Hírmorzsa....

"Tisztában vagyok azzal, hogyan zártam le az előző történetet, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy néhányan nagyon várják a folytatást. Mérhetetlenül jól esik, hogy várjátok, már csak azért is, mert én is úgy terveztem, hogy amennyiben így zárom le a történetet, úgy hamarosan innen,vagy néhány hetes ugrástól folytatom... de ember tervez... :( Úgy alakult, hogy nem mostanában tudom folytatni. A munkahelyemen kész káosz van, és jelenleg úgy néz ki, hogy olyan munkabeosztásom lesz, ami mellett képtelenség lesz az írás, gyakorlatilag csak aludni járok majd haza. Amennyiben ez bekövetkezik, úgy elnézésetek kérem, de nem kerül sor a folytatásra, mert azt a kevés időt inkább a családommal szeretném tölteni. :( Sajnálom! Remélem, nem következik be ez a verzió :( " K.B

A látszat néha csal 38. (befejező) rész

"Nos, ennek a történetnek a végéhez is elérkeztem, és ezúton szeretném megköszönni, hogy olvastátok, véleményeztétek, és a hosszabb kihagyások ellenére sem pártoltatok el tőlem, hanem türelmesen vártátok, hogy folytassam. Hálás vagyok minden kedves, biztató szóért, a sok pozitív véleményért, mert higgyétek el, volt időszak, amikor csak ennek volt köszönhető, hogy folytattam. Most úgy érzem, kiírtam magamból, amit tudtam, így azt hiszem, szükségem van egy hosszabb időre, hogy ihletet gyűjtsek, és egy új történetbe fogjak, ráadásul hamarosan megkezdődik a tanév, amely számomra, főleg az első hónap, mindig rengeteg munkával, és kevés szabadidővel jár. Ezért kérlek benneteket, legyetek most is türelemmel. Még egyszer köszönöm, főként Registrynek, és Augustinének a támogatást! ;)" K.B

38. (bef.)rész

Langern türelmetlen mozdulattal ismételte meg a kopogást a fehérre festett ajtón, ezúttal még erősebben, mint korábban, miközben szeme sarkából figyelte, ahogy Kate, Espo, Ryan, és a mindig a nő nyomában toporgó író is, némán, hangtalanul osonnak a hátsó kijárathoz. Elégedetten mosolyodott el a látványra, főleg azért, mert kis győzelemnek érezte a 12. körzettel szemben, hogy ezúttal ő arathatja le a babérokat, és a nyomozókat a hátsó kijárathoz küldhette, akik természetesen ellenkeztek, amikor meghallották. Most, szinte a tenyerét dörzsölve várta, hogy Fulton ajtót nyisson, ő pedig, bezsebelhesse majd a jól megérdemelt jutalmat, amiért elfogott egy sorozatgyilkost. Nem tervezte, hogy főnökével megosztja a 12. körzet érdemeit, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, milyen sok segítséget nyújtottak a számára. Éppen itt tartott gondolatban, amikor meghallotta a halk lépteket a fa ajtó mögött. Szája önelégült mosolyra húzódott, miközben jobb kezét pisztolyára helyezve várta, hogy a férfi megjelenjen az ajtóban, mely nem is tartott sokáig. Leslie bőrönddel a kezében, meglepetten bámult az F.B.I ügynökre, majd tekintete egy pillanatra annak jobb kezére siklott.

-          Helló Leslie! Készül valahová? – intett fejével a bőröndre az ügynök, és gondolatban már látta magát főnöke irodájában büszkén feszítve, de látszólag szerényen fogadva a gratulációt, amikor Leslie hirtelen megragadta a bőröndöt, és teljes erővel vágta a férfi felé, aki hanyatt esett a váratlan tehertől, Fulton pedig, futásnak eredt a nappali irányába – mit bámészkodnak? Utána! – utasította embereit, akik eddig meglepetten igyekeztek felsegíteni vezetőjüket, most azonban, elengedve, magára hagyva, egy emberként rohantak Leslie után.

Kate idegesen toporgott lábával a beton járdán, miközben magában átkozta az F.B.I-t, de főleg Langern ügynököt. Igazságtalanságnak, és pofátlanságnak tartotta, hogy azok után, hogy a munka oroszlánrészét ők végezték el az F.B.I helyett, mégis őket küldte hátra a hátsó kijárathoz. Megalázónak, és lekicsinylőnek érezte ezt a fajta bánásmódot, és ahogy társaira nézett, arcukon jól láthatta, hogy bennük is legalább olyan hőfokon forr a méreg, mint benne. Éppen itt tartott gondolatban, amikor hirtelen kiabálást hallott, majd kivágódott az erkély ajtó, neki pedig, csak annyi ideje maradt, hogy félreugorjon. A következő pillanatban Fulton rontott ki, mire Kate előrántotta a fegyverét, és egyenesen a tarkójának szegezte azt, megállásra kényszerítve ezzel a férfit, csakúgy, mint Javi és Ryan.

-          Képes lenne köszönés nélkül távozni? – kérdezte gúnyosan, mire Fulton lihegve emelte fel a kezét – forduljon meg! – utasította Kate, mire amaz, engedelmesen tette meg, amit kért. Amint azonban, találkozott a tekintete a nőével, döbbenten meredt rá.

-          Lulu? Mi a nyavalya? – értetlenkedett, mire Kate elégedett mosolyra húzta a száját. Azóta várta, hogy elégtételt vehessen a férfin, amióta megismerte, és most úgy érezte, a sors kegyes volt hozzá.

-          Jobb szeretem, ha Beckett nyomozónak hívnak – tartotta még mindig a férfira a fegyvert, és örömmel látta annak arcán a hitetlenkedéssel vegyes elképedést, ahogy lassan rájött, egy rendőrnyomozóval áll szemben.

-          Mondja, egy tízes fokú skálán, mennyire fáj, hogy egy nyomozónő fogta el? - kotyogott közbe Castle, aki egészen eddig a pillanatig némán kapkodta fejét az események gyors lefolyása alatt, mire Leslie lenézőn húzta el a száját.

-          Feltennénk néhány kínos kérdést, és átkutatnánk a házát, ha nincs ellene kifogása – vette át a szót ismét Kate, mire Leslie gyűlölködve nézett rá, de néma maradt. Úgy tűnt, lassan beletörődik, hogy vége a játéknak. Espo éppen előlépett, hogy bilincset tegyen a csuklójára, amikor Langern jelent meg, és kiabálni kezdett.

-          Hagyják, ő az enyém! – jelentette ki, mire mindannyian értetlenül néztek rá, Fulton pedig, azonnal kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenséget. Egy mozdulattal csavarta ki Kate kezéből a pisztolyt, majd a nőt is maga elé rántva, vérben forgó szemekkel nyomta annak halántékához a Glock-ot.

-          Le a pisztolyokkal, vagy kinyírom! – köpködte dühödten a szavakat, majd látva, hogy az ügynökök egy emberként tartják fel fegyvereiket, a megadás jeleként, Espoék felé fordult, akik még mindig egyenesen rászegezték azokat – Te is, bevándorló! – húzta el undorodva a száját Espo-ra nézve, mire annak résnyire szűkült a szeme a haragtól, amikor azonban pillantása találkozott a nyomozónő nyugodt, higgadt tekintetével, amint az, bólint, így kérve, hogy teljesítse, amit kér, nagy levegőt vett, és összeszorított szájjal engedelmeskedett.

-          Csak, hogy tudd, nem azért teszem le, mert te azt mondtad! – jegyezte meg, és hangjából sütött az indulat.

-          No, cicám, mi most szép lassan távozunk! – súgta Kate fülébe vihogva Leslie, mire a nőnek fordult egyet a gyomra, ahogy megérezte annak bűzös leheletét. Castle összerándult gyomorral figyelte, ahogy szerelmét apró lépésekkel, egyre hátrébb vonszolja Fulton, miközben az F.B.I és Espoék tehetetlenül figyelik a jelenetet. Ahogy tekintetével a másodperc tört része alatt pásztázta végig az udvart, szeme megakadt egy gereblyén, melyet trehány módon csak a falnak támasztottak, szája sarka pedig mosolyra görbült, ahogy rájött, hogyan fogja megmenteni szerelmét. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy vonja el Fulton figyelmét, hogy kikerülhessen a látóteréből, amikor Kate, mintha megérezte volna, hogy sántikál valamiben, rápillantott, ő pedig Fultonra nézett, majd észrevétlenül a mellette lévő gereblyére.

-          Miért nem adja fel, Leslie! Semmi esélye, és ezt maga is tudja! – szólalt meg most Kate, amivel sikerült elérnie, hogy a férfi csak rá figyelt, miközben Castle óvatosan aprót lépett a kertészeti eszköz irányába.

-          Feladni? Soha! Meg fogok lépni, és ebben te fogsz nekem segíteni! – jelentette ki magabiztosan, majd szorosabbra fonta karját a nyomozónő nyaka körül, hogy aztán ismét hátráljon néhány lépést, miközben tekintetével végig pásztázta a vele szemben állókat.

-          Legalább azt árulja el, miért! Miért ölte meg azokat a nőket? – tette fel az újabb kérdést Kate, miközben fél szemmel látta, hogy az író már kinyújtott karral el tudja érni a gereblyét.

-          Azért mert jól esett! – vetette oda flegmán Leslie, majd folytatta – azért, mert egész életemben a nyavalygásukat hallgattam! Vagy kinevettek, és élcelődtek rajtam, vagy megaláztak, vagy a kettőt egyszerre! Törlesztenem kellett! – fújtatott haragosan, és hangján jól hallatszott, hogy minden egyes ilyen pillanatot újra élt emlékeiben – de most már ideje lépnünk! Hé, te! – bökött fejével Langern felé, aki gyöngyöző homlokkal, zavart tekintettel nézett vissza rá – dobd a kocsi kulcsot! Te pedig, elkapod! – utasította a férfit, majd Kate-t, mire az, remegő kézzel nyúlt zakója belső zsebébe, és Kate felé dobta azt, aki egy mozdulattal elkapta, Leslie pedig, ismét hátrafelé kezdett araszolni, de ezúttal olyan nagy léptekkel, hogy Kate alig tudta követni. Castle csak erre várt. Amint kellő távolságba értek tőle, odarúgta a férfi lába alá a gereblyét, aki jobb lábának sarkával rálépett, mire a szerszám úgy csapódott fel, mint egy sorompó, egyenesen a tarkóján eltalálva. Nagy kárt ugyan nem okozott, de arra elég volt, hogy kizökkenjen, a pillanatot kihasználva pedig, Kate hátravetette fejét, és orrnyergen találta Leslie-t, akinek a fájdalomtól könnybe lábadt a szeme. A nyomozónő, miközben bal kézzel kicsavarta a férfi kezéből a pisztolyát, a másodperc tört része alatt csúszott ki a kezei közül, majd megfordulva egy jobb horoggal tette ártalmatlanná Fultont, hogy aztán teret adva Espo-nak, és Ryan-nek, hagyja, hogy azok, villámgyorsan megbilincseljék.

-          Letartóztatom! Jogában áll hallgatni, szóval…

-          Kuss legyen! – szólaltak meg egyszerre az íróval, így befejezve a nő által megkezdett mondatot, mire összemosolyogtak. A pillanatot Langern törte meg, aki nagyokat sóhajtva lépett oda hozzájuk.

-          Ez meleg volt. – jegyezte meg, miközben megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát.

-          Nem gondoltam volna, hogy éles helyzetben így reagál – szúrta oda Castle gúnyosan, miután úgy érezte, itt az ideje, hogy törlesszen az ügynöknek nagyképűsége miatt.

-          Túl gyorsan történt minden – szabadkozott a férfi, majd, miközben figyelte, hogy Kate talpra állítja Fultont, még közelebb lépett Castle-höz, aki meglepetten húzta fel szemöldökét. Noha, nem gondolta volna az ügynökről, hogy a másik oldalon tolná a biciklit, mégis úgy érezte, egész életére elég neki Mattie, mint meleg ismerős, nem vágyott még egyre. – Nézze, lehetne, hogy ezt az aprócska részletet, kihagyja a jelentésből a társa? – kérdezte kínosan feszengve, mire Castle megkönnyebbült, majd gonoszkodva csillant meg kék tekintete.

-          Minden lehetséges. Még az is, hogy hatást gyakorlok a társamra, és meggyőzöm, hogy a gereblyés akcióhoz a maga neve kerüljön – javasolta óriási jóindulattal, és elégedetten látta, hogy Langern reménykedve várja a folytatást – cserébe viszont, nekem is volna egy kérésem.

-          Éspedig? – húzta fel várakozón a szemöldökét az ügynök, mire Castle mélyen a szemébe nézve folytatta.

-          Ismerje el, hogy a 12. körzet munkája nélkül, és nélkülem, sosem derítette volna fel ezt az ügyet! – jelentette ki várakozón, mire az ügynök értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

-          Miért olyan fontos ez magának? – kérdezte meglepetten, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Nem is tudom… talán a 12. körzetben nem kapok elég megbecsülést. Na?

-          Nem bánom elismerem! – bólintott Langern, majd mosolyogva kezet ráztak. Mielőtt azonban ő is a kocsija felé vette volna az irányt, még hátrafordult – azért egy valamiben nem tévedtem. A látszat néha tényleg csal!

-          Hogy érti? Hiszen Fulton-on végig látszott, hogy egy seggfej! – értetlenkedett Castle, mire Langern megrázta a fejét.

-          Magukra gondoltam – bökött fejével a rendőrségi autó mellett álldogáló Kate-re, majd Castle-re – azt hittem, ha maguk együtt vannak, abból csak katasztrófa lehet. De a látszat néha csal – ismételte meg kedvenc szófordulatát mosolyogva – Piszok jó páros a maguké! – kacsintott az ügynök, majd beszállt a lesötétített üvegű, fekete terepjáróba, és elhajtott, Castle pedig, elgondolkodva nézett a nyomozónőre, aki éppen Espo-val beszélgetett, miközben arra gondolt, mennyiben változtat az iránta való érzésein a tudat, hogy hazudott neki a nő.

VÉGE!

A látszat néha csal 37. rész

37. rész

Kate tisztában volt vele, hogy innen már nincs visszaút, mégis, ahogy ránézett a férfi hitetlenkedő arcára, gyanakvással telt tekintetére, hirtelen számtalan aggasztó kérdés futott át agyán. Mi van, ha az író mégsem érti meg? Mi van, ha Mattie-re hallgatva mindent elront, ami kialakult közöttük? Ha tönkreteszi azt a csodát, amiben az elmúlt pár napban része volt. Majd alig végig gondolta ezeket a rémisztő gondolatokat, újabbak törtek a felszínre. Mi van akkor, ha ismét hazudik? Ha azt mondja, akkor igaz volt, amit állított, és valóban nem emlékszik semmire? Együtt tudna élni a férfival úgy, hogy tudja, megint félrevezette? Záporoztak fejében a megválaszolatlan kérdések, amikor Castle hangja szakította félbe gondolatmenetét.

-          Bár a hallgatásod többet mond minden szónál, én mégis hallani akarom! – szólalt meg rekedtes hangon az író, miközben szomorúan nézett a nőre – tőled akarom hallani, Kate! Hazudtál, igaz? – ismételte meg a korábban feltett kérdés, és hangjából annyi csalódottság, és keserűség áradt, amitől összeszorult a nő szíve.

-          Próbálj megérteni, Castle… - fogott bele nagyot nyelve, megkerülve, hogy ki kelljen mondania, igen, hazudott, de az író félbeszakította.

-          Mást sem csinálok négy éve, mint próbállak megérteni! – tört fel a férfiból elkeseredetten. Annak ellenére, hogy tudta, a három hónapos hallgatás mögött több van, mint a nő gyógyulása, arra gondolni sem mert, hogy a szemébe hazudott, és emlékszik a temetőbeli vallomásra, és a felismerés most arculcsapásként érte.

-          Időre volt szükségem! Meglőttek, az életemért küzdöttem, te pedig, szerelmet vallottál… és még ott volt Josh is… idő kellett! – nyögte nehezen Kate, így igyekezve megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, de Castle elutasítón rázta meg a fejét.

-          Tényleg azt hiszed, hogy nem adtam volna neked időt, ha kéred? – kérdezte hitetlenkedve, majd folytatta – mondhattad volna, hogy mindenre emlékszel, de hagyjam, hogy megemészd! Megértettem volna! – emelte meg hangját egyre keserűbben a férfi, miközben számonkérő tekintete vasmarokként tartotta fogva a nőt.

-          Tudom. Most már tudom – suttogta Kate halkan, miközben úgy érezte, a világ lassan összeomlik körülötte, Castle azonban, kegyetlenül folytatta.

-          Ennyire nem ismersz, Kate? Négy évig vártam rád! Vártam, hogy észrevedd, nemcsak a társad akarok lenni! Talán, tényleg nem a legjobb időpontot választottam, hogy szerelmet valljak, elismerem! – tárta szét a karját tanácstalanul az író, majd szomorúan hozzáfűzte – De rettegtem! Rettegtem attól, hogy elveszítelek, és úgy éreztem… - akadt el egy pillanatra, majd mély levegőt vett, és nagyot nyelve folytatta – úgy éreztem, tudnod kell, mit jelentesz nekem. Azt gondoltam… ha elmondom, hogy szeretlek… talán… - sóhajtott mélyet, majd idegesen túrt bele sűrű hajába, amitől egy rakoncátlan tincs a homlokába hullt, de nem foglalkozott vele, csak tovább beszélt - tudod, milyen érzés volt, amikor kiderült, hogy semmire nem emlékszel abból, amit mondtam? Vagy azt tudod, mit éreztem, amikor három hónapon át, vártam, hogy felhívj? Azt tudod, hogy most, mit érzek? – kérdezte fájdalomtól remegő hangon, mire Kate lehunyta a szemét, hogy az összegyűlt könnycseppek közül egyetlen áruló se buggyanhasson ki.

-          Sajnálom, Castle! – suttogta meggyötört hangon a nyomozónő – annyira sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék… Akkor azt hittem, ez a jó megoldás, és szükségem volt arra a három hónapra, hogy tisztába jöjjek az érzelmeimmel, hogy rájöjjek, én is szeretlek… - fűzte hozzá reménykedve, hogy azzal, ha bevallja érzéseit a férfi iránt, talán megértőbb lesz, miközben félve pillantott fel a most szokatlanul fénytelenül rászegeződő kék szemekbe.

-          Miért éppen most? Miért most vallottad be? – hagyta figyelmen kívül látszólag a vallomást Castle, amivel elérte, hogy a nő szívébe fájdalmas szúrás keletkezzen, mire a nő nagyot sóhajtott.

-          Úgy éreztem, képtelen lennék boldog lenni veled, ezzel a titokkal – nyögte nehezen a választ, mire Castle szomorúan elmosolyodott.

-          Most pedig, azt várod, hogy megértsem, és tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna, ugye? – kérdezte kemény hangon, amivel nagyobb fájdalmat okozott a nőnek, mintha kiabált volna, mire Kate lemondón rázta meg a fejét.

-          Nem vártam, csak reméltem, hogy megérted majd. – felelte halkan, majd anélkül, hogy a férfira nézett volna, az ajtó felé indult – Hibát követtem el, amikor hazudtam neked, amit nagyon sajnálok. Leginkább azt, hogy bántottalak akkor is, és most is. Te vagy a világon az utolsó, akinek szándékosan fájdalmat okoznék, mégis valahogy… mindig sikerül – csuklott el a nő hangja, miközben keze már a kilincsen volt, és nem fordult hátra, így nem láthatta, hogy az író szeme is könnyben úszik, ahogy hallgatja – bátrabbnak kellett volna lennem, merészebbnek. Elmondani, hogy többet érzek irántad, mint bármelyik férfi iránt, akivel valaha dolgom volt, de én gyávaságból a hazugságot választottam. De mondd csak! Most, mire mentem a bátorsággal? – fordult végre hátra az író felé, miközben könnytől csillogó szemét a most meglepetten rászegeződő kék szemekbe fúrta. Castle döbbenten hallgatta a nőt, aki még soha eddigi ismeretségük alatt nem nyílt ki ennyire, és annak ellenére, hogy sértve, becsapottnak érezte magát a hazugság miatt, szíve összeszorult a merev, egyenes háttal álló nő látványától, akinek arcáról fájdalmat, és bánatot olvasott le, és szíve szerint, azonnal odalépett volna hozzá, hogy szorosan a karjaiba vonva, együtt felejtsék el a történteket.

-          Kate… - sóhajtotta a nő nevét halkan az író, és már éppen megtette volna az első lépést, amikor mindkettejük legnagyobb meglepetésére, kivágódott a pihenő ajtaja, és Langern lépett be, majdnem feldöntve a nyomozónőt, aki még éppen az utolsó pillanatban ugrott félre.

-          Szóval itt vannak! – jegyezte meg a nyilvánvalót az ügynök, majd Kate felé fordult, és elhúzta a száját – bocs, hogy majdnem kilapítottam, de nincs röntgen szemem. Legközelebb ne ácsorogjon az ajtónál! Döntse el, mit akar, vagy kijön, vagy bennmarad, de akkor ne lapuljon az ajtó mögött! – hangzott el a nem túl szokványos bocsánatkérés, mely inkább hangzott letolásnak, mint saját hibája elismerésének, de a választ meg sem várva beszélt tovább. – a fiúk a körmére néztek Leslie Fultonnak.

-          Mit találtak? – találta meg végre hangját Beckett, ami egyáltalán nem volt könnyű azok után, ami közte és az író között lezajlott néhány perccel korábban, de attól volt ő profi nyomozó, attól végezte kifogástalanul a munkáját, hogy tökéletesre fejlesztette magában az érzelmek elnyomásának képességét, így bármilyen helyzetben tudott a munkára koncentrálni. Ezúttal is ezt vetette be, és háttérbe szorítva fájdalmát, minden erejével az ügyre, és az előtte álló Langern-re figyelt.

-          A mi kis perverzünk Detroitban született, Michigan államban. Mivel a szülei korán meghaltak, mindössze négy éves korában, árvaházba került. – lapozta fel a kezében lévő aktát az ügynök, majd folytatta – itt azonban csak 13 éves koráig volt, akkor ugyanis bezárták az intézetet, Leslie pedig, egy másik helyre került.

-          Mi történt? Leépítések, összevonások? – kotyogott közbe érdeklődve Castle, mire az ügynök megrázta a fejét.

-          Molesztálás. Az igazgatóról kiderült, hogy az összes gyereket szexuális aberrációjának kielégítésére használta fel, ezért bezárták az intézetet, az igazgatót lecsukták, a gyerekeket pedig, áthelyezték. – magyarázta a férfi, majd folytatta - felvettük a kapcsolatot az akkori pszichológussal, aki a srácokat kezelte. Emlékezett Leslie-re… - húzta el a száját, majd megvakarva fejét, zavartan köszörülte meg torkát - állítása szerint, ő volt az egyetlen, akit láthatólag nem viseltek meg a történtek. De ez még nem minden! – lapozott az aktában, majd Kate felé nyújtotta.

-          Úgy tűnik, később is járt pszichológushoz… - olvasta összeráncolt szemöldökkel a leírt sorokat Kate, mire Langern bólintott, és ismét átvette a szót.

-          Pontosan. Kivétel nélkül szexuális problémák miatt – mutatott a zöld kiemelővel aláhúzott mondatokra a férfi – az utolsó esetnél, Dr. Raoul Ramirez elmondása szerint, kifakadt, és a nőket okolta a saját sikertelensége miatt. Hosszan ecsetelte, hogy semmi baj nem lenne, ha azok, hagynák, hogy azt tegye, amit jónak lát. Hogy is mondjam…

-          Zavarta, hogy túl aktívak szex közben? – kérdezte döbbenten Castle, kisegítve ezzel a férfit, mire Langern megvonta a vállát.

-          Úgy tűnik, azt jobban szerette, ha csak fekszenek, mint egy darab fa. A szakmai előmenetele sem hófehér. Azzal ellentétben, amit állít magáról, nem üzletvezető, csupán titkár egy nagyvállalatnál.

-          Akkor honnan a sok pénz, amivel Karent kényeztette? – vetette fel értetlenül Kate, mire Langern még egyet lapozott.

-          Habár a szülei meghaltak, amikor betöltötte a 18. életévét, nyomozott egy kicsit, és megtalálta az egyetlen akkor még élő rokonát, a nagybátyját, az anyja testvérét, akinek volt, mit a tejbe aprítania, és halála után Leslie örökölt. Úgy néz ki azonban, hogy ez a forrás is csakhamar elapad.

-          Ezek szerint, beleillik a profilba… - jegyezte meg Castle, mire Langern bólintott.

-          Bele ám! Mintha csak modellt állt volna hozzá – vigyorodott el győzelemittasan, majd összecsapva a mappát, kérdőn nézett a nyomozóra – megyünk vadászni? – húzta fel a szemöldökét várakozón, mire Kate egy másodpercre Castle-re nézett, majd bólintott.

Leslie Fulton gyors kezekkel, fürgén dobálta egyik ingét a másik után a bőröndbe, miközben agya lázasan dolgozott. Amikor kora este meglátta a Laurel ház előtt leparkoló rendőrautókat, és furgont, melyből golyóálló mellényes rendőrök ugrottak ki, megállt a szíve, és hirtelen rettegni kezdett, hogy lebukott. Annak ellenére, hogy minden egyes gyilkosság alkalmával, még inkább férfinak érezte magát, olyannak, akin nem tudnak uralkodni, vagy élcelődni a nők, most úgy érezte, menekülnie kell. Minél előbb el akart tűnni a városból, de még az államból is, hogy aztán tiszta lappal indulhasson egy olyan vidéken, ahol senki sem ismeri a nevét. Éppen elképzelte, hol is szeretne élni, amikor erőteljes kopogás hallatszott fel az emeletre.

A látszat néha csal 36. rész

36. rész

Kate zöldes-barna szemében érdeklődés csillogott, ahogy a látogatójára pillantott, aki talán életében először, zavartan álldogált egyik-lábáról a másikra, és arcán látszott, fogalma sincs, hogyan kezelje a kialakult helyzetet, de leginkább azt nem tudta, hogyan viselkedjen az előtte álló nővel.

-          Bejöhetek? Az egyik cuki fiú mondta egyenruhában, hogy itt megtalállak… – kérdezte Mattie halkan, tőle szokatlanul félszeg, és visszafogott hangon, mire Kate bólintott, és mosolyogva, kinyújtott karral kínálta hellyel.

-          A legkedvesebb szomszédom? Persze, gyere csak! – vette ki az időközben elkészült kávét a gépből, majd amikor a Castle számára kitett csészére esett a pillantása, Mattie felé fordult – megkínálhatlak?

-          Rendőrségi lötty? Kösz, nem kérek! Nem vágyom rá, hogy kifényezzem az ajtókilincset – rázkódott meg Mattie még a gondolatára is attól, hogy elfogadja az ajánlatot, mire Kate nevetve rázta meg a fejét.

-          Hidd el, ez isteni – kacsintott a férfira, mire az, néhány percig gyanakodva figyelte, végül megadón bólintott.

-          Rendben, kipróbálom – adta meg magát, majd még mindig összeráncolt szemöldökkel hagyta, hogy a nyomozó kitöltse a feketét, és félve kortyolt bele a forró italba. Amint azonban, lenyelte az első kortyot, megváltozott az arckifejezése, és a tartózkodást felváltotta a meglepettség – ez tényleg isteni! Nekem is kell egy ilyen masina!

-          Beszélj Castle-el, talán neked is vesz egyet, ha szépen kéred – mosolyodott el a csésze pereme felett Kate, mire Mattie egy pillanatra értetlenkedve nézett vissza rá, majd, mintha megvilágosodott volna, elmosolyodott.

-          Szóval, így hívják a kis édest? Castle? – kérdezte meg a biztonság kedvéért, mire Beckett bólintott.

-          Rick Castle – erősítette meg metajelzéseit szóval is a nyomozó, majd kíváncsian mérte végig vendégét – miért kerestél?

-          Csak el akartam búcsúzni… gondolom, nem jöttök vissza mostanában a környékre… - bocsátkozott jóslatokba a férfi, majd, amikor Kate bólintott, szomorúan mosolyodott el – kár, tényleg kedveltelek benneteket. Szóval… minden csak álca volt? Te rendőr vagy, Castle pedig…

-          Író. Krimiket ír, de tanácsadóként már négy éve a társam – folytatta a megkezdett mondatot Beckett, mire Mattie bólintással jelezte, hogy megértette a hallottakat, majd összehúzott szemmel kezdte vizsgálni a nyomozót, aki hirtelen egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és idegesen fészkelődött a széken.

-          Nagy kár, hogy az egész csak színészkedés volt. Ti ketten, illetek egymáshoz. Cukik vagytok együtt, komolyan! Az én szemem kiszúrja az ilyesmit! – kacsintott cinkosan a nőre, és Kate nem állta meg mosolygás nélkül, ami azonnal szemet szúrt a férfinak, aki hirtelen színpadiasan kapta szája elé a kezét – atya ég! Ti tényleg együtt vagytok! – kiáltott fel harsányan, majd izgatottan folytatta – Tudtam! Tudtam! Tudtam! Ilyen csókot, ilyen pillantásokat nem lehet megjátszani! Az imént Steve-nek is mondtam, de lehurrogott, hogy rémeket látok, pedig az a nő is érdeklődve figyelt közben…

-          Nő? Mi… milyen nő? – dadogta Kate rémülten, mire Mattie megrántotta a vállát.

-          Valami Gates, vagy hogy a bánatba hívják. Nekem személy szerint, a hideg futkosott a hátamon a tekintetétől. Amikor meg Steve leteremtett, közölte, hogy tisztuljunk a kapitányságáról, és ne beszéljünk hülyeségeket. Otromba némber! – fújtatott az emlék hatására még mindig sértett haraggal a hangjában Mattie, majd, megrántva a vállát, így túltéve magát az eseményeken, csillogó szemekkel nézett a nyomozónőre – szóval, tényleg együtt vagytok?

-          Csak… társak vagyunk… - nyögte Kate feszengő mosollyal a szája szegletében, miközben azon imádkozott, hogy Gates ne adjon a férfi szavára. Tisztában volt vele, milyen következménye lehetne, ha a kapitány rájönne, hogy a megfigyelés alatt egy pár lettek, mire Mattie mindent tudón bólintott.

-          Hát perszeeee! – vigyorgott cinkosan, majd Kate vállára tette a kezét – lehet engem hülyének nézni, csak nem érdemes, édes! A vak is látja, hogy megvesztek a másikért, de ne aggódj, nem köpöm el senkinek! Nálam mindenki titka biztonságban van… vagyis… majdnem mindenkié… általában… az esetek nagy többségében… – akadt el egy pillanatra, ahogy eszébe jutott, milyen könnyedén tálalta ki Leslie és Karen magánéletét, majd bűnbánón harapta be alsó ajkát – azért, ha bevinnének kihallgatni, téged is feldobnálak. Nem bántásból, csak a saját irhámat menteném, de ezt meg lehet érteni, nem? – emelte ártatlanul csillogó szemét a nőre, mire Kate mosolyogva rázta meg a fejét.

-          Nem hinném, hogy ilyen előfordulna, de… igen, meg lehet érteni – értett egyet a férfival, aki egyre szimpatikusabb lett neki, és hirtelen kezdte sajnálni, hogy valóban nem mennek arra a környékre többet.

-          Azért, fogadj meg egy tanácsot, bébi. Egy kapcsolat csak akkor működik, ha nincsenek titkaid a másik előtt – komolyodott el hirtelen Mattie, mire Kate érezte, hogy gombóc keletkezik a torkában, és nagyot nyelve, összeráncolt szemöldökkel nézett a férfira.

-          Miért mondod ezt nekem?

-          Egyszerű. Leslie-ék esetéből kell kiindulni. Láthatod, ott is hova vezetett, hogy a fickó nem világosította fel Karent arról, hogy hibás a szerszám – rántotta meg a vállát könnyedén Mattie, majd hozzáfűzte -–egy kapcsolatban sem jó, ha nem vagyunk már az elején őszinték. Én is megmondtam Steve-nek, hogy kissé kicsapongó vagyok, és ezt ő el is fogadta... persze, attól még háborog, meg a szememre veti, de mégis velem van. Miért? Mert őszinte voltam hozzá! -–húzta ki magát büszkén, mint aki bármilyen problémára tudja a választ, mire Kate mélyet sóhajtott.

-          Mi van akkor, ha az a titok, tönkretehetne mindent? – kérdezte halkan, miközben maga sem értette, miért lett hirtelen ilyen közvetlen valakivel, akit alig ismer. Mégis Mattie, a maga nyíltságával, humorával, és őszinteségével, azonnal bizalmat ébresztett benne, és megkedveltette magát vele.

-          Hát, babám, ha a szerelem őszinte, akkor nincs olyan titok, ami tönkreteheti. Ha mégis, akkor sosem volt igazi, csak képzelt. – felelte egyszerűen Mattie, majd felhörpintve kávéja utolsó cseppjét, felállt, így jelezve, hogy indulni készül – tényleg mennem kell, mert Steve azt hiszi, összeszedtem egy egyenruhást. Hm… nem is rossz ötlet… úgyis állandóan féltékeny! – nevetett fel huncut mosollyal, mire Kate is elmosolyogta magát – tényleg örülök, hogy megismertelek, és sajnálom, hogy nem Lulu vagy…

-          Én nem – mosolygott Kate, majd meglepetten tűrte, hogy Mattie szorosan megölelje.

-          Remélem, azért még találkozunk Lulu-Kate – kacsintott a nőre, majd még az ajtóból visszanézve hozzátette – ne feledd, amit a titkokról mondtam!

-          Milyen titkokról? – hallották meg hirtelen Castle hangját, aki éppen ebben a pillanatban jelent meg a pihenő ajtajában, és kíváncsian pillantott hol Mattie-re, hol pedig, Kate-re.

-          Uppsz, azt hiszem, itt az ideje egy tesztnek, hogy mennyire őszinte a szerelem - kacsintott ismét a nyomozónőre Mattie, majd játékosan megcsipkedte Castle arcát, aki fájdalmas grimaszt vágott – viszlát, te gyönyörű! Éjjel veled fogok álmodni! – kacagott fel hangosan, és a következő pillanatban már el is hagyta az őrs épületét.

-          Miről maradtam le? Milyen titok? – ismételte meg a kérdést Castle, miközben beljebb lépett, és megállt Kate előtt, aki egyre idegesebben simított végig homlokán, mely mozdulat nem kerülte el az író figyelmét – valami baj van? – kérdezte aggódva, mire a nyomozónő magára erőltetett egy mosolyt, úgy válaszolt.

-          Dehogy! Nincs semmi baj! – felelte bizonytalan hangon, mire Castle gyanakodva, fürkésző tekintettel járatta végig pillantását az arcán.

-          Kate, ismerlek… Kettőnkről van szó? – kérdezte, és a választól való félelem szülte feszültség egyértelműen kihallatszott a hangjából. Kate egy ideig csak némán nézte a keskeny, érzéki ajkakat, melyek úgy tudták csókolni, hogy minden porcikája égett a vágytól a folytatásért, a kék, ragyogó szemeket, melyeknek hatása alól sosem tudta kivonni magát, majd döntött. Úgy érezte, Mattie-nek igaza van. Ha Castle tényleg őszintén szereti, akkor megérti majd akkori döntését. Tudta, hogy el kell mondania az igazat, mert addig nem tudja magát teljesen átadni a kapcsolatuknak, amíg ez a teher ránehezedik.

-          Igen… - sóhajtott mélyet, miközben ideges mozdulattal túrt bele sűrű, barna hajába – Emlékszel, mit mondtam, amikor meglátogattál a kórházban, és a lövésről beszélgettünk?

-          Azt mondtad, nem emlékszel semmire – válaszolta Castle halkan, miközben baljós gondolat kerítette hatalmába, de nem akarta elhinni, hogy a gyanúja beigazolódhat. A következő mondat azonban, minden reményét szertefoszlatta.

-          Időre volt szükségem, én csak…

-          Hazudtál? – szegezte a nőnek a kérdést határozottan, miközben visszafojtott lélegzettel várta a választ.

A látszat néha csal 35. rész

35. rész

Abból, ahogy Steve elutasítón karba fonta a kezét, szeme pedig haragosan villant, Kate számára egyértelművé vált, hogy semmire nem megy, ha erőszakkal próbálja kicsikarni a férfiból a választ, sőt, inkább még nagyobb ellenkezést vált ki belőle. Egy percig némán farkasszemet nézett vele, miközben Mattie kétségbeesetten kapkodta tekintetét hol a nyomozónőre, hol pedig, élete párjára, mialatt aprókat bökött annak karjára, így próbálva rávenni az együttműködésre.

-          Nézze Steve, csak magán segít azzal, ha elmondja, kire célzott az imént – ütött meg szelídebb tónust a nő hangja, miközben mindkét karjával az asztalra támaszkodott, és szemében is lágy fény csillant – odakinn egy F.B.I ügynök várja, hogy magukra kenhesse a sorozatgyilkosságot, csak azért, hogy aztán egy újabb pipa legyen a kartonján. Tényleg olyanért akar bűnhődni, és börtönbe menni, amit el sem követett, csak mert büszke, és sértve érzi magát? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire Mattie, mintha neki szólna a kérdés, vadul rázni kezdte a fejét, amitől szőke fürtjei a szélrózsa minden irányába mutattak.

-          Dehogy! Egyáltalán nem akarunk bűnhődni! Ugye, édesem? – fordult könyörgő tekintettel Steve felé, rákulcsolva kezét annak karjára, de amikor az, még mindig néma maradt, és láthatólag semmilyen hatást nem váltott ki a könyörgés, Mattie összeszorította ajkát, és dühösen folytatta – Oké, másképp fogalmazok! Lehet, hogy neked minden vágyad, hogy egy 100 kilós néger azért verekedjen, hányadik legyen a sorban, amikor több tucat rab megerőszakol, de nekem nem! Szóval… vagy kitálalsz, vagy… - akadt el a fenyegetésben Mattie, azt latolgatva, mivel érne el nagyobb hatást, majd mély levegőt vett, és kibökte – mi ketten végeztünk! – jelentette ki határozottan, mire Steve meglepetten nézett rá, majd egy percre lehunyta a szemét.

-          Egyáltalán nem akarok sittre kerülni, és azt sem akarom, hogy téged bárki megerőszakoljon… - fordult Mattie felé, aki megkönnyebbülten sóhajtott, majd ismét Kate-re függesztette tekintetét – kicsit rosszul esett, hogy minket vádolnak, de… már túl vagyok rajta… - rántotta meg a vállát elhúzott szájjal, mire Kate bólintott, ő pedig, folytatta – Leslie Fultonra gondoltam. Azt csiripelték a madarak… szóval, azt pletykálják, hogy nála sincs minden rendben odalenn… - mutatott kissé félszegen az ágyékára, mire Mattie hangosan fújtatott.

-          Pfh! Pletykálják? – ismételte meg a férfi által használt szót lekezelőn – mégis minek szépíted? Maga Karen, a felesége mesélte, amikor egyszer vérben úszva, sírva könyörgött a házunk ajtajában, hogy engedjük be!

-          Vérben úszva?! – döbbent meg Kate, mire Mattie bólogatni kezdett.

-          Aha! Néhány hónappal ezelőtt, vagy talán már egy éve is van annak, hogy éjjel csengettek. Amikor kinyitottam, tudod, az a kis fehér pongyola volt rajtam, amit a múltkor mutattam neked… vagy csak akartam? – tért el a tárgytól Mattie, mire Kate türelmetlenül köhintett – ja, igen, nem ez a lényeg – kacagott fel, mint egy tini lány, akit zavarba hoztak, majd tovább beszélt – szóval, amikor kinyitottam, ott állt, egy gyönyörű mokkával a szeme alatt, vérző szájjal…

-          Mokka? – értetlenkedett Castle, mire Mattie ismét bólintott.

-          Igen, tudod, monokli! Amikor bepancsolnak valaki szeme alá… jut eszembe, gondolom te sem Danny vagy, ugyi? Alkalomadtán megsúghatnád a becses neved, nyuszifül! – kacsintott pajkosan mosolyogva, mire az író kínosan feszengve bólintott.

-          Már megint nem a tárgynál vagy! Elmeséljem én?! – törte meg a pillanatot Steve morcos hangja, mire Mattie duzzogva fordult felé.

-          Eddig te beszéltél, most engem is hagyhatnál érvényesülni! – feleselt vissza sértetten, mire Steve fogcsikorgatva vágott vissza.

-          Nálad az érvényesülés az, drágám, hogy kihasználsz minden alkalmat, hogy…

-          Fiúk! Koncentráljatok! – szakította félbe a szócsatát Kate, akinek ennél a pontnál lett elege, és észre sem vette, hogy ő maga is visszatért a tegezéshez.

-          Oké, oké! – tette fel mindkét kezét megadón Mattie, majd égnek emelt tekintettel kezdett gondolkodni – hol is hagytam abba? Ja, megvan! Szóval, mokkája volt, meg vérzett a szája. Amikor behívtuk, elmesélte, hogy mindig is gondjuk volt Leslie-vel a szex terén… értitek, hogy értem, nem? Szóval… a cerka… nem üzemelt. Leslie mégis maga mellett tudta tartani Karent, mert habár a rudi puha maradt, a tárcája viszont olyan kemény volt a sok pénztől, mint a kő! – nevetett fel saját poénján megint, mire Kate nagyot sóhajtva emelte égnek a tekintetét. Magában átkozta a percet, amikor nem hagyta Ryan-ékre a pár kihallgatását, Castle arcán viszont egyértelműen látszott, milyen jól szórakozik a nem mindennapi vallomáson, miközben Mattie tovább beszélt – Ez egy darabig ki is elégítette Karent, de ő sincs fából, és kezdte érezni a hiányát… mármint… annak a hiányát. Ezért bizonyos időközönként próbálkozott, persze sikertelenül. Aznap éjszaka szóvá tette Leslie-nek, hogy el kéne menniük orvoshoz, mire a fickó annyira dühös lett, hogy csépelni kezdte, ahol érte! – rázkódott meg látványosan Mattie – amikor eltűnt néhány percre a garázsban, Karen akkor szökött át hozzánk. Pár napig gyógyulgatott nálunk, aztán jött Leslie, egy akkora csokorral, mint a fejem, meg egy új Mercivel, és máris minden meg volt bocsátva! – tárta szét tehetetlenül, még inkább értetlenül a kezét Mattie, majd kíváncsian nézett Kate-re – mit mondasz virágszál, ő a gyilkos?

-          Pont te leszel az első, akivel közli! – szólt közbe fitymálkodva Steve, mire Mattie kiöltve rá a nyelvét, mint egy óvodás fonta karba a kezeit.

-          Gonosz vagy!

-          Én vagyok a gonosz? – háborodott fel Steve, de még mielőtt újra vitába kezdtek volna, Kate felpattant a székről, és Castle-t is magával húzva, az ajtó felé indult – ácsi! Velünk, mi lesz? – állította meg Steve hangja, mire Kate, már a kilincs után nyúlva fordult vissza.

-          Amint meglesz a DNS teszt, és megírjuk a papírokat, szabadon távozhattok – nyugtatta meg őket, majd egy fejbólintással elköszönt, magukra hagyva őket.

Alig értek az asztalukhoz, Langern ügynök jelent meg, kezében egy barna mappát szorongatva, melyet most hatalmas lendülettel dobott Kate elé.

-          Tiszták! Nem ők azok, a minta nem egyezik! – jelentette ki, majd olyan természetességgel foglalt helyet az író szokásos helyén, mintha neki tartották volna fenn, miközben tovább folytatta, Castle pedig, száját összeszorítva, morcosan ült le a nyomozó asztalának sarkára – maguk jutottak valamire a kihallgatással?

-          Új gyanúsított került a képbe, a neve Leslie Fulton. – kezdett bele Kate az eredmények összegzésébe – Találkoztunk vele néhányszor, igazi nőgyűlölő seggfej – húzta el a száját az emlékek hatására Kate – Mattie és Steve azt állítják, egy alkalommal brutálisan megverte a nejét, mert az, szóvá tette a szexuális zavarát… egyelőre azonban, semmi más bizonyítékunk nincs ellene.

-          Beleillik a profilba? – jött az újabb kérdés az ügynöktől, mire Castle vette át a szót.

-          Nos, ha arra a részre gondol, hogy pontosan ismeri a környéket, és tudja, melyik szomszédja, mikor tartózkodik otthon, akkor igen. Az is ráillik, hogy ellenérzései vannak a nőkkel kapcsolatban, nyilván nem a neje volt az első nő az életében, akivel nem jöttek össze a dolgok – vélte az író, majd a táblához lépett, és végig nézve az áldozatok képein, melyeket még mindig nem távolítottak el, tovább gondolkodott – az is különös, hogy ha megnézi az áldozatokat, kivétel nélkül hasonlítanak a feleségére… talán ezért nem érdekelte, hogy Beckett egyedül maradt aznap délután… egyáltalán nem úgy néz ki, mint Karen, így nem volt benne kihívás…

-          Ez még mindig kevés egy házkutatáshoz… - harapta be alsó ajkát elgondolkodva az ügynök, mire Castle megrántotta a vállát.

-          De be lehetne hozni, kihallgatni, ahhoz nem kell végzés – javasolta ártatlan tekintettel, mire az ügynök haragosan pattant fel a székről.

-          Amikor utoljára a maga eszement ötletére hallgattam, hülyét csináltam magamból és az embereimből! – tört fel belőle bosszúsan, mire Castle kínosan feszengve húzta meg magát.

-          Ó, tehát emlékszik? – kérdezte félszegen mosolyogva, mire Kate majdnem hangosan felnevetett, megsajnálva azonban az írót, ő is felállt a székből, és a két férfi közé lépett.

-          Tetszik vagy sem, nincs más megoldás, mint behozni Leslie Fultont. Az álcánknak lőttek, tehát ez az egyetlen járható út. – zárta rövidre a beszélgetést, mire Langern mélyet sóhajtott.

-          Nem bánom, de az akció előtt nézzünk egy kicsit a fickó körmére – hagyta jóvá, majd elővette telefonját, és néhány rövid utasítást adott.

Kate fáradtan mozgatta meg elgémberedett nyakát, miközben arra várt, hogy a kávé, melyet néhány perccel ezelőtt készített be a gépbe, lefőjön, és ő nyugodtan élvezhesse a frissítő nedű kesernyés ízét, miközben gondolatai az író körül forogtak. Tudta, hogy kettejük dolga még mindig nincs egyenesben. Annak ellenére, hogy végre engedett az érzéseinek, és változatlanul biztos volt benne, hogy helyesen döntött, nem tudott mit kezdeni a bűntudattal, mely lelkét mardosta, amiért hazudott a férfinak a kórházban. Mint egy sötét árnyék telepedett rá az emlék, amikor a szemébe mondta, hogy semmire sem emlékszik a lelövés pillanatából, és az azt követő eseményekből, és ez, mint egy kísértet lengett körülötte. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt a pihenő ajtaja, de Kate egyáltalán nem arra számított, aki mögötte állt.

A látszat néha csal 34. rész

34. rész

Castle döbbenten meredt a feltartott kezekkel, rémülten pislogó Mattie-re, és Steve-re, de ami még ennél is jobban meglepte, az Kate értetlenkedő arckifejezése, és az asztal és tv-állvány közé kifeszített kötél látványa volt. Láthatólag Langern, és Ryan is meglepődtek, mert szótlanul tartották még mindig maguk előtt a fegyverüket, és tekintetükkel igyekeztek befogadni az eléjük táruló képet.

-          Kate, jól vagy? – lépett végre közelebb a nőhöz Castle, aki még mindig kérdőn nézett rá.

-          Már bocsika, de ki az a Kate? – kérdezte fontoskodva, kíváncsian Mattie, anélkül, hogy letette volna a kezét, miközben pillantása érdeklődve futott végig a fekete egyenruhába öltözött férfiakon – hűű, tudom, hogy most félnem kellene, de egy álmom válik éppen valóra! Egy tucat férfi, előreszegezett, tüzelésre kész fegyverével a kezében… - kacarászott szégyenlősen, mire Steve megforgatta a szemét.

-          Legalább most türtőztesd magad! – morrant rá élete párjára, mire Mattie megrántotta a vállát.

-          Castle, mi ez az egész? – szólalt meg most először Kate, mire az író szorosan hozzálépett, és megfogta a kezét.

-          Éppen most mentettük meg az életed… azt hiszem… – magyarázta tömören, majd hozzátette – a kapitányságon elmesélem.

-          Le vannak tartóztatva! – lépett előre Langern ügynök, és fejével jelezve adott utasítást két kommandósnak, akik nem késlekedve kattintottak bilincset Steve és Mattie kezére, akik értetlenkedve kapkodták a fejüket, és rémülten hagyták, hogy kivezessék őket.

-          Mégis mi a vád? – kérdezte Steve, de arra a válaszra láthatóan nem számított, amit hallott.

-          Négy rendbeli gyilkosság, és egy gyilkossági kísérlet Kate Beckett rendőrnyomozó ellen! – világosította fel Langern készségesen, mire Steve félig kifordulva az őt vezető kommandós kezei közül, összezavarodva pillantott rá.

-          Azt sem tudom, ki a nyavalya az a Kate Beckett! – háborodott fel haragosan fújtatva, mire Ryan gúnyosan húzta fel a szemöldökét.

-          Valóban? Csak, mert éppen egy asztalnál ült vele egész este – fűzte hozzá, majd a választ meg sem várva, intett a kommandósnak, aki a gyengédség legkisebb jele nélkül, unszolta tovább haladásra Steve-t.

-          Még egyszer kérdezem, mi a fene volt ez?! – ismételte meg a korábban feltett kérdést Kate, most már türelmetlenebbül. Annak ellenére, hogy fél órával ezelőtt még ő is szilárdan hitte, hogy Steve és Mattie az, akit keresnek, csakhamar rá kellett jönnie, hogy a kötél, amit hoztak, nem az ő meggyilkolásának kelléke, csupán limbózni szerettek volna vele, hogy így üssék el az időt, és ne rettegjen a gyilkostól. Gondolatai közül Castle hangja rántotta ki, aki úgy döntött, magára vállalja a magyarázó szerepét.

-          Lanie megvizsgálta a holtesteket, és megállapította, hogy idegen tárggyal erőszakolták meg a nőket, ezért nem találtak spermiumot. Ez, és a tény, hogy Mattie, és Steve azonnal átjöttek, miután elmentem… ráadásul a mikroportod sem működött… és azt gondoltuk… - akadt el a magyarázat közben Rick, ahogy tekintete találkozott a nyomozó összehúzott, érdeklődéstől ragyogó szemével.

-          Gondoltuk, vagy csak te gondoltad? – nyomta meg szándékosan a személyes névmást hangsúlyosabban a nő, és az író zavart mosolya, már meg is válaszolta a kérdést. Mégsem tudott rá haragudni, még akkor sem, ha tudta, ezzel elrontotta az álcájukat, hiszen az ő fejében is megfordult, hogy a két férfi a tettes, ráadásul Castle nem tudhatta, hogy biztonságban van.

-          Mindent elrontottam, igaz? – kérdezte bűnbánó hangon Rick, mire Kate akaratlanul is elmosolyodott.

-          Igen – lépett közelebb, és finoman megsimogatta a férfi arcát – de édes tőled, hogy azonnal a megmentésemre rohantál. – fűzte hozzá, majd lopva körülnézett, és amikor látta, hogy senki sem figyeli őket, gyors csókot nyomott az író ajkára, aki elégedetten húzta ki magát. Ebben a pillanatban Langern ügynök lépett a nappaliba, és szigorú ábrázattal az arcán, szorosan összezárt ajkakkal, és összehúzott szemöldökkel állt meg előttük.

-          Hülyének tettetik magukat, de a látszat néha csal! A zsigereimben érzem, hogy ők azok! – jelentette ki elszántan, mire Kate és Castle meglepetten néztek össze, ő pedig, zavartalanul folytatta – minden ellenük szól, ráadásul itt ez a kosár, a kötél… látszik, hogy felkészültek a gyilkosságra!

-          Nos, a zsigerei nem a legjobb tanácsadók. – szólalt meg Kate, majd felemelve a kosarat, szép sorjában az asztalra kezdte pakolni annak tartalmát, melyből szendvicsek, egy üveg alkohol, narancslé, és kártyajátékok kerültek elő. – íme a beteges gyilkosaink kellékei – mutatott végig a holmikon – elismerem, hogy nekem is megfordult a fejemben, amikor megláttam a kötelet, de úgy tűnik, tényleg csak szórakoztatni jöttek át, és semmi közük a gyilkossághoz. Az álcánknak viszont annyi – húzta el a száját keserűen, majd nagyot sóhajtott.

-          Ettől függetlenül, el fogjuk végeztetni a DNS tesztet! Talán csak a bizalmába akartak férkőzni, hogy később könnyebben ölhessék meg! – tartotta magát álláspontjához az ügynök, aki látható módon, nem akarta tudomásul venni, hogy mellé nyúlt, miközben az író azért imádkozott, hogy ne jusson eszébe az ügynöknek, kinek az ötlete is volt a rajtaütés.

-          Tegye azt, mi pedig, kihallgatjuk őket – felelte Kate, majd a választ meg sem várva, a bejárat felé indult, hogy minél előbb az őrsön lehessen.

Alig egy óra múlva, Kate kényelmesen dőlt hátra a kávépult széléhez, miközben, immár saját ruházatában, farmerban és ingben, lehunyt szemmel élvezte az első korty kávéját. A tudat, hogy már nem kell színészkednie, és ismét Kate Beckett lehet, egészen felfrissítette, és energiával töltötte fel. Éppen újabbat kortyolt a friss feketéből, amikor hallotta, hogy nyílik a pihenő ajtaja, és szemét résnyire kinyitva látta, hogy Castle lép be rajta.

-          Kate Beckett visszatért – jegyezte meg mosolyogva az író, majd kópésan csillogó szemmel fűzte hozzá – azért nekem egy kicsit hiányozni fog Lulu…

-          A szűk ruhák, és az alig valamit takaró blúzok, és szoknyák? Ki hitte volna? – felelte gonoszkodva Kate, mire Castle közelebb lépett, és átkarolva derekát válaszolt.

-          A rágót is szexisen csámcsogta – suttogta a nő fülébe, mire Kate is elmosolyodott, és lágy, puha csókot váltottak – Ryan üzeni, hogy a két jómadár tűkön ülve várja a nyomozót, hogy kihallgassa.

-          Már mehetünk is – tolta el magát a pulttól Kate, hogy aztán nyomában az íróval, egyenesen a kihallgató szobába menjenek.

Mattie idegesen dobolt lábával a padlón, miközben szeme ide-oda cikázott az ajtó, és a tükörfal között. Szájában bizonyos időközönként helyet cseréltek ujjai, hogy felváltva rövidítse meg rajtuk a körmét, miközben Steve halálos nyugalommal üldögélt, és a kezén lévő bilincset nézegette.

-          Befejeznéd, édes? Százszor mondtam már, hogy gyerekes dolog a körmödet rágni! – pirított rá szerelmére Steve, mire Mattie engedelmesen húzta ki mutatóujját a szájából, és sírásra görbülő ajkakkal rántotta meg a vállát.

-          Tudom, de félek. És amikor én félek, körmöt rágok! – jelentette ki duzzogva, mire Steve nagyot sóhajtott.

-          Nincs mitől félned, nem követtünk el semmit! – próbálta megnyugtatni, de láthatólag hasztalan volt az igyekezete, mert amint a nyomozó az íróval belépett, és ledobott egy aktát eléjük, Mattie hiszti rohamban tört ki, és kiabálni kezdett.

-          Engedjenek el, kérem! Esküszöm, hogy nem csináltunk semmit! Mi csak jót akartunk, és különben is, ha börtönbe kerülök, ott engem mindenki meg fog erőszakolni, mert jól nézek ki, és az éhes rabok, csak a friss húsra várnak! Légyszi, ne tegyék ezt velem! – siránkozott magas hangon, mire Kate megforgatta a szemét.

-          Mattie, nyugodjon meg! Kate Beckett nyomozó vagyok, és csak felteszek néhány kérdést, rendben? – igyekezett elcsendesíteni a férfit, aki most szipogva hallgatott el, és meglepetten nézett fel a nőre, mint aki csak most veszi észre, ki is jött be hozzá.

-          Lulu? Mi ez az egész? Te rendőr vagy? – záporoztak a kérdések, de mielőtt Kate válaszolhatott volna, Steve vette át a szót, aki kettejük közül sokkal higgadtabban szólalt meg.

-          Miért vagyunk itt, és milyen alapon vádolnak minket gyilkossággal? – kérdezte sértett hangon, mire Mattie megböködte a karját.

-          Ne beszélj így velük, csak szépen szabad kérdezni – figyelmeztette óvatosan suttogva szerelmét, mire Steve megrántotta a vállát.

-          A négy nő ügyében nyomoztunk, beépültünk – szólalt meg Castle most először, mióta bementek a szobába – mivel az orvos szakértő azt állapította meg, hogy a nőket idegen tárggyal erőszakolták meg…

-          Értem! Szóval, szerinted, csak egy buzi lehet, aki így öl meg egy nőt, igaz? – vágott közbe Steve haragosan – had áruljak el valamit! A heterók között is akad olyan, aki képtelen a szexre, és beteg elme! Hidd el, még példát is tudnék mondani! A gyilkosságokra szilárd alibink van, ráadásul az F.B.I DNS mintát is vett, amiből ki fog derülni, hogy nem mi öltük meg őket.

-          Halljuk azt a példát! – utasította Kate határozottan a férfit, mire Steve összezárt ajkakkal, elutasítón nézett vissza rá.