Az újdonság varázsa 17. rész

17. rész

Az elhangzott mondat hatására mind Beckett, mind Castle olyan tekintettel néztek a férfira, mint akiktől már most sem áll távol, hogy így tekintsenek rá, de nem szóltak semmit, csak várakozón dőltek hátra a székben, így motiválva a megkezdett mondat folytatására a férfit. Falkon fogai összekoccantak, és ő fázósan próbálta minél jobban összehúzni magát, mire Beckett hirtelen felállt, és néhány perc múlva egy takaróval a kezében tért vissza, melyet felmutatott a férfinak.

-          Beszéljen! – utasította, mire az, először a takaróra nézett, majd a nő elszánt szemeibe. Kétsége sem volt afelől, hogy amíg nem kezd beszélni, addig azt a takarót nem érezheti átfázott porcikái fölött, így bólintott, és hálásan hunyta le szemét, amikor Kate egy mozdulattal a vállára borította a gyapjas anyagot, mely szinte azonnal munkához látott, és melegíteni kezdte.

-          Köszönöm – rebegte dideregve, majd ismét a velük szemben ülőkre pillantott, és folytatta – amikor meghallottam, hogy a zsaruk keresnek, ösztönösen futásnak eredtem…

-          Miért? – kérdezte Kate újfent, mire Falkon megrántotta a vállát.

-          Volt egy kis balhém tegnap este… - vallotta be nehezen, mivel azonban Castle és Beckett még mindig várták a folytatást, tovább beszélt – az east side-on kóricáltam, és piszkosul le voltam égve, ezért úgy gondoltam, kevés munkával szerzek egy kis pénzt…

-          Fejtse ki! – fonta karba a kezeit Kate, Falkon pedig, elvörösödve folytatta.

-          Volt egy kurva az egyik buszmegállóban, elég öregnek nézett már ki, legalábbis a többiekhez képest, meg túlsúlyos is… gondoltam, ha ellopom a táskáját, nem tud utánam rohanni, és még zsarut sem fog hívni, mivel kurvaként őt is bevinnék. De a dolog nem úgy sült el, ahogy számítottam.

-          Közbelépett a stricije? – kérdezett rá Castle, magában kissé kárörvendve. Akaratlanul is megsajnálta a prostituáltat, aki nem elég, hogy ki van téve az arra járó férfiak perverz igényeinek, ráadásul még szabadon ki is rabolhatják.

-          Nem. – rázta meg a fejét Falkon, elhúzott szájjal, szégyenkezve – nem kellett, megvédte ő saját magát. Éppen kitéptem volna a táskát a kezéből, amikor visszarántott, és akkora jobb egyenest kaptam, hogy a megálló plexit üvege adta a másikat. Utána még rám vert egyet-kettőt a táskájával, majd beszállt egy kocsiba. Azért iszkoltam el maguk elől, mert azt hittem, még fel is jelentett. Nem akartam, hogy bevigyenek a zsaruk! A munkahelyemen így is rezeg alattam a léc, ha belekeveredek valamibe, tuti kirúgnak! – hajtotta le fejét bűnbánóan, mire Kate kinyitotta a barna mappát.

-          Van egy jó és egy rossz hírem, Falkon – fogott bele, hogy végre abba az irányba terelje a kihallgatást, amiért behozták a férfit. – a jó hír, hogy az említett… hölgy – tartott egy kis szünetet a megnevezés előtt – nem tett feljelentést maga ellen.

-          Hú, akkor mázlim van! – mosolyodott el megkönnyebbülten Falkon, hátra dőlve a széken, már amennyire az asztalhoz bilincselt keze engedte, de Kate megrázta a fejét.

-          Azt nem mondanám. A rossz hír ugyanis az, hogy Daliah Kenneth meggyilkolásába viszont vastagon belekeveredett.

-          Daliah Kenneth? Az meg ki a tököm?! – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Robert, úgy, mint, aki most hallja életében először az említett nevet, mire Kate elővette a nyitott mappából az áldozat fotóját, és az asztalra dobta.

-          Akit megzsarolt azzal, hogy leleplezi az ügyvédi kamaránál csalás miatt, amennyiben nem fizet magának több ezer dollárt – világosította fel a férfit szolgálatkészen Beckett, miközben az, egészen közel hajolva vizsgálta meg az elé tett fotót.

-          Meggyilkolták? – kérdezte halkan, szinte suttogva, elsápadva, majd hirtelen, izgatottan bólogatni kezdett – oké, figyeljenek! Tudom, hogy ez az egész minek néz ki, de nem az, értik? Én… meg tudom magyarázni!

-          Hallgatjuk! – adta meg a lehetőséget a nyomozónő, mire Robert nagyot sóhajtott.

-          Tudom, hogy a zsarolás miatt azt hiszik, én öltem meg, de meg kell érteniük, hogy semmi okom nem volt rá, vili? A nő fizetett, mint a katonatiszt, méghozzá nem is keveset! Én pedig, az alku értelmében átadtam neki minden bizonyítékot, vágják? Miért nyírtam volna ki? – kérdezte kétségbeesve bizonygatva az igazát.

-          Talán azért, mert a pénz, amit kapott, elfogyott, és utánpótlásra volt szüksége. Daliah azonban, nem volt hajlandó többet fizetni – gondolkodott hangosan Castle, de Robert csak a fejét rázta.

-          Nem, nem, Mr.! Ez nem így volt, oké?! Ő fizetett, én átadtam a cuccot, és ennyiben maradtunk! Nem vagyok rossz ember, csak egy kicsit lusta – tárta szét két tenyerét Robert félszegen mosolyogva – gyilkos meg végképp nem vagyok! Még attól is elhányom magam, ha leütök egy szúnyogot, és elkenődik a vére!

-          Készült másolat a bizonyítékokról? – kérdezte Kate, kissé elterelve a beszélgetés fonalát a gyanúsításról, így próbálva megnyugtatni Falkont, mire az, gondolkodni kezdett.

-          Én biztosan nem csináltam róla másolatot, de akitől kaptam, az lehet, hogy kopizott magának néhány példányt! – rántotta meg a vállát Robert, mire Kate érdeklődve emelte rá pillantását.

-          Kitől kapta a fájlokat? – csapott le azonnal a fél információra Beckett, Falkon pedig, szemét a mennyezetre szegezve kezdett gondolkodni.

-          Egy bárban akaszkodott rám, a nevére nem igazán emlékszem. Azt mondta, titkárnőként dolgozik valami cégnél… - hívta elő az emlékeket erősen koncentrálva – Lora… vagy Nora… Moria! Ez az! Moira Banks! Ez volt a neve! Jót iszogattunk, beszéltem neki arról, milyen nehéz ebben a tetves városban megélni. Ekkor megkérdezte, hogy volna-e kedvem gyorsan, kevés munkával pénzt keresni! Melyik hülye mondana erre nemet, nem igaz? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

-          Tényleg, melyik? – kérdezett vissza Castle, egyértelművé téve a férfi előtt, hogy nem ért egyet a logikával, de annak fel sem tűnt, csak beszélt tovább.

-          Elmentünk a lakására, és átadott egy borítékot, benne egy rakat lappal, meg fényképekkel, és egy névvel. Az ügyvédnő neve állt rajta, és Moira azt mondta, ha felhívom és elmondom, mit tudtam meg, a csaj több ezret is kicsenget majd. Igaza lett. – vont vállat szinte büszkén Falkon, mire Kate, aki eddig szorgalmasan jegyzetelt, most felpillantott rá.

-          Ez mikor történt?

-          Úgy néhány hónappal ezelőtt. Kettő vagy három, a franc tudja! Azóta nem láttam se Moira-t, se az ügyvédnőt. Esküszöm! – bizonygatta eltökélten, és Kate egyre inkább hajlandó lett volna hinni neki.

-          Hol volt tegnap éjjel 11 és hajnali egy óra között? – jött a következő kérdés, mire Robert érdeklődve hajolt közelebb.

-          Akkor ölték meg? – kérdezett vissza válasz helyett, de amikor a nyomozónő nem válaszolt, bólintott, mint aki anélkül is tudja a választ – ha igen, akkor tényleg mázlis napom van! Dolgoztam! Egy baszott nagy hajót kellett kipakolni, és berendeltek éjszakás műszakba. Kérdezzék meg a főnökömet, tuti emlékezni fog arra az éjszakára, mert fél órán át üvöltött, hogy dobjam el a cigit – vigyorgott teli szájjal az emlék hatására Falkon, mire Kate ezt is feljegyezte, majd Castle-el az oldalán távozott a kihallgató szobából. Éppen leült asztalához, amikor Javi jelent meg mellettük.

-          Utánanéztem a fickónak, akit Daliah csalással fosztott meg a vagyona jó részétől – számolt be a fejleményekről, miközben egy ceruzával dobolt jegyzetfüzetén – biztos, hogy nem ő a tettes, ugyanis fél évvel ezelőtt meghalt. A sors fintora, hogy egy sikátorban verték agyon.

-          Legalább megtudta, milyen érzés, amikor az erőviszonyok nem kiegyenlítettek – tette hozzá Ryan, aki szintén csatlakozott a kis társasághoz, és míg Castle egyetértőn bólintott, addig Kate csak elhúzta a száját. Noha, titokban egyetértett társával, akkor sem szerette, ha egy halott emberen élcelődtek kollégái.

-          Nézzetek utána Falkon alibijének, állítólag egész éjjel dolgozott. Beszéljetek a főnökével! Mi addig rákeresünk Moira Banks-re, akitől a bizonyítékokat kapta. – felelte Kate, mire mindkét férfi bólintott – Josh merre van? – kérdezte csak úgy, mellékesen, miután a férfi már legalább egy órája volt távol.

-          Hiányzik? – kérdezett vissza Javi csipkelődve, miközben sokatmondón pillantott Castle-re, aki nagyot nyelve próbált uralkodni féltékenységén.

-          Biztosan éppen az öltönyt igazítják rá a szabónál – tett csúfolódó megjegyzést a férfi patinás, kifogástalan, ugyanakkor drága öltözetére Castle.

-          Persze, hiányzik, mint egy púp a hátamról – húzta el a száját Beckett, majd folytatta – nem elég, hogy képzetlen, szuperzsarut játszik a helyszíneken, és a kihallgatáson. Olyan, mintha…

-          Úgy érted, előfordulhat, hogy inkább lepasszolod valakinek? – lépett kissé közelebb Ryan, és egyértelmű volt, hogy a fogadás miatt ilyen fontos nekik a válasz, mire Kate úgy tett, mint aki elgondolkodik, majd megrántotta a vállát.

-          Nem hinném. Szeretem a kihívásokat! – jegyezte meg magabiztosan, noha szíve szerint, már most elcserélte volna bármire az újonc feletti szitterkedést.

-          Á, akkor már értem, miért tartottuk meg Castle-t! – gúnyolódott az író rovására Javi, mire az, összehúzta szemöldökét.

-          Megtartottatok? Mi vagyok én, kölyökkutya? – kérdezte sértetten, mire Kate játékosan húzkodta meg a fülét.

-          A kölyökkutyák aranyosak, Castle! – felelte kedvesen, mire Castle összekapcsolva tekintetüket húzta ki magát, a következő pillanatban azonban, Kate folytatta – ebből kifolyólag sem lehetsz az. – tette hozzá gonoszkodva, mire Castle fintorgott egyet - Másodszor pedig, nem mi tartottuk meg, hanem ő maradt – javította ki Javit, mire az, csak a vállát vonogatta.

-          Legközelebb, amikor válaszolsz, oda tegyél pontot, ahova máskor a vesszőt rakod – utalt arra Castle, hogy nem kellett volna folytatni a mondatot, de Kate csak mosolyogva ült le számítógépe elé, amikor is, Josh jelent meg, kezében egy szál vörös rózsát tartva.

Az újdonság varázsa 16. rész

16. rész

Kate-nek csak egy másodpercre volt szüksége, hogy lássa, Robert Falkon menekülni próbál előlük, de mire ő is futásnak eredt, Josh már legalább három méterrel előrébb járt. Hosszú, izmos lábaival olyan gyorsan futott, hogy szinte pillanatok alatt már csak egy-két méter választotta el a menekülő Falkontól, miközben hangosan üvöltött utána, megállásra felszólítva. Donald, értetlenkedve vakarta meg feje búbját, a sisakot kissé feltolva, miközben figyelte, ahogy az író, és Kate is futásnak ered, majd, mint aki elvégezte már dolgát azzal, hogy szólt a fiúnak, megrántotta a vállát, és az egyik raktárépület felé indult. Kate nemsokkal lemaradva rohant Falkon és Josh mögött, akik emberfeletti tempót diktálva lavíroztak a munkások, és a targoncák között, amelyekből bizonyos időnként vad káromkodást, és szitkot szórtak feléjük a sofőrök.

-          Álljon meg, Falkon! – kiáltott Kate is, párhuzamosan Josh-sal, miközben jobb keze már Glockja után nyúlt. Annak ellenére, hogy tudta, nem tüzelhet, úgy vélte, ha esetleg a levegőbe lőne, az talán, megállásra kényszerítené a férfit. Ideje azonban, nem volt elővenni a fegyvert, mert a következő pillanatban Josh utolérte, és egy hatalmas vetődéssel ráugrott. Falkon megingott a váratlan tehertől, és Josh-sal a hátán, egyenesen a Hudson vizébe bukfencezett, majd mindketten elmerültek. Kate levegő után kapkodva, szúró tüdővel torpant meg a móló szélénél, majd, a néhány másodperc múlva mellé érkező Castle-re nézett, aki le-felmozgó mellkassal szuggerálta a háborgó vizet, melynek sötétsége elnyelte előlük a mélyben folyó eseményeket.

-          Így nyer más értelmezést, hogy belemerül a munkába – húzta el a száját Castle, mire egy megrovó pillantást kapott válaszul.

-          Ez nem vicces Castle! Rám bízták az újoncot! Hogyan mondjam meg Gates-nek, hogy… - kezdett volna bele Kate, de torkára forrt a szó, amikor a következő pillanatban Josh bukkant fel a víz alól, gallérjánál szorosan fogva Falkont.

-          Elkaptam! – prüszkölte szájából kifele a vizet az újonc, elégedetten vigyorogva, kissé feljebb emelve az üldözöttet, akit úgy tartott kezei között, mint egy kölyökkutyát, mire Kate megkönnyebbülten sóhajtott fel, ugyanakkor elismerőn futtatta végig pillantását a férfin, mely nem kerülte el az író figyelmét sem, aki érezte, hogy a zöld szemű szörnyeteg ismét újult erővel bukkan fel.

-          Látjuk, és ki tudja, még mi mást is – felelte Castle összehúzott szemmel, undorodva fintorogva figyelve a víz felszínén úszkáló üres konzervdobozokat, mire Josh értetlenül nézett vissza rá.

-          Ezt, hogy érti? – kérdezte kíváncsian, még mindig a Hudson vízében ringatózva, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Nézzen körül. Minden csupa szemét, maga meg úgy tempóz benne, mintha a Grand Hotel medencéjében lenne – világosította fel a nyomozójelöltet, kinyújtott karral egy üres nylon zacskó felé bökve.

-          Másszanak ki! – szakította félbe a társalgást Kate, miközben a körülbelül két méterrel arrébb lévő lépcső felé bökött fejével, Josh pedig, akár csak egy vízi mentő kezdett úszni a mutatott irányba, maga után húzva Falkont. Amikor kikecmeregtek a vízből, Kate megbilincselte a reményvesztetten, csüggedten álldogáló férfit, és az autó irányába kezdte vezetni, mialatt Josh először a zakója ujjából, majd nyakkendőjéből csavarta ki a vizet.

-          Azért jegyezze meg ezt a pillanatot! – javasolta Castle, mire Josh büszkén húzta ki magát, és odaérve az autóhoz, miután Kate a hátsó ülésre ültette Falkont, Castle felé fordult.

-          Higgye el, Mr. Castle, megjegyzem ezt a pillanatot! Életem első igazi bevetése! – válaszolta átszellemült arccal, és tekintetén jól látszott, hogy fejben ismét lepörgeti az eseményeket.

-          Ez így van! És élete talán első igazi fertőzését is most szedte össze. Ha esetleg a tünetei alapján, majd az orvosok nem tudják megmondani, mi lehet a baja, mindenképpen említse meg nekik ezt a kis élményfürdőzést – magyarázta segítőkészen, és elégedetten látta, hogy gonoszkodása célba talált, mert Josh gyanakodva pillantott rá.

-          Úgy érti, összeszedtem valamit? – kérdezte kissé aggodalmas hangon, mire Castle ártatlanul rántotta meg a vállát, de válaszolni nem volt ideje, mert Kate szólalt meg.

-          Az egyetlen, amit összeszedhet, az egy kiadós nátha, ha nem öltözik át azonnal! – rótta meg mindkettejüket egyetlen mondattal, így jelezve, hogy indulni szeretne, mire a férfiak bólintottak, és beszálltak az autóba.

-          Azért én óvatos lennék! Láttam a Csendes szörnyetegek első két évadát, szóval… - hagyta félbe a mondatot jelentőségteljesen, mire Josh nagyot nyelt.

-          Castle! – fordult szigorú tekintettel Kate az író felé, aki jobbnak látta, ha a továbbiakban, inkább csendben marad, de arcáról az elégedettséget nem tudta eltüntetni. Igen, elégedett volt. Úgy érezte, járt neki ez a kis szurkálódás, hogy így vegyen revansot a férfin azért, ahogy a pihenőben viselkedett, amikor kettesben maradtak. A visszapillantó tükörbe pillantva, mosolya még szélesebb lett, ahogy meglátta, hogy Josh nyugtalanul szabadul meg először zakójától, majd nyakkendőjétől, és amikor tüsszentett, ő szolgálatkészen kívánt jó egészséget, miközben Kate megforgatta a szemét, és a kapitányság felé kormányozta a kocsit.

Javi és Ryan éppen egy dokumentumot egyeztettek, amikor a triumvirátus, jobbjukon Falkonnal, megérkezett a lifttel. Le sem tagadhatták volna döbbenetüket, ahogy végig pillantottak az újoncon, akiből még mindig csöpögött a víz.

-          Mi az újonc, Beckett bedobott a mélyvízbe? – kérdezte csipkelődve Javi, majd feltartva tenyerét, hagyta, hogy a szélesen vigyorgó Ryan belecsapjon, mire azonban Castle is követte volna Ryan példáját, Javi leengedte a kezét. Az író kissé csalódottan ugyan, de még mindig mosolyogva figyelte, ahogy Josh elhúzza a száját, Kate pedig, megforgatja a szemét.

-          Nem dobott, én ugrottam, és elkaptam a gyilkost! – húzta ki magát az ifjonc, mire Javi kétkedve rázta meg a fejét, Ryan azonban, kíváncsian lépett közelebb.

-          Gyilkost? Egy pillanat, miről hadoválnak maguk itt? – kapkodta a fejét Falkon, aki most először szólalt meg, mióta találkoztak vele.

-          Pofádat alapállásba, és csak a kihallgatóban nyitod ki, értve vagyok?! – dörrent rá a férfira Josh, meglepve a nyomozókat, mire Kate avatkozott közbe.

-          Josh, menjen átöltözni! – utasította a férfit, aki nehezen, de bólintott, és az öltöző felé indult.

-          Ne felejtse el megnézni, van-e a testén harapás, vagy szúrás nyom, esetleg egy kóbor élősködő… - tanácsolta Castle a férfi után kiáltva, mire az, hátra sem fordulva legyintett.

-          Most komolyan, mi történt? – kérdezte Ryan érdeklődve, mire Kate, miután átadta Falkont egy járőrnek, utasítva, hogy vigye az egyik kihallgatóba, nagyot sóhajtott.

-          Szökni próbált, Josh meg berántotta a Hudsonba. – magyarázta el röviden, lényegre törően, mire Javi értetlenkedve ráncolta össze szemöldökét.

-          Minek? – kérdezte úgy, mint, aki látatlanul is tudja, hogy ő sokkal egyszerűbben, profibban el tudta volna intézni a dolgokat.

-          Túlkapás – vágta rá azonnal Castle, majd folytatta – elkapta a hév, és meg akarta mutatni, hogy milyen vagány.

-          Baleset volt, ő sem számított rá, hogy Falkon a vízbe esik vele együtt – vette védelmébe akaratlanul a férfit Kate, mire Castle először némán nézett rá, majd a fiúk felé fordult.

-          Túlkapás – ismételte meg meggyőződéssel a hangjában, mire Kate nagy levegőt véve indult a kihallgató szoba felé, úgy reagált.

-          Baleset volt, semmi több! – zárta le a vitát Kate, majd, amikor észrevette, hogy az író nem követi, sokatmondón hátrafordult – Castle? – húzta fel szemöldökét kérdőn, mire amaz bólintott, és máris szaporábban szedve lábait, szegődött a nyomába.

-          Túlkapás! – súgta még oda a fiúknak, mire megint bezsebelhetett egy rosszalló tekintetet a nőtől, miközben beléptek a helyiségbe.

Robert Falkon idegesen dobolva ujjaival várakozott az asztal mögötti széken ülve, miközben feje jobbra-balra fordulva, mérte fel a helyiséget, kezdve a tükörüveggel ellátott ablaktól, egészen a kis mikrofonig, mely az asztalon volt rögzítve olyan pozícióban, hogy mind a kihallgató, mind a tanú, vagy gyanúsított hangját jól érthetően felvegye. Amikor meglátta a belépőket, szemében riadt csillogással keresett még valakit.

-          Az a Chuck Norris utánzat nem jött magukkal? – kérdezte kissé remegő hangon, mire Kate nemet intett a fejével, mely látható megkönnyebbüléssel töltötte el Falkont. – annak a figurának nem szabadna jelvényt adni! Úgy ugrott rám, mint egy őrült tiroli! – panaszkodott a férfi, majd egy leheletnyit előrébb hajolva, nehézkesen mutatott az asztalhoz bilincselt kezével az állára – tessék! Nézze meg! Megütött a víz alatt! – vonta figyelmüket egy lilás foltra, mire Castle együtt érzőn felszisszent, Kate-re azonban semmilyen hatást nem gyakorolt a mondat. – nem kaphatnék egy takarót? Csurom víz vagyok, meg fogok fázni…

-          Mr. Falkon, miért menekült előlünk? – kérdezte hivatalos hangon, figyelmen kívül hagyva a kérést, miközben leült a férfival szemben, aki most szégyenlősen rántotta meg a vállát.

-          Reflex – közölte nem túl kommunikatívan, mire Kate, kényelmesen hátradőlt a székben.

-          Játszhatunk így is, én ráérek – közölte rezzenéstelen arccal, majd folytatta – de előbb veheti le a vizes ruháit, ha beszél.

-          Legalább egy takarót adjon… kérem! – akadt el a hangja, ahogy elfojtott egy tüsszentést, mire Castle szánakozva rázta meg a fejét.

-          Ne tartsa vissza a tüsszentést. Egyszer azt olvastam valahol, hogy agyvérzést is kaphat… - kezdett volna bele, nem kis rémületet kiváltva Falkonból, de Kate még idejében elvágta a mondat további részét.

-          Kezdjük előröl! Miért menekült előlünk? – tette fel megint a korábbi kérdést, mire Falkon ismét tüsszentett, ezúttal azonban, nem fogta vissza magát, ahogy a kezét sem tette szája elé. Kate és Castle undorodva húzódtak hátrébb a vélt, vagy valós baktériumok támadása elől.

-          Legközelebb a kezét is tegye maga elé – javasolta fintorogva Castle, mire Falkon bólintott, Kate azonban, továbbra is a választ várta.

-          Ha elmondom, miért menekültem, hülyének fognak nézni… - vallotta be kissé szégyenkezve, még kíváncsibbá téve hallgatóságát.

Az újdonság varázsa 15. rész

15. rész

Kate meglepetten nézett fel az íróra, aki éppen el tudta kapni a karját, hogy ne veszítse el egyensúlyát. Castle még mindig a megfigyelő szobából látottak hatása alatt állt. Az első néhány percben, amikor még Kate kezében volt az irányítás, és Josh csak csendes megfigyelőként vett részt az eseményekben, úgy érezte, valóban a nőnek van igaza, és talán merő féltékenységből reagálta túl, amit Josh mondott neki. Annak ellenére hitte ezt, hogy világosan látta a férfi szemében a haragot, és visszafojtott indulatot, ahogy arról beszélt, nem hagyja magát ugráltatni. Amikor aztán kibújt a szög a zsákból, és Josh fellobbant, megpróbálva átvenni a kihallgatást a nyomozónőtől, megakadt tüdejében a levegőt, és szinte anélkül követte végig a történteket, hogy újabb adag oxigénhez jutott volna. Nagyokat nyelve figyelte a reakciókat, főleg azt, Kate hogyan reagál, és megnyugodva fújta ki a benntartott levegőt, amikor az újoncot kávéért küldték. Annak ellenére, hogy bebizonyosodott, igaza volt, mégsem érezte az örömöt, csak csalódást, amiért Kate nem hitt neki. Most, itt állva a nővel szemben, tudta, érezte, hogy mondania kellene valamit, mégsem jöttek ajkára a szavak. Láthatólag Kate is ezzel küszködött, mert csak szemébe fúrta zöldes-barna tekintetét, de nem mondott semmit. Végül, nehezen, megszólalt.

-          Castle, sajnálom – nyögte olyan halkan, hogy csak ketten hallják, miközben kissé közelebb lépett – láttál mindent? – kérdezte a biztonság kedvéért, mire az író bólintott.

-          Végül nem ért vissza a kávéval – jegyezte meg epésen, és hangjából jól hallható volt az elégedettség, amiért Kate helyre rakta a fickót, szemében pedig, cseppnyi káröröm csillant, miközben keskeny ajka apró mosolyra húzódott.

-          Nem. Javival lekapcsoltattam – vallotta be kissé szégyenkezve Kate, amiért ahelyett, hogy azonnal megoldotta volna a konfliktust, és beszélt volna Josh-sal, elodázta annak tisztázását, mire Castle elvigyorodott.

-          Szerintem, a legjobb kezekbe adtad – helyeselt buzgón, mire Kate lelkiismeret-furdalástól gyötörve ráncolta össze szemöldökét. Tudta, hogy bocsánatot kellene kérnie a férfitól, amiért a megfigyelőbe űzte, ráadásul úgy, hogy végül neki lett igaza, mégis, nehezen találta a megfelelő szavakat.

-          Castle, tényleg sajnálom – ismételte meg korábbi szavait Kate, mire Castle először némán nézett rá, komolyan, mint aki a szó és a mondat minden betűjét alaposan elraktározza, aztán hirtelen, mintegy oldva a kialakult feszültséget, kópésan mosolygott a nőre.

-          Ezek szerint, azt akarod mondani, hogy ha most figyelmeztetnélek arra, micsoda aljas kis sunyi fickó ez a Josh gyerek, hinnél nekem, és… - kezdett bele, de Kate határozottan rázta meg a fejét.

-          Ugyanúgy a megfigyelő szobába küldenélek – fejezte be a Castle által megkezdett mondatot komoly arckifejezéssel Beckett, amivel sikerült elérnie, hogy az író meglepetten pislogjon rá, ő pedig, folytatta – továbbra is úgy gondolom, hogy megérdemelt egy lehetőséget. Más kérdés, hogy nem tudott élni vele, de tanulnia kell a hibáiból. Ha viszont bent vagy, vitába szálltál volna vele, szurkálódni kezdtél volna, amivel cirkuszt csináltatok volna a kapitányságból.

-          Ez jogos… - húzta el a száját Castle úgy, mint egy kisiskolás, akit rajtakaptak, hogy füllent a házi feladat hiányának okáról, majd huncutul elmosolyodott, és kissé közelebb lépett a nőhöz, úgy súgta – attól még, igazam volt, és vérig vagyok sértve. Csak azért mondom, hogy tudd! Látod, milyen rendes vagyok? Ebben az ügyben nem kell nyomoznod, bevallok mindent! – tárta szét kezét ártatlanul, mire Kate ajka is mosolyra húzódott, úgy kérdezte.

-          Tehát, vérig vagy sértve? – húzta fel egyik szemöldökét kérdőn a nő, miközben tekintetében pajkos fények csillogtak – ezzel azt akarod mondani, hogy ki kellene engesztelnem?

-          Tessék! Mindig is tudtam, hogy New York legjobb nyomozója vagy, de most már egészen biztos vagyok benne! Elszór az ember egy-két morzsát, és azonnal helyes következtetéseket vonsz le! – dicsérte nagyvonalúan a nőt Castle, majd jelentőségteljesen pillantott végig a sötét farmert, fehér inget, és fekete mellényt viselő nő tökéletes testén. A mellény, csábítón feszült a telt halmokra, miközben elegánsan hangsúlyozta ki vékony derekát. Az ing néhány felső gombja kigombolva, szinte hívogatta, hogy ajkával végig simítson a meztelen bőrön, egészen a mell vonaláig, de jótékonyan takarta el a lövés okozta heget. Castle nagyot nyelve, folytatta megkezdett mondatát – de, hogy azt is lásd, én milyen nagyvonalú, és megbocsátó vagyok, várok estig, akkor kiengesztelhetsz – mosolygott nyájasan a nőre, aki éppen válaszolt volna, amikor Javi jelent meg mellettük.

-          Carvel bankszámlája tiszta. Szép összegek folynak be a pubból, de egyik sem akkora, hogy bérgyilkos felbérelésére kellene gyanakodni, ráadásul minden pénzmozgás visszavezethető, és legális -–ismertette felettesével a tényeket, amiket megtudott, miközben Josh is odaért melléjük, aki jól láthatóan kerülte a szemkontaktust nem csak a nyomozónővel, hanem az íróval is. Kate egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy félrehívja, és tisztázza a kihallgatóban lezajlottakat az újonccal, végül úgy döntött, először azoknak a nyomoknak néznek utána, amit megtudtak, és később kerít sort az elbeszélgetésre.

-          A kamerák felvételein egyértelműen látszik, hogy Carvel a gyilkosság napján egész este a pubban volt. Ki sem mozdult onnan, csak, amikor hátrament italt pótolni a bárpultba – jelent meg Ryan is, mire Josh szólalt meg.

-          Nem hamisíthatta meg a felvételeket? – tartott ki korábbi álláspontja mellett, mire Kate égnek emelte a szemét, Castle pedig, elhúzta a száját.

-          Ellenőriztük, minden felvétel eredeti, nem nyúltak bele – felelte Ryan, aki semmit nem tudott a férfi akciójáról, ezért továbbra is készséges volt vele szemben.

-          A fantomkép viszont zsákutca – vette át a szót ismét Javi, de Kate megrázta a fejét.

-          Nem az. A fickó Robert Falkon, dokkmunkásként dolgozik a 117-es mólónál - egészítette ki társa információit Kate, majd röviden beszámolt róla, amit megtudott. – Mi hárman elmegyünk a dokkhoz, ti addig nézzetek utána a pasasnak, akit Daliah átvert a hamisított dokumentumokkal. Aki a feleségét veri, nem riad vissza a gyilkosságtól sem, főleg akkor, ha kiderül, hogy átverték. Talán Robert barátunk két kapura játszott, és miután beszedte a pénzt Daliah-tól, Andrew Harpert is értesítette a fejleményekről egy kis jutalomért cserébe – gondolkodott hangosan, közölve a férfi nevét, amit Danieltől tudott meg, majd miután társai bólintottak, a lift felé vette útját. Az autóhoz érve, Josh úgy pattant be a hátsó ülésre, mintha attól félne, ha lemarad, a nyomozó a parkolóban hagyja, miközben Castle az anyós ülésre szállt volna be. Ekkor azonban Kate elé állt, és úgy, hogy hátat fordított az autónak, észrevétlenül súgta oda a férfinak – ami a kiengesztelést illeti, ugye tudod, hogy nagyon kreatív tudok lenni? Vállalja a kockázatot, Mr. Castle? – kacsintott érzéki mosollyal a szája szegletében Kate a férfira, majd meg sem várva a választ, indult a vezető felőli oldalra, mialatt pontosan tudta, hogy Castle nagyot nyelve, ajkát megnedvesítve futtatja végig pillantását testén. Castle izgatottan harapott bele ökölbe szorított kezébe, hogy elnyomja a sóhajt, mely tüdejéből a felszínre kívánkozott, miközben szinte feltépte az anyós felőli ajtót, és beszállt. Élénk fantáziája számtalan képet vetített elé az estéről, de érezte, egyik sem olyan csodálatos, mint, amiben részesülni fog majd, és ez a tudat, csak még elviselhetetlenebbé tette a várakozást.

A lebetonozott közlekedő út hangosan verte vissza cipőik kopogását, ahogy a 117-es móló felé közeledtek, miközben a sirályok versenyt harsogtak a szél süvítésével, mely hajukba kapott, és engedelmességre szólítva fel a tincseket, a négy világtáj felé borzolta azokat. Kate bizonyos időközönként megpróbálkozott frizurája rendreutasításával, és rendületlenül tűrte el a kóbor, lázadó tincseket a füle mögé, de a szél újra és újra az uralma alá vonta azokat. Mint legtöbbször, most is kissé távolabb rakta le az autót, hogy sétálhasson egy kicsit, így kiszellőztetve fejét, és gondolatait, miközben a csípős szél szinte kényszerítette, hogy összébb húzza bőrkabátján az övet. A Hudson hideg hullámai ritmikus ütemben csapkodták a móló szélét, erejüket fitogtatva, óvatosságra intve az ott dolgozókat, miközben karmesteri precizitással olvadt egybe hangjuk a sirályok énekével és a szélsüvítéssel, utánozhatatlan dallamot komponálva. A mólón megannyi targonca, rajta sárga láthatósági mellényt, és fehér, vagy narancsszínű védősisakot viselő férfiak, mint egy nagyfogú ragadozó húztak el mellettük nehéz terhüket cipelve, miközben ők töretlenül tartottak céljuk felé. Tőlük jobbra egyszintes raktárépületek sorakoztak, egyforma, hatalmas, fehér acélkapukkal, melyek nyitódáskor hangosan nyikorogtak bele a természet zenéjébe, balra pedig, több méteres távolságra egymástól, raktárhajók ringtak a folyón, türelmesen várva, hogy megszabaduljanak rakományuktól.

-          Maguk meg, mi a rossebet keresnek itt?! – kiáltott rájuk egy 40-es éveinek végén lévő, nagydarab, legalább 180 centi magas férfi. Akárcsak a munkások, ő is sárga láthatósági mellényt viselt, de a többiektől megkülönböztette, hogy ellentétben velük, az ő fejét kék védősisak fedte, mely alól rövidre nyírt, őszülő tincsek hadakoztak a széllel, és kezében egy fekete, keménykötésű mappát tartott. Szájában a cigaretta ellenállt a természet erejének, és kitartóan parázslott, ahogy mélyen megszívta azt.

-          Kate Beckett, NYPD! – villantotta fel jelvényét a nyomozónő, mire a munkás kivette szájából a cigarettát, és feltolva homlokáról a sisakot, így megmutatva kopaszodó feje búbját, hunyorogva vizsgálta meg a jelvényt.

-          Donald Cooper, műszakvezető – mutatkozott be ő is, majd kérdőn várta, hogy a nyomozó felfedje érkezésük okát, ami nem is váratott magára sokáig.

-          Az egyik munkása felől érdeklődnénk, bizonyos Robert Falkon! – folytatta Kate, mire Donald megszívta a fogát.

-          Már megint, mi a lószarba keveredett az a szerencsétlen barom? – kérdezte, miközben tekintetével már a keresett férfi után pásztázta a környéket. Nyilván sejtette, hogy nem kap választ, mert a következő pillanatban elordította magát – Robert! Gyere ide, te anyaszomorító! A rendőrség jött érted! – kiabálta teli torokból, mire minden munkás, aki nem gépen ült, feléjük nézett, beleértve egy magas, sötét hajú, 20-as éveinek végén járó, vékonyabb testalkatú férfit is, aki amint meglátta a rendőröket, futásnak eredt – most hova rohansz, te Isten barma?! Azt hiszed, ők nem tudnak futni?! – ordított utána ingerülten Donald, de arra ő sem számított, ami ez után következett.

Az újdonság varázsa 14. rész

14. rész

Nem Kate volt az egyetlen, aki meglepetten nézett a most dühtől és elégedetlenségtől villogó szemekkel, morcosan, ökölbe szorított kezekkel, és idegesen járó lábakkal mellette ülő Joshra.

Carvel megrezzent a hangos zajtól, mellyel az asztalra csapás járt, és ösztönösen húzódott hátrébb, míg Kate várakozón, ugyanakkor figyelmeztető tekintettel pillantott a férfira, aki azonban láthatólag nem vette észre azt.

-          Ne szórakozzon itt velünk, Carvel! – emelte meg a hangját, és ahhoz képest, hogy a kihallgatást során most először szólalt meg, meglehetősen magabiztosnak tűnt. – tudjuk, hogy maga ölte meg, miért nem könnyít a lelkén, és a helyzetünkön, és vallja be, hogy mindnyájan hazamehessünk végre?!

-          Tessék? Ez egyszerűen nevetséges! Nem vallok be semmit, mert nem követtem el semmit! – háborodott fel Carvel, miközben testtartása megfeszült, modora pedig, az eddig segítőkész, nyugodtságból ismét ellenségesbe váltott.

-          Mr. Carvel, az ifjú kolléga nem úgy értette… - próbált javítani a helyzeten Beckett, menteni a menthetőt, miközben titkon a fogát csikorgatta. Be kellett látnia, hogy Castle-nek igaza volt, Josh csak az alkalomra várt, hogy törleszthessen a férfinak a kocsmai incidens miatt. Dühös volt magára, amiért éppen ő adta meg neki ezt a lehetőséget azzal, hogy beengedte a kihallgatásra.

-          Tényleg? Mégis, hogy a francba lehet ezt másképp érteni?! – hőzöngött tovább Carvel, és a választ meg sem várva, folytatta – megmondtam már, hogy a gyilkosság időpontjában, a kocsmámban voltam! Kamerafelvételek bizonyítják! Azt is elmondtam, miért beszéltem annyit telefonon Daliah-val! – sorolta a tényeket Daniel, melyek mind amellett szóltak, hogy ártatlan, mire ismét Josh vette át a szót.

-          A kamerafelvételeket meghamisíthatta, vagy felbérelt valakit, hogy tegye el láb alól a nőt! Ami pedig, a telefonhívásokat illeti, maga az egyetlen, aki ezt állítja, nem kérdezhetjük meg az áldozatot, hogy mi volt a beszélgetés tárgya! – kötötte az ebet a karóhoz az újonc, mire Kate érezte, hogy emelkedni kezd a vérnyomása.

-          Josh! – állította meg visszafogott indulattal a hangjában a nő a nyomozójelöltet, de folytatni nem tudta, mert a velük szemben ülő, egyre ingerültebb Daniel vágott közbe.

-          Na, ide figyelj te takonypóc! – szívta meg a fogát Carvel – nem tudom, melyik Lazzard kadét okított téged, - utalt a híres Rendőrakadémia című filmre, miközben hangjából sütött a gúny, és a lenézés – de még egy laikus is tudja, hogy amíg nincs a kezedben perdöntő bizonyíték arra nézve, hogy én öltem meg Daliah-t, addig maximum a seggemet nyalhatod ki, világos?! Én ugyan be nem vallok egy el nem követett gyilkosságot, de az ügyvédem még a szart is kipereli ebből a kuplerájból, ha tovább szívózol, te nulla! – emelte meg egyre jobban a hangját, mire Josh nagyképűen húzta el a száját.

-          Az egyetlen ügyvéd, akit ismert, holtan fekszik, hála magának! – jegyezte meg önelégülten, mire Kate Carvelbe fojtva a szót, szólalt meg.

-          Josh! Hozzon egy kávét! – utasította az ifjoncot, mire az, értetlenül nézett vissza rá.

-          Tessék?! – kérdezett vissza ahelyett, hogy elindult volna, Kate pedig, szigorúan, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal ismételte meg az elhangzottakat.

-          Hozzon egy kávét, Mr. Carvelnek! Most! – intett fejével az ajtó felé, így nyilvánvalóvá téve, hogy nem akarja a kihallgatóban látni a férfit. Josh először néhány másodpercig hezitált, míg Daniel széles, elégedett vigyorra húzta a száját, melyben hófehér fogai szinte világítottak.

-          Gyerünk, gyerünk! Két cukorral iszom, és egy csepp tejjel! – fűzte hozzá, tovább hergelve az újoncot, mire Josh villámló szemekkel nézett először a férfira, aztán Beckettre. A nyomozó, bár úgy érezte, nem túl tisztességes, hogy egy lehetséges gyanúsított előtt küldi el kávéért a férfit, mindenképpen el akarta távolítani a helyiségből, még mielőtt nagyobb kárt tesz. Tisztában volt vele, mi várna rá Gates-től, ha Carvel tényleg pereskedni kezdene velük, ahogy azzal is tisztában volt, hogy meg kell mosnia majd az újonc fejét, de ezt nem a kihallgatott előtt akarta megtenni.  Egy másodpercig úgy tűnt, Josh mondani akar valamit, végül nagyot nyelt, és távozott, majdnem fellökve közben az odaérkező Javit, aki csak egy apró fejmozdulattal jelezte Beckettnek, hogy menjen ki. Kate nagyot sóhajtva hajtotta be maga után az ajtót, miközben fejéből nem tudta kiverni Josh tekintetét, ahogy ránézett. Egyre inkább úgy érezte, igaza van Castle-nek, a férfi nem az, akinek mutatja magát, legalábbis van egy másik, sötétebb arca is.

-          Találtatok valamit? – kérdezte halántékát masszírozva társától, aki még mindig a kávégép felé tartó Josh után bámult.

-          Semmit. Beszéltünk a motel tulajdonosával, aki azt állítja, sosem látta Carvelt a motelban. Azt elismerte, hogy Daniel Carvel néhányszor egyeztetett vele időpontot, de aztán azokat sorra visszamondta, és rendszerint mindig azon a napon, amikor aktuális lett volna – számolt be felettesének, most már felé fordulva, majd az újonc felé bökve kérdezte – ezt meg mi lelte?

-          Kizavartam a kihallgatóból – felelte Beckett látszólag nyugodtan, mire Javi hangosan felszisszent, de Kate nem hagyta, hogy reagáljon – még valami?

-          Daliah-t viszont gyakran látta ott. Egy fickóval találkozott, adott személyleírást is – nyújtott át egy fantomképet, melyen egy borostás, napszemüveget, és baseball sapkát viselő férfi rajzolt képe volt látható. Az orra egyenes vonala, az álla kemény, határozott éle európai származásra utalt, haja tüskésre nyírt volt a sapka alatt – éppen a keresőben futtatom, hátha kidob rá valamit a rendszer. Talán mázlink lesz – fűzte hozzá, reményt keltve a nőben, aki egyre inkább érezte, hogy nem Carvel lesz az emberük.

-          Kölcsönveszem – jelentette ki, miközben elvette Javitól a lapot, aki csak bólintva jelezte, hogy van még példánya – Ryan?

-          Most nézi át a kamerák felvételeit – válaszolta a férfi, mire Kate bólintott.

-          Rendben. Te futtasd le Carvel pénzügyeit, nagyobb pénzösszegvándorlásra koncentrálj.

-          Úgy gondolod, felbérelt valakit? – kérdezett vissza Javi, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Nem. De utána akarok járni minden szálnak – közölte Kate, majd amikor látta, hogy Josh közeledik a kávéval, még hozzátette – az újonc kint marad! Nem akarom meglátni bent! – nézett jelentőségteljesen Javira, aki vidáman bólintott.

-          Bízd ide! – kacsintott a nőre, és már indult is az ifjonc felé – helló Josh! Ezt figyeld, mit mutat neked a vén róka! – tessékelte az asztala felé, hogy beavassa a papírmunka rejtelmeibe, miközben Josh meghunyászkodva próbált ellenkezni, mondván, hogy őt a kihallgatóban várják, de Javi csak legyintett – ugyan! Ott akarsz unatkozni Beckett mellett? Inkább vesd magad az igazi nyomozói munkába! A nyomozások lelkének számító kulimunkába! – csapta össze tenyerét, majd nem túl finoman nyomta le a székre ifjú tanoncát. Josh már az első pillanattól kezdve nem volt szimpatikus a számára, és ebben nem csak annak volt szerepe, hogy attól félt, barátja megint hoppon marad, és végig nézheti, amint Beckettet elcsaklizzák az orra elől, hanem a férfi tenyérbe mászó modora is idegesítette. Az pedig, hogy Beckett kirakta a kihallgatásról, egyértelművé tette a számára, hogy valami olyan bűnt követett el a férfi, amiért megérdemli a büntetést, amit a papírmunka okozott. Kate elégedetten somolyogva nézte, ahogy Josh unott képpel hallgatja Javi monológját munkájának fontosságáról, majd nagy levegőt vett, és ismét belépett a helyiségbe.

-          Hol a kávém? – kérdezte Carvel nyakát nyújtogatva, mire Kate némán ült le vele szemben, és megrázta a fejét.

-          Az nincs, de ez van – tolta elé a papírt Kate, miközben Carvel arcának minden rezdülését figyelte, és nem is kellett csalódnia. A férfi először felvette a lapot, majd, amikor meglátta a rajta szereplő férfit, nagyot nyelt, és düh villant meg a szemeiben – ismeri, ugye?

-          Igen! A neve Robert Falkon, és egy utolsó senkiházi! – szűrte a fogai között megvetően, majd Kate-re nézett, aki várakozón tekintett vissza rá, ő pedig, folytatta – Úgy három hónappal ezelőtt mesélt róla először Daliah. A fickó rájött, hogy bizonyítékot hamisított egy válásnál, hogy megnyerje az ügyet. A pasas verte a feleségét, és Daliah úgy érezte, több jár a nőnek annál, hogy nagy kegyesen útjára engedi. Egy-két dokumentummal machinált egy kicsit, így a vagyon fele a nőt illette. De ez a Falkon rájött az egészre, és zsarolni kezdte Daliah-t. Azt mondta, kitálal az ügyvédi kamarának, ha nem fizet. Daliah megrémült… a hivatását vették volna el tőle, az életét, mindezt azért, mert segíteni akart egy szerencsétlen nőnek, akinek a férje egy brutális vadállat volt.

-          Hogy hívták az említett házaspárt? – csapott le az újabb információra Beckett, mire Carvel egy pillanatra égnek emelt tekintettel, összeráncolt szemöldökkel gondolkodott.

-          Harper. Andrew és Julia Harper. A fickó valami ingatlan üzletben utazott, a nő meg otthonülő feleség volt – felelte készségesen, hogy aztán ismét a nyomozó vehesse át a szót.

-          Miért nem szólt róla korábban? – kérdezte Kate, miközben szorgalmasan jegyzetelt, mire Daniel szomorkásan rázta meg a fejét.

-          Mert azt hittem, lezárt ügy… úgy értem, Daliah fizetett. Én magam is ott voltam, amikor átadta a pénzt, és megkapta a bizonyítékokat, amik ellene szóltak. Tényleg azt hittük, hogy vége van! – bizonygatta egyre halkabban, mire Kate együtt érzőn pillantott rá.

-          Hol találjuk Falkont? – kérdezte, mire Daniel megvonta a vállát.

-          Amikor utoljára láttam, dokkmunkásként vegetált a Hudson kikötőben. 117-es móló, azt hiszem – túrt bele sűrű, sötét hajába, majd csüggedten figyelte, ahogy Kate elhagyta a kihallgatót. Beckett éppen az asztalához sétált volna, amikor egyenesen Castle-be ütközött.

Az újdonság varázsa 13. rész

13. rész

Castle riadt tekintettel figyelte, ahogy a még mindig felháborodottan ellenkező Carvelt Karpowski az egyes kihallgatóba tessékeli, miközben Kate, kezébe véve szokásos fekete mappáját, összerendezve a Javiéktól kapott híváslistát, elindul. Úgy érezte, az utolsó esélyét veszíti el, ha most nem szólal meg, így minden bátorságát összeszedve köszörülte meg torkát, és ragadta meg a nyomozónő karját.

-          Kate! Várj! – szűrte fogai között úgy, hogy Josh semmiképpen se láthassa meg, mire készül, mire Kate megtorpant, és kérdőn nézett először a karjára fonódó ujjakra, majd az élénken, szinte kétségbeesetten csillogó kék szemekbe.

-          Castle, erre most tényleg nem érek rá! – villant meg figyelmeztetőleg a tekintete a nőnek, de a férfi megrázta a fejét, és félre húzva, suttogta.

-          Hidd el, hogy fontos! Josh..., hogy is mondjam, túl messzire megy…

-          Azt hittem, ezen már túl vagyunk – sóhajtott lemondón a nő, miközben égnek emelte a tekintetét.

-          Nem, nem érted! Amikor kettesben hagytál minket a pihenőben, beszéltem vele pár szót, és… - fogott bele a magyarázatba Castle, de ebben a percben Josh állt meg mellettük.

-          Mehetünk, nyomozó? Alig várom, hogy élesben láthassak egy Kate Beckett kihallgatást! – szólalt meg nyájas, behízelgő hangon, amitől Castle-nek fordult egyet a gyomra, és összeszorított szájjal fogta vissza magát, hogy csípős választ adjon.

-          Egy perc, Mr. Gibrioni – bólintott Kate, majd, amikor látta, hogy Castle, aki időközben elengedte a karját, nem akar megmozdulni, elnyomva egy újabb, feltörni készülő sóhajtást, folytatta – várjon meg a kihallgató előtt, hamarosan én is megyek – utasította az újoncot, aki először felhúzott szemöldökkel mérte végig az írót, majd szó nélkül bólintott, és kettesben hagyta őket. – Castle, megértem, hogy nem szimpatikus neked Josh, de nem hagyhatom, hogy a nyomozás rovására menjen a dolog.

-          Legalább hallgass meg! Tudom, mit beszélek! Rá fog szállni a fickóra, mert bizonyítani akar neked! – magyarázta egyre türelmetlenebb hangon Rick, de Kate, csak megrázta a fejét.

-          Az a dolga, hogy bizonyítson! – vágta rá már a nő is ingerülten, majd folytatta – tudom kezelni az ügyet, de ha neked nem megy, jobb, ha a megfigyelőből követed a kihallgatást! – csúszott ki a nyomozónő száján, mire Castle megrökönyödve nézett rá.

-          Ezt nem mondhatod komolyan! – csendült ki őszinte meglepettség a férfi hangjából, mire Kate egy másodpercre lehunyta a szemét, ő pedig, folytatta – nem az, akinek gondolod!

-          Akkor ki? – kérdezte Kate karba font kézzel, mire Castle hirtelen elhallgatott. Hogyan is magyarázhatná meg a nőnek, mit tapasztalt, amikor még ő sem tudja. Végül nagy levegőt vett, és belefogott.

-          Nem az a meghunyászkodó Beckett-rajongó, akinek mutatja magát. Sokkal inkább egy pökhendi, egoista, nagyképű alak, aki attól érzi valakinek magát, hogy jelvényt viselhet. Olyan típusú fickó, aki attól boldog, ha visszaélhet a hatalmával! – hadarta egy szuszra, mire Kate elhúzta a száját.

-          Ezt abban a pár percben állapítottad meg, amíg kettesben voltatok a pihenőben? Mégis miből? – jött az újabb kételkedő kérdést a nyomozótól, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Abból, amit mondott – felelte hetykén, magabiztosan, de Kate még mindig hitetlenkedve nézett rá.

-          Valóban? Mi volt az? – várta a választ a mappán dobolva ujjaival a nő, de már nem kapta meg, mert Karpowski jelent meg mellettük.

-          Az idegbeteg egyre idegbetegebb. Azt mondja, feljelent minket – jelezte Kate-nek, miközben nem éppen elegánsan beleharapott egy akkora szendvicsbe, ami a fél arcát eltakarta, ahogy a szájába vette – csak tudnám, kinek? Elvégre, mi vagyunk a rendőrség, vagy mi a szösz, nem? – kérdezte teli szájjal, amitől egy boldog pocokra hasonlított, mire Kate nagy levegőt vett, és az órájára, majd a még mindig a kihallgató előtt várakozó Joshra pillantott.

-          Mennem kell – fordult az író felé ismét, majd szomorúan csóválta meg a fejét – te a megfigyelő szobába menj! – közölte halkan, mire Castle döbbenten meredt rá.

-          De Kate! – próbált ellenkezni, de a nő felemelt kézzel állította meg.

-          Azt hiszem, tudom, mire akarsz kilyukadni. Ne aggódj, bármire is készül Josh, tudom kezelni. De ahogy elnézem, te nem! Értsd meg, nem kockáztathatom, hogy a gyanúsított előtt keveredj Josh-sal valami gyerekes szópárbajba – igyekezett minél óvatosabban megmagyarázni döntése okát. Bármennyire is igyekezett megérteni, amit az író el akart neki mondani, nem hagyhatta figyelmen kívül a nyomozás fontosságát, és azt a tényt, hogy az ő felügyeletére bízták az újoncot. Adni akart egy esélyt a fiúnak, és nem akarta az első szóra leírni őt, még akkor sem, ha az attól az embertől származott, akit mindennél jobban szeretett. Csak remélni merte, hogy az író megérti majd döntésének okát. Castle azonban válasz nélkül hagyta magára, és néhány másodperc múlva eltűnt a megfigyelő szobában. Kate lelkiismeret-furdalástól gyötörve indult el a kihallgató felé, ahol Josh még mindig vidáman, magabiztosan mosolyogva várta. A nyomozónő anélkül lépett a szobába, hogy akár egy pillantást is vesztegetett volna az ifjoncra.

-          Na, hála Istennek! Azt hittem, már sosem ér ide! – pattant fel a székről Daniel, ahogy meglátta a belépő rendőröket. Most is ugyanaz a fehér ing volt rajta, mely könyékig feltűrve, látni engedte alkarjának kemény, ezúttal az idegességtől megfeszülő izmait.

-          Üljön le, Mr. Carvel! – szólította meg a férfit nyugodtan Kate, de amaz megrázta a fejét.

-          Leülni? Eszem ágában sincs! Inkább elhagyom ezt a kuplerájt, mert semmi keresnivalóm nincs itt! – közölte ingerülten, mire Kate elé dobta a barna kötésű mappát, melyből sormintát alkotva hullottak ki a hófehér lapok.

-          Azt mondtam, üljön le! – tagolta fenyegető nyugodtsággal a szavakat Kate. Ezzel, és a kihulló lapokkal sikerült felkeltenie Carvel figyelmét, aki ugyan, még mindig nem ült le, de közelebb sétált az asztalhoz, és egyesével felemelte a lapokat.

-          Ez mi a fene? – kérdezte hunyorogva, miközben ösztönösen nyúlt az ingzsebéhez, ami ezúttal üres volt, így jelezve, hogy szokás szerint, a szemüvegét keresi.

-          Segítek! – ajánlotta fel Kate, kivéve a lapokat a férfi kezéből – ez a maga híváslistája, kirészletezve, és találja ki, kit hívott az elmúlt hónapokban hetente több alkalommal is? – dobta fel a költői kérdést, és örömmel nyugtázta, hogy Carvel arcáról eltűnik a magabiztosság, és a székre roskad – pontosan! Daliah Kennethet, az áldozatot, akit állítólag a válása óta nem is látott! Sőt, tovább keresgélve, még egy motel számát is megtaláltuk, amit rendszeresen hívogatott! Mihelyt erre magyarázatot ad, azonnal távozhat!

-          Maga ezt nem érti! – rázta meg csüggedten a fejét Daniel, miközben jobb kezével végig simított izzadságtól nedves homlokán.

-          Akkor magyarázza el! – ült most már Kate is, Josh pedig, feszült figyelemmel az arcán követte a példáját.

-          Amikor elváltam a feleségemtől, gyűlöltem őt… mármint, Daliaht, és a nejemet is persze… - fogott bele a magyarázatba Daniel higgadt, nyugodt, levert hangon – ki akartam csinálni mindkettejüket, és ezt meg is mondtam nekik. Aztán, történt valami…

-          Micsoda? – csapott le a mondatra Kate, miközben kissé megkönnyebbülten állapította meg, hogy Castle tévedett, hiszen Josh egy árva szóval sem kotyogott bele a kihallgatásba.

-          Körülbelül, öt hónappal ezelőtt, karamboloztam. Az autóm ripityára tört. Nem én voltam a hibás, de a fickó, akivel összementünk, rám akarta verni a balhét. Ügyvéd kellett, és én nem ismertem mást, csak Daliah-t. Fogcsikorgatva hívtam fel, azt hittem, el fog küldeni a sunyiba, de legnagyobb meglepetésemre, nem ez történt – sóhajtott mélyet, és arcán látszott, ahogy a nap cserzette arcán kisimultak a feszültség ráncai, hogy még mindig örömmel emlékszik vissza az akkor történtekre – azonnal a segítségemre sietett. Miután kihúzott a bajból, beültünk egy étterembe. Hálából hívtam meg vacsorázni, és átbeszélgettük az egész estét. Kiderült, hogy az a ribanc nejem, nemcsak engem tett lóvá, hanem őt is. Össze-vissza hazudott rólam, és még a tisztelet díját sem fizette ki.

-          Viszonyuk lett? – kérdezett rá az egyértelműre Kate, de Daniel megrázta a fejét.

-          Viccel? Dehogy! Daliah és én nem egy szinten mozogtunk, ha érti, mire gondolok. Ő sokkal nagyobb csapatban játszott. Sosem szűrte volna össze a levet egy pub tulajdonossal – nevetett fel örömtelenül, amiből egyértelműen kiderült a nyomozó számára, hogy a férfinak nem lett volna ellenére egy futó viszony, vagy akár egy tartós kapcsolat – de barátok lettünk. Körülbelül két hete felhívott, és a segítségemet kérte. Egy motelben akart velem találkozni…

-          Miben kellett volna segítenie? – hajolt kissé közelebb Beckett érdeklődve, de Daniel megint csak a fejét rázta.

-          Nem tudom. Telefonon nem akarta elmondani, ragaszkodott hozzá, hogy egy ismeretlen motelban találkozzunk. Valahányszor azonban lefixáltam a motellal a dátumot, és az időpontot, Daliah-nak mindig közbe jött valami, ami miatt sztornózni kellett - felelte őszinte hangon Daniel. Kate éppen a következő kérdését akarta feltenni, amikor hirtelen Josh csapott az asztalra.