A látszat néha csal 11. rész

11. rész

Kate szinte érezte, amint ereiben vadul száguldozni kezd a vér, gerince mentén pedig, bizsergés futott végig, ahogy tekintetét a csábító érzéki ajkakra emelte, melyek egyre közelebb kerültek az övéhez. Egy pillanatig azt hitte, a férfi megcsókolja, és ő rémülten vette tudomásul, minden porcikájával áhítozik arra a csókra, hogy megízlelje az ajkait, de alig egy másodperccel később, mintha az író meggondolta volna magát, csak szorosan a karjaiba vonta, és megölelte. Kate először megmerevedett az erős karok ölelésében, lábai pedig, megremegtek, ahogy megérezte, hogy a lágy tenyér finoman simogatni kezdi hátát a ruha kivágása mentén, majd egyre nyugodtabb lett. Feszültsége oldódott, és megadón simult bele az ölelésbe, mélyen magába szívva az ismerős, és már három hónapja hiányolt arcvíz kellemes, bódító illatát.

-          Ugye, milyen csodálatos helyre hoztalak, Nyuszi? – tolta el magától hirtelen Castle, és napszemüvegét, mely korábban elrejtette vágytól elhomályosuló kék tekintetét a nő fürkésző szemei elől, a homlokára tolta. Miközben igyekezett nem kiesni a szerepből, minden igyekezetével azon volt, hogy légzése a normális határához közelítsen, pulzusa pedig, ne verjen 120-at percenként. Amikor megérezte, hogy Kate lágyan viszonozza az ölelést, szíve vadul kezdett dobogni, keze remegett, szája pedig, kiszáradt. Kénytelen volt eltolni magától a nőt, még mielőtt az, észreveszi a benne végbemenő változásokat. – Játszd a szereped, közönségünk akadt! – súgta a nő fülébe halkan, mire Kate nagyot nyelt, ahogy megérezte a férfi forró leheletét, mely szinte égette nyaka vonalát.

-          Hol? – kérdezett vissza látszólag nyugodt hangon, mire Castle még közelebb vonta magához, vállán nyugtatva jobb karját. Szabad bal kezével a ház felé mutogatva szólalt meg, mintha csak a tájat mutatná a nőnek.

-          A szemben lévő ház, kert. Sötétzöld, kiszuperált, nyitott tetejű dzsip, amolyan múzeumi darab, benne egy Rambó utánzat – hívta fel a nő figyelmét, mire Kate lassan megfordult, mintha csak a tájat fürkészné, és ő is azonnal kiszúrta az autóban ülő férfit, aki távcsővel a kezében egyenesen feléjük nézett.

-          Mutatkozzunk be! – jelentette ki határozottan, majd magabiztosan kézen fogta az írót, és csípőjét csábosan ringatva, eltúlzott mozdulatokkal tipegett megfigyelőjük felé. Castle egy pillanatra a nő fenekén felejtve szemét, csak állt mozdulatlanul, és miközben még fejét is elfordítva gyönyörködött a kilátásban, hirtelen megérezte, hogy megrándul a karja, ahogy a nyomozónő haladásra kényszeríti. – Castle! – mordult rá a nő, amikor észrevette, miért is nem tartja vele a lépést az író, mire az, csak megrántotta a vállát.

-          Talán tilos megbámulnom a feleségem? – kérdezte pimaszul, mire Kate megforgatva a szemét, válaszra sem méltatva a megjegyzést tipegett tovább. Alig néhány méterre voltak csak a sötét kocsitól, amikor annak tulajdonosa hirtelen kipattant a vezetőülés mögül, és barátságtalanul állt meg előttük, a dzsip oldalánál, ami valóban múzeumi hatást keltett. A fényezés szinte vakította őket, a bőr kárpiton és a műszerfalon látszott, hogy egy, a ’60-as évekbeli, felújított, katonai járművel van dolguk, melyre gazdája óvón vigyáz.

-          Egy lépéssel se közelebb! Azonosítsák magukat! – dörrent parancsolón a hangja, miközben szigorúan karba fonta a kezeit. Terepszínű nadrágja, és sötétzöld pulóvere, magas szárú, fekete bakancsa, melybe a nadrág szárát tűrte, katonai múltról árulkodott, akárcsak a fején díszelgő, ugyancsak terepszínű rohamsisak, és a két, aranyszínű csillag, mely pulóverének vállán díszlett, és amely szinte vakított, ahogy megcsillant rajta a délelőtti nap sugara. Kate néhány másodperc alatt végig futtatta tekintetét a férfin, és amikor látta, hogy annál nincs fegyver, magabiztosan húzta ki magát.

-          Inkább maga kicsoda! – húzta el a száját, látszólag undorodva, megvetőn végig mérve a férfit – mit leskelődik itt utánunk? – kérdezte lebiggyesztett szájjal, durcásan, mire Castle majdnem hangosan felnevetett. Kétség sem férhetett hozzá, hogy anyja most is kiváló munkát végzett. Kate tökéletesen hozta a szerepét.

-          Nem leskelődök, hanem figyelek! – javította ki a férfi, keményen összehúzva sűrű szemöldökét, melybe már néhány ősz szál is vegyült. Látszólag nem nézett ki 40 évesnél többnek, erős felkarjára feszült a pulóver, de közelebbről megnézve láthatóvá váltak a szeme, és ajka körüli ráncok, megmutatva, hogy már a 60-at is túllépte. Nyakában még mindig ott lógott a távcső, melyen néhány perccel korábban még őket figyelte.

-          Maga valami perverz? – csendült fel megint Kate hangja a szokottnál is magasabban, megbotránkozva, mire a férfi sötét, széles arccsontjához képest, közel ülő szemei meglepetten kerekedtek ki, Castle pedig, már másodszor küszködött a nevetőgörcs ellen.

-          Én perverz?! – háborodott fel a férfi – ez itt az én környékem! Minden idegent szemmel tartok!

-          Egy pillanat, nem kezdhetnénk elölről? – vágott a szavába Castle nyugodtan, még mielőtt annyira elmérgesedett volna a helyzet, hogy mindjárt egy szomszéd-viszályt robbantanak ki a beilleszkedés helyett. – Dan Laurel vagyok, író, ő pedig, a feleségem, Lulu Petaz – mutatkozott be mosolyogva, békejobbot nyújtva a férfi, de a velük szemben álló, még mindig összeszorított szájjal, gyanakodva nézett rájuk – vagyis, most már Laurel… tudja, még csak nem rég házasodtunk össze. – szabadkozott barátságosan Castle, amiért felesége régi nevét mondta, majd fesztelenül tovább fecsegett. – a héten vettük a házat, hogy pihenhessek, és Lulu is kiszakadjon a régi… hogy is mondjam… környezetéből… - fűzte hozzá sajnálkozva, mire Kate fogcsikorgatva csípte meg a derekát. – Ó! nahát… - szorította össze Castle a fogát a fájdalomtól, melyet a csípés okozott, és kényszeredett, fájdalmas mosollyal folytatta – csak nem katona? Talán tábornok? – hízelgett a férfinak, mire az, hirtelen megenyhült vonásokkal, büszkeséggel a szemében, megszólalt.

-          Üdv a Vörös Cseresznye Köz-ben – mutatott körbe széles mozdulattal a belátható környéken – Phil McDonald vagyok, és csak voltam katona. Vietnam, 17. hadtest, őrmester! – sorolta katonás stílusban, mire Castle elismerőn füttyentett.

-          Kemény lehetett… - szúrta közbe, mire Phil fitymálón mérte végig.

-          Fingja sincs róla, mennyire! Amíg maga otthon meresztette a seggét, én a hazámért harcoltam egy olyan háborúban, amit el sem kellett volna kezdenünk! Semmi keresnivalónk nem volt ott! – repült vissza a múltba a férfi, és elrévedő tekintetén látszott, már nem a Vörös Cseresznye Közben van, hanem ismét a harctéren. – Minden nap fiatal katonák százai haltak meg a semmiért! A nyomorult kormány meg semmit nem tett! Tudja, hogy a vietkongok…

-          Már bocsi, hogy félbeszakítom a merengést, de lehetne, hogy inkább a jelenről regéljen? – vágott közbe Kate, aki sokkal inkább arra lett volna kíváncsi, mit tud a szomszédokról a férfi, nem pedig, a sérült lelkére, vagy igazságérzetére. – Azt olvastam az újságban, hogy itt már legalább négy nő megmurdelt – nyomott be laza mozdulattal egy rágót a szájába, mire Phil láthatóan zavarba jött.

-          Arról én semmit sem tudok… - köhécselt kínosan feszengve, mire Kate kétkedve húzta fel egyik szemöldökét.

-          Itt partizik egész nap a dzsipében, figyeli a semmit, arról meg lemaradt, hogy négy nőt lekaszabolnak? – kérdezte egyenesen a férfi szemébe nézve, mire Castle finoman megfogta a karját.

-          Nyuszika, hagyd békén, talán csak pont akkor nem figyelt – vélte látszólag ártatlanul, mire Phil, büszkeségében megsértve, haragosan állt meg az író előtt.

-          Én mindig figyelek! – hangsúlyozta ki a szavakat, majd mélyen a férfi szemébe nézve, hozzátette – de nem mondok semmit! Nem vagyok spicli, hogy köpjek! A vietkongok sem bírtak szóra, pedig, azok roppant kreatívak voltak a kínzás terén!

-          De a gyilkost már elfogták, ugye? – kérdezte nyugodt hangon Castle, mire Phil néhány másodpercnyi gondolkodás után, nemet intett a fejével.

-          Még nem! De amíg én itt vagyok, addig nem ismétlődik meg az a szörnyűség! – fogadkozott komoly, elszánt arccal – ha a rendőrség nem tud vigyázni az asszonyokra, megteszem én! – jelentette ki, kihúzva magát, mire Kate megint megforgatta a szemét, majd felvéve egy csábos mosolyt, Castle felé fordult, és lágyan végig simított annak mellkasán.

-          Látod, Maci Laci, akkor nem kell félnünk! Ez az ember… hogy is hívják? – nézett kérdőn, butácska tekintettel az ex-katonára, de a választ már nem várta meg, tovább folytatta – mindegy, szóval a Rambó gyerek majd figyel, és vigyáz ránk! – közölte nemes egyszerűséggel, majd mutatóujját érzékin végig húzva az író alsó ajkán, halkabban folytatta, de úgy, hogy Phil minden szót értsen – azért, remélem, nem lát mindent. Tudod, hogy nem mindent szánunk közönségnek! – kacsintott Rick-re, aki nagyot nyelve igyekezett magához térni a finom érintés okozta sokkból.

-          Nyugalom, gyönyörűm, a hálószobába nem lesek be! Mondtam már, hogy nem vagyok perverz! – szólt közbe Phil sértetten, mire Kate látszólag elgondolkodva fordult felé.

-          Ha úgyis olyan jó megfigyelő, tanácsot adhatna nekünk, hogy kikkel barátkozzunk! Senkit sem ismerünk errefelé, Danny boy pedig, mindig úton van. – biggyesztette le szomorkásan a száját Kate, majd vállát megvonva még hozzátette - Nem akarok egyedül savanyodni a kégliben, inkább szereznék itt néhány öribarit – tapsolt néhányat izgatottan, mire Phil közelebb lépett.

-          Abban adhatok tanácsot, hogy kivel ne barátkozzanak! – jelentette ki sejtelmesen, mire Kate és Rick is egy emberként szegezték rá tekintetüket, így várva a folytatást.

A látszat néha csal 10. rész

10. rész

Castle elkerekedett, hitetlenkedő szemekkel nézte Martha-t, ahogy, mint egy nagyvilági dáma, aki a sikeres premier előadás utáni gratulációkat fogadja, magabiztos mosollyal kilép a liftből, és tekintetét végig hordozva a kapitányságon, őt keresi. Nagyot cikákolva törölte le szájáról a kávémaradékot, majd torok köszörülve felállt, hogy üdvözölje anyját, akiről elképzelése sem volt, hogy mit keres az őrsön. Hirtelen éveket ugrott vissza az időben, ismét gyerek volt, és úgy érezte, magyarázattal tartozik az anyjának, amiért a három hónap nyugalom után, ismét nyomozót játszik, veszélybe sodorva ezzel magát. Noha, anyja sosem mondta, vagy csak nagyon ritkán, ő tisztában volt vele, mennyire aggódik érte, és egyáltalán nem örül, hogy Beckett mellett van minden, még a veszélyes helyzetekben is. Amikor a temetőbeli lövés után, ahol ő életét kockáztatva ugrott a nyomozónő elé, Martha  megbizonyosodott róla, hogy fia ép és sértetlen, és Kate is fel fog épülni, ugyan nem mondta, de tekintete elárulta, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Szinte érezhető volt a felszabadultsága az elmúlt három hónapban, annak ellenére, hogy együtt érzett fiával Beckett viselkedése miatt. Castle tudta, magyarázattal tartozik, és nyomós érveket kell felsorakoztatnia anyja előtt, mit is keres a héten már harmadszor a kapitányságon, a fiúk mellett. Noha, annak idején Martha javasolta, hogy beszélje meg Kate-tel kettejük dolgát, nyilvánvaló volt, hogy nem éppen így gondolta. Éppen fejben szedte össze gondolatait, és felállt helyéről, hogy anyja elé siessen, amikor Martha derűsen összecsapott tenyere vonta oda a lifthez az épületben tartózkodók figyelmét.

-       Kis figyelmet kérek! - harsant a hangja, és büszke tartásán, feltartott fején, kecsesen tartott kezén egyértelműen látszott, hogy színpadhoz szokott, aki nemcsak elvárja, de meg is kapja a kellő figyelmet. Most sem volt ez másként, szinte egy emberként álltak meg a munkában a nyomozók, rendőrtisztek, és fordultak a lift felé - Íme, Lulu Petaz, az ál-Lila akác köz ál-boldog felesége, ex-sztriptíz táncosnő! - jelentette be diadalittasan, mire Castle érezte, hogy gyorsabban kezd el verni a szíve, ahogy anyja félre állt az útból, és megjelent Kate Beckett nyomozó, alias Lulu Petaz. Castle szívverése olyan ütemet diktált bordái között, hogy azt hitte, menten kiugrik a helyéről, ahogy végig nézett a magas sarkú cipőbe bújtatott, hosszú lábakon, a karcsú derékon, a lágyan leomló hullámos, barna hajzuhatagon. Kate testhez simuló, fekete egész ruhát viselt, mely kiemelte telt melleit, és szinte csak a fenekét takarta, még inkább ráirányítva a figyelmet gyönyörű lábaira. Cseresznye ajka vérvörösre rúzsozva húzódott feszengő mosolyra, ahogy belibegett a kapitányságra, kezeit pedig, kecsesen oldalra tartva állt meg a tátott szájjal őt bámuló író előtt, akit ugyanebben az időben, Javi ütögetett szintén, tátott szájjal, míg Ryan csak nagyokat pislogva próbálta felfogni a látottakat. Egyikük sem akarta elhinni, hogy Kate Beckett áll előttük.

-       Mi az, Cicus? Leharapták a nyelved? - kérdezte flegma, csivitelő hangon Kate, mire Castle zavartan dadogni kezdett.

-       Ez... vagyis... Beck...Beckett... - kereste a megfelelő szavakat Rick, mire Kate ajka csábos mosolyra húzódott, és ujjbegyével épp csak megérintve a keskeny ajkakat, simult egy kissé közelebb az íróhoz.

-       Készen állsz a bevetésre, nagyfiú? - kérdezte érzékin mosolyogva, miközben a zöldes barna szemek, melyeket sötét színű szemfestékkel emeltek ki még inkább, egyre lejjebb vándoroltak, egészen a nadrágszíjig, ő pedig, elégedetten vette tudomásul, hogy az író ádámcsutkája le-fel ugrál, homloka pedig, gyöngyözni kezdett.

-       Bravó, kislányom! Bravó! - harsant fel Martha elégedett, büszke hangja, ahogy tenyerét összecsapva tapsolta meg az előadást, amit Kate produkált. Annak ellenére, hogy még sosem lepődött meg annyira, mint amikor a nőnek ajtót nyitott, és az, a segítségét kérte, őszinte örömmel állt rendelkezésére, hogy bevezesse a színészet világába, méghozzá a karakterszínészetébe. Bár az elején, fogalma sem volt, hogyan viselkedjen a nővel, néhány mondat után rá kellett jönnie, hogy tévedett, amikor azt hitte, Kate csak játszik a fiával. Egy-egy megnyilvánulásából azonnal látta, mennyire bizonytalan, és inkább úgy döntött, hozzájárul a sikerhez azzal, hogy segít nekik a beépülésben, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt boldog attól, hogy a fia ismét veszélybe sodorja magát. - Mit szólsz hozzá, kisfiam? - csapkodta meg a még mindig némán, a nőt bámuló író vállát szeretetteljesen Martha - személyesen alakítottam ringyóvá! - húzta ki magát elégedetten, mire Castle végre megtalálva a hangját, megszólalt.

-       Hogy, mit szólok? Nézz rá! Szemérmetlen, a ruhája alig takar valamit, minden férfinak a nyála fog csorogni, ha meglátja... - sorolta egymás után az észrevételeit, és minden szónál Martha egyre bizonytalanabb lett - ez egyszerűen zseniális! - tört fel a férfiból, mire anyja megkönnyebbülten sóhajtott, Castle azonban, korántsem szabadult meg terheitől. Teste forró lázban égett, valahányszor végig nézett a nyomozó feszes ruhába bújtatott, tökéletes testén, gerince mentén bizsergés futott végig, ahogy megérezte a cseresznyeillatot, mely most, mintha még intenzívebben lengte volna körbe a nőt. Lassan kezdte megérteni, mekkora kalamajkába is sodorta magát. Az elején csak egy beszélgetésre jött be az őrsre, ami az ügy nélkül is elég kínos, és kényelmetlen lett volna, majd belekeveredett egy sorozatgyilkosság felgöngyölítésébe, az eszement ötletei miatt pedig, összezáratja magát azzal a nővel, akit a világon mindennél jobban akar, de aki valószínűleg sohasem lehet az övé, a tetejébe pedig, ennél szexisebbnek még életében nem látta. Hirtelen úgy érezte, hogy ő sokkal nagyobb veszélyben lesz, legalábbis a lelki épsége, mint a kertváros bármelyik nője.

-       Reméltem, hogy ezt mondod, ugyanis hajnal óta ezen dolgoztam! - tette mellére kezét Martha, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg, kiszakítva a férfit kínzó gondolataiból, miközben kék szemében, melyet a fia is örökölt, megnyugvás csillogott - amikor Katherine a segítségemet kérte...

-       Ne kössünk mindent az orrukra, Martha! Castle! Csak a szemembe! - vágott közbe Kate, rápirítva Castle-re, akinek csillogó kék szeme el-elidőzött telt keblein, de most zavartan kapta fel a fejét. Annál is inkább közbeszólt, mert egyáltalán nem akarta, hogy a nő elkotyogja, milyen kétségbeesetten kérte a segítségét a karakter létrehozásához. Ő maga sosem volt egy plaza cica, még tinédzser korában is jobban lekötötték a motorok, és a fiús dolgok, mint a ruhák színe, vagy mintája, így aztán fogalma sem volt, hogyan kéne viselkednie, vagy öltözködnie egy ex-sztriptíz táncosnőnek. - Ti mire jutottatok?

-       Az én jelmezem már a kocsiban van - találta meg végre a hangját Javi, miközben pillantását még mindig nem tudta elszakítani feletteséről. - egész délelőtt a nyakatokon leszek, nyolctól négyig, akkor cserélünk információt, délután pedig, Ryan-t értesítem a fejleményekről.

-       Én pedig, beüzemeltem a technikát az F.B.I segítségével. Langern ügynök átadta a papírjaitokat - vette át a szót Ryan, miközben a háta mögé nyúlt, és néhány kártyát adott át nekik - Lulu Petaz, és Dan Laurel - adta át a személyigazolványokat, és hitelkártyákat, majd két kulcsot is meglóbált előttük - a ház és a kocsi kulcsai. Irigyellek haver, egy BMW-t kaptál az F.B.I-tól! - húzta el a száját Ryan féltékenyen, miközben Kate és Castle szinte egyszerre nyúltak a kocsi kulcsért.

-       Nana! - intett a fejével rosszallóan Castle - Nyuszkó, te vezeted a háztartást, én meg a kocsit! - pimaszkodott a nővel Rick, mire Kate szeme résnyire szűkült.

-       Ahogy akarod, Mackó! - sziszegte negédesen, miközben hagyta, hogy Rick eltegye a kocsi kulcsait, ő maga pedig, ingerülten tépte ki Ryan kezéből a házhoz tartozókat - azt is tudod, hova kell menni? - hajolt kissé közelebb a férfihoz, mire annak nagyot kellett nyelnie, így megnedvesítve hirtelen kiszáradt torkát, miközben Kate ujjával végig szántott a füle mentén - a papír ugyanis a címmel, nálam van... - szúrta oda kajánul vigyorogva, mire Rick durcásan húzta össze a szemöldökét.

-       Elég legyen már gyerekek! - csattant Martha hangja meglepően határozottan, mire mindannyian odakapták a fejüket, és érdeklődve várták a folytatást, ami nem is maradt el - ez egy szerep, egy színdarab! Mindenkinek megvan a maga karaktere! Katherine drágám, fogadd el, hogy te most az anyósülésre szorultál. Te pedig, fiacskám.. - nézett végig egyetlen szülöttjén, majd lemondón legyintett - csak légy önmagad! - fűzte hozzá reménytelenül, mire Rick bosszúsan fújtatott, akárcsak Kate, mindketten más-más okból.

Az utat a kertvárosig néma csendben tették meg, egyikük sem szólt egy szót sem, nem is tudták, mit mondhatnának a másiknak. Azt érezték, hogy nem ez a megfelelő pillanat felhozni az elmúlt három hónapot, de üres frázisokkal sem akarták kínos helyzetbe hozni egymást. Amint megérkeztek, Castle kipattant a kocsiból, és villámgyorsan kerülte meg azt, hogy kinyissa a nyomozónak az ajtót, majd kezét nyújtva, örömmel konstatálta, hogy Kate, szerepéhez hűen, elfogadja azt, és kiszáll az autóból. A ház, amit az F.B.I szerzett nekik, egy hatalmas, legalább két szintes épület volt, garázzsal, úszómedencével, és óriási kerttel, pázsittal körülvéve. Ahogy tekintetüket végig futtatták a birtokba veendő területen, Kate hirtelen érezte, hogy Castle erős ujjai ráfonódnak a karjára, és a férfi egy mozdulattal rántotta magához olyan közel, hogy szinte levegőt is alig kapott, ajka pedig, vészesen közel került az övéhez.

A látszat néha csal 9. rész

9. rész

Kate szíve a torkában dobogott, miközben tekintetét még mindig fogva tartották azok a ragyogó kék szemek, melyek fogságából már megismerkedésük első pillanatától nem tudott szabadulni. Hirtelen pánik fogta el a lehetőségre, hogy az író megismétli a temetőben tett vallomást. Fogalma sem volt, mit reagálhatna, nem tudta, készen áll-e arra, amit hallani fog. Szíve rejtett zugában abban reménykedett, hogy megtörténik, és a férfi ismét bevallja, hogy szereti őt, agya azonban még mindig kétségbeesetten könyörgött egy kis időért, annak ellenére, hogy már tudta, az író mellett akar lenni, érezni akarja a közelségét, arcszeszének bódító illatát, ahogy orrát csiklandozza, valahányszor közelebb hajol, látni akarja kópés, kisfiús mosolyát. Fejéből nem tudta kiűzni az ügynök által elhangzott mondatot, miszerint, kettejüknek semmiféle közös jövője nincsen, és bár torka kiszáradt a gondolatra, ahogy eszébe jutott, milyen érzés volt megcsókolni a keskeny, érzéki ajkakat, milyen kellemes érzés volt a férfi karjaiba simulni, ahogy az erős karok óvón átölelték, a félelem, hogy újabb sebeket szerezhet, megakadályozták abban, hogy elengedje magát, és teljes szívével a vallomásban reménykedjen, ahogy a kórházban is agya mondatta vele azokat az ostoba mondatokat, hogy nem emlékszik a vallomásra.

-          Ide van írva – mutatott Rick hirtelen az egyik vastagon szedett sorra a mappában, kirántva ezzel Kate-t a gondolataiból, és elszakítva pillantását a nő zöldes-barna szeméről, miközben nagyot kellett nyelnie. Átkozta magát ostobaságáért, amiért egy ilyen mondat kicsúszott a száján, annak ellenére, hogy megfogadta, soha többet nem közelít a nő felé. Mégis, ahogy nézte a gyönyörű arcot, az összeráncolt, szépen ívelt szemöldököt, a cseresznyeajkakat, önkéntelenül csúsztak ki száján a szavak, és most nem győzte dicsérni magát, amiért megtalálta a kiutat a kínos helyzetből. Egyáltalán nem állt szándékában megalázni magát ismét a nő előtt azzal, hogy az érzelmeiről beszél, tudva, hogy a nyomozónő számára ő semmit nem jelent, legfeljebb egy barátot, de talán még azt sem, hiszen a barátokról nem feledkezik meg az ember teljes három hónapra, miközben megígéri nekik, hogy felhívja őket. – azt írja, hogy én egy gazdag író vagyok, amolyan bohém fiú, aki rendszeresen tölti az idejét, vagyis töltötte, még a házasságunk előtt, különböző bárokban. A „sweet dreams” éjszakai klubban találkoztunk, ahol te… - akadt meg egy pillanatra, hogy rendezze vonásait, és mosolygás nélkül tudja folytatni, majd köhécselt, és mit sem törődve a résnyire szűkült szemekkel, zavartalanul folytatta - szóval, ahol te, sztriptíz táncos voltál. Első látásra beléd szerettem. – jelentette ki természetes, könnyed hangon, miközben Kate észrevétlenünk lélegzett fel megkönnyebbülten, és igyekezett nem tudomást venni a csalódottságról, mely lassan megkörnyékezte.

-          Oké, tehát téged Dan Laurel-nek hívnak, híres író vagy, de a könyveidet főként csak külföldön ismerik – olvasta Kate is hangosan a sorokat, így terelve vissza figyelmét a munkára, és a feladatukra, hogy megtanulják a szerepüket, miközben Castle elégedetten bólogatott – Egy éve vagyunk házasok…

-          Ez tudod, mit jelent? – hajolt kissé közelebb a férfi komiszul kacsintva, ezzel ismét zavarba hozva a nőt, majd folytatta – hogy nagyon, de nagyon boldognak kell látszanunk! – fűzte hozzá pimaszul, mire Kate megforgatta a szemét, és válasz nélkül hagyva a megjegyzést, olvasott tovább.

-          Én abbahagytam a táncot, te pedig alkotói szabadságodat töltöd, ezért döntöttünk úgy, hogy a kertvárosba költözünk, a nyugi miatt. Gyerek nincs, nem is tervezzük, viszont finnyás vagy a kertedre, ezért cipeljük magunkkal Javi-t. – összegezte rutinosan a leírt sorokat Kate, miközben Castle is komótosan lapozgatott a mappában, így követve a nő által olvasottakat.

-          Lulu… - ejtette ki hangosan Rick a nő szerepnevét, mire Kate elhúzta a száját, ő pedig, vidáman mosolygott – ez tényleg cuki!

-          Hurrá, egész életemben cuki szerettem volna lenni! – csengett maró gúny a nő hangjából, de Castle egy cseppet sem jött zavarba. Kék szeme a távolba révedt, ajkára kisfiús mosoly költözött, ahogy folytatta.

-          Ha már friss házasok vagyunk, kellene néhány becenév, nem gondolod? Az első évben a párok még becézik egymást… – vélte komoly hangon, majd a választ meg sem várva keresgélni kezdte a megfelelőt – mit szólnál a nyuszikához? A Lulu úgyis olyan, mint egy nyuszika neve! Vagy… esetleg… pici hörcsögöm… - gondolkozott tovább, mire Kate haragosan fújtatott egyet.

-          Feltétlenül állatban kell gondolkodnod? – kérdezte türelmetlen hangon, majd hirtelen gonosz mosoly költözött az arcára – tudod, mit? Igazad van! Kell egy becenév, mit szólnál a cicushoz? – kérdezte ártatlan tekintettel, mint akinek fogalma sincs, mit vált ki ezzel az íróból, és elégedetten figyelte, ahogy Castle arcáról lehervad a vigyor, és durcássá válik, mint egy kisfiú.

-          Megegyeztünk, hogy ezt soha többé nem mondod! – szegezte pillantását az előtte heverő mappába, mire Kate közelebb hajolt, úgy, hogy csak néhány centi választotta el a férfitól, akinek hirtelen érezhetően melege lett, és nagyot kellett nyelnie.

-          Nem! Te mondtad, hogy ne használjam többet, én meg rád hagytam! De nem ígértem meg semmit! – jelentette ki határozottan Kate, miközben tekintete most lejjebb vándorolt, egyenesen a morcosan összeszorított ajkakra, és megint érezte, hogy a vágy, hogy ráhajoljon, és birtokba vegye azokat, elemi erővel tör rá. A levegő hirtelen vibrálni kezdett körülöttük, ahogy az író tekintete a nyomozó szemére vándorolt. Megszűnt az évődés, a másik játékos piszkálása, helyette csak az őket körülvevő feszültség maradt. Mintha egy láthatatlan erő hajtaná őket, hajoltak kissé közelebb a másikhoz, és noha, Kate tisztában volt vele, hogy el kéne húzódnia, képtelen volt rá.

-          Tudnom kell… - suttogta halkan Castle, alig néhány centiméterre a nő ajkától, mire Kate zavartan ráncolta össze a szemöldökét, és mintha ebben a pillanatban eszmélt volna rá, mire készül, hirtelen elhúzódott, és megköszörülte a torkát – Kate… - szólalt meg ismét Castle, aki úgy érezte, mintha egy vödör hideg vízzel locsolták volna le. A pillanat elszállt, és ő átkozta magát a türelmetlenségéért. Egyértelműen érezte, hogy Kate hajlandó lett volna megcsókolni őt, érezte a vibrálást, látta a szemében megcsillanni a vágy tüzét, ő mégis, képtelen volt elengedni magát, noha semmire sem vágyott jobban, mint az ő csókjára. De tudnia kellett, tudni akarta, miért nem kereste annyi héten át. Most már végképp összezavarodott, nem értette, miért játszik vele a nyomozó. Az egyik pillanatban elhiteti vele, hogy szüksége van rá, csak rá, senki másra, a következőben pedig, tudomást sem véve az érzelmeiről, egyszerűen kiszáll az életéből. A legjobban azonban mégsem a nőre, sokkal inkább saját magára volt dühös, amiért a helyett, hogy lezárta volna életének ezt a szakaszát, megint itt ül, egy új ügy kellős közepén, és mintha mazochista lenne, kínozza magát a nő látványával, érzékeit az illatával, szépségével, apró, véletlenszerű érintéseivel.

-          Hogy megy a tanulás? Készen állnak? – vágódott ki a pihenő ajtaja, kiszakítva őket gondolataikból, miközben az ügynök viharzott be rajta – ha megtanulták, csattogjanak ki a fehér tábla elé, ismertetném a gyilkosunk profilját! – közölte hanyag eleganciával, majd a választ meg sem várva, természetesnek véve, hogy követni fogják, már hátat is fordított. Ösztönei nem csapták be, ugyanis azok, azonnal felpattantak, és mintha menekülnének, leginkább saját érzelmeik elől, szinte egy emberként értek ki a táblához, elfoglalva saját helyüket. Langern ügynök megköszörülte a torkát, és amikor Javi és Ryan is megérkeztek, szigorú, komoly, hivatalos hangon fogott bele. – Tehát, a gyilkosunk, a profil szerint, kétkezi munkás, de legalábbis olyan, aki másokat szolgált ki egész életében. Feltehetően olyan kapcsolatban él, ahol a nő elnyomja, ez lehet a felesége, de lehet az anyja is.

-          Ha az anyák általi elnyomás sorozatgyilkossá tesz, a napjaim meg vannak számlálva – szúrta közbe Castle ön ironikusan, mire Ryan elmosolyodott, az ügynök azonban dühösen csettintett az ujjával Castle előtt.

-          Mr. Castle! Hálás lennék, ha a profilra koncentrálna, és a hülye megjegyzések helyett, jegyzetelne, ezen múlhat ugyanis a nyomozónő élete! – pirított a férfira, aki azonnal elszégyellte magát, és némán hagyta, hogy a férfi folytassa – mint mondtam, elnyomásban él, tehát az élet egyik területén sem, sem a magánéletben, sem a munkahelyén nincs hatalom a kezében, sőt, inkább rajta uralkodnak, ezért kompenzálnia kell. A düh, és a bosszú vezérli, mégsem mondhatjuk, hogy őrült, ahhoz túlságosan alapos. Az eszközök mindig nála vannak, semmit nem hagy a helyszínen, tehát odafigyel, hogy sok ideje legyen a gyilkolásra. Okos, de ezt a környezete nem veszi észre, gyűlöli a magasabb társadalmi rétegbe tartozókat. Biztosan rendmániás, tisztán tartja a környezetét, erre utal az is, hogy a gyilkosságok helyszínén nem hagy nyomot, alaposan kitakarít maga után. Nagyjából öt mérföldes körzetben mozog, és nagy valószínűséggel a környéken lakik. A zárakat egy esetben sem piszkálták, tehát az áldozat engedte be a házba, így ismerte őket. – ért mondandója végére az ügynök, majd nagyot sóhajtott, és összecsapta a tenyerét. – Ezzel megvolnánk, mindannyian kézhez kapják a nyomtatott példányt. Most tűnés haza, és mindenki készüljön a szerepére! Holnap reggel itt találkozunk, és költözünk! Show Time! – kacsintott rájuk, majd felkapva diplomata táskáját, mely színben tökéletesen passzolt öltönyéhez, eltűnt a lift ajtó mögött.

Castle éppen a kávéját szürcsölte szokásos helyén üldögélve, Kate-re várva, miközben Javi és Ryan az előző esti meccs eredményéről vitatkoztak, amikor nyílt a lift ajtó, és ők egy emberként fordultak abba az irányba. Castle, amint meglátta a kilépőt, félrenyelte a kávét, és köhögő rohamot kapva kezdett fuldokolni.

A látszat néha csal 8. rész

8. rész

Kate továbbra is gyilkos szemekkel, tekintetében haraggal, és felháborodással nézett a még mindig értetlenül visszabámuló ügynökre, míg Castle minden igyekezetével azon volt, hogy visszafojtsa feltörni készülő kacagását.

-          Ezt maga sem gondolta komolyan, ugye?! – csendült fel ismét a nyomozónő hangja, miközben ismét meglóbálta kezében a papírokkal teli mappát – Castle marad, aki volt, engem meg lefokoz valamiféle utcaszéli…

-          Beckett nyomozó, csillapodjon! – próbálta nyugalomra inteni az ügynök Beckett-et, amivel azonban semmit nem ért el, mert Kate tovább dühöngött.

-          Ne mondja, hogy csillapodjak! Eszerint, Castle egy bárban szedett fel! – bökött ingerült mozdulattal a lapon lévő egyik sorra, miközben Ryan elképedve bámult rá, Espo pedig, alsó ajkát beharapva igyekezett megértő, komoly képet vágni, mely legalább olyan szánalmasan sikertelen volt, mint Castle-nek.

-          Nyomozó, megmagyarázom, ha megengedi! – tette a nő vállára a kezét nyugtatásképpen, de elég volt egy villámló tekintet ahhoz, hogy ezt a döntését azonnal átgondolja, és gyorsan karba fonta kezeit, miközben tovább beszélt, míg Kate várakozón hallgatott. Szemeiből jól kiolvasható volt, hogy igazán meggyőző magyarázatnak kell lennie – Tudom, hogy a karaktere, akit meg kell formálnia az ügy során, szöges ellentéte a magáénak, de azt is tudom, hogy képes rá! Egy olyan okos, gyönyörű, talpraesett nő, mint maga, sosem kötne ki egy olyan férfi mellett, mint Mr. Castle, hozzá meg végképp nem menne! – magyarázta türelmesen, nyugodt hangon az ügynök.

-          Ohó! Álljunk meg egy percre! – hervadt le az író arcáról az eddigi kárörvendő mosoly, miközben szemöldökét ráncolva, sértetten fordult az ügynök felé – ezt mégis hogy érti?!

-          Mr. Castle, ne higgye, hogy a karaktereiket a lábamat lógatva, hasamra ütve találtam ki! – húzta el a száját lekicsinylő, beképzelt módon Eric – mindkettejüknek utánanéztem. Maga egy nagyvilági, híres, gazdag író. Egoista, nagyképű, és önző. Ezt mi sem támasztja alá jobban, minthogy, habár a kollégái többségének az agyára megy, maga ezzel egy fikarcnyit sem törődik. Mivel maga élvezi, hogy itt lehet, itt is marad - sorolta az általa az íróra jellemző személyiség jellemzőket a férfi, miközben Kate szemöldök ráncolva hallgatta. Noha, sok mindenben igaza volt az ügynöknek, hiszen Castle-be bőven szorult egoizmus, és nagyképűség, sőt, még önzőség is, mégis, ahogy a férfi előadta, nem ismert az íróra – kétszer volt nős, mind a kétszer el is vált, és jelenleg sincs tartós kapcsolata. Maga úgy kerüli a kötöttséget, mint más a pestist! Az olyan okos nők, pedig, mint Beckett nyomozó, messziről kiszagolják az ilyen palikat, és el is kerülik! – jelentette ki magabiztosan, miközben Kate zavartan kezdett pislogni. Egy felől, pontosan tudta, hogy Castle már megváltozott, másfelől, ha olyan okos lenne, mint ahogy az ügynök állítja, nem érezné úgy, hogy már túl késő ahhoz, hogy elkerülje őt. Igen, el kellett végre ismernie legalább magának, hogy elkésett. Túlságosan hozzászokott az író jelenlétéhez, fanyar, olykor meglehetősen morbid humorához, kék szemének bizalmat, és nyugalmat sugárzó csillogásához, ahhoz, hogy erről le tudjon mondani. Gondolataiból Eric hangja rántotta ki, aki rendületlenül, az író legnagyobb döbbenetére folytatta monológját – Ha két össze nem illő embert ki lehet szúrni, akkor a kertvárosban ezt ki is szúrják! Ezért volt szükség arra, hogy Beckett nyomozóból sztriptíz táncos legyen… legalábbis az volt, amíg férjhez nem ment.

-          Milyen megnyugtató, hogy csak a múltam része – húzta el a száját keserűen Beckett, miközben fejéből nem tudta kiverni az ügynök mondatát, „két össze nem illő ember”. Vajon tényleg semmi esélyük nem lenne egymás mellett? Tette fel magának a kérdést, majd azonnal el is vetette, igyekezve még a lehetőséget is kitörölni a fejéből, és minden figyelmét visszafordítani az ügyre – Higgye el, megértem, hogy mit, miért tett, de… Lulu Petaz? Mégis milyen név ez?! – nyögött fel Beckett lemondóan, mire Eric megrántotta a vállát.

-          Egy sztriptíz táncos neve – vigyorgott elégedetten, mire Castle, aki eddig csendben emésztette a róla mondottakat, megpróbálva feldolgozni azokat, de leginkább azt elfogadni, hogy az ügynöknek igaza van, és Beckett talán éppen ezen tulajdonságai miatt tartotta magától távol olyan sokáig, hirtelen széles mosolyra húzta a száját.

-          Lulu.. – ízlelgette magában a nevet komisz pimaszsággal – nekem tetszik! Olyan, mint egy kis nyuszi… - kacsintott a srácok felé, de azok, amikor meglátták, hogy Kate szeme figyelmeztetően összeszűkül, némán rázták meg a fejüket, és még csak el sem mosolyodtak.

-          Egy sztriptíz táncost nem hívhatnak úgy, hogy… - gondolkodott Kate hangosan másik néven, mire az ügynök megrázta a fejét.

-          Sajnálom, de még ha eszünkbe is jutna másik név, akkor sem tehetnénk semmit. A papírokat már ezekre a nevekre állítottuk ki – jelentette ki határozottan, mire Kate elgyötörten sóhajtott fel.

-          Ezzel legalább 20 pontot zuhant az IQ-m! – forgatta meg a szemét elkeseredetten, mire Eric elégedetten bólintott.

-          Jó! Ezt akartuk elérni! – csapta össze a tenyerét, majd még egyszer körbe nézett a csapaton – maguk ketten estig tanulják meg a szerepeiket, minden fontos információt fejből kell tudniuk a másikról, hezitálás nélkül, megértették? – figyelmeztette őket komoly, hivatalos hangon, majd amikor bólintottak, a lift felé indult – mire azzal végeznek, én is itt leszek a profillal, holnap reggel pedig, költözés a Lila akác közbe! - kacsintott az íróra, így utalva az általa látott sorozatra, aki azonban duzzogva húzta el a száját. Képtelen volt megbocsátani az ügynöknek, hogy össze nem illő párnak titulálta őket Beckett-el, ráadásul őt egy olyan embernek, akit a normális nők nagy ívben elkerülnek, és neki csak sztriptíz táncosok jutnának.

-          Csak, hogy tudja, az első feleségem, színésznő, a második pedig, egy könyvkiadó vállalat főszerkesztője! – szúrta oda büszkén Castle, így próbálva bizonyítani, hogy az okos, talpraesett nők nem kerülik, mint egy járványt, bár Meredith esetében talán csak a talpraesett szó jutott volna eszébe, de az ügynök magabiztosan fordult felé.

-          El is váltak magától, nem? – kérdezte foghegyről, mire Castle szemöldök ráncolva húzta el a száját, Kate pedig, kedve szerint, végig simított volna a karján. Meg akarta vigasztalni, elmondani neki, hogy ne hallgasson a férfira, ő ismeri azokat a tulajdonságait is, ami az ügynök előtt rejtve maradt. Tudja, hogy egy barátjáért bármikor képes lenne kockára tenni az életét, tudja, hogy ő a legjobb társ a világon, és azt is, hogy az önző, egoista, gyerekes felszín érzelmes embert takar, melyet a világ elől rejteget. – Indulás szerepet tanulni! – utasította őket a férfi, majd a választ meg sem várva eltűnt a liftben.

-          Mégis, mit tanuljak egy kertész szerepén? – húzta el a száját morcosan Javi, mire Castle vigyorogva fordult felé.

-          Nézd a jó oldalát! Spanyolként medencetisztítónak is lefokozhattak volna – lapogatta meg barátja hátát, mire az, összehúzta a szemét.

-          Vidd a mancsod a hátamról, különben a szereped átminősül törött kezű íróvá! - figyelmeztette vészjósló hangon az írót Javi, mire az, nagyot nyelt, és mindkét kezét zsebre dugta.

-          Elég legyen! Javi, Ryan-nel ismertessétek az ügyet a kapitánnyal, Castle és én pedig, a pihenőben leszünk – vágta el a további élcelődést Beckett határozott hangon, majd elhúzott szájjal fűzte hozzá – tanulunk…

-          Ez annyira… izgalmas! Talán a következő regényemben Nikki egy… - villanyozódott fel az író, és kék szemének csillogása világosan elárulta, mennyire élvezi a helyzetet.

-          Higgadj le, Castle! – intette nyugalomra a férfit Kate, miközben útjukat a pihenő felé vették, és amikor beértek, egy mozdulattal hajította az asztalra a mappát, míg ő, a kávégéphez ment, hogy bekészítse a forró italokat – Vedd komolyan az akciót, vagy elvált nőként költözök a kertvárosba, világos? Ha pedig, a gyerekes húzásaiddal elcseszel valamit, rövid időn belül meg is özvegyülök majd!

-          Fáj! Ez fáj! – húzta fel az orrát sértetten Castle – tudhatnád, hogy szorult belém annyi színpadi érzék, hogy kiválóan fogom játszani a szerepem! – jegyezte meg nagyképűen, mire Kate megforgatta a szemét.

-          Kétségem sincs afelől, hogy nagyon hitelesen fogod játszani saját magad – motyogta az orra alatt, majd nagy levegőt véve ült le az egyik székre, szemben az íróval, és csapta fel a mappa tetejét, kihalászva belőle az iratokat, instrukciókat. – Lássuk, mikor szerettél belém… - futtatta végig tekintetét a sorokon, mire Castle ajka réveteg mosolyra húzódott.

-          Már az első pillanatban, amikor megláttalak – csúszott ki a száján, mire Kate meglepetten kapta fel a fejét a vallomást hallva.

A látszat néha csal 7. rész

7. rész

Ahogy pillantásuk a lift felé fordult, a kapitánnyal találták szembe magukat. A Vaslady ezúttal is elegáns kosztümöt viselt, haját, mint általában, most is szigorúan hátrafésülve, copfba kötve viselte. Egyenes tartása, és villámló szemei semmi jót nem ígértek, amikor ismét megszólalt.

-          Mr. Castle, Beckett nyomozó! Jól teszik, ha szedik az irhájukat, még mielőtt odaérek! – csattant a lift ajtó mellől a kapitány hangja, mire az emlegetett delikvensek egy emberként fordultak a hang irányába, ahonnan Gates közelített feléjük, majd amikor megérkezett melléjük, visszafojtott indulattal sziszegte. – Az irodámba mindketten! Azonnal! – dörrent rájuk emeltebb hangon, mire Castle úgy ugrott fel helyéről, mint akit puskából lőttek ki, és szemében kétségbeesett riadalommal keresett menedéket Kate-nél, aki azonban segítségnyújtás helyett, csak értetlenül ráncolta össze szépen ívelt szemöldökét, majd szó nélkül a kapitány irodája felé indult, nyomában a rémülten körbepillantó, nagyokat pislogó íróval. Egyikőjük sem tudta, mit követhettek el, amivel magukra vonták a nő haragját, de Kate-nek volt egy sejtése. Úgy érezte, Castle miatt lett dühös a nő, amiért utasítása ellenére, megint a kapitányságon találta az írót, amivel az, a tiszteletlenségét fejezte ki. Éppen itt tartott gondolatban, amikor a kapitány becsapva maguk mögött az ajtót, karba font kézzel, dühösen szikrázó szemekkel állt meg előttük. – az, hogy a tiltásom ellenére ide pofátlankodik, egy dolog – kezdett bele baljós hangon – de az, hogy mellé még a polgármestert is felhívja, hogy az, utasítson engem a beépülés engedélyeztetésére, az már mindennek a teteje! – emelte meg a hangját Gates mérgesen, mire Kate döbbenten meredt a mellette álló íróra, aki ugyanolyan meglepetten kapkodta a fejét a két nő között. Beckett képtelen volt elhinni, hogy ilyen merészségre vetemedett a férfi, csak azért, hogy egy szaftosnak, izgalmasnak ígérkező ügyben részt vehessen, de a kapitány még nem fejezte be – maga egy pofátlan, nagyképű, egocentrikus életművész, aki azt hiszi, hogy csak, mert pénze van, bármit megtehet! Vegye tudomásul, hogy az én kapitányságomon nem így lesz! Talán a polgármester parancsára meg kell engednem, hogy itt használja el a friss levegőt, de egy valamiben biztos lehet! – fenyegette meg mutatóujjával a Vaslady a még mindig értetlenül rábámuló írót, miközben agya újra és újra lepörgette a reggeli telefonhívást. Még most is elszégyellte magát, ha eszébe jutott, mely csak olaj volt a tűzre, és még inkább táplálta a dühét, amikor a polgármester elmondta, hogy értesült a kertvárosi gyilkosságokról, és a lehetséges megoldásról is, majd figyelmeztette, hogy neki, mint kapitánynak, a feladata a gyilkos kézre kerítése, bármilyen eszközzel, és ne finnyáskodjon, majd megparancsolta, hogy éljen a lehetőséggel. – Pokollá fogom tenni az életét, megértette? – ért kifakadása végére, mire Castle égnek emelte a szemét.

-          Értékelem az igyekezetét, és már most jó úton halad – emelte fel megadón a kezét, pimasz módon Castle, amivel csak még jobban magára haragította a kapitányt, majd azonnal folytatta – de fogalmam sincs, miről beszél! Nem hívtam fel a polgármestert, a fiúkhoz pedig, csak elköszönni jöttem! – magyarázkodott őszinte, nyílt tekintettel, és Kate-nek, bár ismerte a férfi trükkjeit, ezúttal szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az igazat mondja.

-          Látom, már felhívta a polgármester! Üdv, Mr. Castle, Beckett nyomozó! – libbent be az ajtón fölényes mosollyal Eric Langern ügynök, mire mindhárman döbbenten meredtek rá.

-          Maga?! – kérdezték szinte egyszerre, mire az ügynök megrántotta a vállát.

-          Én! Mondtam, hogy még nem végeztünk! – magyarázta könnyedén, miközben egy mozdulattal kapta le magáról az öltönyzakót, és hajította az egyik székre, mit sem törődve Gates villámló tekintetével, akinek arcára volt írva, hogy ha büntetlenül megtehetné, szitává lőné a férfit – meg akarom oldani ezt az ügyet, és meg is fogom! Szóval, hol beszéljünk a részletekről? – kérdezte fennhangon, mire Gates összehúzott szemmel lépett hozzá közelebb.

-          Ha most azt hiszi, győzött, nagyon téved! – közölte halkan, minden egyes szót jól megfontolva a férfival Gates – átadom az embereimet, mert nem tehetek mást, de csak, hogy tudja, ha egy hajuk szála is meggörbül, az egész ügyet elverem a hátán, megértette? – figyelmeztette sötét hangon az ügynököt, aki most először bizonytalanodott el, mióta belépett az irodába, Castle azonban kihúzta magát.

-          Hallotta, vigyáznia kell rám! – jelentette ki nagyképűen, mire Gates megsemmisítő pillantást vetett rá, ő pedig, azonnal elhallgatott.

-          Az embereimről beszéltem, Mr. Castle! Maga egy cseppet sem érdekel! A nyilatkozatot aláírta, innentől a maga dolga, hogy hogyan akar meghalni! – rántotta meg a vállát, majd leült asztala mögé.

-          Mi lesz a jelenlegi üggyel? – kérdezte halkan, visszafogott hangon Kate, mire Gates nyugodtan nézett vissza rá.

-          Adja át Karpowsky-nak, és a csapatának, maguk pedig adjanak meg minden segítséget az F.B.I-nak – ejtette ki gúnyosan a mozaikszót Gates, majd az ajtó felé mutatott – kívül tágasabb! Még valami! – állította meg a társaságot kifelé menet, mire azok, egy emberként fordultak vissza – minden lépésről jelentést kérek! Attól, hogy kisírta magának ezt a beépülést, még nem lett az ügy vezetője! - figyelmeztette a férfit, mire az válasz nélkül sétált ki az irodából, egyenesen a fehér tábla elé, ahol komótosan rakta fel a tegnapi nap során már látott fényképeket, míg Javi, Ryan, Kate és Castle némán figyelte a tevékenységet. Amikor végzett, kihúzta magát, és szigorú, hivatalos arckifejezéssel nézett az előtte állókra.

-          Szóval, a helyzet úgy áll, hogy zöld utat kaptunk a beépülésre – tájékoztatta a kis csapatot Langern ügynök, mire Javi, és Ryan döbbenten néztek Beckett-ékre, de csak Castle izgatott pillantásával találták szembe magukat, míg az ügynök mindannyiuk kezébe egy mappát nyomott. – Mr. Castle és Beckett nyomozó friss, boldog házaspárként fognak beköltözni a kertvárosba, egy léckerítéssel körbevett házacskába. Ott bizalmat építenek a lakókkal, és szépen…

-          Kertész?! Én leszek a kertész?! Ráadásul Pablo-nak hívnak majd? – szakította félbe az ügynököt Javi elégedetlen, felháborodott hangja, mire Castle kíváncsian kukkantott bele a mellette álló férfi kezében lévő mappába, majd szája csúfondáros vigyorrá görbült, ahogy meglátta, mi váltotta ki a férfiból a megbotránkozást – Csak, mert spanyol vagyok, akkor már lefokoznak kertésszé a burzsoá negyedbe?!

-          Megértem, hogy fáj! – tette vigasztalón a vállára Castle a kezét, de úgy kapta el, mintha megégette volna, amikor pillantása találkozott Javi gyilkos tekintetével – ocsmány dolog a negatív sztereotípia… - fűzte hozzá halkan, majd a nyugodtabb Ryan felé fordult. – Te mi lettél? A postás? – utalva annak ír származására, mire Ryan elhúzta a száját.

-          Az összekötő… - felelte nyugodtan, de hallható csalódottsággal a hangjában, mire Langern úgy érezte, közbe kell szólnia.

-          Nem volt tervben, hogy kertészt faragunk magából, de valahogy tartanunk kell a kapcsolatot a friss házasokkal, amit telefonon nem tehetünk meg – magyarázta megdöbbentő szelídséggel a hangjában – fogalmunk sincs, hogy a gyilkos mennyire alaposan figyelte meg az áldozatait, még az is lehet, hogy lehallgatta a telefonjaikat, így nem kockáztathatunk.

-          Az nem lesz feltűnő, hogy nálunk naponta nyírják majd a füvet? – szúrta közbe cseppnyi iróniával a hangjában Castle, mire Langern megrázta a fejét, válaszolni azonban nem volt ideje, mert Castle folytatta – a végén még azt hiszik, hogy a feleségem a kertésszel csal! – háborgott már előre, mire Kate megforgatta a szemét, és most először nyitotta ki a kezében lévő mappát, míg az ügynök ismét magához ragadta a szót.

-          Amíg maguk új ügyek után koslattak, én nem tétováztam, és mindent elintéztem! - jelentette ki öntelten – a ház készen áll, magukra vár. Hatalmas kert, fákkal, bokrokkal, meg mindennel, ami ahhoz kell, hogy ne legyen feltűnő, hogy a kertészüket is hozták. A profil ma délutánra kész lesz, aminek a segítségével azt is tudják majd, melyek azok a személyek, akik gyanúsak lehetnek, kire kell majd figyelniük. A lényeg, hogy nem térhetnek el attól a szereptől, amit a mappákban leírtunk! Ma estig tanulják meg, mióta házasok, hol ismerkedtek meg, stb. Mindent megtalálnak, amire az ilyen kis közösségekben kíváncsiak az új szomszédokkal kapcsolatban.

-          Ez most valami vicc?! – törte meg ismét az ügynök monológját egy felháborodott hang, ezúttal azonban Kate felől érkezett. A nyomozónő úgy tartotta maga előtt a mappát, mint egy bizonyítékot valami halálos bűnre, miközben tekintetével szinte felnyársalta az ártatlanul ránéző ügynököt, Castle pedig, alig bírta visszafojtani a kacagását, ahogy pillantása arra a sorra tévedt, mely kiváltotta a nőből ezt a heves reakciót.

A látszat néha csal 6. rész

6. rész

Gates szeme résnyire szűkült, arcáról jól leolvasható volt a döbbenet, majd az elfojtott düh, ahogy hallgatta az ügynök részletes beszámolóját a lehetséges beépülésről. Kate elnyomott egy mosolyt, ahogy a kapitány reakcióját figyelte, míg Castle már kényelmetlenül kezdett feszengeni. Ellentétben a többi, irodában tartózkodó személlyel, neki már volt alkalma meghallgatni a kapitány kitörését, amikor elzavarta az őrsről, és elég volt a nő arcára néznie, hogy tudja, most sem fog más következni.

-          Álljunk csak meg egy percre! – szakította félbe alig néhány perc után az ügynököt ideges türelmetlenséggel Gates, miközben levette szemüvegét, és az asztalára dobta. – Javítson ki, ha tévedek, de éppen arra kér, hogy járuljak hozzá az egyik nyomozóm és egy civil veszélyes, átgondolatlan beépüléséhez, hogy elfogjanak egy sorozatgyilkost? – kérdezte a kapitány vészjósló hangon, miközben tekintetéből és karba font kezéből jól ki lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem megerősítésre vár, pusztán lehetőséget adott az ügynöknek a visszakozásra, és bocsánatkérésre, amiért ilyen lehetetlen ötlettel zavarta munkája közben, amiből azonban a férfi semmit nem vett észre, vagy csak figyelmen kívül hagyta. Helyette, merészen, magabiztosan bólintott.

-          Pontosan! Látom, értette a lényeget! – vetette oda foghegyről, amivel csak még inkább olajat öntött a tűzre, mire Castle halkan felszisszent, Kate viszont felhúzott szemöldökkel várta a reakciót, mely nem is késett sokáig.

-          Mindig is sejtettem, hogy az F.B.I módszerei nélkülöznek mindenfajta racionalitást, ésszerűséget, de most már biztos vagyok benne! – tört fel a kapitányból dühtől remegő hangon, amit azonban az ügynök rezzenéstelen arccal hallgatott, ő pedig, folytatta – a tény, hogy képes lenne egy civilt a tűzvonalba küldeni, elárulja nekem, hogy cseppnyi értelem sem szorult az öntelt egoizmus mellé!

-          Fitymálja az F.B.I módszereit, de milyen módszerekkel dolgoznak maguk? Azzal a híres nyomozással, amire olyan büszke, hány sorozatgyilkost fogtak el a körzetben? – kérdezett vissza összehúzott szemmel, harciasan Eric, mire Castle szeme kikerekedett, és még Kate is sértetten húzta ki magát a fal mellett, míg a férfi folytatta – ne higgye, hogy csak maga üti az orrát az F.B.I aktákba! Én is utánanéztem a 12. körzetnek! Még Tyson-t, az egyetlen környéken garázdálkodó sorozatgyilkost sem tudták elkapni! – dörgölte a kapitány orra alá önelégült mosollyal, mire Castle arcán megrándult egy izom, mely nem kerülte el Kate figyelmét, ami azonban hamarosan ismét az ügynökre irányult, aki tovább beszélt. – Az egész őrsön Beckett nyomozó a legjobb, és ezzel maga is tisztában van. Őt akarom! Méghozzá Mr. Castle-el együtt! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Gates lassan felállt a székből, és sötét szeme büszkén villant az ügynökre, ahogy megállt előtte.

-          Ne higgye, hogy csak mert egy F.B.I feliratú jelvényt lóbál a szemem előtt, maga parancsol itt! – szólalt meg halkan, tiszteletet parancsolón – Ez itt – mutatott ki az ablakon kemény tekintettel – az én kapitányságom! – nyomta meg hangsúlyosabban a személyes névmást – Őt – mutatott most Castle-re – kidobtam, mert egy kotnyeles firkász, akinek semmi keresnivalója egy őrsön! A nyomozó nem régen jött vissza, három hónap kihagyása van, nem fogom engedni, hogy a mélyvízbe dobják egy olyan ügyben, ahol meghalhat! Maga pedig, vagy elfogadja azt a segítséget, amit nyújtani tudok, vagy összeszedi a holmiját, az embereit, és a megoldatlan ügyével együtt eltakarodik az épületből! – szűrte a fogai között vészjóslóan nyugodt hangon, mire az ügynök nyelt egyet, és pillantást sem vetve fordult az ajtó felé.

-          Még nincs vége! – szólt vissza félúton, mire a kapitány vállát megrántva fordult a nyomozó, és az író felé.

-          Mr. Castle, kövesse az öltönyöst, és tűnjön el! Megmondtam, hogy semmi dolga itt! – jelentette ki jéghideg hangon, miközben visszasétált az íróasztala mögé – Beckett, magának is van dolga, úgy tudom! – húzta fel számonkérőn a szemöldökét, mire Kate tanácstalanul nézett vissza rá.

-          A kertvárosi gyilkosságra állított rá – emlékeztette visszafogottan a Vaslady-t, mire az türelmetlenül sóhajtott.

-          Túrjon bele az aktákba, és emeljen ki magának egy gyilkosságot! Nekünk is van épp elég szociopatánk, nem szorulunk az F.B.I-éra! – jelentette ki, majd rájuk sem nézve mélyült bele ismét az aktákba, így jelezve, hogy távozhatnak. Castle szomorúan ballagott ki az irodából, majd tanácstalanul állt meg Kate asztala mellett, szokásos helyén.

-          Mi az? Megpörkölt benneteket a sárkány? – vigyorgott rájuk Javi, egyértelművé téve ezzel, hogy némi hangfoszlány kiszűrődhetett.

-          Az ügynökön jóval nagyobb égési sérülések vannak – jegyezte meg Kate elhúzott szájjal, miközben letelepedett a székére, és kényelmesen hátradőlt – egy a lényeg, hogy az F.B.I-al való közös munkának vége!

-          Gyenge kezdés után erősen visszaestünk – szólalt meg Castle is szomorkásan, aki annak ellenére beleélte magát a beépülésbe, hogy tudta, bőven volna mit megbeszélni a nyomozóval előtte kettejükkel kapcsolatban. Mégis a lehetőség, hogy kiszakadhat a hétköznapokból, és egy sorozatgyilkost üldözhet, ráadásul úgy, hogy valaki más bőrébe bújik, túlságosan csábító volt. Eddig sem volt a szíve csücske az új kapitány, de ezzel a húzásával elérte, hogy vérig sértődjön rá, amiért tönkretette élete egyik nagy lehetőségét. Még akkor is, ha egyet értett vele abban, hogy Kate számára talán korai lett volna egy ilyen fokú bevetés.

-          Jé, Castle! Neked még megvan a fejed? – kacsintott Javi most Ryan-re, aki vidáman vigyorgott vissza, miközben a nagyszájú spanyol folytatta – azt hittem, ha bedugod az orrod azon az ajtón, a minimum, hogy Gates leharapja!

-          Nyilván ő is tudta, hogy furán néznék ki orr nélkül, ezért hagyta meg. Ettől függetlenül ki lettem tiltva… megint… - fűzte hozzá gúnyosan, miközben tétova mozdulatot tett, hogy elinduljon a lift felé, lábai azonban nem akartak engedelmeskedni.

-          Gates utasítása, hogy túrjunk be az akták közé, és keressünk maguknak egy gyilkossági ügyet – szólalt meg most Kate, aki szeme sarkából, észrevétlenül figyelte az író minden mozdulatát. Egy felől, örült minden percnek, amit vele tölthetett, ismét mélyen beszívhatta arcvizének illatát, másfelől, sértettebb, és bizonytalanabb éne alig várta, hogy végre elmenjen, és magával vigye azt a szíve körüli szorító érzést, mely mindig hatalmába kerítette, ha a közelében volt.

-          Talán szerencséd is lesz – kapott fel asztala mellől egy aktát Ryan, és gyors egymásután kezdte forgatni ujjai között a lapokat – Ma reggel találtak egy holttestet a 37. és 38. utca közötti sikátorban. Látszólag rablás, de az áldozattól nem loptak el semmit, kivéve az aktatáskáját. Az aranyórája, és a tárcája a hitelkártyákkal mind ott lapultak a zsebében… - tájékoztatta felettesét Kevin, Kate pedig, érezte, ahogy lassan ereiben pezsegni kezd a vér.

-          Lehetséges, hogy megzavarták? – tette fel hangosan a kérdést, de még mielőtt Kevin válaszolhatott volna, Castle kotyogott közbe.

-          És máris visszatértünk a hétköznapi ügyekhez – jegyezte meg csalódott képpel, mire mindhárman rosszallóan néztek rá – ugyan már! Ne tegyetek úgy, mintha csak engem villanyozott volna fel a lehetősége annak, hogy az F.B.I-al dolgozhatunk!

-          Castle, te vagy az egyetlen, akit untatnak a hétköznapok – szúrta oda Kate összevont szemöldökkel, mire az író elhúzta a száját, de a nő folytatta – ezen kívül, ha jól emlékszem, éppen az imént emlékeztettek rá, hogy nem folyhatsz bele az ügyeinkbe többé, szóval, neked nem is kell ezzel a „hétköznapi” üggyel foglalkoznod! – idézte fel a kapitány szavait, megismételve a Castle által használt jelzőket a nő, miközben abban reménykedett, hogy a férfi, mint már annyiszor, most is vitatkozni fog vele, könyörögni, hogy maradhasson, ő pedig, a nélkül engedhetne neki, és saját érzelmeinek, hogy bármit is fel kellene azokból fednie. Castle azonban csak szomorkásan a fiúkra pillantott, és a lift felé indult.

-          Igazad van, tényleg nincs itt keresnivalóm – motyogta csüggedten, miközben Ryan, és még Espo is együtt érzőn pillantottak rajta végig – azért néha megihatnánk valamit, skacok! – fordult vissza a fiúk felé, szándékosan elkerülve a nő pillantását, és Kate úgy érezte, mintha szíven szúrták volna, figyelmét pedig, az előtte heverő aktáknak szentelte.

-          Gyere be holnap reggel, és megbeszéljük! – intett az író felé Javi, mire az, bólintott, és már el is tűnt. Meg sem várta, amíg a lift megérkezik, egyenesen a lépcsők felé vette útját. Kate nehéz szívvel, szinte kényszerítette magát, hogy ne bámuljon még percekkel később is abba az irányba, amerre az író eltűnt, majd nagyot sóhajtott.

-          Akkor fogjunk hozzá! – nyelt nagyot, majd együttes erővel vetették bele magukat az új ügyükbe.

Kate minden igyekezetével azon volt, hogy az előtte heverő vallomásokra, és bizonyítékokra tudjon koncentrálni, melyeket még a tegnapi nap folyamán gyűjtöttek össze a fiúkkal a sikátoros gyilkossággal kapcsolatban, de figyelmét minduntalan megzavarták az asztalától alig néhány lépésnyire beszélgető férfiak hangfoszlányai. Akármennyire is próbálkozott, azon kapta magát, hogy figyelme elkalandozik, és a sorok olvasása helyett, azt hallgatja, amit az író mesélt Javinak és Ryan-nek az elmúlt három hónapról. Történeteinek középpontjában főleg Alexis, és az anyja állt, Kate legnagyobb megkönnyebbülésére, egyetlen női hódításáról sem esett szó, annál többször hangzott el azonban, hogy mennyire unatkozik otthon, és az írás sem megy. Éppen azon volt, hogy megszakítja a csevelyt, figyelmeztetve a fiúkat, hogy dolgozniuk kéne, még mielőtt a Vaslady rajtakapja őket, bár ennek, tekintve, hogy a nő még egy rejtélyes oknál fogva nem érkezett meg az irodájába, kevés esélye volt, amikor egy ismerős hang fagyasztotta meg a levegőt.