2020. december 30., szerda

Alvilági ölelés 13. rész

 

13. rész

Nem értette, hogyan kérdezheti ezt éppen ő, hiszen végig jelen volt, saját bevallása szerint is pontosan emlékezett rá, milyen aljas módon zsarolta meg Alvarez. Látnia kellett, hogy a maffiavezér egyáltalán nem hagyott neki választási lehetőséget, csak annak látszatát. Adriano azonnal észrevette a doktornő zavarát, mert arrébb tolta pizzáját, és kezében forgatva a narancsleves poharat, mélyen a szemébe nézett.

- Ismerem Paul-t – törte meg a csendet halkan, és figyelmét nem kerülte el, hogy Alison nagyot nyelt, de folytatta – pitiáner tolvaj. Alkoholista, lezüllött alak, aki a lelkét is eladná néhány dollárért!

- Ne beszéljen így róla! – kérte halk, mégis határozott hangon az orvosnő, mert bár lelke legmélyén egyetértett azzal, amit a férfi mondott, mégis fájt neki, hogy így beszél egy idegen a testvéréről, még akkor is, ha minden szó igaz volt, ami elhangzott.

- Nem érdemli meg azt az áldozatot, amit hoz érte, Alison – jelentette ki Adriano, és most először hagyta el száját a nő neve, melyet olyan gyengéden ejtett ki, hogy a doktornő érezte, nagyot dobban a szíve, de minden erővel igyekezett inkább a mondat tartalmára figyelni. – Azt hiszi, Paul egy fűszálat is keresztbe tenne magáért? – kérdezte lágy hangon, és szemében sajnálat csillogott, ahogy a nőre nézett, aki most lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és megrántotta a vállát, mint, akit egyáltalán nem érdekel, viszonozná-e a gesztust fivére.

- Tartozom ennyivel a szüleim emlékének – válaszolta remegő hangon, mire Adriano elnyomott egy sóhajt, ő pedig tovább beszélt – mindkettőnket nagyon szerettek, és mindkettőnknek ugyanazokat az esélyeket biztosították, de Paul… - akadt el egy pillanatra, mert nem tudta, hogyan fejezhetné ki magát a legfinomabban, végül folytatta – ő nem tudott élni vele. Tisztában vagyok vele, milyen ember a testvérem, ahogy azzal is, hogy sosem volt, és soha nem is lesz köztünk olyan kapcsolat, amilyet szeretnék – halt el hangja egy másodpercre, miközben könnybe lábadt a szeme, Adriano pedig legszívesebben a karjaiba zárta volna, olyan elveszettnek tűnt. – De a testvérem, és rajta kívül nincs senkim – tette hozzá magyarázatképpen, hogy miért nem hagyhatta, hogy bármi bántódása essen a férfinak. – Hagynom kellett volna, hogy Alvarez megölje? – tette fel a kérdést, de a választ nem várta meg, hanem folytatta – maga hagyná, hogy megöljék a testvérét, miközben tudja, hogy segíthetne rajta? – kérdezte, mire Adriano elgondolkodva nézett vissza rá. – Maga olasz, igaz? – jött a következő kérdés a nőtől – legalábbis erről árulkodik a sötét haja, a barna szeme, a markáns arca, a kissé magas homloka és az orra – mutatott ujjával a férfi arcára, mire az halványan elmosolyodott.

- Ezt az orvosin tanulta? – kérdezett vissza válasz helyett, mire a doktornő megrántotta a vállát.

- Is – válaszolta tömören, majd ajka enyhe mosolyra húzódott – ezen kívül az imént említette, hogy ide jön, ha hazai ízekre vágyik – emelte meg szemöldökét sokatmondón, Adriano pedig felnevetett a leleményességet hallva.

- Igen – bólintott megadón, majd folytatta – Milánóban születtem, és 3 éves koromig ott is nevelkedtem – árult el magáról egy újabb kis részletet, mire Alison elégedetten állapította meg, hogy ösztönei nem csapták be.

- Olaszként tudnia kellene, milyen fontos a család – jegyezte meg halkan, visszairányítva a beszélgetést korábbi témájukra, de meglepetten vette észre, hogy Adriano vonásai elkomorodnak, és tekintetét a már majdnem üres pohárra szegezi.

- A családról nem sok fogalmam van – szólalt meg halkan a férfi, és hangján érezni lehetett egy cseppnyi szégyenérzetet – nemsokkal azután, hogy Amerikába jöttünk, a szüleim meghaltak. Árvaházba kerültem, és ott is maradtam, amíg… be nem szippantott egy másik világ – zárta volna rövidre a témát, de Alison érdeklődve hallgatta, és nem állt szándékában ennyiben hagyni.

- Alvarez és a bandája? – faggatózott óvatosan, és úgy tűnt, Adriano nem akar többet mondani, mert percekig csak szótlanul nézett rá, majd kiitta az üdítő maradékát és nagyot sóhajtott.

- Egy utcakölyök hamar bajba keveredik – mesélte látszólag könnyedén, de a szemében megjelenő szomorúság árulkodóbb volt – ha nem nyúlnak az ember hóna alá, könnyen a rácsok mögött végezheti. Nekem szerencsém volt – tette hozzá, Alison azonban nem volt biztos benne, hogy ez valóban akkora szerencse volt, de jó érzékkel inkább megtartotta magának a véleményét.

- Ezért dolgozik neki? – kérdezte helyette – úgy érzi, hogy tartozik neki, amiért megmentette a börtöntől?

- Ebből élek – jelentette ki Adriano határozottan, és arcán látszott, nem óhajt erről a kérdésről tárgyalni a továbbiakban. – De magának nem lett volna szabad belekeverednie! Paul egy szemétláda, amiért hagyja, hogy maga fizesse meg az ő bűneit!

- Mondtam már, hogy ne beszéljen így róla! – emelte meg kissé hangját Alison – Paul-nak fogalma sincs az egészről! Hetek óta nem beszéltem vele, ha tudná, hogy mi történt…

- Ha tudná?! – nevetett fel örömtelenül Adriano – mégis, mit gondol, kitől tudta meg Alvarez, hogy maga orvos?! – tört fel belőle mérgesen, mert az indulat most is elemi erővel tört rá, akárcsak aznap este, amikor Paul térden állva könyörgött főnöküknek, hogy ne ölje meg, miután az rájött a lopásra. Adriano gyomra fordult egyet undorában, amikor a férfi szinte sírva mesélte, hogy a húga általános sebész, és jó szolgálatot tehetne a maffiavezérnek.

- Nem – rázta meg fejét döbbenten Alison, miközben érezte, hogy a világ forogni kezd körülötte – ez nem lehet… - vett mély levegőt, hogy legyőzze a rosszullétet, mely hatalmába kerítette a gondolatra, hogy saját bátyja vetette oda Diego Alvarez elé. – Nem hiszek magának! – jelentette ki dühösen villámló szemekkel, és legszívesebben elküldte volna a férfit a pokolba a hazugságaival együtt. Tisztában volt vele, hogy Paul egészen mélyre süllyedt már, ahogy azt is tudta, hogy sosem szerette húgaként, de ekkora aljasságot képtelen volt feltételezni róla.

- Nem is kötelező – rázta meg fejét Adriano, miközben együttérző pillantással nézett az orvosnőre. Egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy talán rossz ötlet volt elmondani az igazságot, végül arra a megállapításra jutott, hogy nem árt, ha tisztában van a körülményekkel, még mielőtt legközelebb is kockáztatja az életét egy olyan emberért, aki a kisujjáig sem ér fel sem becsületben, sem tisztességben. – De jobb, ha tudja, egy hónappal ezelőttig még azt sem tudtuk, hogy maga a világon van. Paul soha senkinek nem beszélt róla, hogy van egy testvére, egészen addig az estéig, amíg Alvarez rá nem jött a lopásra – mesélte nyugodt hangon Adriano, miközben szíve elszorult, ahogy meglátta, hogy Alison ajka megremeg, és mély levegőt véve igyekszik tartani magát. – Meg akarta ölni – közölte nyílt őszinteséggel, majd azonnal folytatta – Paul tudta, hogy a főnök orvost keres, ezért, hogy mentse az irháját, felajánlotta, hogy a húga majd ledolgozza a tartozását helyette – ért mondandója végére Adriano, mire Alison egy másodpercre lehunyta szemét, hogy emészteni tudja a hallottakat. Azt tudta, hogy Paul sosem szerette, de azt rémálmaiban sem gondolta volna, hogy képes ilyesmire.

- Most, mit vár tőlem? – kérdezte halk, csüggedt hangon – Téved, ha azt hiszi, ezek után visszalépek, és hagyom, hogy Paul-t megöljék – tette hozzá, de hangjában már nyoma sem volt a korábbi szenvedélynek, sokkal inkább a lemondásnak. – Talán nem érdemli meg, de… én… - simított végig homlokán, miközben próbálta megfogalmazni az érzéseit – akkor is képtelen vagyok rá, hogy egyszerűen hátat fordítsak.

- Tudom – bólintott Adriano, és a doktornő nem láthatta, hogy tekintete simogatón fut végig arcán. – Ha ezt tenné, azt hiszem… - tartott egy kis szünetet, és amikor Alison várakozón nézett rá, halványan mosolyogva folytatta – azt hiszem, csalódnék – fejezte be a megkezdett mondatot, a doktornő pedig döbbenten elnyílt ajkakkal ráncolta össze szemöldökét. – Maga nyomokban sem hasonlít a testvérére, és ezt Paul is jól tudja, amivel vissza is él – beszélt tovább, egyetlen mondatban tökéletesen megfogalmazva a két testvér közötti különbséget is viszonyt. – Én csak azt akarom, hogy ezt ne felejtse el, amikor legközelebb vakmerőn kockáztatja az életét egy olyan emberért, aki ezt nem érdemli meg – figyelmeztette gyengéd hangon az orvosnőt, mire Alison keserűen elmosolyodott.

- Nevezzen ostobának, de én még mindig reménykedem benne, hogy ha ezen túl leszünk, megváltozhatnak a dolgok – jegyezte meg halkan, de a hangjában megbújó bizonytalanság elárulta, hogy ő sem igazán hisz benne, mire Adriano, aki jól ismerte Paul-t, és tudta, hogy képtelen az őszinte érzésekre, és saját magán kívül senki nem fontos neki, megrázta fejét.

- Ennek nagyjából annyi esélyt adok, mint annak, hogy Joey-ból buddhista szerzetes váljon – húzta el pesszimistán a száját, és bár korántsem akarta megbántani, vagy lelombozni az orvosnő reményeit, abból, hogy az rosszallón szorította össze ajkait, borítékolhatta, hogy mégis sikerült.

- Köszönöm a biztató szavakat! – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt Alison – a mai napom úgyis olyan csodásan sikerült!

- Rossz napja volt? – érdeklődött kíváncsian a férfi, ártatlan arccal, mire a doktornő először meglepetten nézett rá, majd hitetlenkedve felnevetett.

- Azon túl, hogy egy maffiavezér törvénytelen fiát kellett ellátnom illegálisan? – kérdezte, mire Adriano komolyan bólintott. – Lássuk csak… - emelte égnek szemét, mintha lepergetné maga előtt az egész napot. – Majdnem elvesztettem az állásomat, mert megvédtem egy betegemet a hiéna menyétől, aztán pofátlanul ultimátumot adtam egy alvilági főnöknek, amiért könnyen átlyukaszthatták volna a koponyámat, annak ellenére, hogy csak néhány órával korábban figyelmeztetett a felettesem, hogy a nagy szám miatt megüthetem a bokámat. Ha ez nem lett volna elég, otthon az exemtől várt egy üzenet a rögzítőn. Találkozni akar velem, amitől kiver a hideg veríték! – hagyták el önkéntelenül a szavak a száját, miközben végig sem gondolta, kinek panaszkodik. Egyszerűen csak jólesett végre kiadni magából a sok feszültséget, ami hetek óta feszítette belülről. – Mindezek tetejébe, megtudtam, hogy a bátyám gátlástalanul felkínált, hogy a saját bőrét mentse – sorolta egyre inkább belelendülve, és észre sem vette, hogy Adriano mosolyogva figyeli. – Szóval… igen! Azt mondhatjuk, hogy elég szar napom volt – csúszott ki a száján, miközben beletúrt a hajába, és pillantása találkozott a férfiéval, aki elgondolkodva nézett vissza rá.

- Mit akarhat az exe? – bukott ki belőle a kérdés meggondolatlanul, mire Alison meglepetten emelte rá kék szemét, ő pedig azonnal folytatta, még mielőtt lehetősége lett volna bármit kérdezni – belátom, hogy a maga napja mérföldekkel veri az enyémet – mosolyodott el békítőn, mely nem maradt hatástalan, mert a doktornő vonásai enyhülni látszódtak. – Azt hiszem, ideje, hogy hazavigyem – javasolta udvariasan, mert figyelmét nem kerülte el, hogy Alison egyre fáradtabb. – Amúgy is be kell még néznem a kórházba, hogy megtudjam, mi a helyzet Ralf-al. Alvarez már biztosan várja a hívásomat. – jósolta meg, mit csinálhat éppen a főnöke, mire Alison elhúzta a száját.

- No persze – hallatszott ki enyhe gúny a hangjából – nyilván a telefon mellett reszket a kanapén – tette hozzá gonoszkodva, majd elnyomott egy ásítást, úgy nézett a férfira – ne haragudjon. Tényleg nem vagyok a legjobb passzban – kért elnézést modora miatt, mire Adriano csak legyintett, majd felemelt kézzel jelezte Gemma-nak, hogy távoznának.

2020. december 27., vasárnap

Alvilági ölelés 12. rész

 

12. rész

Szíve és gyomra az étterem felé húzta, szinte lelki szemei előtt látott egy finom, gőzölgő sajtos pizzát, nyelvén érezte az omlós tésztát, és a sajt ízét. Tekintettel arra, hogy az elmúlt napokban rengeteget dolgozott, már az idejét sem tudta, mikor vett magához normális meleg ételt. A büfében kapható szendvicsek és saláták csillapították ugyan az éhségét, de pont arra volt csak elég, hogy működőképes maradjon a maratoni ügyeletek és műtétek alatt. Gasztronómiai kényeztetésnek semmiképpen sem mondta volna, és bár esze azt súgta, mondjon nemet, tartsa magát távol a férfitól, és követelje, hogy vigye haza, a gondolat, hogy végre egyen valami finomat, túlságosan csábító volt.

- Nem bánom, de a sajátomat én fizetem! – kötötte ki határozottan, mert a legkevésbé sem akart semmit elfogadni Adriano-tól, mire az engedelmesen bólintott.

- Éljen az emancipáció! – nyújtotta ki karját, így mutatva a nőnek az utat az ajtóig, és nem tudta elfojtani mosolyát, amikor a nő elindult. Lenyűgözte a nőből áradó erő, és büszkeség, miközben akarata ellenére egyre inkább érdeklődött iránta. Tudta, hogy esztelenség, tudta, hogy soha nem lehet az övé, mégsem tudott megálljt parancsolni magának. Végül nagy levegőt vett, és elnyomva gondolatait, követte az orvosnőt. Az étterem egy kis, családias hangulatú helyiségből állt, melyben a központi helyet a pult foglalta el, ahol két szakács készítette a pizzát, egy fiatal, 20-as éveinek elején járó lány pedig táncosokat megszégyenítő kecseséggel és gyorsasággal cikázott a látszólagos össze-visszaságban elrendezett, piros-fehér kockás abroszokkal letakart asztalok között. Kezében hol egy tálcányi ital, hol fémtálcán pizza, hol pedig pusztán egy jegyzettömb volt, attól függően, melyik asztalhoz igyekezett éppen. Az egész helynek kellemes, megnyugtató hangulata volt, mely nemcsak a falra szerelt, kis fényerejű lámpáknak, hanem az asztalok közepén található gyertyáknak is köszönhető volt. Alison-nak olyan érzése volt, mintha Olaszországnak egy kis szeletét tálalták volna szeme elé, miközben Adriano finoman megfogta a karját, és az egyik sarokasztal felé vezette. Alig helyet foglaltak, máris megjelent a korábban látott pincér lány.

- Adriano! Ezer éve nem jártál erre! – üdvözölte barátságos mosollyal az ajkán, és Alison figyelmét nem kerülte el, ahogy tekintete csábosan fut végig a férfin, miközben kihívó mozdulattal tűrte füle mögé barna tincsét. Karcsú derekát még inkább kiemelte a fehér kötény, melyet fekete nadrágja fölé kötött, telt kebleire pedig ráfeszült a hófehér ing, melyen annyi gombot pattintott csak össze, hogy ráirányítsa a figyelmet dekoltázsára.

- Sok volt a munka – mosolygott vissza Adriano, Alison pedig nem tudott, mit kezdeni az ismeretlen, keserű érzéssel, mely hatalmába kerítette, ahogy észrevette, milyen kedvesen pillant a fiatal lányra a férfi. – Apád, hogy van? – kérdezte érdeklődve, mire a pincérlány megrántotta a vállát.

- Próbáljuk rávenni, hogy adja át az üzletet Franco-nak, de hallani sem akar róla – húzta el a száját bosszúsan, majd folytatta – tudom, hogy az élete munkája ez az étterem, de a bátyámmal készen állnánk rá, hogy átvegyük tőle! – válaszolta, és hangján jól érezhető volt, mennyire nehezményezi, amiért apjuk nem bízik bennük eléggé. – Ki a kísérőd? Új barátnő? – kacsintott bizalmasan Adriano-ra, de az ajka szegletében megjelenő enyhe gunyorosság elárulta, milyen célból érdeklődik nem túl finoman.

- Nem a te dolgod, Gemma – rázta meg fejét Adriano, így a tudtára adva a nőnek, hogy nem fogja elárulni Alison nevét, mire az durcásan mérte végig a doktornőt – kíváncsiskodás helyett, hozz nekünk két pohár narancslevet, és… - akadt el egy pillanatra, majd az orvosnő felé fordult – megfelel a sajtos pizza? – kérdezte udvariasan, és amikor Alison bólintott, ismét a pincérük felé fordult. – Hallottad. Két narancslé, és két sajtos pizza! Eredj! – intett fejével a pult felé, mire Gemma duzzogva távozott.

- Úgy látom, törzsvendégnek számít itt – jegyezte meg Alison halkan, mire Adriano lassan bólintott.

- Évek óta ide járok, ha egy kis hazait akarok enni – válaszolta szokatlanul őszintén, Alison pedig néma csendben várta, hogy folytassa. Bár tudta, hogy semmi értelme, mégis remélte, hogy többet megtudhat a férfiról. – Giovanni jó barátom, a gyerekei pedig, mintha a testvéreim lennének – mosolyodott el, és arcán látszott, valóban családtagként tekint magára, és Alison biztos volt benne, hogy erről a tulajdonos is így vélekedik, ahogy abban is, hogy Gemma egyáltalán nem bátyként tekint a férfira. Ahogy elnézte lágy mosolyát, amikor az idős férfiról beszélt, megint felmerült benne a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy éppen ő Alvarez jobb keze. A külső kemény, hideg álarc mögött egyre többször fedezett fel olyan tulajdonságokat, melyek összeegyeztethetetlenek voltak azzal, amit a valóságban csinált. – Mire gondol? – törte meg gondolatainak menetét Adriano bársonyosan mély hangja, mely már első találkozásuk alkalmával is feltűnt neki, mire zavartan túrt bele hajába. A véletlen a kezére játszott, ugyanis Gemma éppen akkor jelent meg a két narancslével, így kapott némi időt, hogy kitaláljon egy hihető választ a férfinak. Amint ismét kettesben maradtak, aprót kortyolt a hűs, fanyar ízű italból, és a még mindig várakozón ránéző férfira emelte szemét.

- Csak azon gondolkodtam, Alvarez, miért tett kivételt Ralf-al – talált magyarázatot hirtelenjében Alison, és elégedetten veregette meg vállát ötletesége miatt, annál is inkább, mivel úgy tűnt, Adriano egy másodpercig sem kételkedett benne, hogy valóban ezen töprengett.

- Talán… - sóhajtott mélyet a férfi, majd megvonta a vállát – talán látta, hogy komolyan beszél, és nem tud rajta segíteni – vélte nem túl meggyőzően, és az orvosnő figyelmét nem kerülte el, hogy elkapja pillantását, és a narancslében úszó szívószállal kezd játszani.

- Ez korábban sem hatotta meg – emlékeztette sokatmondó hangsúllyal a férfit arra az esetre, amikor az egyik emberénél nem tudta eldönteni, mennyire mélyre hatolt a kés pengéje, amivel megvágták, de a maffiavezér fikarnyit sem engedett. Mivel Adriano nem szólalt meg, újra maga elé vetítette az este képeit, kockáról kockára. Ralf arcát, vonásait, Alvarez tekintetét, ahogy végig fut a fiatal fiún, majd hirtelen, mint egy villanás ugrott be neki. – Ralf… Diego Alvarez fia! – bökte ki hitetlenkedve, mire Adriano felkapta a fejét, és elég volt a barna szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, nem tévedett – így van? Igazam van, ugye? – kérdezte, de hangján érezhető volt, hogy bármit mondhat a férfi, nem tudja eltántorítani.

- Eddig ezt csak két ember tudta – szólalt meg halkan Adriano, aki úgy tűnt, maga is rájött, hogy felesleges félrevezetéssel, vagy hazudozással próbálkoznia – Alvarez és én. Ha jót akar magának, senkinek nem beszél arról, amire rájött – figyelmeztette inkább jó tanácsként, semmint fenyegető szándékkal, mire Alison döbbenten rázta meg fejét.

- Úgy érti, hogy Ralf sem tudja? – kérdezte, és hitetlenkedve simított végig homlokán, amikor Adriano tagadólag intett nemet.

- Nem – erősítette meg szóban is a választ – Ralf szemében Alvarez nem más, mint egy kedves fickó, aki gyerekkora óta az élete része, és aki magához vette, amikor az apját lelőtték – folytatta Adriano, és bár tudta, hogy túl sokat mond, meg akarta értetni Alison-nal, miért olyan fontos, hogy véletlenül se kotyogja el a maffiavezér előtt, tud a titkáról. – Mit gondol, ki lőtte le? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Alison nagyot nyelt, ő pedig tovább beszélt. – Bárkivel megteszi ugyanezt, aki veszélyezteti a titkát – ért mondandója végére, éppen akkor, amikor Gemma megjelent a két pizzával. Miközben türelmesen megvárták, hogy eléjük kerüljön az étel, Adriano pedig mosolyogva megköszönte, Alison alig győzte feldolgozni a hallottakat. A tény, hogy a maffiavezér képes volt megöletni azt az embert, akiről Ralf azt hitte, az apja, majd képmutató módon magához vette, és a megmentő szerepében tetszelgett, undorítóbb volt, mint, amit képes volt befogadni a szervezete.

- Mégis, hogyan hagyhatja, hogy veszélybe sodorja magát? – tört fel belőle a kérdés, amint ismét kettesben maradtak, miközben egy ujjal se nyúlt a pizzához a férfival ellentétben, aki azonnal nekilátott. – Úgy értem, ha magához vette, nyilván szereti… a maga módján – húzta el száját enyhe kétkedéssel, majd folytatta – akkor nem az lenne normális, hogy távol tartja attól az élettől, amit él?

- Csak meg akarja védeni – vont vállat könnyedén Adriano, mire Alison örömtelenül felnevetett.

- Mint a mellékelt ábra mutatja, ez nem igazán sikerül neki – jegyezte meg epésen, mire a férfi letette a villát, és komolyan nézett rá.

- Alvarez megtiltotta Ralf-nak, hogy részt vegyen a… - akadt el egy pillanatra, hiszen fogalma sem volt róla, hogyan fejezhetné ki magát minél finomabban – az akciókban – találta meg a legmegfelelőbbnek tűnő szót – az már más kérdés, hogy a kölyök bizonyítani akart, ezért titokban Leo-hoz csapódott, az a barom meg hagyta – mesélte nyugodtan, de tekintetén jól látszott, milyen dühös a férfira. – A körülményekhez képest, egész szerencsésen megúszta – tette hozzá halkan, ahogy belegondolt, hogyan is végződhetett volna az este. Tényleg csak a szerencsén múlott, hogy Ralf megúszta pár töréssel a kezében.

- Igen – bólintott Alison, miközben győzedelmeskedett az éhsége, mely nem tudott ellenállni a tányérján gőzölgő finom illatoknak, így vágott magának egy falatot, és szájába vette a villát. A paradicsomos tészta szinte szétomlott a fogai között, a sajt pedig pont olyan lágy volt, amilyennek képzelte. – Most még szerencséje volt. De mi lesz legközelebb? – tette fel a kérdést nyugtalanul, és mindketten tudták, mire gondol, majd megrázta fejét. – Mindegy! Nem az én dolgom! – tűzött újabb falatot a villájára, és Adriano nem tudta eldönteni, hogy ezt neki, vagy önmagának szánta, miközben ő is követte a példáját, és újabb adagot emelt a szájához, de egy pillanatra sem vette le szemét a nőről.

- Nem – értett egyet Adriano – tényleg nem a maga dolga – sóhajtott mélyet, mely felkeltette a doktornő figyelmét, aki felkapta fejét, és meglepetten fedezte fel a szomorúságot a férfi szemében, mely azonban csak egy pillanatig tartott. – Igazából itt sem kellene lennie – tette hozzá komolyan, és átható pillantásától Alison kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.

- Én haza akartam menni, de maga ragaszkodott a pizzához – mosolyodott el feszengve, szándékosan félreértve a férfit, amivel elérte, hogy csökkent a feszültség, és amaz halkan felnevetett.

- Pontosan tudja, hogyan értettem – mosolygott rá Adriano együtt érzőn, amivel ismét sikerült kibillentenie Alison-t a magabiztosságából. – Miért vállalta ezt az egészet? Miért nem mondott nemet? – kérdezte szinte már kétségbeesett hangon, mert egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy egy ilyen csodálatos nő Alvarez karmai közé került, mire az is elkomolyodott, és keserűen rántotta meg vállát.

- A hűtőm tartalmára pontosan emlékszik, de arra, amikor a főnöke megzsarolt, nem? – kérdezte nagyot nyelve, mire Adriano megrázta fejét.

- Minden szóra emlékszem, ami ott elhangzott – válaszolta meg a kérdést nyugodtan Adriano, miközben tekintetét a nőébe fúrta – csak azt nem értem, miért ment bele ebbe az alkuba. Nemet kellett volna mondania! – jelentette ki olyan határozottan, hogy Alison értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

2020. december 24., csütörtök

Alvilági ölelés 11. rész

 

11. rész

Alison összehúzott szemmel, fürkészőn nézett a maffiavezérre, aki feltartott fejjel, rezzenéstelen arccal állta a pillantását. A feszültség kézzel tapintható volt a helyiségben. Ralf levegőt sem mert venni, Adriano állkapcsa megremegett, ahogy nyugalmat kényszerítve magára várt, de úgy tűnt, Alvarez nem óhajt ennél többet mondani.

- Rendben, mi? – törte meg a csendet a doktornő türelmetlenül – rendben, kórházba mehet, vagy rendben, nincs többé szüksége a szolgálataimra? – kérdezte meg nyíltan, vakmerő bátorsággal, mire Diego lassan beleszívott a szivarba, és kényelmesen, karikákat eregetve fújta ki a füstöt. Arcán látszott, kimondottan élvezi a helyzetet, a bizonytalanságot, mely megremegett az orvosnő hangjában.

- Rendben, kórházba mehet – válaszolt végül, mire Alison észrevétlenül engedte ki a tüdejében tartott levegőt. Tisztában volt vele, hogy ha a férfi már nem tart igényt az orvosi segítségére, az azt jelenti, hogy Paul-on akarja majd behajtani a tartozását, ami testvére halálához vezetett volna. – Adriano! – fordult most legjobb embere felé, aki azonnal mellette termett, és várakozón nézett főnökére. – Szólj Joey-nak, hogy vigye Ralf-ot a sürgősségire – utasította a férfit, de mielőtt távozott volna, még hozzátette – ha bárki kérdezi, amatőr bokszoló, és egy felkészítő mérkőzésen sérült meg – fűzte mellé, amivel csak megerősítette Alison korábbi sejtését, miszerint a törést egy verekedés alkalmával szerezte betege. – Maga pedig – lépett közelebb a doktornőhöz, miközben szürke szemét hidegen fúrta bele a kék szemekbe – ne merészeljen még egyszer ultimátumot adni nekem! Megértette? – kérdezte halkan, és hangja olyan fenyegetőn csengett, hogy Alison nagyot nyelt, de igyekezett nem mutatni félelmét, helyette büszkén kihúzta magát.

- Ne hozzon még egyszer olyan helyzetbe, hogy meg kelljen tennem – húzta fel kihívón szemöldökét, mire Alvarez ajka elnyílt meglepetésében. Reakciójából ítélve, egyértelmű volt, nincs hozzá szokva, hogy rettegés helyett magabiztos választ kapjon, majd hirtelen elmosolyodott, és ingatni kezdte a fejét.

- Tudja, képtelen vagyok eldönteni, hogy maga ennyire bátor, vagy ennyire ostoba? – kérdezte még mindig mosolyogva, éppen akkor, amikor Adriano Joey társaságában visszaérkezett a szobába.

- Szerintem, egy ostoba tyúk, főnök! – kotyogott bele a beszélgetésbe Joey, anélkül, hogy tudta volna, miről volt szó, miközben tekintete becsmérlőn futott végig a doktornőn.

- Feltűnt, hogy nem kérdeztelek?! – morrant rá emberére indulatosan Alvarez, mire amaz feszengve simított végig tüskés haján.

- Bocs, főnök – kért azonnal elnézést – én csak arra gondoltam…

- Te ne gondolkodjál! – szólt közbe Diego ismét – ne vond el az agyad kapacitását a létfenntartási feladatoktól! – húzta el száját megvetőn a férfi, és arcára volt írva, milyen véleménnyel van Joey-ról, mire annak elvörösödött az arca, de nem szólt semmit, helyette Alvarez folytatta – induljatok végre a kórházba! – bökött fejével Ralf felé, Joey pedig egyetlen mozdulattal emelte fel az ágyról a fiatal fiút, aki száját összeszorítva, némán tűrte a kezébe nyillaló fájdalmat, majd elhagyták a szobát. – Remélem, megjegyezte, mit kell mondani – dörmögte maga elé, miközben nyitott tenyérrel, elegáns mozdulattal simított végig zselézett haján, és nagyot sóhajtott.

- Felírtam neki egy papírra – szólalt meg Adriano, így próbálva megnyugtatni főnökét, mire az bólintott.

- Helyes – köszörülte meg torkát, majd ismét a doktornőre emelte pillantását. – Remélem, most boldog – hajtotta meg kissé fejét, gúnyos mosoly kíséretében, mire Alison megrántotta a vállát.

- Boldog majd akkor leszek, ha letudom a bátyám tartozását, és nem kell többé látnom magát – válaszolta karba font kézzel, majd folytatta – most legfeljebb elégedett lehetek, amiért Ralf szakszerű ellátást kap – tette hozzá, mire Alvarez néhány másodpercig szótlanul nézte, majd hátat fordított neki, és elnyomta szivarjának maradékát egy, az íróasztalra helyezett kristály hamutartóban.

- Ne szokjon hozzá, Dr. Benett – szólalt meg halkan, határozottan, miközben megfordult és a gyér fény még szigorúbbá festette arcélét, és összehúzott szemöldökét. – A mi köreinkben nem divat a kórházlátogatás, és nem maga fogja bevezetni! A mostani egy kivételes alkalom, amit nem kívánok gyakorlattá tenni! Megértette? – lépett kissé közelebb, mialatt mindkét kezét elrejtette fekete nadrágjának zsebében, és amikor Alison bólintott, Adriano felé fordult – vidd haza! Utána menj be a kórházba, derítsd ki, mi a helyzet Ralf-al! – utasította a férfit, aki szó nélkül vette tudomásul az elhangzottakat, Alvarez pedig elhagyta a helyiséget. Adriano némán figyelte, ahogy a doktornő a táskájához lép, és módszeresen elpakolja a holmijait, miközben láthatólag kerülte, hogy rá kelljen néznie. Fogalma sem volt róla, honnan vette a bátorságot, hogy ultimátumot adjon a vezérnek, de egyszerre csodálta, és haragudott rá miatta. Biztos volt benne, hogy a nőnek sejtése sem volt róla, milyen közel állt ahhoz, hogy Alvarez megszabaduljon tőle, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy jókedvében találta.

- Elég merész volt, amit az imént művelt – jegyezte meg, csakúgy mellékesen, mire Alison összezárta a táskáját, és felé fordult. A mélybarna szemek fürkészőn pásztázták végig arcát, mintha onnan akarnák leolvasni a választ.

- Merész? – kérdezett vissza a doktornő, miközben keserűen elmosolyodott – én inkább hülyeségnek mondanám – tette hozzá kritikusan, hiszen tisztában volt vele, mit kockáztatott, mégsem hagyhatta, hogy egy alig 20 éves fiú nyomorékká váljon.

- Azt mondják, a kettő között igen keskeny a határ – mosolyodott el Adriano, Alison pedig egy másodpercre belefeledkezett az ellágyuló vonásokba, de szinte azonnal rendre intette magát.

- Mehetünk! – köszörülte meg torkát zavartan, amiért, ha egy rövid időre is, de még vonzóbbnak találta a férfit, mint általában, miközben kezébe vette orvosi táskáját, mire amaz bólintott. Az utat az autóig szótlanul tették meg, majd miután beszálltak, Adriano indított, és néhány perccel később már be is sorolt a forgalomba. Alison lehunyt szemmel támasztotta meg fejét a fejtámlán, miközben fejében újra lejátszotta az elmúlt egy óra eseményeit. Még most sem értette, Alvarez, miért engedett neki. Miért hagyta, hogy Ralf végre kórházba kerüljön, hiszen eddig valahányszor megpendítette a sürgősségi osztály lehetőségét, ellenállásba ütközött, most azonban, rövid hezitálás után, mégis beleegyezett. Adriano fél szemmel pillantott a nőre, és nem tudta megállni, hogy tekintetével ne simogassa végig a szabályos, gyönyörű arcot, a hosszú szempillákat, a formás orrot, a telt ajkakat. A vágy, hogy közelebb hajoljon, és puhán megcsókolja, elemi erővel tört rá, neki pedig minden erejét össze kellett szednie, hogy ismét az útra koncentráljon. Éppen akkor, amikor egy piros lámpa megállásra kényszerítette, hatalmasat kordult a mellette ülő nő gyomra, mire meglepetten nézett abba az irányba. Alison kínosan temette kezébe arcát, miközben remélte, hogy Adriano nem hallotta szervezetének jelzését, ahogy követeli, hogy az egész nap során elmajszolt, aszott szendvicsen kívül, mást is vegyen magához. Amikor azonban két ujja között kikukucskált, szembe találhatta magát a mosolygó arccal, melyről jól leolvashatta, hogy reményei feleslegesek, nem ő volt az egyetlen, akiben tudatosodott éhsége. – Sajnálom – nyögte vörös arccal – kicsit… sűrű volt a nap, és nem értem rá enni – fűzte hozzá bocsánatkérőn, mire Adriano megértőn, de még mindig mosolyogva bólintott, majd a következő kereszteződésnél balra kanyarodott, Alison pedig értetlenül ráncolta össze szemöldökét. Az irány, amerre haladtak, ellentétes volt azzal, amerre lakott, és ez egyáltalán nem tetszett neki. – Mégis, hova megy? – kérdezett rá, és hangjából nem tudta elrejteni a félelmet.

- Elviszem enni – válaszolta tömören Adriano, olyan természeteséggel a hangjában, mintha ez lenne a leglogikusabb lépés a világon, mire Alison elképedten meredt rá.

- Nem – rázta meg fejét gyorsan, mert esze ágában sem volt több időt tölteni a férfival, mint, amennyit nagyon muszáj volt. Nem tőle félt, sokkal inkább magától, és az érzéstől, ami mindig elfogta a közelében, és ami mindig megnehezítette, hogy annak lássa, ami valójában. Egy bűnözőnek, aki egy maffiavezér jobb keze. – Nem szükséges, tényleg! – ellenkezett tovább, amikor látta, hogy Adriano kitartóan halad ugyanabba az irányba, noha több lehetősége is lett volna megfordulni. – Majd összeütök magamnak valamit otthon – igyekezett minél meggyőzőbb lenni, mire a férfi halkan felnevetett.

- Miből? – kérdezett vissza, miközben leparkolta az autót egy olasz vendéglő előtt, melynek a bejárat feletti neonlámpája csábító vörös színben hirdette, hogy itt lehet kapni a legfinomabb pizzákat. – Ha jól emlékszem, egy doboz romlott narancslén, két tojáson és egy félig becsomagolt salátán kívül nincs más a hűtőjében – elevenítette fel maga előtt a képet Adriano, amit akkor látott, amikor a doktornőre várt a lakásában, és kényelmesen körülnézett, hogy elüsse az időt, mire Alison felháborodottan kapkodott levegő után.

- Átkutatta a lakásomat?! – kérte ki magának dühösen, mire a férfi megrántotta a vállát, és könnyedén kipattant a kocsiból, majd megkerülve azt, szélesre tárta a nő felőli oldal ajtaját, úgy hajolt lejjebb.

- Unatkoztam – közölte halálos nyugalommal, Alison-nak pedig összefutott a nyál a szájában, ahogy orrába bekúszott a frissen sült olasz tészta illata, mely keveredett a paradicsomszósz, az oregánó, a bazsalikom és az olvadt sajt illatával.

- Az majdnem egy hónappal ezelőtt volt! – emlékeztette a férfit, majd miközben kiszállt, folytatta – azóta már… be is vásárolhattam! – húzta ki magát sértetten, és nem tudta, mi zavarta jobban. Az, hogy a férfi a dolgai között kutatott, vagy az, hogy lebukott előtte, mennyire nem jut ideje az olyan háztartási dolgokra, mint a bevásárlás. Ezt Peter is gyakran a szemére hányta, és nem egyszer hangoztatta, hogy a legpocsékabb feleség válna belőle, ha véletlenül arra vetemedne, hogy megkérné a kezét, ezért is érintette olyan rosszul, hogy Adriano is megjegyezte.

- De nem tette – közölte magabiztosan a férfi, majd mielőtt Alison tiltakozhatott volna, vagy magyarázkodni kezdett volna, folytatta - biztos vagyok benne, hogy volt ennél sokkal fontosabb dolga is – hallotta meg a férfi hangját, melyben nyoma sem volt a gúnynak, ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett fel rá, és megláthatta az őszintén csillogó szemeket. A tény, hogy nem ítélte el emiatt, sőt, megértette, hogy munkájából kifolyólag nem mindig jut ideje ilyesmire, jó érzéssel töltötte el, és Peter után egészen üdítően hatott lelkére, ugyanakkor nem volt biztos benne, hogy jó ötlet lenne vele vacsorázni. – Bemegyünk végre? Éhen halok, és utálok egyedül enni! – csukta be a kocsiajtót, és várakozón nézett az orvosnőre, aki alsó ajkát rágcsálva próbálta eldönteni, mi lenne a helyes döntés.

2020. december 22., kedd

Alvilági ölelés 10. rész

 

10. rész

Mindkét férfi ellen felvértezve magát, lépett az ajtóhoz, és széles tárta azt. Amikor pillantása találkozott Adriano tekintetével, megkönnyebbültséget és legnagyobb rémületére boldogságot érzett, amit igyekezett annak betudni, hogy nem Peter áll az ajtóban, és semmi köze nem lehet ahhoz, hogy újra látja a férfit. Adriano ezúttal is szokásos fekete farmerját viselte, de a bőrkabát alatt kivételesen fehér póló feszült mellkasára, ami még inkább kiemelte sötét szemét, amely lassan, ráérősen futott végig a doktornő karcsú alakján. Napok óta nem látta Alison-t, és most minden másodpercét ki akarta élvezni találkozásuknak. Bár igyekezett elhitetni magával, hogy nem is vágyik rá, és egyáltalán nem hiányzik neki a közelsége, nem egyszer elszégyellte magát a gondolatra, hogy azt várja, valaki megsérüljön, és legyen oka felkeresni. Úgy érezte magát, mint egy ostoba kölyök, aki titokban szerelmes a szomszéd lányba, és csak az alkalmat lesi az ablaknál állva, hogy egy pillantást vethessen rá. Erre a gondolatra megint kiverte a hideg veríték. Hogyan is lehetne szerelmes, amikor alig ismeri, ráadásul két, teljesen különböző világban élnek, melyek sohasem találkozhatnak – tette fel magának a kérdést, de megválaszolni nem volt ideje, mert Alison megtörte a csendet.

- Hadd találjam ki – támaszkodott neki lazán az ajtófélfának, és szemét egy percre sem vette le a férfiról, aki rezzenéstelen arccal állta tekintetét – egy újabb „baleset”? – kérdezte, és a hangjában megjelenő gúny elárulta, mennyire elege van már belőle, hogy rendszeresen hülyének nézik, és pontosan tudja, mi áll a sérülések mögött. A kezdeti örömöt, hogy nem Peter látogatta meg, hamar felváltotta az aggodalom, amint rájött, hogy Adriano felbukkanása azt jelenti, ismét Alvarez házába kell mennie.

- Elhinné, ha azt mondanám, csak azért jöttem, mert moziba akarom vinni? – kerülte meg az egyenes választ Adriano, de hanglejtéséből egyértelmű volt, hogy a doktornő nem téved, valóban egy sérültet kell ismét ellátnia.

- Akkor ezért öltözött ki? – fonta keresztbe karjait Alison mosolyogva, így utalva a szokatlan viseletre, hiszen eddig még csak teljesen feketébe öltözve látta a férfit, és majdnem felnevetett, amikor meglátta annak meglepett tekintetét. Adriano hirtelen elmosolyodott, miközben végig nézett magán.

- Ne gúnyolódjon – kérte megjátszott megbántottsággal – ez a vasárnapi ruhám. Ezt veszem fel a templomba – tette hozzá, kihúzva magát, mire Alison elnevette magát. Kifejezetten tetszett neki, ahogy Adriano reagált a csipkelődésre, és megint megállapította, mennyivel másabb, mint Peter. Vele soha nem lehetett viccelődni, vagy legalábbis előtte szólni kellett, nehogy megsértődjön. Adriano lenyűgözve nézte a nőt, és úgy érezte, egész nap el tudná hallgatni a nevetését, de legnagyobb sajnálatára, Alison lassan elkomolyodott, és bólintott.

- Hozom a táskámat és a kabátomat – közölte nyugodtan, miközben beljebb lépett a lakásba, magára kapta bőrdzsekijét, és felvette a komódra helyezett táskát. Öt perccel később már az autóban ültek, és ő lopva nézett a férfira, aki a forgalomra szegezte tekintetét. Elképzelte, milyen lenne, ha nem a maffia vezér házába tartanának éppen, hanem valóban moziba vinné. A film után beülnének valahova vacsorázni, kellemesen elbeszélgetnének, és biztos volt benne, hogy sokat nevetnének. Bár Adriano nem mutatott magából sokat, egy-egy óvatlan pillanatban felsejlett a valódi személyisége, és abból arra lehetett következtetni, hogy jó a humora, és vannak elvei, például sosem emelne kezet egy nőre, és sosem bánna vele olyan megalázón, mint Peter. Ezt ugyan nem tudhatta, de érezte. Érezte abból, ahogy őrá nézett, abból, ahogy megvédte Joey-val szemben. Ilyenkor egy rövid időre mindig el tudta felejteni, hogy egy bűnöző, aki New York legbefolyásosabb maffiózójának jobb keze.

- Egyébként, szokott moziba járni? – szakította ki gondolatai közül Adriano hangja, aki bár elég ostobának érezte a kérdést, valahogy muszáj volt megtörnie a rájuk telepedő csendet. Maga sem értette, miért, de beszélgetni akart a nővel, többet megtudni róla, annak ellenére is, hogy tudta, csak saját magát kínozza, hiszen sosem kerülhet hozzá annál közelebb, hogy a sofőrje.

- Nem – válaszolt tömören Alison, mert hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, hogy egy olyan férfiról gondolkodik, és képzeli el, milyen lenne vele egy randevú, aki közvetetten, de felelős azért, amilyen helyzetben éppen van.

- Ó, értem – húzta el száját Adriano gúnyosan, mert félreértette a szűkszavú választ, és azt hitte, az orvosnőnek nem elég jó program egy mozi valakivel, aki érdeklődik utána. – Maga túl jó nő ahhoz, hogy beüljön egy moziba valami lúzerrel, akinek nem futja többre, igaz? – tette hozzá, és bár örömöt kellett volna éreznie, amiért megtudott róla valamit, ami kiábrándító a számára, mégis inkább csalódottság környékezte meg.

- Túl jó? – ismételte meg hitetlenkedve Alison, miközben eszébe jutottak Peter degradáló szavai, sértései, amiket a fejéhez vágott, és megrázta a fejét – én nem vagyok túl jó – válaszolta halkan, majd keserűen húzta el száját – még csak elég jó sem – tette hozzá, és hangjában annyi bizonytalanság vibrált, hogy Adriano meglepetten pillantott rá. A gyönyörű arcon megjelenő szomorúság egyértelművé tette a számára, hogy komolyan beszél, és nemcsak azért mondja ezt, mert bókokat akar hallani. Döbbenten állapította meg, hogy a mellette ülőnek fogalma sincs, milyen gyönyörű, okos, humoros és érzéki. Bármelyik férfi megtisztelve érezheti magát, ha szóba áll vele, de úgy tűnt, Alison ennek egyáltalán nincs tudatában, sőt, amit mondott, inkább azt jelezte, hogy elég kevésre értékeli magát.

- Egyedül jutott erre a következtetésre? – kérdezte halkan, miközben előttük zöldre váltott a lámpa, és sebeségbe téve az autót, folytatták útjukat, mire újabb keserédes mosoly volt a felelet.

- Nem… segítséggel. De a tényeken nem változtat – válaszolta nagyot nyelve a doktornő, anélkül, hogy a teljes történetet felfedte volna, Adriano-nak pedig az az érzése támadt, hogy egy férfi lehetett az a bizonyos segítő, és hirtelen haragot érzett az ismeretlen iránt, aki láthatólag megfosztotta a nőt az önbizalmától. Miután leparkolta az autót Alvarez villájának bejárata előtt, a nő felé fordult, és fürkészőn pásztázta végig arcát. Ahogy tekintetük találkozott, Alison kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A barna szemek, mintha a lelkéig láttak volna, és ő rettegett tőle, hogy a férfi bármit megérez a múltjában történtekből, vagy abból, amit érez, valahányszor eszébe jutnak Peter szavai. Amikor már úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a helyzetet, nagyot sóhajtott, és látszólag könnyedén szólalt meg újra. – Nem kellene bemennünk? Gondolom, a sérült, aki miatt jöttem, nem az udvaron vár minket… legalábbis remélem – tette hozzá, zavartan eltűrve egy tincset füle mögé, mire Adriano lassan bólintott, és kinyitotta az ajtót, miközben fejéből nem tudta kiverni a nő szemében lévő bánatot. Miután Alison is követte a példáját, és átvágtak a hatalmas hallon, Joey jött velük szembe, ő pedig rá sem pillantva a férfira, igyekezett tisztes távolságból kikerülni, így nem vehette észre a tekintetében lángoló gyűlöletet, ahogy végig mérte. Néhány perccel később beléptek a szobába, melynek berendezése olyannyira megegyezett Jimmy szobájának bútoraival, hogy Alison először azt hitte, ugyanaz a helyiség. Csak az íróasztalon található számítógép, és a fal eltérő színéből következtetett arra, hogy ez egy másik szoba. Páciense a franciaágy szélén ült, lehajtott fejjel, amitől sötét, szinte fekete haja előre hullt, de így sem rejtette el előle összeszorított száját, mellyel a fájdalmat próbálta elviselni, miközben jobb karját a ballal alátámasztva, mellkasa elé fogta. Alvarez, ahogy eddig minden alkalommal, ezúttal is a szobában üldögélt, békésen szivarozott, és fejével biccentett köszönésképpen, amikor a doktornő megérkezett. – Tudom, hogy nem kapok választ, de azért megkérdezem, mi történt? – szólalt meg Alison, miközben az ismeretlen férfi elé lépett, és orvosi táskáját ledobta mellé az ágyra.

- Baleset – válaszolta a beteg, és amikor felemelte fejét, hogy a doktornőre nézzen, az meglepetten állapította meg, milyen fiatal. A 20-as éveit még épp, hogy csak betölthette, barna szemében félelem keveredett a fájdalommal, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy tőle, a vizsgálattól, vagy főnökétől fél. Alvarez embereivel, akiket eddig megismert, mindösszesen annyiban hasonlított, hogy ő is izmos volt, és ugyanúgy fekete ruhát viselt, mint a többiek. – Ralf vagyok – mutatkozott be, és Alison már tudta, hiába vár teljes nevet, meg kell elégednie a keresztnévvel, így nem is faggatózott tovább.

- Rendben, Ralf – bólintott, majd leguggolt a fiatal fiú elé – hadd lássam a kezét – nyúlt oda mellkasához, és amilyen finoman csak tudta, kinyújtotta a sérült kart. A kézfején lévő vérző sebek egyértelműen arra utaltak, hogy verekedett. A kéztő feldagadt, még az éjjeli lámpa nem túl erős fényében is jól kivehető volt, hogy kékes-lilás színben játszik, ő pedig biztos volt benne, hogy töréssel van dolga. – Mozgassa meg az ujjait – kérte nyugodt hangon, mire Ralf megpróbált engedelmeskedni, de fájdalmas grimaszba torzult az arca, és elfojtott egy kiáltást. – Jól van, ne erőltesse! – veregette meg vállát, majd nagyot sóhajtott, és töprengve harapta be alsó ajkát. Orvosi táskájából maximum egy fájdalomcsillapító injekciót tudott volna adni neki, de az édes kevés lett volna ahhoz, hogy meggyógyuljon a keze. Még ha lett is volna eszköze és lehetősége arra, hogy begipszelje, akkor is szüksége lett volna egy röntgenre, hogy megtudja, hogyan törtek a csontok, van-e olyan sérülés, ami indokolttá tehetne egy operációt.

- Na, mi a diagnózis, doki? – szólította meg Alvarez, mire felé fordult, és komolyan nézett rá.

- A 2. 3. és 4. kézközépcsontja biztosan eltört, de ugyanilyen valószínű, hogy a kéztőcsontok közül is sérült a kistrapéz-, és a trapézcsont – tájékoztatta hivatalos hangon a férfit, aki értetlenül meredt rá.

- Hétköznapibb nyelven azok számára, akik nem végeztek orvosit? – tárta szét kezeit, és arcán jól látszott, fogalma sincs róla, miről beszél.

- Három ujja és a kézfejében lévő csontot eltörtek – fordította le, amit mondott – legalábbis, minden jel erre utal – tette hozzá sokatmondón, de üzenete nem ért célba, erre azonnal rájött, amikor Diego megvonta a vállát, és kérdőn nézett rá.

- Akkor begipszeli? – egyszerűsítette le a dolgokat Alvarez, mire Alison az égnek emelte szemét, és nagy levegőt vett, hogy felkészüljön egy újabb vitára a férfival.

- Ez nem ilyen egyszerű! – simított végig homlokán – nincs hozzá semmilyen eszközöm! De, ha lenne, akkor sem tehetném meg! – közölte tárgyilagosan – szükség lenne egy röntgenfelvételre, hogy tudjam, milyen töréssel állok szemben! A töréseknek számtalan formája van… egy életre mozgásképtelenné válhat a keze, ha nem kap rendes ellátást!

- Ugye, most nem akarja újra kezdeni a vitát, hogy vigyük kórházba – húzta össze szemöldökét figyelmeztetőleg Alvarez, de Alison tartotta a szemkontaktust, és félelem nélkül nézett vissza rá.

- Nem – rázta meg fejét, de amikor a maffia vezér megnyugodott volna, folytatta – abban az esetben, ha időközben beszerzett egy röntgen gépet, és kialakított egy műtőt valahol a házban, ha esetleg szükség lenne rá – vonta meg a vállát, és rezzenéstelen arccal várta a reakciót, ami nem is késett sokáig.

- Elég legyen az ostobaságból! – dörrent Alvarez hangja türelmetlenül – lássa el, ne pazarolja az időmet! – követelte, miközben Adriano összeszorította a száját, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne szólaljon meg.

- Értse már meg, hogy nem megy! – tört fel Alison-ból dühösen – a legtöbb, amit adhatok egy fájdalomcsillapító, de az csak ideig-óráig fog hatni! Ha nem gipszelem be, vagy nem operálom meg, rosszul forrnak össze a csontok, és soha többé nem fogja tudni használni a kezét! – mutatott a fiatal fiú deformált jobb kezére indulatosan, és mérge csak még nagyobb lett, amikor annak szemében meglátta a rémületet. – Hány éves?! 20? 22? – tippelte meg a srác felé fordulva, de a választ nem várta meg, csak folytatta – remélem, van ötlete, mit akar kezdeni fél kézzel élete hátralévő részében! – jósolta meg a sötét jövőt, mire Ralf Alvarez felé pillantott.

- Főnök… - nyelt nagyot, és hangjából jól érezhető volt, hogy szíve szerint azonnal a kórházba rohanna, Alison pedig nem tudta eldönteni, hogy a vezér iránti hűség, vagy a tőle való félelem tartja még mindig az ágyon ülve.

- Tudja, mit? – vette át a szót ismét Alison, miközben táskájából tűt és fecskendőt vett elő, melybe átlátszó folyadékot szívott fel – adok egy fájdalomcsillapítót, aztán itt sem vagyok! A továbbiakban keressen olyan orvost, aki hajlandó tiszta lelkiismerettel hentesmunkát végezni! – morogta mérgesen, miközben ebből semmi nem látszott, amikor óvatosan beinjekciózta a gyógyszert a férfi vénájába, hogy az minél hamarabb hatni kezdjen, Adriano pedig megint megállapította magában, milyen bátor és lelkiismeretes.

- Elfelejti, hogy tartozik nekem – világított rá egy nem éppen elhanyagolható tényre Alvarez szokatlanul nyugodt hangon, mialatt szürke szemét a nőre függesztette.

- Téved! Sosem felejtem el! – húzta el száját keserűen Alison, miközben lerántotta gumikesztyűjét, és elpakolt a táskájába. – Ahogy azt sem felejtem el soha, hogy orvosként esküt tettem arra, hogy legjobb tudásom szerint végzem a munkámat! Ilyen körülmények között viszont, képtelen vagyok rá! – nézett farkasszemet a maffia főnökkel, aki egy percig némán meredt rá, majd hirtelen bólintott.

- Rendben! – húzta ki magát, amitől még magasabbnak tűnt, Alison-nak pedig fogalma sem volt, mire gondolhat.