Árnyék a múltból 13. rész

13. rész

Alig meghallották a zárban a kulcs csörgését, és fordulását, Beckett és Castle a másodperc tört része alatt ugrottak szét. Még annyi idejük sem volt, hogy tekintetet váltsanak, máris szélesre tárult az ajtó, és Martha lépett be rajta.

-          Szervusz, kisfiam! A koktélt rázva kérem, nem keverve! – hajította egy elegáns mozdulattal kabátját a bal kezénél lévő fogas alatti asztalkára, mialatt jobb kezével, színpadi mozdulattal simított végig homlokán – el sem tudod képzelni, milyen szörnyű napom… - folytatta volna monológját, amikor hirtelen elakadt a szava. Ahogy ugyanis beljebb lépett a lakásban, végre észrevette a nyomozónőt, aki kínos mosollyal az ajkán feszengett a kanapé mellett – nohát, Katherine! Te itt? – kérdezte döbbenten, mire Kate lassan bólintott.

-          Tartoztam Castle-nek egy fuvarral… - nyögte a sebtében kitalált választ, majd az ajtó felé indult – de már megyek is.

-          Na és a kávé, amit ígértem? – kérdezte kétségbeesett hangon Castle, mire Martha először fiára, majd a zavartan, kezével kilincset keresgélő nyomozóra nézett.

-          Késő van, jobb, ha megyek – hárította el a meghívást egy mosoly kíséretében, miközben arcán enyhe csalódottság futott át.

-          Remélem, nem miattam mész haza, drágám! – lépett kissé közelebb Martha, mire Kate határozottan megrázta a fejét.

-          Nem, dehogy! Holnap korán kell kelnem, egy ügy kellős közepében vagyunk, tényleg nem maradhatok, sajnálom! – próbálta megnyugtatni Martha lelkiismeretét, mialatt képzeletben vállon veregette magát színészi képességeit jutalmazva. Miután látta, hogy a nő elmosolyodik, még egyszer elköszönt, és távozott. Castle csalódottan nézett a zárt bejárati ajtóra, mintha attól az magától kinyílna, és visszahozná neki a nyomozónőt, hogy ott folytathassák, ahol anyja érkezése előtt tartottak. Megint érezni akarta ajkán a finom cseresznye ízt, mélyen magába akarta szívni a nő összetéveszthetetlen, és semmivel össze nem hasonlítható illatát, ujjbegyei alatt akarta érezni a puha, selymes bőrt.

-          Richard! – rántotta ki gondolatai közül anyja hangja, mire riadtan kapta oda a fejét. Fogalma sem volt, hányadik alkalommal hangozhatott el a neve, de abból, ahogy Martha ránézett, biztos lehetett benne, hogy legalább háromszor – úgy állsz ott, mint aki gyökeret eresztett. Minden rendben? Talán belegyalogoltam valamibe? – kérdezte meglepetten fiától, mire Castle azonnal megrázta a fejét.

-          Hogy? Nem! Dehogy! Csak hazahozott, ez minden! – tagadta le kettejük kapcsolatát ösztönösen a férfi, majd a választ meg sem várva, a fürdőszoba felé vette az irányt. Vágytól vezérelt gondolatai feltüzelték testét, és úgy érezte, szüksége van egy hideg zuhanyra, ha nyugodtan akar aludni az éjszaka.

-          Persze, hogy ez minden – mosolygott maga elé Martha, majd a bárpult felé indult, hogy elkészítse a koktélt magának, melyet fiától kért, amikor hazaért, természetesen, rázva, nem keverve.

Castle lehunyt szemmel hagyta, hogy a víz végigfolyjon arcán, mintha ezzel a technikával lemoshatná magáról a keserűséget, szomorúságot, és csalódottságot, minden olyan érzést, aminek nem lett volna birtokában, ha anyja még egy napot marad a színészképző táborban, ahogy ígérte. Noha, enyhe lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért meg sem kérdezte, milyen volt az ifjú tehetségekkel való munka, és miért jött haza korábban, úgy érezte, jár ennyi bosszú a nő felé, amiért akaratlanul ugyan, de elrontotta az estéjét. Amikor rájött, hogy mindegy milyen hosszú ideig áll a zuhany alatt, a nyomozónő utáni vágya nem csillapodik, elzárta a vizet, és törölközőt tekerve dereka köré, a hálószobába ment, ahol végig dőlt az ágyon. Gondolatai ismét Beckett körül forogtak, és elképzelte, milyen csodában lehetett volna része. Felidézte a vágytól csillogó zöldes-barna szemeket, a csókjaitól kipirult mézédes ajkakat, és érezte, hogy minden porcikája csak a nő után sóvárog. Hirtelen ötlettől vezérelve, felpattant az ágyról, és a gardrób elé lépett, ahonnan villámgyorsan válogatott ki magának egy bordó inget, hozzá fekete farmert, és fekete zakót. Ujjával beletúrva dús hajába, varázsolt magának frizurát, majd jókedvűen kilépett a szobából, és a konyhába sietett, ahol anyja éppen jégkockát tett a koktélba, mellyel megjutalmazta magát.

-          Készülsz valahová? – kérdezte meglepetten, mire Castle bólintott.

-          Rácsörögtem a fiúkra, és megbeszéltük, hogy elmegyünk az Old Hunt-ba inni néhány pohárral! – felelte, miközben kényelmesen a konyhapultnak támaszkodott. Remélte, hogy anyjának nem lesz több kérdése, és végre felmegy a szobájába, ő pedig, nyugodtan előveheti a vörös bort, melyet kifejezetten a Kate-tel töltendő estére tett félre, de nem volt szerencséje.

-          Csak okosan fiacskám! Legutóbb, amikor Beckett miatt ittál néhány pohárral, a kanapén feküdtél, olyan pózban, mint akit felravataloztak, és úgy folyt a nyál a szádból, mint egy fogzó csecsemőnek – piszkálta meg fiát játékosan Martha, mire az, elhúzta a száját, így kifejezve nem tetszését.

-          Először is, hogyan férhet el egy mondatban a csecsemő és a ravatal szó! Morbid vagy anya – rázkódott meg látványosan, de Martha csak egy finom, nőies vállrándítással reagált, mialatt Castle folytatta – másodszor, nem Beckett miatt iszom, ahogy akkor sem miatta ittam! – szögezte le a tényeket Castle, de anyja csak felkacagott, és a pohárral a kezében, a lépcső felé vezérelte lépteit.

-          Hát persze, hogy nem – hagyta rá fiára a választ, majd, mielőtt elnyelte volna őt a lépcsőforduló, még visszanézett, éppen akkor, amikor Castle háta mögé rejtette az édes vöröset – mindenesetre, kérd meg a fiúkat, hogy ezúttal a hálószobádban fektessenek le! – kacsintott rá, úgy téve, mintha nem látta volna az üveget, majd amikor a férfi grimaszolva elhagyta a lakást, szélesen elmosolyodott. – hajrá, kisfiam! – motyogta maga elé, majd nagyot kortyolt a Martinival töltött pohárból, melynek peremén a só és citrom keveréke azonnal megbizseregtette ízlelőbimbóit, ő pedig, elégedetten indult szobájába.

Kate éberen feküdt ágyán, szemére nem jött álom, hiába próbálkozott vele kitartóan. A szobában félhomály uralkodott, az ablak elé erősített sötétítő függöny fénye engedékenyen hagyta átszűrődni magán az éjszaka fényeit. Gondolatai ezúttal nem az új ügy körül forogtak, mint általában, amikor nem tudott átlépni az álom küszöbén, hanem egy szemtelen mosolyú, huncut tekintetű, ugyanakkor vágytól izzóan csókoló író körül, akivel most is együtt lehetne, és élvezhetné ajkai, kezei játékát. Csalódottan sóhajtott, és éppen azon volt, hogy kimegy a konyhába, és keres magának egy kis nassolnivalót, vagy előveszi a Parozzi ügy aktáit, hogy lekösse gondolatait, amikor erőteljesen kopogtattak ajtaján. Szemöldökét ráncolva nézett az éjjeli szekrényen lévő digitális órára, melynek számlapja 23 órát mutatott. Elképzelni sem tudta, ki keresheti ilyen későn, de szíve vad dobogásából arra következtetett, hogy az íróban reménykedik. Akaratlanul is fürgén pattant ki az ágyból, és kapta magára köntösét, majd a bejárati ajtóhoz sietett, és kikémlelt a kukucskálón. Vére száguldozni kezdett ereiben, örömteli mosolyát alsó ajkát beharapva igyekezett elfojtani, ahogy meglátta, amint Castle türelmetlenül ácsorog az ajtó túlvégén. Mielőtt kinyitotta volna, gyors pillantást vetett a tükörbe. Tíz ujját fésűként használva szántott végig kissé zilált tincsein, és éppen ellépett volna a tükör elől, amikor pillantása megakadt a köntös V-alakú kivágásán, mely látni engedte az egy évvel korábbi lövés helyét. Nagyot nyelve húzta össze magán a ruhadarabot, amikor hirtelen belehasított egy érzés. Az érzés, ami akkor töltötte el, amikor Castle tenyerét a hegre helyezte, a férfi pedig, finoman, puhán megcsókolta azt. Tudta, nem kell szégyellnie az író előtt soha ezt a heget, mert ez az, ami összeköti őket. Nagyot nyelve, meghallva az újabb, immáron erősebb kopogást, elmosolyodott, és szélesre tárta az ajtót.

-          Mi az, firkász, nem tudsz aludni? – kérdezte csipkelődve köszönés helyett, miközben tekintetével alaposan végigmérte az előtte álló férfit. Pulzusa egyre gyorsabban vert, ahogy szíve zakatolt a mellkasában, miközben másra sem tudott gondolni, minthogy végre megcsókolja az író.

-          Nem akarok aludni – jelentette ki Castle határozottan, mialatt tekintetét egy percre sem tudta elszakítani a nőtől. Már akkor is minden porcikájával őt kívánta, amikor elindult hozzá, de amikor meglátta, köntösben, mely szabadon hagyta selymes bőrét, és mely combközépig érve kiemelte hosszú lábait, úgy érezte, arra is képtelen, hogy gondolkodjon.

-          Akkor mit akarsz? – kérdezte kihívón rámosolyogva a nyomozónő, mire Castle egy pillanatig némán visszanézett rá, végül halkan válaszolt.

-          Téged! Csak téged! – nyögte rekedtes hangon, ugyanazt a feleletet adva, melyet előző éjjel hallott a nő szájából, majd a választ meg sem várva, beljebb nyomult, és a nő derekára fonva karjait, húzta magához egészen közel, ajka pedig, Kate ajkára tapadt. Olyan hévvel csókolták egymást, mint a fuldoklók, akik hosszú percek után végre levegőhöz jutnak, miközben Kate a csók megszakítása nélkül hámozta ki a férfit a zakójából, és élvezettel hagyta, hogy annak keze már a köntös alatt barangoljon. Nyelvük vad, érzéki táncot lejtett a másik szájában, így felkorbácsolva vágyaikat, miközben aprókat lépve araszoltak a hálószoba felé. Amikor Kate le akarta húzni az íróról a zakót, megdöbbenve tapasztalta, hogy nem tudja kibújtatni kezét, így megszakítva a csókot, pillantott le annak jobb kezére.

-          Bor? – kérdezte meglepetten, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Gondoltam, ha már a romantikus vacsorából a vacsora elmaradt, legalább legyünk romantikusak – jegyezte meg kisfiúsan mosolyogva, mire Kate először a konyha, majd a háló felé nézett, végül vissza az íróra, annak keskeny vonalú ajkára.

-          Azok leszünk… később – motyogta bele a szájába a szavakat, miközben ismét megcsókolta, ujjai pedig, vágytól vezérelve túrtak bele a sűrű tincsekbe. Castle a nélkül szabadult meg a bortól, hogy odanézett volna, hova teszi. Minden idegsejtjével csak a nőre koncentrált, miközben finoman lesimította annak válláról a köntöst. Éppen azon volt, hogy teljesen megszabadítsa tőle, amikor dörömbölés zavarta meg meghitt pillanatukat.

Árnyék a múltból 12. rész

12. rész

Kate nem siette el feltenni az utolsó kérdést. Noha, meg volt győződve róla, hogy az előtte álló férfi ártatlan, mégis néhány másodpercig komótosan, minden apróságot megfigyelve futtatta végig tekintetét rajta. A fekete nadrág poros lett, ahogy a park porát felverte a szél, a szintén fekete cipő láthatóan kényelmes volt, de nem a legdrágább fajtából való. A ropogósra vasalt ing kora estére már gyűrötten feszült izmos, kidolgozott felsőtestére. Alkarján táncot lejtettek az izmok, ahogy az ételfoltokkal díszített kötényt gyűrögette, és adogatta egyik kezéből a másikba. Sötét szemei sokkal inkább árasztottak félelmet, mint magabiztosságot, de a nyomozónő tisztában volt vele, hogy a félelmet nem a felelősségre vonástól való rettegés szülte, hanem az, hogy nevét ismét összekapcsolják azzal a személlyel, akinek köszönhetően nemcsak mindenét elveszítette, de még kórházba is került.

-          Hol volt tegnap hajnalban, Mr. Costareida? – tette fel végül az utolsó kérdést, inkább csak rutinból, mintsem gyanakvásból, mire a férfi megnyalta száját és kissé szégyenkezve, lehajtotta a fejét.

-          A kúton – motyogta maga elé olyan halkan, hogy szinte alig lehetett hallani.

-          Hol? – kérdezett vissza Castle, aki láthatólag hiába fülelt erősen, nem értette a választ.

-          A benzinkúton – ismételte meg most már hangosabban, de kissé ingerültebben is Fabio. Arcán látszott, egyáltalán nem örül, hogy be kell ismernie két idegennek szánalmas anyagi helyzetét, mely oda sodorta, ahol soha nem akarta látni magát, amikor Amerikába érkezett – két állásom van. Nappal pincérként dolgozom, aztán hajnali négyig-ötig egy benzinkúton vagyok kasszás. Tessék – nyújtott át egy szórólapot, mely nemcsak a kutat, és annak olcsón igénybe vehető szolgáltatásait, hanem az ott helyet kapó ajándékbolt kínálatát is hirdette – plusz 5 dollárt kapok, ha valaki a szórólap miatt keresi fel a kutat – fűzte hozzá magyarázatképpen, mit is keresett fekete egyen-nadrágja zsebében a reklámlap.

-          Kimerítő lehet – jegyezte meg az író együtt érző hangon, mire Fabio elhúzta a száját.

-          Túlélem. Az étterem csak 11 után nyit, szóval mindig tudok aludni a két műszak között öt-hat órát. – felelte a férfi, majd ahogy észrevette a sajnálatot Castle tekintetében, szinte azonnal igazi olasz büszkeség villant fel a szemében, úgy húzta ki magát – nem kell sajnálni engem, Uram! Nem a megélhetésért csinálom! Van egy álmom! Egy családi étterem, és ezért bármit megteszek! – jelentette ki határozott hangon, majd amikor látta, hogy a nyomozó és társa már nem tesznek fel több kérdést, ismét elővett egy cigarettát, és a felszálló füst mögül nézett rájuk – mehetek? – kérdezte, végül Kate bólintott, ő pedig, útját az étterem felé véve, lassan elballagott.

Kate és Castle szótlanul tették meg az utat az autóig, ahogy az író azt is némán nézte végig, hogy a nyomozónő előveszi telefonját, és Javi számát tárcsázza. Nem kellett sokat várnia, szinte azonnal felvették a túloldalon a készüléket.

-          Espo, ellenőrizzétek le Costareida alibijét, hogy valóban dolgozott-e éjjel a benzinkúton tegnap – diktálta be a címet Kate, miközben egy gombnyomással hangosította ki a telefont, és elindult a forgalmas new york-i utcákon, mely annak ellenére, hogy már besötétedett, nemhogy kihaltabb, inkább zsúfoltabb lett. Az utakat megtöltötte a munkából hazaigyekvők, vagy a bulira, randevúkra siető emberek sokasága, nehezítve az előrejutást. A nyomozónőnek nemcsak a jelzésekre, és a többi autósra, de a taxik hirtelen sávváltására is figyelnie kellett, akik mindenfajta óvatosság nélkül kanyarodtak egy-egy járdaszegélyhez, ha észrevették, hogy valaki leintette őket. – Találtatok valamit? – kérdezte, mialatt egy éppen lehúzódó taxist került ki alig pár centiméterrel elkerülve, hogy összeütközzenek.

-          Fellini és Rocco is tiszta. Bár mindenüket elvesztették, amikor Parozzi kiszállt az üzletből, egyikük sem akart bosszút állni. – vázolta, amit megtudott Javi – Fellini még a városban van, egy futárszolgálatnál van, mint sofőr. A gyilkosság időpontjában repülőgépen ült. Ma reggel érkezett vissza Floridából, ahol a nővérét látogatta meg. Rocco viszont eltűnt.

-          Ezt hogy érted? – kotyogott közbe Castle, egyértelművé téve Javi számára, hogy felettese kihangosította a készüléket.

-          Miután tönkrement, a szomszédja szerint, felkereste két, öltönyös figura. Két nappal később Rocco a családjával együtt bepakolt és elköltözött. Senki nem tudja, hol lehetnek. – válaszolta készségesen Espo, mire Kate ráncolni kezdte a homlokát, és Castle-re pillantott.

-          Csörögj rá az F.B.I-ra, és kutakodj egy kicsit náluk! Van egy olyan érzésem, hogy Rocco nem egyedül intézte az eltűnését. – felelte Kate, miközben egy piros lámpa megállásra késztette.

-          F.B.I? – kérdezett vissza Javi értetlenül, mire Castle röviden elmondta neki, amit Fabio a fickókról mesélt, akik időközönként arra próbálták rávenni, hogy Parozzi ellen tanúskodjon.

-          Ryan a közelben van? – terelte át a beszélgetés fonalát Kate, mire morcos dünnyögést kapott válaszul, ami valami olyasmit jelenthetett társa szájából, hogy régi barátja a közelben van, de előbb törjön le a nyelve, mintsem, hogy szóljon neki – rendben! Akkor hívd a telefonhoz, kérlek! – szólította fel mézédes hangon, mosolyogva Javi-t a nő, és szinte látta maga előtt, ahogy összeszorítja a száját.

-          Ryan! – hallotta a nyomozónő, ahogy Espo mély hangját felemelve, társának kiált. – Mássz az asztalomhoz!

-          Te nekem nem parancsolsz! Ha akarsz valamit, mássz ide te! – jött az azonnali, dacos válasz, mire Kate türelmetlenül felsóhajtott, és besorolt a jobbra kanyarodó sávba.

-          Beckett akarja tudni, hogy dolgoztál-e valamit az elmúlt néhány órában, de majd megmondom neki, hogy azt üzened, ha kíváncsi rá, hívjon fel téged! – adott csípős választ társának Javi, mire Kate most hallhatta, ahogy egy széket feldöntenek, majd nem sokkal később, Ryan levegő után kapkodva szólt bele a telefonba.

-          Beckett! Itt… va… vagyok! – dadogta Kevin kifulladva, melyből arra lehetett következtetni, hogy futva tette meg a rövid távot, nyilván attól való félelmében, hogy Javi leteszi a telefont, mire odaér. – Falconnak tuti alibije van. Montana-ban él a feleségével, és egy horgász bolt boldog tulajdonosa. Magnore még mindig börtönben ül, szóval ő sem ölhette meg Parozzi-t.

-          Talán felbérelt valakit – jegyezte meg csak úgy, mellékesen Castle, mire bezsebelhetett egy elismerő pillantást a nyomozónőtől, Kevin azonban, szinte azonnal megölte az elméletet válaszával.

-          Nem hinném. Beszéltem az őrökkel. Magnore magányos farkas lett a sitten. Senki nem látogatja, senkivel nem beszél telefonon, sőt, busás pénzt fizetett az ügyvédjének, hogy elintézze, egyedül lehessen a zárkájában, aminek az ajtaját a nap 23 órájában zárva tartják. Mindössze egyetlen órára megy ki sétálni a börtönudvarra, akkor is őr kíséri, aki azt állítja, Magnore üldögél egy keveset a padon, olvasgat, aztán visszamegy a cellába.

-          Mitől fél ennyire? – hökkent meg Castle, akinek furcsa volt, hogy egy rab a börtönben önszántából válasszon még nagyobb rabságot.

-          Nem fél, legalábbis az őrök szerint. Egyszerűen csak megutálta az embereket – felelte egyszerűen Ryan, majd miután megegyeztek, hogy másnap még inkább Parozzi múltjának mélyére ásnak, bontották a vonalat. Castle csak ekkor vette észre, hogy nem a kapitányság parkolójában, hanem az ő lakásának mélygarázsában állította meg az autót Kate.

-          Gondoltam, spórolok neked egy kis pénzt, és hazahozlak – válaszolta a ki nem mondott kérdésre Kate, majd amikor látta a csalódottságot végig suhanni az író arcán, melyet még a félhomály sem tudott elrejteni előle, hozzátette – ezen kívül, karattyoltál valami romantikus, gyertyafényes vacsoráról is – nézett rá sokat ígérő tekintettel, mire Castle arca azonnal felderült, és szélesen elvigyorodott.

-          Jól értsem, hogy randevút kér tőlem, nyomozó? – húzta ki magát magabiztosan a férfi, önbizalommal telve, mire Kate felhúzta szemöldökét, úgy nézett vissza rá.

-          Randevút kérni? Egy lehetőséget adtam, Castle, hogy meggyőzz, mennyire vagy jó szakács. De nem erőszak. Holnap találkozunk az őrsön! – köszönt el a férfitól, miközben ráadta a gyújtást az autóra. Az író villámgyorsan nyúlt a kormány jobb oldala alá, és állította le az autót, miközben egészen közel hajolt a nő arcához, és lehelete forrón égette a kívánatos ajkakat, úgy suttogta.

-          Szívesen élnék a lehetőséggel, amit kaptam – búgta szerelmes hangon, majd a választ meg sem várva, ráhajolt az édes ajkakra, és birtokba vette azokat.

A lakás ajtaja szélesre tárult, ahogy az író nem éppen finomkodva, lábával berúgta azt, miközben karjai egy percre sem engedték el a nyomozónő derekát, és legalább olyan szorosan tartották, mint amilyen szorosan ajka a nőére tapadt. Nyelvük édes, vágyat felébresztő játékot játszott a másik szájában, minden egyes pillanatot kiélvezve, hogy érezhetik a másik ízét.

-          Azt hittem, vacsorára hívtál – lehelte a férfi szájába a szavakat Kate, miközben szorosan a falnak simulva hagyta, hogy Castle becsukja az ajtót, anélkül, hogy eltávolodtak volna egymástól, ő pedig, fürgén hámozta le róla a zakót, hogy ujjai végre végig szánthassanak a kemény mellizmokon.

-          Úgy gondoltam, kezdhetnénk a desszerttel – súgta vissza, mialatt minden porcikája beleremegett, ahogy Kate finoman fogai közé vette alsó ajkát, és érzékien megharapta.

-          Nocsak, úgy tűnik, neked néha egész jó ötleteid is vannak – mosolygott a férfira szemtelenül, és éppen hagyta volna, hogy ismét birtokba vegye ajkait, amikor hirtelen váratlan dolog történt.

Árnyék a múltból 11. rész

11. rész

Kate látszólag kényelmesen dőlt neki az étterem falának, miközben Castle nem tudta hova tenni a történteket. Arra számított, hogy a nyomozónő azonnal szembesíti a lányt azzal, hogy hazudik, így jócskán meglepte, amikor Beckett egyszerűen csak elköszönt, és távozott. Némán nézte a nyugalmat árasztó nőt, ahogy félig lehunyt szemmel fordítja arcát a lebukni készülő őszi nap utolsó sugarai felé, majd amikor megunta a várakozást, erőteljesen megköszörülte a torkát.

-          Szabad megkérdeznem, mi folyik itt? – kérdezte közelebb lépve, mire Kate a nélkül válaszolt, hogy kinyitotta volna a szemét.

-          Hogyne. A pincér lány hazudott, ráadásul elég rosszul – húzta el a száját megvető módon, majd folytatta – megtehettem volna, hogy bemegyek a konyhára, és előrángatom Fabio-t, de úgyis letagadta volna, hogy arra kérte a zöldfülűt, hazudja azt, hogy nincs itt. Dörzsölt fickó, és mint ilyen, pontosan tisztában van vele, hogy ha nem is követett el semmit, azért letartóztathatom, hogy letagadtatta magát egy rendőr előtt.

-          Tehát? – faggatózott tovább Castle, mire Kate rejtélyesen elmosolyodott.

-          Tehát? Egy… kettő… - kezdett számolni a nyomozónő, majd kinyitotta a szemét, és ellökte magát a faltól, közelebb sétálva az ajtóhoz – három! – mondta ki az utolsót, és szinte ugyanabban a pillanatban kivágódott az étterem ajtaja, és egy sötét hajú, magas, legalább 180 centiméteres, 40-es éveinek elején járó, fehér inget, és fekete nadrágot viselő férfi lépett ki rajta. Nem jutott azonban messzire, mert, ahogy átlépte a küszöböt, Kate teljes erővel taszította a falhoz, Fabio pedig, levegő után kapkodva, tágra nyílt szemekkel meredt a vele szemben álló nőre – Nocsak, nocsak! Fabio Costareida! Úgy tudtam, ma nem is dolgozik, hát mi szél hozta erre? – mosolygott a férfira Kate gúnyosan, mire az, összeszorította a száját.

-          Maguk ezt nem értik… - vett mély levegőt a delikvens, elismerve ezzel bűnösségét, mialatt ideges mozdulattal túrt bele sűrű hajába. Alkarján megfeszültek az izmok, szépen ápolt ujjai között lágyan rendeződtek el a hajtincsek, hogy aztán a szél, erejét fitogtatva, újra összeborzolja őket.

-          Nosza, magyarázza el! – fonta keresztbe karjait Kate, mire Fabio cikázó tekintettel kezdte fürkészni a környéket.

-          Sétálhatnánk? – kérdezte kissé bátortalanul, mely szöges ellentétben állt marcona, olasz külsejével, kemény vonásaival. Kate egy pillanatig hezitált aközött, hogy sétálgasson-e egy férfival, aki letagadta magát a rendőrség előtt, és aki potenciális gyilkos lehet, vagy vigye be egyenesen az őrsre, végül úgy döntött, egy séta belefér. Tisztában volt a képességeivel, és azzal is, hogy innen már nem menekülhet Fabio. A férfi a szótlanságot beleegyezésnek vette, és útját egyenesen az étteremmel szemközti park felé vette. Néhány percig némán tette egymás után fekete cipőbe bújtatott lábait, végül, ahogy elért az első padhoz, ledobta a kezében lévő kötényt, és leült. Fehér ingének mellényzsebéből cigarettát húzott elő. – Megkínálhatom magukat? – kérdezte udvariasan, minden akcentus nélkül, majd amikor azok nemet intettek, kihúzott egy szálat, és az öngyújtó lángját rutinosan védve az egyre erősebb és hűvösebb széltől, meggyújtotta, és mélyen megszívta. Lehunyt szemmel hagyta, hogy a füst végig karcolja torkát, és miután kifújta, felnézett Kate-re. – Tudom, miért van itt…

-          Valóban? Akkor gondolom, ezért tagadtatta le magát szegény lánnyal – válaszolta Kate, mire Fabio bólintott.

-          Pontosan. Értsék meg, nem tehettem mást! – nézett fel rájuk kétségbeesett tekintettel, de amikor nem kapott választ, sőt, még együtt érző tekintetet sem, ismét megszívta a cigarettát – Próbálom kizárni az életemből, próbálok úgy élni, mintha nem is ismerném, de bizonyos időközönként megkeresnek maguk, és azt akarják, valljak ellene, amit nem tehetek meg! Tudom, hogy ez kötelességem lenne, de értsék meg…

-          Egy pillanat! Maga azt hiszi, azért keressük, mert azt akarjuk, hogy Parozzi ellen valljon? – vágott a szavába Castle, még mielőtt nagyon belemelegedne, mire Fabio értetlenül nézett fel rájuk. A kérdés annyira meglepte, hogy a cigarettába is elfelejtett beleszívni.

-          Miért? Nem azért? – kérdezett vissza, mire Kate vette át a szót.

-          Meséljen erről az ismeretségről, amit annyira felejteni akar! – szólította fel a férfit, aki néhány másodpercig hezitálni látszott. Utolsó slukkot szívva a cigarettába, érezhetően nem tudta, mihez kezdjen. Attól félhetett, mégis azért jöttek, hogy koronatanút faragjanak belőle, de a kíváncsisága erősebb lehetett, mint a félelem, mert végül nagyot sóhajtott.

-          Néhány évvel ezelőtt érkeztem Amerikába. Mint minden ifjú, én is álmokat dédelgettem, és azt mondták, Amerika az álmok földje… - fogott bele a történetébe Fabio, miközben újabb cigire gyújtott – amikor idejöttem, nem volt semmim. Felkerestem régi barátokat, ők javasolták Parozzi-t. Azt mesélték róla, hogy csak olaszokkal üzletel, mert így akar segíteni a honfitársain – mesélte, mire Kate sokatmondón Castle-re nézett, aki csak legyintett – így utólag inkább azt mondanám, hogy egy rohadt rasszista, fajgyűlölő seggfej, aki azért nem üzletel mással, mert lenézi a többi nemzetet – fűzte hozzá, mire most Castle-ön volt a sor, hogy ránézzen a nyomozóra.

-          Felkereste, hogy segítsen? – kérdezte szinte teljesen feleslegesen Kate, de így akarta visszazökkenteni a férfit mondandójához.

-          Fel – bólintott Fabio – amit később ezerszer, milliószor megbántam! – csapott igazi olasz temperamentummal a tenyerébe ököllel, majd nyugalmat erőltetve magára, tovább beszélt – az álmom az volt, hogy nyitok egy éttermet. Családi vállalkozás lett volna, de tőkém kevés volt. Parozzi beszállt az üzletbe…

-          Mi történt? – mutatott a pincér öltözetre Castle, mire Costareida elhúzta a száját.

-          Az elején minden jól ment… később jöttek a problémák… - sóhajtott mélyet, és arcán látszott, ahogy elmélyültek a ráncok szeme és ajka körül, hogy még mindig fájó pont az életében ez a kudarc – megtettem mindent, hogy működjön az üzlet, de egyszerűen nem ment. Pletykák kezdtek el terjedni az éttermemről, arról, hogy nem higiénikus, végül az ÁNTSZ is megjelent, és bezáratta a helyet, a nélkül, hogy bármi kézzel foghatót talált volna. Csődöt kellett jelentenem, Parozzi pedig, kiszállt. Alig két héttel később, eladtam az éttermet, lebontották, és egy olasz marketing cég létesült a helyén. Azonnal összeraktam a képet, amint megtudtam, ki a tulajdonos. Az egész mögött ő állt! – szorította össze a száját Fabio dühösen.

-          Perre vitte a dolgot, amit elveszített – vonta le a következtetéseket Kate, mire az, bólintott.

-          Igen. Parozzi is a saját igazát hajtotta, és én is. A különbség a két igazság között pusztán annyi volt, hogy mennyit keres az ügyvédünk. Ő jobban tudott fizetni, így megnyerte a pert. – vallotta be szégyenkezve, miközben olyan erővel taposta az apró kavicsokkal borított talajba a csikket, mintha az utolsó hamuig el akarná tüntetni a nyomát.

-          Beszámolók szerint, azzal fenyegetőzött, hogy kikészíti Parozzi-t – jegyezte meg a nyomozónő, mire Fabio most ránézett mélybarna szemeivel.

-          Pontosan! Ki akartam készíteni! Tönkre akartam tenni, és meglehetősen sok energiát is fektettem bele! Bárhol jártam, mindenkinek elmondtam, mekkora szemétláda, milyen tisztességtelen! Ellentétben a többi áldozatával, én nem fogtam be a számat! - lovallta bele magát egyre jobban a dühébe ismét a férfi, majd hirtelen elcsendesedett. – Aztán néhány hét múlva, megkeresett két fószer. Parozzi küldte őket, és rábeszéltek, hogy semmi értelme az egésznek.

-          Feladta? – kérdezte döbbenten Castle, aki valamiért, számára is rejtélyes módon, remélte, hogy Fabio Costareida nyerhetett Parozzi-val szemben, mint a mesékben a legkisebb királyfi, aki megbünteti a rosszat, a jó pedig, elnyeri méltó jutalmát. Annak ellenére hitt ebben, hogy tudta a történet végét.

-          Fel! Miután kijöttem a kórházból, a „rábeszélésnek” hála, rájöttem, hogy Parozzi minden tekintetben érinthetetlen. Szavakkal is! – jegyezte meg keserű csalódással a hangjában Fabio, mire Castle letörten bólintott.

-          Ezért döntött úgy, hogy megöli? – csapott le a mondatra Kate, mire Fabio döbbenten meredt rájuk.

-          Megölni? Parozzi halott? – kérdezett vissza hitetlenkedő hangon, majd, mivel válasz nem érkezett, kétkedve rázta a fejét, végül, mintha akkor gyúlt volna isteni szikra elméjében, a fejéhez csapott – Ezért vannak itt! Nem azért, hogy tanúskodjak ellene, hanem azért, mert azt hiszik, én öltem meg! – rakta össze a kockákat viszonylag gyors észjárással Fabio, miközben egyre hangosabban nevetett.

-          Maga tette? – dobta a kérdést Kate teljes komolysággal az arcán, attól függetlenül, hogy már sejtette a választ.

-          Nem! Lett volna rá okom, ezer is, de nem! – rázta meg a fejét Fabio, majd elkomolyodva folytatta – tudják, sokat vesztettem… vagyont, luxust, becsületet, büszkeséget… de hat hét gipsz után elismertem, hogy semmi nem ér annyit, hogy az életemet kockáztassam. Ezért döntöttem úgy, hogy elfelejtem Parozzi-t, azt is, hogy ismerem! Ehhez tartottam magam mostanáig! – jelentette ki magabiztosan, mire Kate Castle-re, majd az előttük ülőre nézett, és tudta, már csak egyetlen kérdés van hátra, amit fel kell tennie.