.

-          Miért? – kérdezte az orvostól, hogy szóval tartsa, mire a férfi arcra gúnyos grimaszba ránduld.

-          Miért? – ismételte meg gúnyosan a nő kérdését – Tudsz jobb okot mondani a pénznél? – tette fel a költői kérdést, és amikor a nyomozó nem válaszolt, csak továbbra is rászegezve a fegyvert, néma maradt, elmosolyodott – látod, én sem! Tudod te, mennyit keres egy orvos egy közkórházban? Nevetségesen alulfizetettek vagyunk! És érdekel ez bárkit is?! Nem! – mutatott körben ideges mozdulattal, fecskendővel a kezében, de még mielőtt a nő reagálhatott volna, már megint a kisfiú nyakához szegezte azt, miközben tovább beszélt – tudtam, hogy kell egy kis mellékes, ami be is jött. A kísérlet projektvezetőjeként, és kapcsolattartóként, már egész tűrhető fizetést kaptam, de aztán a kórház ezt is elapasztotta, amikor visszamondta a Tricelyd kísérletet. Megszoktam egy színvonalat, amihez még több pénz kellett. Ekkor jöttem rá, hogy lehet ezt másképp is. Megegyeztem Alan-nel, hogy majd én szállítom az alanyokat a kísérlethez, és rajtunk kívül erről senkinek nem kell tudnia – vigyorogta el magát büszkén, miközben Kate undorodva húzta el a száját, de figyelme egy percre sem lankadt.

-          Ezért ölted meg Lorent? Veszélyeztette a bevételi forrást? – kérdezte hitetlenkedve, mire Gary megrázta a fejét.

-          Nem kellett volna meghalnia! Ha nem lett volna olyan túlbuzgó, még most is élne, de nem tudott leállni! Mindenáron az emberek jótevőjét akarta játszani! – nevetett fel lekicsinylőn, majd hirtelen elkomolyodott – De ugye tudod, Kate, hiszen rendőr vagy, hogy nem menthetünk meg mindenkit, bármennyire szeretnénk.

-          Gary, utoljára kérlek, hogy engedd el a kisfiút, és én megígérem, hogy segítek neked – próbálkozott most szelídebb hangon Kate, remélve, hogy meg tudja győzni régi barátját, hogy maradt még valami benne abból a kedvességből, amit megismert.

-          Segítesz? Mégis, hogyan? Huszonöt év helyett, megegyezünk tizenötben?! – emelte meg hangját mérgesen Gary – felejtsd el! – jelentette ki, majd fecskendős kezével háta mögé nyúlt, és megnyomta a lift hívógombját – a kis srác és én most kisétálunk innen, te pedig hagyod! Ha csak megremeg az ujjad a ravaszon, belenyomom a mérget a nyaki ütőérbe, és csak, hogy tudd, évfolyamelsőként végeztem, szóval, biztos lehetsz benne, hogy nem hibázom el!

-          Csak, hogy tudd, jobban célzok, mint bárki az egységtől, és ha, csak megremeg az ujjad a fecskendőn, golyót repítek a fejedbe! – szűkült össze a szeme a nyomozónak, mire Gary megint elmosolyodott, de abban semmi nyoma nem volt az örömnek, sokkal inkább a gúnynak. Éppen abban a pillanatban, amikor hangos kattanással megérkezett a lift, és Gary taszított volna egyet a fiún, hogy belépjenek, Kate ujja megremegett a ravaszon, szeme sarkából pedig rémülten látta, hogy az eddig csendben mellette álldogáló író a fal felé vetődik. – Castle! – kiáltotta el magát, de már későn, az események láncolata elindult, és vad iramban pergett le szeme előtt, ő pedig, semmit sem tehetett, hogy megakadályozza.

Gyilkos kísérlet 25. rész

25. rész

Castle csak egy pillanatig hagyta, hogy tekintete összekapcsolódjon a bizonytalanul csillogó zöldes-barna szemekkel, aztán erőnek erejével elszakította pillantását a nőről, és a fiúk felé fordult, miközben igyekezett nyugalomra inteni zakatoló szívét. Annak ellenére, hogy még mindig fájt neki a nő árulása, az, hogy a lakásán találta az orvost, mégsem volt képes otthon maradni. A harag, melyet korábban érzett, ismét elhatalmasodott rajta, amiért megint alul maradt saját magával szemben, amiért megint nem volt elég erős, hogy hátat fordítson a nőnek. Most a fiúk felé fordulva, magára erőltetett mosollyal, várakozón nézett rájuk.

-          Hol tartunk? – kérdezte látszólag nyugodtan, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a finom cseresznyeillatot, mely orrába vándorolt, és megbizseregtette érzékeit, amikor Kate elhaladva mellette, leült a helyére.

-          Tartunk? Castle, mi ez a királyi többes? – húzta fel gúnyosan szemöldökét Javi, miközben mellette Ryan is tüntetőleg fonta karba kezeit mellkasa előtt, Castle pedig, kínosan feszengve vigyorgott rájuk.

-          Ugyan már srácok! Értem én, hogy kicsit fújtok rám, amiért leléptem délután, de azért még a csapat tagja vagyok, nem? – kérdezte ártatlanul vigyorogva, mire mindkét férfi távolságtartón húzta össze a szemét, ő pedig lemondón sóhajtott. Legnagyobb meglepetésére Kate hangja törte meg a beállt csendet.

-          Foglaljuk össze, mit tudunk – sétált megint a nő a táblához, mire Castle elfojtott egy mosolyt. Azt tudta, hogy Kate soha nem számolna be neki egy ügy folyamatáról, vagy addigi eredményeiről, mintha a felettese lenne, de a tény, hogy Kate az összegzés mögé rejtve akarja tudatni vele a tényeket, jól esett neki. Gondolataiból a nyomozó töprengő hangja rántotta ki, ahogy szemöldökráncolva tovább beszélt – van egy gyógyszergyártó vállalat, amelyik meghamisítja az eredményeket, csak azért, hogy minél korábban piacra dobhasson egy szert, és megmeneküljön a csődeljárástól. A laborasszisztens rájön, próbálja megakadályozni, és telefonon még a beszerzőket is értesíti a dolgokról, mire nem sokkal később valaki megfojtja a parkolóban. Az igazgató alibije tiszta, a megrendelők közül kettő nem is tudott az új termékről – mutatott a három táblára írt cégnév közül kettőre Kate – a harmadikat pedig maga Loren figyelmeztette... Javi! – fordult most társa felé a nyomozónő, mire az ösztönösen egyenesedett ki, úgy várva az utasítást – Ryan-nel menjetek el a negyedik megrendelőhöz, a Sanofi-Aventis-hez! Beszéljetek az igazgatóval, és tudjátok meg, náluk, ki a kapcsolattartó! Mindent tudni akarok a kísérleti fázisokról! Mindent! – adta ki az utasítást, mire a két férfi bólintott, és már útnak is indultak, kettesben hagyva az íróval, aki ráérősen, látszólag unottan kezdett el játszani a nő asztalán lévő tollak egyikével.

-          Sanofi-Aventis? Csak nem? – húzta fel szemöldökét a férfi úgy, mint, akit meglepett a nő döntése – Hol is hallottam már ezt a nevet… - töprengett összeráncolt szemöldökkel, ajakcsücsörítve a férfi, miközben Kate gyilkos pillantást küldött felé, majd a választ meg sem várva, két ujjával csettintett – Persze! Oda jár délutánonként a te Gary-d, amikor unatkozik. Miért nézetsz utána a fiúkkal? Tegnap este mégsem sikerült meggyőznie téged arról, hogy semmi köze az egészhez? Pedig, gondolom, mindent megtett, igaz? – kérdezte gúnyosan, mire Kate lehunyt szemmel vett mély levegőt.

-          Tegnap este még érdekelt, hogy mit hiszel, ma már nem! – jegyezte meg Beckett, miközben felemelte asztaláról a bögrét, melyen az „ártatlan szemlélő” felirat díszelgett, és a pihenő felé indult. Amint beért, két kézzel támaszkodott meg a pulton. Fájt neki az író gúnyolódása, gonosz megjegyzései, főleg, mivel semmi alapja nem volt, de a legjobban az fájt, hogy elhitte, képes lenne megcsalni az orvossal. Gondolatai közül Castle kemény, rideg hangja rántotta ki.

-          Azért vicces, nem? Le merném fogadni, hogy azt hitted, ha egyszer együtt leszünk, majd én fogok más nők miatt magyarázkodni neked, és nem fordítva. – húzta el a száját keserű mosolyra Rick, mire Kate szó nélkül állt neki elkészíteni a forró feketét, ő pedig, folytatta – igazából, szerintem, mindenki ezt hitte…

-          Én nem magyarázkodom neked, Castle! Tegnap elmondtam, mit keresett nálam Gary! – szólalt meg most Beckett határozott hangon, igyekezve nem kimutatni, mekkora fájdalmat okoznak neki a férfi szavai, hideg tekintete, mely máskor olyan simogatón szokott végig siklani arcán, testén.

-          Igen, elmondtad. Kivéve azt a kis apró részletet, hogy megcsókolt – szűkült össze szemrehányón a kék tekintet, mire Beckett megrántotta a vállát, mint akit tényleg hidegen hagy, mit gondol az író.

-          Nem mondtam, mert nem történt meg – felelte flegmán, de amikor ki akart menni a pihenőből, megkerülve a férfit, az, eléállt.

-          Gary másképp emlékezett! – szegezte neki, amit az orvos mondott, mire Kate most nyíltan a szemébe nézett, és komolyan válaszolt.

-          Nem érdekelnek Gary téveszméi! Ha te inkább hiszel neki, mint nekem, az a te dolgod, engem viszont hagyj végre békén! Részemről befejeztem! – jelentette ki határozottan, igyekezve, hogy arcára ne üljön ki semmiféle érzelem – Amennyiben nem tudsz csak az ügyre koncentrálni, úgy menj haza! Boldogulunk nélküled is! – fűzte még hozzá kemény hangon, majd most már megkerülve a férfit, az ajtóhoz sétált, és keze már a kilincsen volt, amikor az író hangja megállította.

-          Mindig úgy éreztem, hogy nem lennék elég jó neked, Kate… változni akartam, hogy észrevedd, bennem is van valami különleges – csendült fel halkan, bizonytalanul a bársonyos bariton, mire Kate anélkül állt meg, hogy hátra fordult volna, ő pedig, folytatta – egy nyomozó, egy F.B.I ügynök, egy orvos… kivétel nélkül valami hasznosat csinálnak, segítenek másokon… ezzel, hogyan versenyezzek? Én csak egy író vagyok, aki, hogy fontosnak érezze magát, hozzátok csapódott… Amikor pedig, már azt hittem, valóra vált az álmom, és szerethetlek, megjelenik egy újabb orvos, aki…

-          Sosem kellett versenyezned… - fordult meg lassan Kate, és nézett bele a kétségektől gyötrődő kék szemekbe – bárki is volt mellettem, mindig téged akartalak, de ezt még magamnak sem mertem bevallani… - lépett közelebb a nő, és finoman simított végig a frissen borotvált arcon, mire Rick megfogta a kezét, és ajkához vezetve csókolt bele a tenyerébe, másik kezével pedig, átölelve derekát, húzta magához egész közel a nőt, és érintette homlokát az övéhez.

-          Olyan sokáig vártam rád Kate, és még mindig attól rettegek, hogy csak álmodom, és bármikor elveszíthetlek… - suttogta Rick félve, mire Kate halványan elmosolyodott. Mindig meglepte, mennyi bizonytalanság, és félelem van a férfiban, annak ellenére, hogy a külvilág felé egy magabiztos, egoista álarcot mutat, és még most sem értette, hogyan lehetséges az, hogy ilyen sok időre volt szüksége, mire felismerte, milyen nagyszerű ember van mellette, aki jobban tud szeretni, mint bárki, akit valaha ismert. Mivel ő nem tudott olyan jól bánni a szavakkal, nem tudta, hogyan fejezhetné ki a férfinak, mennyire szereti. Úgy döntött, egyszerűbb, ha megmutatja. Ajkát puhán érintette Castle ajkához, nyelvével lágyan simított végig a keskeny, érzéki ajkakon, majd amikor Rick nagyot sóhajtva viszonozta a gyengéd érintést, beljebb hatolt, és lassú táncba kezdtek. Csókjuk most nem volt követelőző, vagy vágytól fűtött, sokkal inkább érzelmekkel teli, melyben benne volt a megkönnyebbülés, a szerelem, a másikhoz való feltétel nélküli ragaszkodás. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Rick szorosan magához ölelte a nőt, aki boldogan simult a karjaiba – Annyira szeretlek! A múlt éjszaka maga volt a pokol! – súgta a nyakába a szavakat, mire Kate keze lágyan simított végig tarkóján, és fészkelte magát még jobban az ölelő karokba.

-          Én is szeretlek! – súgta vissza, majd újabb csókot váltottak.

-          Ezek szerint, nem vehet el tőlem senki, ugye? – kérdezte még mindig kissé bizonytalan hangon a férfi – sem orvos, sem bankár, sem ügyvéd… - sorolta a lehetséges jelölteket, mire Kate elmosolyodott.

-          Senki! – jelentette ki, majd az újabb apró csók után, ravaszkásan villant tekintete, ajka pedig csintalan mosolyra húzódott – bár… mindig is odavoltam a tűzoltókért! - kacsintott a férfira, aki látszólag felháborodva nézett vissza rá.

-          Megértem! Gyerekkoromban én is tűzoltó akartam lenni egy darabig – nevetett a nőre, majd ismét megcsókolta. A meghitt pillanatot Beckett telefonjának ricsaja szakította meg, mire a nő egy utálkozó grimasz kíséretében nyúlt a készülék után, és hangosította ki egy gombnyomással.

-          Beckett! – szólt bele, mire a másik oldalon Ryan hangja hallatszott.

-          A negyedik megrendelő is tiszta! Az igazgató elmondta, hogy felkeresték a vállalattól, de mivel nem talált tesztelő kórházat, így elutasította. – számolt be kutatásuk eredményeiről a férfi.

-          Tesztelő kórházat? – kérdezték Beckették egyszerre, mire most Javi hangja csendült fel, így tudatva velük, hogy Ryan is kihangosította a készüléket.

-          A gyógyszerkísérleteknek négy fázisa van. Első körben elkészítik, és mikroszkóp alatt tesztelik, hogy hogyan reagálnak rá a sejtek. Második lépésben állatokon kísérleteznek, amiket szándékosan megfertőznek az adott kórral. Ha ott is átmegy a gyógyszer, akkor kerül a megrendelőkhöz, akik felkeresik a kórházakat, és elindítanak egy kísérleti gyógykezelést, amire a betegek önként jelentkezhetnek. A Sanofi-Aventis igazgatója elmondta, hogy egyetlen kórház képviselője volt csupán, aki kitartott volna a tesztelés mellett, de az igazgató végül keresztül húzta.

-          Melyik?! – csendült fel az újabb kérdés összehangoltan, mire Ryan és Javi csak mosolyogva összenéztek.

-          A New York Memorial – válaszolta Ryan, majd kis hatásszünetet tartva folytatta - tippelj, ki a kapcsolattartó! – tette fel a kérdést sokatmondó hangsúllyal, mire Kate lehunyta a szemét, Castle pedig „én megmondtam” pillantással nézett a nőre, Ryan pedig kimondta a nevet, amelyet már akkor tudtak mindketten, amikor még csak a kórház neve hangzott el – Dr. Gary Scottdale.

Gyilkos kísérlet 24. rész

24. rész

A kezdeti öröm, és remény egy pillanat alatt adta át helyét Kate szívében a csalódottságnak, amikor meglátta, hogy kései vendége nem az író, hanem Gary. A férfi egyenes szabású, sötét öltönyt, hozzá fehér inget, és kék nyakkendőt viselt. Ajkán félénk mosoly játszott, ahogy a nőre szegezte átható tekintetét, és várta, hogy beljebb hívják. Keze görcsösen szorongatta a többfajta virágból álló csokrot, majd, mivel a nő még mindig nem szólalt meg, és az ajtóból sem állt félre, hogy beljebb mehessen, zavartan köszörülte meg a torkát.

-          Szia Becks! – köszönt félénk, halk hangon – látom, nem rám számítottál…

-          Ne haragudj, Gary! Gyere be! – kapott most észbe a nyomozó, és, hogy udvariatlanságát feledtesse, kedvesen mosolygott rá a férfira, majd kinyújtott kézzel invitálta beljebb. Gary megkönnyebbülve sétált a nappaliig, majd az immár bezárt ajtótól felé közeledő Kate-nek nyújtotta a virágokat.

-          Ezt neked hoztam, bocsánatkérésképpen… - túrt bele másik kezével sűrű hajába úgy, mint egy kisfiú, aki azt a feladatot kapta, hogy felköszöntse az igazgatót, és zavarban van emiatt, nem tudja, hogyan is fog reagálni a másik fél.

-          A bocsánatkérés pedig azért kell, mert… - hagyta nyitva a mondatot Kate, várva, hogy a férfi megmagyarázza, miközben elfogadta a virágot, és az asztalra tette.

-          Ma, amikor a kapitányságon voltam, beleolvastam Loren naplójába – vallotta be az orvos szemlesütve, mire Kate megkönnyebbülten lélegzett fel. A tény, hogy régi barátja önként számolt be neki tettéről, azt bizonyította, hogy neki volt igaza, és nem az írónak. Ha Gary-nek bármi köze lenne Loren gyilkosságához, biztosan nem jött volna el most hozzá. – Szégyellem magam miatta, de egyszerűen nem bírom ki, hogy tehetetlenül várakozzak, amíg az a szemét, aki ezt tette, talán már rég egy másik országban van! – tört fel belőle kétségbeesetten, mire Kate megsajnálta. Teljes mértékben átérezte a férfi fájdalmát, tehetetlen dühét, hiszen ő is pontosan ezt érezte anyja gyilkosával kapcsolatban. Együttérző tekintettel figyelte, hogy az orvos reményvesztetten leül a kanapéra, majd mellé ült, és kezét finoman a férfi térdére tette.

-          Tudom, hogy, mit érzel, de ettől függetlenül, arra kell, hogy kérjelek, maradj ki a nyomozásból! Nem folyhatsz bele, értsd meg! – próbálta szelíd hangon rávenni a férfit, hogy engedelmeskedjen, mire az ráemelte könnyes tekintetét.

-          Azt mondtad, megváltoztál Becks, de ez nem igaz. – mosolyodott el szomorúan, majd kezét a nő kezére tette, és megszorította – még mindig át tudod érezni mások fájdalmát, és még mindig segíteni akarsz mindenkinek, mint régen – halkult el a hangja, de Kate nem válaszolt. Nem akarta elmondani, miért is képes átérezni, amit a férfi átél ebben a pillanatban, nem akart beszélni arról, min ment keresztül az évek során. Egyszerűen csak hallgatott, Gary pedig, folytatta – tudod, hogy sosem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád? Mindig visszavártalak, Becks! Minden nap elmentem az egyetem aulájába, és órákig üldögéltem ott, remélve, hogy megpillantalak… - törtek fel a szavak a férfi szájából halkan, nem kis meglepetést okozva ezzel a nőnek, aki most már kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a vallomás miatt.

-          Gary… kérlek… - próbálta szelíden, mégis határozottan megállítani az orvos lelkéből feltörő szavakat, de az, nem is foglalkozott vele, csak lassan csökkentve a kettejük közötti távolságot, egyre közelebb hajolt.

-          Elég volt a „mi lett volna, ha” kérdésekből, Becks… most már tudni akarom, milyen lenne… - suttogta lágyan, majd éppen megcsókolta volna a nőt, amikor az, két tenyerét megtámasztva a férfi mellkasán megállította, és finoman eltolta magától, miközben ő maga, felállt mellőle a kanapéról, és nagyot sóhajtva nézett le rá.

-          Nekem van valakim, Gary, akit nagyon szeretek! – jelentette ki magabiztosan. Bármennyire sajnálta a férfit a viszonzatlan szerelem miatt, képtelen volt úgy tenni, mintha érdekelné, mintha bárki más érintését elviselné az ajkán Castle-én kívül.

-          Tisztában van vele, hogy mekkora kincs van a birtokában? – kérdezte fájdalommal a hangjában Gary, mire Kate bólintott.

-          Kettőnk közül, én vagyok az, aki mindig elfelejti, mekkora szerencséje van a másikkal – felelte nyugodtan, és megint azt érezte, hogy nem itt lenne a helye. Castle mellett kellene ülnie, a karjába simulnia, megbeszélnie vele a történteket. Az orvos éppen válaszolt volna, amikor megint kopogtattak az ajtón – egy pillanat – kért elnézést a nő a férfitól, majd szélesre tárta a bejárati ajtót. Lélegzete elakadt, amikor tekintete találkozott a ragyogó, bűnbánón csillogó kék szemekkel. Castle nem habozott, amint meglátta a nőt a kitárt ajtóban, azonnal közelebb lépett, és puhán megcsókolta.

-          Sajnálom, Kate! Nem kellett volna úgy reagálnom a pihenőben… - motyogta a csókba, mire Kate szomjasan viszonozta azt. Tüdejéből megkönnyebbült sóhaj távozott a tudatra, hogy szerelme jól van, és örömmel adta át magát, hogy élvezze ajka ízét, egészen addig, amíg a háttérből finom köhintés nem hallatszott. Castle zavartan bontakozott ki az ölelésből, és nézett a nyomozó háta mögé, majd szemöldöke haragos ráncba szaladt, ahogy felismerte a vendéget.

-          Jó estét, Mr. Castle! – köszönt rá Gary visszafogottan, majd mindkét férfi várakozón nézett Kate-re, aki úgy érezte, sokkal több magyarázattal tartozik az írónak, mint az orvosnak, így először felé fordult.

-          Gary azért jött, hogy bocsánatot kérjen, amiért beleolvasott Loren naplójába – adott magyarázatot a férfi ottlétére, mire Castle szeme féltékenyen szűkült össze, és gyanakvó tekintettel mérte végig az orvost, aki magabiztosan húzta ki magát.

-          Szerencsére, Kate, hamar megbocsátott – mosolyodott el most a férfi nyugalommal az arcán, majd könnyedén folytatta – talán a virágnak, vagy a sok szép emléknek köszönhetően, de egy biztos, hogy nem haragszik rám. Kate… - fordult most a nő felé Gary látszólag neheztelőn – elmondhattad volna, hogy Mr. Castle és te egy párt alkottok! Ha ezt tudom, nem csókoltalak volna meg. Az is igaz, hogy visszatarthattál volna…

-          Gary! – háborodott fel Kate döbbenten, majd riadtan fordult az író felé, akinek szikrákat szórt a szeme, és először a férfira nézett gyilkos tekintettel, majd a nőre, de ekkor a haragot felváltotta szemében a csalódottság és a fájdalom – Castle! Esküszöm…

-          Ne! Nem kell! Értem én! A múlt az múlt! – jegyezte meg maró gúnnyal a hangjában, mintegy utalva arra, hogy a nő megint a múltat választotta, majd kilépve a lakásból, még visszafordult – mielőtt még jobban belemerülnétek a sok szép emlék felelevenítésébe – ejtette ki gúnyosan a Gary által korábban használt szavakat az író – kérdezd már meg a barátodtól, mit keresett ma délután a Sanofi-Aventis, francia gyógyszergyár amerikai leányvállalatánál! Talán erre is van egy meggyőző meséje! – vetette oda flegmán, majd a választ meg sem várva távozott. Amikor felkereste a nőt, még azt hitte, meg tudják beszélni a pihenőben történteket. Csak bocsánatot akart kérni, elmondani, hogy szereti, és bízik benne, és persze szembesíteni a délutánnal, amikor Gary-t követve látta a férfit bemenni az említett vállalathoz. Arra egyáltalán nem számított, hogy a nő lakásán találja az orvost, főként azok után nem, ami kettejük között történt. Amikor pedig Gary közölte, hogy meg is csókolta, fordult egyet a gyomra, és úgy érezte, minél előbb el kell tűnnie a nő közeléből. Kate szívébe fájdalom mart, miközben nézte, ahogy szerelme eltűnik a szeme elől a liftben. A keserűség mellé harag is vegyült, ha belegondolt, hogy képes volt az író azt feltételezni róla, hogy megcsalná. Csalódottan csukta be az ajtót, majd visszafogott dühvel fordult Gary felé, aki meg sem várva a nő kérdését, azonnal belefogott.

-          Meg tudom magyarázni Becks! Amikor beleolvastam a naplóba, tudtam, hogy ez a vállalat az egyik legnagyobb megrendelője a cégnek, ahol Loren dolgozott. Gondoltam, nyomozok egy kicsit, ezért kerestem fel őket, de még az igazgatóig sem jutottam! De azok után, amit ma este beszéltünk, esküszöm, hogy kiszállok az ügyből… tényleg! Megígérem! – emelte esküre a bal kezét, miközben a jobbat szívére helyezte, és szégyenlős mosolyt erőltetett arcára.

-          Miért hazudtad azt, hogy megcsókoltál? Mire volt ez jó?! – szegezte a férfinak a kérdést indulatosan Beckett, mintha nem is hallotta volna a korábbi magyarázatokat. Gary megrántotta a vállát, és bánatos képpel válaszolt.

-          Nem tudom… hirtelen irigyelni kezdtem, és… eluralkodott rajtam a féltékenység… sajnálom… - lépett közelebb a nőhöz, de Kate elhátrált előle, egészen az ajtóig, majd szélesre tárva mutatott utat a férfinak.

-          Tűnj el innen! – utasította az orvost kemény, megfellebbezhetetlen hangon, és amikor Gary szóra nyitotta volna a száját, egy kézmozdulattal csendesítette el – Most! - mutatott kifelé, mire a férfi lehajtott fejjel lépett ki a lakásból. Még mielőtt azonban távozott volna, Kate még halkan hozzátette – ha még egyszer belédbotlok a nyomozás során, saját kezűleg tartóztatlak le! – fűzte hozzá fenyegetően, halk hangon, mire Gary bólintott, és már el is tűnt.

Kate töprengő arckifejezéssel figyelte a fehér táblán sorakozó adatokat, miközben Javi és Ryan a tegnapi kutatásaik eredményeiről számolt be.

-          Az igazgató alibije stimmel. Santa Monica-n volt a feleségével a gyilkosság időpontjában. Ezen kívül, három megrendelőt találtunk, akik első számú kuncsaftjai voltak a vállalatnak. Merck, Abott Laboratories és az Amgen – olvasta fel jegyzetfüzetéből a vállalatok neveit Ryan, miközben Kate egyesével felírta őket a táblára.

-          Ellenőrizzétek le az összekötőket! – utasította a két férfit, mire azok magabiztosan összemosolyogtak.

-          Már megtettük! – jelentette ki büszkén Javi, boldogan bezsebelve felettesétől az elismerő pillantást, majd folytatta – a három közül kettő egyáltalán nem tudott az új szerről, mint mondták, még csak fel sem kereste őket McIntery, de a harmadik, az Amgen összekötője, Fred Powell elmondta, hogy Loren néhány nappal ezelőtt felhívta, és könyörgött a telefonban, hogy semmi esetre se vegyék meg az új terméket, mert nem biztonságos! – ért mondandója végére Javi, Kate pedig szemöldökét ráncolva kezdett gondolkodni.

-          Mi a helyzet a negyedikkel? A Sanofi-Aventis-sel? – kérdezte, egyfajta megérzéstől vezérelve, mire Javi és Ryan tanácstalanul néztek össze, és rántották meg a vállukat. Éppen szóra nyitották volna a szájukat, amikor kattant a liftajtó, ők pedig egy emberként figyelték, hogy az író, két kávéval a kezében lépked feléjük. Kate szíve a torkában dobogott, ahogy elfogadta a forró italt, és hálásan mosolyogva megköszönte, de a mosoly az arcára fagyott, amikor pillantása találkozott Castle tekintetével, és a ragyogó kékség most sokkal inkább emlékeztette egy hideg, jeges fuvallatra, mint arra a bársonyos égboltra, amit megszokott.

Gyilkos kísérlet 23. rész

23. rész

Kate leverten lapozgatta az aktát, melyet összeállított az igazgatóról, de nem jutott előrébb. Gondolatai minduntalan elkalandoztak, és csak az íróval lezajlott veszekedés képeit vetítették elé. Bármennyire nehezére esett is, el kellett ismernie, hogy volt igazság abban, amit a férfi mondott. Elfogult volt Gary-vel kapcsolatban, csak azért, mert régi ismerőse, és nyomozóhoz méltatlanul, még csak utána sem nézetett a férfinak, mint ahogy tette volna ezt más esetben. Bűntudattól emésztve dobta félre a mappát, és pattant fel az asztaltól, kabátjáért nyúlva, hogy Rick után menjen, és megbeszélje vele a történteket, amikor kattant a liftajtó, és Javi lépett ki rajta, Ryan, és az igazgató társaságában, aki hátrabilincselt kézzel, morcos arckifejezéssel, némán lépkedett a nyomozók mellett.

-          Castle-nek igaza volt! – tért azonnal a lényegre Javi köszönés nélkül, miközben nem túl finoman taszított egyet a megbilincselt igazgatón, aki majdnem orra bukott Beckett elé a lendülettől, ő pedig, folytatta – A nővérénél dekkolt, egy helyes kis bőrönd társaságában. Átveszed? – kérdezte kíváncsian, mire Kate hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Egyrészt minden vágya az volt, hogy az írónál legyen, és megbeszéljék a vitájukat, másrészt munkáját sem hanyagolhatta el. Vágyakozó pillantást vetett a lift felé, majd a még mindig várakozón rápillantó társaira – Vagy… csináljuk mi? – kérdezte Javi, mint aki megérzett valamit a nő tanácstalanságából, bár az okát egyáltalán nem tudta.

-          Nem! Majd én! – döntött nagyot sóhajtva a nő, miközben a korábban magához vett kabátot visszaterítette a székre, és elátkozta felelősségérzetét, és hivatástudatát, amit még szülei, legfőképpen édesanyja nevelt belé. Magában azért fohászkodott, hogy minél gyorsabban végezzen a kihallgatással, és még ne legyen késő megbeszélni szerelmével a történteket. Arra is gondolt, hogy talán sikerül az igazgatóra bizonyítani a gyilkosságot, és akkor már kész tényekkel állhat az író elé. Javi csak bólintott a kijelentésre, mint aki számított erre, majd erősen megmarkolva a férfi karját, az egyes kihallgató szoba felé kezdte taszigálni, aki nyüszítve háborgott a bánásmód ellen, ami azonban lepergett a nyomozóról. Kate nagy levegőt véve gyűrte le magában bűntudatát, amiért megint előtérbe helyezi munkáját magánéletével, érzéseivel szemben, majd felvéve az asztalról a mappát, amit összerendezett, elindult a fiúk után, hogy kihallgassa az igazgatót.

Alan idegesen táncoltatta lábát a padlón, izzadt tenyerét pedig nadrágjába törölte éppen, amikor a nyomozó belépett az ajtón, és elé dobva az asztalra a mappát, helyet foglalt vele szemben. Kis, közel ülő szemei vadul cikáztak a barna dosszié, és a nő arca között, melyről azonban semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni. Beckett arca nyugodtságot, és magabiztosságot tükrözött, miközben a mappa mellé egy bizonyítéktároló zacskót helyezett, és a tartalmát szép sorban a férfi elé kezdte pakolni.

-          Útlevél, utazási csekk, készpénz, bankkártyák – sorolta a zacskó tartalmát Beckett, majd a férfira pillantott, akinek ádámcsutkája le-fel ugrált idegességében – utazni készült, Mr. McIntery? – kérdezte ártatlan tekintettel, érdeklődve, mire az, megrázta a fejét, és megigazította ettől lecsúszott szemüvegét orrnyergén.

-          Nem, dehogy! – hazudta elcsukló hangon, mire Kate gúnyos mosolyra húzta a száját.

-          Akkor nyilván ezek a holmik mindig magánál vannak, ahogy a becsomagolt bőrönd is, jól gondolom? Talán maga így készül egy esetleges támadásra az ország ellen? – szembesítette a tényekkel Beckett, és amikor a férfi nem válaszolt, csak szégyenkezve lehajtotta a fejét a nyilvánvaló hazugságra, folytatta – elmondom, én mit gondolok erről – mutatott végig kinyújtott tenyérrel az asztalon heverő holmikon – a vállalata a csőd szélére került, magának pedig sürgősen piacra kellett dobnia valamit! Meghamisította a tesztek eredményeit, hogy felgyorsítsa a folyamatot, arra viszont nem számított, hogy Loren, a laborasszisztens erre rájön. Amikor megtudta, megölte!

-          Nem! Nem tettem ilyet! Esküszöm! – tiltakozott hevesen, görcsös igyekezettel a férfi, mire Beckett az asztalra csapott, és egész közel hajolt a férfihoz.

-          Tegyen meg egy szívességet, és próbálja ki, milyen érzés őszintének lenni velem! Meglátja, nem bánja meg! – húzta össze a szemét fenyegetőn, mire Alan nagyot nyelt, és remegő kezeit az asztal alá rejtve hajtotta le a fejét.

-          Én végig őszinte voltam… - suttogta alig hallhatóan, mire Kate most kényelmesen hátradőlt, és halálos nyugalommal nyitotta ki az előtte heverő mappát.

-          Valóban? Lássuk, mennyire! – fogott bele, hogy szembesítse az igazgatót addigi hazugságaival – ezek itt – tolt elé egy tucat fehér, gépelt lapot magabiztosan – a bankszámlakivonatok, és a könyvelés. Bizonyítják, hogy a vállalat a csőd szélén áll, amiről ugye, elfelejtett beszámolni. Ez pedig, egy panaszlevél, amit Loren nyújtott be magának. Világosan kiolvasható belőle, hogy nehezményezi a laborkutatások biztonsági szabályainak betartását a kollégák részéről – helyezett a halom tetejére egy másik lapot Beckett, melyet akkor talált, amikor belépett a vállalat rendszerébe – és végül, de nem utolsósorban, vessen egy pillantást erre! – lökte a férfi elé most Loren naplóját, mire Alan bizonytalanul tapogatta meg, de elgondolkodott, hogy beleolvasson-e. Végül keze erőtlenül hanyatlott le, és továbbra is némaságba burkolózva szuggerálta ölébe ejtett kezét. Kate egy pillanatig várt, majd folytatta – ez egy napló, melyet Loren vezetett! Leírja benne, hogy többször is felkereste magát személyesen, maga viszont azt állította, hogy nem is ismerte! – emelte meg most már kissé a hangját Beckett, és elégedetten látta, hogy Alan halántékán izzadság csorog végig, ő pedig, kitartóan folytatta – ami azonban mégis a leginkább felkeltette az érdeklődésemet, az a bejegyzés volt, amiben leírja, hogy meghamisították a tesztek eredményét! Látja?! – bökött ujjával az említett bekezdésre Kate, mire Alan most először felemelte a fejét, és elolvasta a mutatott sorokat, majd lesújtva hunyta le a szemét. Lassan leemelte orráról a szemüveget, és mellényével kezdte törölgetni a lencséket, melyek bepárásodtak felhevült bőrétől.

-          Nyomozó… elismerem, hogy hazudtam. – fogott hozzá halkan, Kate pedig, megint hátradőlt, és várakozón fonta keresztbe karjait, így jelezve, hogy hallgatja – valóban a csőd szélén állok, és igen, valóban ismertem Lorent. Többször is járt nálam, és minden alkalommal a biztonságra panaszkodott, és arra, hogy a minták nem elég védettek. Mindig megnyugtattam, hogy tenni fogok a dolog ellen, de…

-          De nem tett, mert a maga felügyeletével hamisították a tesztek eredményeit, így van? – kérdezte Kate határozottan, tekintetével fogva tartva a férfi félelemtől csillogó szemét, mire az nagyot sóhajtott, és két kezébe temette az arcát, szemüvegét az asztalra hajítva.

-          Értse meg, hogy nem volt más választásom! A hitelezőim a nyakamra jártak, kellett a pénz! Az embereim biztosítottak afelől, hogy a gyógyszer hatékony, és az a néhány hónap már nem számít, így aztán… felvettem a kapcsolatot a megrendelőkkel, és megegyeztünk, hogy kissé megsürgetjük a dolgokat. – vallotta be szégyenkezve Alan, és kezét tördelve, bűnbánó tekintettel nézett fel a nőre, akinek arcáról megvetést olvashatott le, a szánalom legkisebb jele nélkül – de higgyen nekem, arról fogalmam sem volt, hogy ebből az egészből Loren bármit is gyaníthat! Amikor megölték, még csak a városban sem voltam! Higgyen nekem! – könyörgött kétségbeesetten a férfi, mire Kate lefirkantott néhány szót a jegyzetfüzetbe.

-          Hogyan dobta volna piacra? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a könyörgést, mire Alan remegő kézzel szántott végig haján.

-          Már csak egy fázis lett volna hátra… az emberkísérlet…vagyis, hogy embereken próbáljuk ki a gyógyszert – magyarázta hadarva, nagyokat nyelve közben – de azt mindig a megrendelő intézi… Az én dolgom csak annyi volt, hogy kiállítok egy tanúsítványt, miszerint a következő fázisba léphet a készítmény. Ezért kellett csalnom… - ért suttogásba a vallomás, majd arcát a kezébe temetve, összegörnyedve várta, hogy mit mond a nyomozó, Kate azonban csak felállt, és szó nélkül kisétált a kihallgatóból. Odakint Javi és Ryan azonnal elésiettek, hogy megtudják a részleteket. Miután beszámolt nekik mindarról, amit megtudott, asztalához lépett, és már kabátjába bújt bele, amikor megszólalt.

-          Nézzétek meg, hány vállalattal volt kapcsolata a cégnek, kik voltak a legnagyobb megrendelők, és azt is, hogy mikor kellett volna szállítani a legújabb terméket, és hova! Ellenőrizzétek az igazgató alibijét is, állítólag nem volt a városban Loren halálának estéjén. – utasította a két férfit, akik bólintva, jegyzetelve vették tudomásul a parancsot, ő pedig már a lift felé indulva fűzte hozzá – ha ez megvan, hazamehettek.

-          Te hová mész? – kérdezte kíváncsian Javi, mire Ryan rosszallón pislogva könyökölt az oldalába, ő pedig értetlenül nézett vissza rá.

-          Helyre kell hoznom valamit – felelte Kate titokzatosan, majd a reakciókkal mit sem törődve szállt be a liftbe, hogy meg se álljon Castle lakásáig.

Kate fáradtan görgette le laptopján a megnyitott oldal adatait, ahol arra próbált rájönni, mégis hogyan is kerül piacra egy gyógykészítmény, de semmi olyat nem talált, amit ne tudott volna már korábban, ezen kívül, nem is nagyon tudott odafigyelni arra, amit olvasott. Csak arra tudott gondolni, hol lehet az író. Amikor felkereste a lakásán késő délután, remélte, hogy meg tudják beszélni a pihenőben történteket, de Martha nyitott ajtót, és arcán látszott a meglepettség, annál is inkább, mivel ő úgy tudta, fia a nyomozóval van. Miután sikerült megnyugtatnia a nőt, hazaindult, és telefonon próbálta elérni a férfit, aki azonban nem vette fel. Szívéből nem tudta kiűzni az aggodalmat, hogy talán valami baja esett az írónak, és már éppen azon volt, hogy ismét felhívja, amikor halk kopogást hallott. Vadul dobogó szívvel ment ajtót nyitni, és arcára volt írva a döbbenet, amikor meglátta, ki áll vele szemben, kezében egy csokor virággal.