Hírharang! :)

"Kedves Olvasóim! :) Nem tudom, itt vagytok-e még, de ha igen, biztosan észrevettétek, hogy megváltozott a blog külseje. :) Melanie és Andrew helyére Katherine és Declan érkezik, ami azt jelenti, hogy az új történetem első része is hamarosan megjelenik a blogon. :) Remélem, legalább annyira szeretni fogjátok, mint a korábbi történeteket, és a főszereplők is hamar a szívetekbe lopják magukat. :) " K.B

Téves diagnózis 27. rész (bef.rész)

27. fejezet

Patrick-nek, noha nem sokkal korábban még úgy jött a szobába, hogy új életet kezdhet azzal a nővel, akit mindennél jobban szeret, most át kellett gondolnia a történteket. Szerette Nicole-t, de nem tudta volna elviselni, ha nem akarja a közös babát. Rettegett a lehetőségtől, hogy a nő azért nem szólt a terhességről, mert meg akarta azt szakítani.

- Én nem szóltam róla?! – rántotta ki elmélkedéséből Nicole hangja, melyben visszafojtott indulat vibrált, miközben figyelmét elkerülte a mondat másik fele. – Mégis honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy Mary Ann gyereket vár tőled?! – kérdezte számon kérő hangsúllyal, amivel sikerült teljesen összezavarnia az orvost.

- Hogy? Te azt hiszed, hogy Dr. Lyon gyereket vár tőlem? – kérdezett vissza megrökönyödve, miközben szíve szerint, hangosan felkacagott volna, amikor rájött, mennyire félreértették egymást a doktornővel, ami egyértelművé tette számára, hogy Dr. Lyon-nak igaza volt. Nicole azért nem szólt a babáról, mert még ő maga sem tudta, hogy egy kis élet növekszik benne.

- Épp az előbb mondtad, hogy Dr. Lyon elmondta, kisbabátok lesz! – világosította fel száraz hangon a doktornő Patrick-et és értetlenül nézett rá, amikor az, hangosan nevetni kezdett – nagyon vicces, tényleg. Én is jót mulatnék, csak fáj a sebem, ha nevetek – fűzte hozzá unott hangon, miközben igyekezett visszatartani, kibuggyanni készülő könnyeit.

- Nicole… hogyan lehetne bárkinek gyereke tőlem, amikor rá sem néztem egyetlen nőre sem azóta, hogy négy évvel ezelőtt találkoztunk? – kérdezte elkomolyodva, ismét a nő ágya szélére telepedve – Dr. Lyon közölte velem az intenzív osztályon, hogy kisbabánk lesz – ismételte el lassan a korábban elhangzott mondatot, mélyen a nő szemébe nézve, úgy hangsúlyozva, hogy Nicole ezúttal ne érthesse félre – és azt is elmondta, hogy igazi kis harcos, mert jól viselte a megpróbáltatásokat, amin keresztül mentél – fűzte hozzá halkan, mire a doktornő összehúzott szemmel nézett vissza rá. A kék szemekből először értetlenséget, majd kis idő múlva döbbenetet olvashatott ki, mely hamar átadta helyét a felismerésnek.

- Terhes vagyok? – suttogta halkan, kételkedve Nicole, miközben ajkára lágy mosoly költözött, ahogy Patrick igenlő mozdulattal bólintott. – Istenem! Az lehetetlen! – csuklott el a hangja, de ezúttal az örömtől, és boldogságtól gyűltek könnyek a szemébe.

- Ha belegondolsz, annyira nem lehetetlen – válaszolta mindent tudó hangsúllyal Patrick – aznap éjjel mindenről gondoskodtam, pezsgő, természetesen, alkoholmentes, poharak, jó hangulat, romantika… csak egy valamiről nem – hagyta nyitva a mondatot, miközben élvezettel itta magába a nő kék szemének, és boldog mosolyának ragyogását – hiába, én sem vagyok tökéletes – jegyezte meg látszólag sajnálkozva, mire Nicole kinyújtott kézzel ragadta meg ingének gallérját, és minden erőlködés nélkül húzta egészen közel magához a férfit, annyira, hogy ajkukat csak pár milliméter választotta el egymástól.

- Hála Istennek! – lehelte boldogan a férfi szájába a szavakat, miközben forró lehelete szinte perzselte Patrick ajkait, aztán a következő pillanatban megcsókolta. Nyelvét ingerlőn húzta végig az érzéki, keskeny alsó ajkon, és játékosan harapta meg, mire Patrick felnyögött, és amikor Nicole ajka megnyílt, nyelve selymesen furakodott be az édes barlangba, hogy ismét érezhesse a régóta hiányolt ízt. Nicole ujjai érzéki mozdulattal túrtak bele a sűrű hajba, miközben érezte, hogy Patrick erős keze hihetetlen gyengédséggel simít végig nyaka vonalán. Nyelvüknek minden egyes mozdulata összehangolt koreográfiaként pezsdítette fel vérüket, tökéletes szinkronban a másikkal, ők pedig, örömmel merültek el a csodálatos pillanatban. Senki más nem létezett rajtuk kívül, csak az a mámorító érzés, ahogy sejtjeik vibrálva üdvözölték a bizsergést, mely végig futott testükön.

- Jézus ereje! – csendült fel egy mély hang az ajtóból, ami kizökkentette őket a boldog pillanatból, és mindketten, eltávolodva egymástól, zavartan néztek az ajtófélfának támaszkodó Dr. Larkin-ra, aki most hanyag eleganciával lökte el magát, és lépett beljebb a szobába – Mondja, Dr. Rosette, tényleg ez a legmegfelelőbb gyógyszer egy alig egy hetes szívműtétesnek?

- Bízzon benne, elvégre, ő a szívek doktora – mosolygott szerelmesen férjére a doktornő, mire Larkin elhúzta a száját.

- Ez olyan édesen hangzott, hogy ha még két percig hallgatom, cukorbeteg leszek - jelentette ki csúfolódva, de a szemében bujkáló elégedettség jól mutatta, hogy ő is örül a két ember boldogságának. – Amúgy, hogy van? – kérdezte, mintegy mellékesen, miközben ő is talált egy széket magának az egyik üresen álló ágy mellett, és kényelmesen kinyújtva lábait, elhelyezkedett rajta.

- Egyre jobban – válaszolta felhőtlen mosollyal az ajkán Nicole, miközben keze egy pillanatra sem engedte el Patrick-ét, aki most hálás mosollyal fordult a belgyógyász felé.

- Még meg sem köszöntem, amit értünk tett – jegyezte meg kissé szégyenkezve, de az orvos csak közömbös arccal legyintett.

- Nem igazán volt rá alkalma – hárította el látszólag a hálálkodást, de amikor Patrick egyetértőn bólintott, figyelmeztetőn köszörülte meg torkát – most pótolhatja… - hagyta nyitva a férfi számára a lehetőséget, mire Patrick felnevetett, és az orvos elé lépett.

- Köszönöm! – komolyodott el, és kezét nyújtotta, amit Larkin büszke mosollyal szorított meg.

- Részemről az öröm! – vette tudomásul bólintva a gesztust, miközben Nicole értetlenül kapkodta fejét az események sodrásában. Ahogy Patrick köszönetet mondott Dr. Larkinnak, azonnal felsejlett előtte egy homályos kép, ahogy a belgyógyász fölé hajol a raktárhelyiségben. Eddig a pillanatig azt hitte, csak hallucinált, most azonban már biztos volt benne, hogy valóban őt látta.

- Mégis, hogy került oda? – kérdezte döbbenten, mire az orvos megrántotta a vállát.

- Nem maga az egyetlen, aki titkokat őrizget, Dr. Rafferty – kacsintott rá, és amikor nem érkezett válasz, nagyot sóhajtott – Hadd mutatkozzam be – állt fel a székről, és kezét a nő felé nyújtotta – Dr. Adam Hunter, beépített F.B.I ügynök – villantotta rá ragyogó mosolyát büszkén, mire Nicole meglepetten húzta fel a szemöldökét.

- Maga… maga volt Robert informátora? – kérdezte, a megfelelő szavakat keresve, mire Hunter sértetten rázta meg a fejét.

- Informátor? Dehogy! – rázkódott meg látványosan – én inkább társnak nevezném magam. Az én dolgom volt, hogy minden lépését figyeljem, és vigyázzak magára. Egészen addig nem is volt semmi baj, amíg úgy nem döntött, hogy önpusztító módon magára haragítja Landgrave doktort, és Tony Brant-et, a két legaljasabb embert, aki fellelhető kis városunkban. – húzta el a száját bosszúsan Adam, és Nicole-nak azonnal eszébe jutott, hányszor hitte azt, hogy a férfi puszta gyávaságból akarja lebeszélni róla, hogy konfliktusba keveredjen bárkivel. Elképedve ismerte fel, hogy a vele szemben állót semmi más nem vezérelte, csak az, hogy ne gyűjtsön haragosokat, akik esetleg nyomoztathatnának utána.

- Elképesztő! – ingatta meg fejét még mindig kételkedve az elhangzottakban Nicole, mire Adam laza nagyképűséggel rántotta meg a vállát, és ugyanolyan természetességgel értette félre szándékosan a kijelentést, saját magára értelmezve.

- Nos, a sármos, és az intelligens után, az szeretek lenni leginkább – jelentette ki óriási egoizmussal, majd komiszul nézett a doktornőre – így sem lettem vonzóbb a szemében? – kérdezte hetykén, miközben tekintetében pimaszság csillogott, és csalódottan húzta el a száját, amikor Nicole megrázta a fejét.

- Egy cseppet sem – válaszolta bocsánatkérő mosollyal szája szegletében a doktornő, majd hálásan nézett a férfira – de köszönöm, hogy megmentette az életünket.

- 50%-ot tudhatok a magaménak – vallotta be őszintén az ügynök, és amikor mindketten furcsállva néztek rá, folytatta – a maga életét Dr. Rosette mentette meg azzal, hogy időben elrúgta DiMaggio kezét. Ha nem teszi, az a gazember egyenesen a szívébe lő. – magyarázta nyugodt hangon, mire Patrick-en végig futott a hideg, még a gondolatra is, hogy akkor nem beszélgethetne itt feleségével – no, és persze, Dr. Anzil, a műtőben is hozzátette a magáét – tette hozzá, de azért, hogy saját hősiessége se szenvedjen csorbát, tovább beszélt – én csak annyit tettem, hogy időben érkeztem, megadva ezzel a lehetőséget Dr. Rosette-nek, hogy rúgkapáljon – vigyorogta el magát öntelten, mire Nicole-nak nevethetnékje támadt, amitől fájón rándult össze mellkasán a seb, figyelmeztetve ezzel, hogy bár lelke sokkal felszabadultabb, szervezetének időre van szüksége, hogy regenerálódni tudjon.

- Hogy került a raktárba? – kérdezte meg ismét Patrick, mivel erre még nem kaptak választ, mire Dr. Hunter ismét leült a székbe, és karba fonta kezeit izmos mellkasa előtt, melyen megfeszült a fehér, orvosi ing, melyet a köpeny alatt viselt.

- Amikor Monique mesélte, hogy felmondott, azonnal telefonáltam Robert-nek. - kezdett bele a magyarázatba nyugodt hangon. – Tudtam, hogy nagy baj lehet, mivel Fallon-nak fogalma sem volt erről a kis akcióról, ahogy azt is tudtam, hogy nélküle viszont maga nem merne meglépni egy ekkora lépést. Hamar összeraktuk a képet, hogy Landgrave keze lehet a dologban, így Robert a lakására indult, hogy eltüntesse, én pedig, megpróbáltam elcsípni Landgrave-et, hogy beszéljek vele. Sajnos, nem jártam sikerrel, így én is a házához hajtottam. Mire odaértem, már csak Robert-et találtam a padlón fekve, vérben ázva. – halkult el a hangja, és tekintetén látszott, agya ismét levetíti elé a képeket.

- Fallon ügynök… - kérdezett rá Nicole a férfira, aki kemény, hivatalos külseje ellenére, az egyetlen támasza, és bizalmasa volt a nehéz időkben.

- Megmarad. Éppen csak pihegett, amikor odaértem, de időben bejutottak vele a kórházba, hála a szakszerű artéria elkötésüknek – dicsérte meg őket a férfi, majd folytatta a megkezdett történetet – Szóval, miután rájöttem, hogy nagyobb a szar, mint hittem, bekapcsoltam a jelkeresőt, amit a csipogójában rejtettem el. Sajnálom, hogy nem tudtam korábban érkezni, de ezzel egy időben lehetőséget láttunk rá, hogy csapdát állítsunk a téglának – magyarázta minden részletre kitérve. – Fals információt szivárogtattunk ki, amire rá is harapott, így két legyet üthettünk egy csapásra – húzta ki magát elégedetten, mire Nicole megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Mi lesz Dr. Landgrave-vel? – kotyogott közbe Patrick, aki nem tudta megbocsátani a vezető sebésznek, hogy miatta kerültek életveszélybe.

- Tekintettel arra, hogy egy tanúvédelmi programban lévő koronatanút sodort veszélybe a kis bosszúhadjáratával, a Szövetségi Nyomozóiroda állítja majd bíróság elé - válaszolta minden sajnálat nélkül a hangjában Adam – gyilkossági kísérlet lesz a vád, és gyilkosságra való felbujtás. Minimum 25 évre számíthat, de elnézve a sárguló szemeit, a mája akkora lehet, mint egy fél focilabda, szóval, jó, ha 5-öt leül belőle – húzta el a száját undorodva, és felállt a székről, hogy indulni készüljön.

- Még mindig nem hiszem el, hogy F. B. I ügynök – rázta meg hitetlenkedve fejét Nicole, mire sármos mosolyt kapott válaszul.

- Túl jóképű vagyok hozzá? – kérdezett vissza az ügynök, de amikor csak egy szemforgatás volt a felelet, hozzátette – mindig is orvos akartam lenni, de pénzem az nem volt rá. Véletlenül találtam rá az F. B. I. – ra. Ők beiskoláztak, cserébe beépíthető ügynök lettem. – fogta rövidre mondandóját, majd kíváncsi tekintettel nézett végig a doktornőn – nekem véget ért a munkám, maga ismét szabad. Jövőkép? – kérdezte érdeklődve, mire Nicole összefonódott kezükre nézett, és szerelmes, boldog mosoly jelent meg ajkán.

- Család, munka, és egy élet, ahol soha többé nem kell a hátam mögé nézni – válaszolta önfeledt boldogsággal, mire Hunter tőle szokatlan módon, szentimentális mosollyal nézett rájuk.

- Irigylem magukat… bár, ki tudja, Amy és én egész jól összepasszolunk. Talán kipróbálom, milyen érzés elkötelezettnek lenni – jegyezte meg halkan, mire Nicole és Patrick meglepetten néztek fel rá.

- A végén még kiderül, hogy van szíve, és nem is olyan önző, beképzelt hólyag, mint, amilyennek látszik? – kérdezte vidáman mosolyogva Nicole, mire Hunter színpadi rémülettel arcán intette csendre.

- Ssss! Ezt ne terjessze! Rontja az összképet rólam – figyelmeztette a nőt, aki komolytalan tekintettel bólintott.

- Ne aggódjon, tudok titkot tartani – kacsintott a férfira, mire mindhárman felnevettek, igaz Nicole nevetése még távol állt attól, amit Patrick megszokott, de élvezettel hallgatta, hogy szerelme ismét boldog, életvidám, és maga mögött hagyta a múlt sötét árnyait.

- Ezt a csodálatosan unalmas jövőt itt képzeli el? – kérdezte Hunter, mire Nicole megvonta a vállát.

- Amennyiben Dr. Anzil beleegyezik, és visszavesz a felmondásom után, igen - válaszolta bizonytalanul, miközben Patrick a kétkedés jele nélkül szólalt meg.

- Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Ellenkező esetben nemcsak egy kiváló sebészt veszít, hanem egy szívsebészt is – jelentette ki magabiztosan, mire Hunter elismerőn füttyentett, de nem volt ideje megszólalni, mert Anzil hangja szakította félbe őket.

- Még csak az kellene, hogy a kórházban elszaporodjanak a felmondások! Tudják maguk, milyen pokoli nehéz jó orvost találni? – lépett beljebb mosolyogva, és fáradt tekintete boldogan simogatta végig Nicole-t.

- Dr. Anzil! – kapta fel fejét a hangra a doktornő, és elkomolyodva harapta be alsó ajkát, miközben agyában csak az motoszkált, mennyit tudhat a férfi a múltjáról – azt hiszem, magyarázattal tartozom… - kezdett bele halkan, de az igazgató felemelt kézzel hallgattatta el.

- Nem tartozik semmivel. Mindent, amit tudnom kell, Dr. Larkin már elmondott – magyarázta atyai szeretettel a hangjában, majd melegen rámosolygott a nőre – mint mondtam, mi egy család vagyunk, ahova mindig visszavárjuk, amint készen áll rá – fűzte hozzá, mire Nicole szeme könnybe lábadt a meghatottságtól, és örömmel bólintott a lehetőségre, hogy visszajöhet. – Egyébként pedig, nem tudom hallotta-e, de szabaddá vált egy vezető sebészi állás... – vetette fel, mint ajánlatot, mire Nicole Patrick-re nézett, majd kezét hasára csúsztatta, és finoman végig simított rajta.

- Köszönöm, de attól tartok, már csak néhány hónapig fogok dolgozni – sütötte le szemét szemérmesen, mire Dr. Hunter értetlenül nézett rá, Dr. Anzil azonban, mindent tudón bólogatott.

- Igen, igen, az életben vannak prioritások. Megértem. – értett egyet a nő döntésével, majd mielőtt távozott volna, még visszafordult – az állás az öné, függetlenül attól, meddig tudja betölteni. Amikor pedig, visszatér, változatlanul elfoglalhatja a jól megérdemelt helyet. – fűzte hozzá, majd a választ meg sem várva, elhagyta a szobát.

- Azt hiszem, nekem is ideje dobbantanom – vett mély levegőt Hunter, miközben az ajtó felé sétált – nemsokára felkeresi egy ügynök, hogy felvegye a vallomását, javaslom, addig pihenjen egy kicsit – figyelmeztette szigorú hangon, majd Patrick felé fordult – hé, szívek doktora! Vigyázzon rá, ne izgassa fel… nagyon – kacsintott az orvosra, majd komisz vigyorral a képén elsietett. Amint kettesben maradtak, a szerelmesek önfeledten mosolyogtak egymásra, és ajkuk lágyan forrt eggyé, miközben mindketten izgatottan néztek a közös jövő elé.

Három évvel később

Nicole tekintete kutatón pásztázta körbe a szobát, mely tele volt gyerekjátékokkal, műanyag mászókákkal, kis csúszdákkal, földre elszórt legókkal, fakockákkal, és legalább 20 két-három éves körüli gyerekekkel, akik a rájuk felügyelő óvónőkkel játszottak, vagy éppen feleseltek, ha valamit nem volt kedvük megcsinálni. Nicole rosszkedvűn pillantott órájára. Az ebédszünete mindössze 1 óra volt, és ő remélte, hogy ezt a kis időt két éves lányával töltheti. Miután Dr. Anzil biztosította róla, hogy itt maradhat a kórházban, úgy érezte, végre révbe ért. Mellette volt a férfi, akit mindennél jobban szeretett, és boldog bizakodással várták kisbabájukat, aki pontosan meg is érkezett. Gyönyörű, egészséges kisbaba volt, és ő élvezte az elmúlt két év minden percét, amit vele tölthetett otthon, figyelhette fejlődésének minden apró rezdülését. Amikor betöltötte második életévét, Patrick-kel közösen úgy döntöttek, visszajön dolgozni, a kicsi pedig, a kórház első emeletén berendezett óvodában töltheti azt a néhány órát, amikor édesanyja dolgozik. Ez volt az első nap, és Nicole alig várta, hogy feljöhessen hozzá, és megnézhesse, mivel foglalja el magát élete második szerelme. A hideg is kirázta, amikor nem találta sehol, és éppen aggódva szólította volna meg az egyik óvónőt, amikor észrevette a sarokban azt a két személyt, akik az egész világot jelentették a számára. Patrick zöld, műtős ruhában ült egy kis, óvodai széken, ölében pedig, kislányuk ücsörgött, miközben apja mesét olvasott neki. Annyira elmerültek a tevékenységben, hogy észre sem vették, Nicole megérkezett melléjük.

- Nem úgy volt, hogy árt a beszoktatásnak, ha állandóan felrohangálunk? – kérdezte Nicole férjétől, látszólag szigorúan, miközben az általa használt szavakat idézte, az pedig, meglepetten pillantott fel rá, de tekintetében nyoma sem volt a bűntudatnak.

- Én csak, gondoltam megnézem, hogyan sikerül alkalmazkodnia a többi gyerekhez – magyarázta Patrick magabiztosan, miközben a kislány kék szemében, mely ugyanúgy csillogott, mint édesanyjáé, a felismerés öröme jelent meg, ahogy felfedezte anyját, és kis kezeit kinyújtva könyörgött egy kis figyelemért. Nicole nem is váratta sokáig, azonnal a karjaiba kapta, és szívét melegség járta át, ahogy a parányi, vékony karocskák körbefonták nyakát. - Még nem ölt meg senkit – humorizált az orvos, miközben kiegyenesedett, és szeretetteljesen simogatta meg kislányának hátát, akinek szinte alig volt még haja, annak ellenére, hogy Patrick képzeletében mindig sűrű hajkoronával jelent meg, egészen addig, amíg meg nem mutatta magát a világnak, és akinek most minden figyelmét lekötötte, hogy anyja sztetoszkópjával babráljon. – Na és te? Azt hittem, megállapodtunk, hogy hagyjuk érvényesülni, és beilleszkedni – kérte számon ő is a nőt, aki először ki akart találni valami rossz kifogást, végül meggondolta magát, és tanácstalanul temette arcát lánya nyakába, mélyen magába szívva a finom babaillatot.

- Nem akarom itt hagyni! – jelentette ki szomorkás hangon – azt szeretném, ha mindig velem lenne… de a munkámat is szeretem – sóhajtott mélyet, majd hirtelen fájdalmas grimaszba rándult az arca, amikor kislánya úgy döntött, belekapaszkodik hosszú, vállig érő, selymes hajába – Katie! Anyának ez fáj, kicsim! – fejtette le a gyerek kezéről fürtjeit, majd ismét a férjére nézett.

- Azt hiszem, tudom a megoldást – kacsintott rá Patrick, majd a lift felé irányította kis családját, mialatt előhalászta mobilját, és elégedett mosollyal az ajkán tárcsázott.

- Mit csinálsz? – faggatta Nicole türelmetlenül, mire Patrick szó nélkül vette ki kezéből a csöppséget, és amikor megállt a lift a negyedik emeleten, a nőre nézett.

- Úgy tudom, neked most lesz egy fontos műtéted. Sipirc dolgozni, a többit bízd rám – nyomott gyors csókot felesége ajkára, aki értetlenül nézte, hogy becsukódik a lift ajtó, és eltűnnek a szeme elől.

Nicole fáradtan masszírozta meg elgémberedett nyakát, miközben zöld egyenruhában kilépett a folyosóra, hogy a lift felé siessen. A műtét nem volt ugyan hosszú, ő mégis egy örökkévalóságnak élte meg a mindössze három órás operációt, és másra sem tudott gondolni, csak arra, vajon, mit találhatott ki férje, és hova vihette Katie-t. A lift komótosan haladt a földszint felé, és amikor megállt Nicole értetlenül figyelte, ahogy Monique, aki időközben megtalálta a boldogságot az aneszteziológus Levander doktor mellett, mindent tudó vigyorral követi nyomon minden lépését.

- A férje már várja, Dr. Rafferty, az irodájában – jelentette fontossága teljes tudatában, mire Nicole gyanakvón bólintott. Jelen pillanatban, két dolog vette csak rá, hogy bemenjen az irodájába. Az egyik az volt, hogy Patrick várt rá, a másik, hogy át kellett öltöznie, máskülönben, mindig kerülte, hogy ott legyen. Miután vezető sebésszé nevezték ki, Sue, aki a kórházban töltött idő alatt többször is meglátogatta, és akit egyedüliként beavatott a múltjába Dr. Anzil után, nyugdíjba ment, ő pedig, új titkárnőt kapott, egy 40 év körüli, szigorú arcvonásokkal rendelkező, zsémbes nő személyében, akiről az a hír járta, hogy csak azért dolgozhat az osztályon, mert a város polgármesterének unokatestvére. Nicole ki nem állhatta a nőt, és gyakran visszasírta Sue kedves, vidám, közvetlen természetét. Valahányszor Patrick bement hozzá, Agathe mindig talált rá okot, hogy rájuk nyisson, mintha ellenőrizni akarta volna, mit csinálnak, nem mintha rá tartozott volna, és ezt Nicole nem egyszer az orra alá is dörgölte, de róla látszólag lepergett a figyelmeztetés. A doktornő ezúttal is nagyot sóhajtva lépett az irodába, és fel sem emelve pillantását igyekezett minél gyorsabban áthaladni a titkárnő asztala előtt, amikor hirtelen egy ismerős hang állította meg.

- Ennél érzelgősebb fogadtatásra számítottam! – hatolt el tudatáig Sue hangja, mire felkapta a fejét, és megrökönyödve látta, hogy legjobb barátnője áll előtte teljes életnagyságban. Szőkére festett fürtjei ezúttal is a négy égtáj felé meredeztek, nyilván most is nem kevés munkájába került, hogy így nézzen ki, erősen kifestett szeme könnybe lábadt, ahogy végig nézett a doktornőn, akit azóta nem látott, hogy filozófus lovagjával világ körüli útra indultak, égő vörösre rúzsozott ajkán pedig, boldog mosoly játszott. A neonszínű kosztüm megfeszült telt keblein, rózsaszín ingblúzáról pedig, majdnem lepattogtak a gombok, ahogy kitárta karjait, mire Nicole szó nélkül ölelte meg olyan szorosan, ahogy csak tudta.

- Mit keresel itt? Na, és Agathe? – záporoztak a kérdések, mire Sue vidáman rámosolygott.

- Először is, egyszerre csak egyet kérdezz! Elmúltam hatvan, nem tudok ennyi mindent megjegyezni. Másodszor, azt a nőnek álcázott hárpiát kiraktam, és fikarcnyit sem érdekel a polgármester, akit nem kevésszer raktam tisztába a saját nappalimban, szóval, üdvözöld szeretettel az új titkárnődet, és bébiszitteredet – húzta ki magát, amitől legalább két centivel látszott magasabbnak, de még így sem haladta meg a 160 centimétert.

- Új titkárnő? Bébiszitter? – kérdezte döbbenten Nicole, mire nyílt az ajtó, és Patrick jelent meg, karján kislányukkal, Sue pedig, összeesküvő tekintettel mosolygott sejtelmesen.

- Mondtam, hogy van egy ötletem – szólalt meg a férfi büszke elégedettséggel – ezentúl, Katie helye itt lesz, melletted – mutatott be a nyitott szobába, melyet játszószőnyeggel, járókával, és minden egyéb olyan dologgal felszereltek, ami szükséges egy két éves gyermek néhány órás felügyeletéhez – így bármikor meglátogathatjuk, közel lesz hozzánk, és a lehető legjobb emberre bízzuk.

- Na, és a lovagod? – kérdezte Nicole, aki egyik ámulatból a másikba esett, és úgy érezte, ennél már nem is lehetne boldogabb.

- Kibírja, ha néhány órát nem lát – rántott egyet a vállán Sue unottan, majd ravaszkás mosollyal hozzátette – annál jobban fog örülni a nap végén, amikor hazamegyek – tette hozzá, majd máris Patrick elé lépett, és karjába vette a kicsit, hogy aztán elhagyja a helyiséget, kettesben hagyva a szerelmeseket.

- Nem tudom, mit mondhatnék – sóhajtott meghatottan Nicole, mire Patrick közelebb lépett hozzá, és átölelve derekát, szorosan magához húzta.

- Akkor ne mondj semmit – mosolygott szerelmesen a nőre, és ajka puhán tapadt annak ajkára. Nyelvük lassú, ingerlő táncot lejtett a másik szájában, a doktornő karjai pedig, ösztönösen karolták át férje nyakát, hogy még közelebb simulhasson hozzá, mialatt érezte, hogy Patrick keze finoman siklik végig hátán, majd előrevándorol, és utat talál magának a zöld ruha alá, hogy aztán selymes bőrén húzza végig ujjait, megbizseregtetve ezzel minden sejtjét.

- Szeretlek – súgta a csókba Nicole halkan, mire Patrick lenézett rá, és rámosolygott. Kék szemében boldogság, és szerelem csillogott, ahogy ismét ráhajolt a cseresznye ajkakra, de mielőtt megérintette volna, megszólalt.

- Én is szeretlek – búgta érzéki hangon, majd szája ismét rátalált a nőére, és forrón megcsókolta. Nyelve egyre szenvedélyesebb táncra invitálta a doktornőét, aki boldogan sóhajtott a csókba, és fogadta el a felkérést, miközben ujjai türelmetlen mozdulattal túrtak bele Patrick sűrű hajába. – Meddig érsz rá? – motyogta két csók között Patrick, vágytól fűtött hangon, levegő után kapkodva, és hangjából jól kivehető volt, mennyire kívánja feleségét, mire Nicole éppen csak eltávolodva az érzéki, keskeny ajkaktól válaszolt.

- Nagyjából egy órám van vizit előtt – csókolta meg ismét a férfit, aki hirtelen a karjába kapta, és anélkül, hogy ajkát egy pillanatra is elszakította volna tőle, meg sem állt a nő irodájáig, ahol egy mozdulattal zárta magukra az ajtót.

Sue vidáman kacagva lépett be az iroda kis előterébe, ahol jövendőbeli asztala helyet kapott, miközben szíve olvadásnak indult az apró kacajtól, melyet Katie ajkára csalt egy-egy grimasszal. Éppen letette volna a kicsit, hogy bevezesse az irodába, mely most már egyben a játszóhelyiség is lett, amikor éles szeme észrevette a földön heverő sztetoszkópot, melyről azonnal felismerte, hogy a doktornőé. Szája mindent értő mosolyra húzódott, majd ismét ölbe kapta a gyereket, és elégedetten sóhajtva sétált a kijárat felé.

- Nem bánom, sétáljunk még egy órácskát – jegyezte meg, csakúgy magának, mire Katie egyenes háttal, egyik kezével erősen a nő nyakába kapaszkodva, másik kezét pedig, kinyújtva mutatta az irányt Sue-nak, akinek repesett a szíve az örömtől, amiért legjobb barátnője megtalálta azt a boldogságot, amit mindig is érdemelt.

VÉGE!

Téves diagnózis 25.-26. rész

25. fejezet

Patrick összeszorította a fogát, és minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a kötél fogságából, miközben izmai megremegtek a visszafojtott indulattól, ahogy DiMaggio keze ismét a levegőbe lendült, és teljes erővel csapott le felesége arcára. Pecsétgyűrűjének borostyán köve úgy hatolt a selymes bőrbe, mint kés a vajba, és legalább két centiméter hosszan, mélyen felhasította azt. A sebből azonnal kiserkent a vér, végig csorogva a nő arcán, miközben Nicole igyekezett eszméleténél maradni, de érezte, hogy vesztésre áll. A raktárhelyiség forgott körülötte, füle csengett, és a maffiavezér hangját egészen a távolból hallotta, mintha mikrofonba beszélne. Nem is nagyon értette a szavakat, melyeket a férfi keskeny ajka formált, agyának idegpályáit teljesen lekötötte a fájdalom, és a küzdelem, hogy ne veszítse el tudatát. Kissé megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a második pofon után nem érkezett több, így időt kapott, hogy egy kicsit összeszedje magát. Feje előrebukott, ő pedig, hitetlenkedve nézte, ahogy arcából a vér művészi pontossággal csepeg a koszos padlóra. Mélyeket lélegezve igyekezett elcsendesíteni gyomrának háborgását, miközben elfordítva fejét, Patrick könnybe lábadt kék szemeiből igyekezett erőt meríteni. Férje halántékán lüktetett az ér a dühtől, és mellkasa szaporán kapkodta a levegőt, miközben válla megfeszült az erőlködéstől. Arcán elszántság és aggodalom keveréke tükröződött, ahogy feleségére nézett, Nicole pedig, megpróbált rámosolyogni, de arca fájdalmasan rándult össze.

- Nézzen rám! – hallotta meg DiMaggio utasítását, ő azonban, nem engedelmeskedett. Esze ágában sem volt meghajolni a férfi akarata előtt. A tudat, hogy a vezér mindenképpen megöli, dacot és büszkeséget váltott ki belőle. Inkább hal meg úgy, hogy megmarad a tartása és az ellenállása, mint úgy, ahogy az apja, meghunyászkodva, könyörögve az életéért, nem kis elégtételt okozva ezzel Marco DiMaggio-nak. – Nem hallotta, amit mondtam?! – emelte meg hangját ingerülten a férfi, mire Nicole megnyalta vértől fémes ízű, kiszáradt ajkait.

- Minden szót tisztán hallottam – válaszolta olyan halkan, hogy a maffia főnöknek közelebb kellett hajolnia, hogy értse.

- Akkor tegye, amit mondtam! – figyelmeztette fenyegető hangsúllyal, mire Nicole örömtelenül elmosolyodott, de még mindig nem nézett a férfira.

- Mindent elvehet tőlem! A családomat, a munkámat, az életemet… de a szabad akaratomat soha! – fordította félre fejét látványosan, kerülve a vezér pillantását, mire DiMaggio visszafojtott indulattal szívta be mélyen a levegőt. Keze meglendült, Nicole pedig, lehunyt szemmel várta, hogy ismét eluralkodjon minden sejtjén a fájdalom, de legnagyobb meglepetésére, nem érzett semmit, csak egy kattanást hallott. Azonnal felismerte a kibiztosított fegyver hangját, melyet DiMaggio egyenesen Patrick-re szegezett.

- Biztos benne? – kérdezte elégedett örömmel a hangjában a férfi, amikor észrevette a rémületet a doktornő szemében, ahogy az, felismerte, mire készül. Patrick nyílt, büszke tekintettel nézett Marco-ra, miközben az, pillantásra sem méltatva, csak arra várt, hogy a doktornő megtegye, amit parancsolt neki, és ránézzen. Nicole könnyeit visszafojtva szorította össze ajkát, és tekintetét egyenesen a vezérre emelte. Ha csak a saját életéről lett volna szó, az utolsó pillanatig küzdött, és ellenállt volna, de Patrick biztonságáért még arra is hajlandó lett volna, hogy könyörögjön. Kék szeme egészen elsötétült, különös fényben csillogott a könnytől, és a lámpa visszaverődő fényétől, miközben DiMaggio arcán sátáni mosoly jelent meg. – Sokkal jobb – engedte le pisztolyt tartó kezét, és ismét a nő elé sétált – látni akarom a félelmet a szemében. A rettegést, és a felismerést, hogy ezúttal nincs senki, aki magáért jöjjön! – sziszegte bosszúszomjasan, de Nicole tekintetében, bármennyire is vágyott rá, semmi ilyet nem tudott felfedezni. A kék szemekben büszkeség, dac, és undor cikázott, amikor megszólalt.

- Nem félek magától! – jelentette ki magabiztosan, mire DiMaggio gúnyosan elhúzta a száját.

- Majd fog! – vetítette előre, és egy kobra gyorsaságával ütötte arcon a nőt, akinek a lendülettől oldalra hanyatlott a feje.

- Hagyja már abba, maga vadállat! – tört fel Patrick-ből indulatosan, miközben olyan erővel próbálta kiszabadítani magát, hogy a szék megemelkedett a padlóról. Tekintetében a gyűlölet tüze lobogott, miközben fogai összecsikorogtak szájában.

- Irigykedik talán, hogy magával még nem foglalkoztam eleget? – lépett most közelebb hozzá DiMaggio, miközben apró, közel ülő szemeiben gunyorosság fénylett.

- Öljön meg most, mert ha Isten kegyelméből kiszabadulunk innen, én nem leszek irgalmas – sziszegte fortyogó dühvel az orvos fenyegetően halkan, mire Nicole nagyot nyelve nézett rá.

- Patrick… kérlek – könyörgött a férfinak, így elérve, hogy ne szálljon szembe a vezérrel. Ő már tudta, tapasztalta, mire képes Marco DiMaggio, nem akarta, hogy Patrick is átélje, amiben neki része volt. Ellentétben a férfival, ő nem volt olyan optimista, és bizakodó azt illetően, hogy sikerül innen élve kijutniuk, és nem akarta, hogy DiMaggio őt is félholtra verje, ahogy azt vele tette két évvel korábban. Patrick némán nézett bele a könnytől csillogó, könyörgő szemekbe, és egyikük sem vette észre, hogy a maffiavezér, milyen érdeklődve figyeli az eseményeket.

- Nocsak, nocsak – szívta meg fogát, és arcán a felismerés mosolya terült szét, mely a házaspárt egy ragadozó vicsorgására emlékeztette leginkább, miközben Nicole felé fordult. – Nem fél tőlem… - kezdett bele halkan, elgondolkozó hangsúllyal – nem fél a haláltól… - folytatta lassan, minden szót megfontolva – az ember már azt hinné, megkeményítették az elmúlt évek, és az, amin keresztülment – húzta fel hitetlenkedve a szemöldökét, majd lemondón biggyesztette le ajkát. – De senki sem tökéletes, még maga sem, Dr. Rafferty – tette hozzá csalódottan, mialatt végig húzta ujját a nő arcán, finoman megérintve a saját kezével okozott sebet, és sajnálkozva törölte bele az ujjára kerülő vért egy hófehér zsebkendőbe, melyet zakójának mellényzsebéből húzott elő. – bármennyire igyekszik keménynek, és magabiztosnak tűnni, előlem nem tudja elrejteni azt, amitől a legjobban fél! – emelte fel hirtelen a pisztolyt, és Patrick homlokához szorította – ez az?! Ettől retteg annyira?! – kiáltott fel határozottan, mire Nicole érezte, hogy szíve a torkában kezd dobogni, tenyere izzadni kezdett, és minden erejével arra próbált koncentrálni, hogy a vezér ne vegyen észre rajta semmit. Tekintete állta a szürke szemek sötét, hideg pillantását, arcizma pedig, meg sem rezdült, úgy nézte a jelenetet – válaszoljon! – dörrent rá a nőre, aki azonban, felelet helyett, csak kihúzta magát, és rá sem nézett az orvosra, nehogy elgyengüljön. – Hallani akarom!! – ordított most teli torokból a maffiavezér, akinek minden mozdulatáról lerítt, hogy nem szokott hozzá az engedetlenséghez, és nem tudja kezelni a kialakult helyzetet. Megszokta, hogy ha csak megjelent valahol, ott mindenki elcsendesedett, senki nem mert megszólalni, ha engedélyt nem kapott rá, és egyetlen szavára bárki ugrott, és kérdés nélkül teljesítette a parancsát. Megtehette volna, hogy rövidre zárja a dolgot, és agyonlövi mindkettejüket, de győzni akart, méghozzá teljes győzelmet akart. Meg akarta alázni a doktornőt, látni akarta, hogy szenved. – Azt akarom, hogy könyörögjön az életéért!! – utasította mindenható fensőbbségességgel, mint, aki tudatában van annak, mekkora hatalom van a kezében, mire Nicole felszegett állal, büszke tekintettel nézett fel rá.

- Majd, ha befagy a pokol! – sziszegte halkan, miközben pillantása az orvosra tévedt, aki egyetértőn bólintott. Mindkettejük fejében ugyanaz játszódott le. Megtehette volna a doktornő, hogy engedelmeskedik, és kielégíti DiMaggio perverz vágyát, de tudták, a férfi akkor is lelőtte volna Patrick-et, annyi különbséggel, hogy még nagyobb örömét lelte volna benne. A maffiafőnök hitetlenkedve meredt rá, arcáról jól le lehetett olvasni, hogy nem hiszi el, amit lát. Először összehúzott szemmel nézett a kezében tartott fegyverre, majd az előtte ülő orvosra, végül a doktornőre, aki változatlanul egyenes tartással nézett vissza rá. Szeméből elszántságot, és méltóságot olvasott ki. A kék tekintetben nyoma sem volt a félelemnek, vagy a rettegésnek, helyette határozottság fénylett benne. Fejét ingatva mosolyodott el, miközben rájött, a doktornő soha az életben nem fog könyörögni.

- Fikarcnyi sincs magában az apjából – jegyezte meg már-már elismeréssel a hangjában, így utalva a gyilkosság napjára, amikor Henry Green térden állva esdekelt a bocsánatáért, és azért, hogy ne ölje meg.

- Köszönöm – emelte meg fejét öntudatosan a doktornő, mintha bókot kapott volna, mire DiMaggio elhúzta a száját.

- Sebaj! A fél győzelem is győzelem, nem igaz? – rántotta meg a vállát, majd kibiztosította a fegyvert, és Nicole-ra emelte – ideje pontot tenni az ügyre. Már így is tovább tartott, mint kellett volna! – jelentette ki, miközben Nicole férje felé fordult, és halványan rámosolygott.

- Szeretlek! – formálta némán a szavakat, és várta, hogy a halálos lövés eldörrenjen. A következő pillanatban éles hang hatolt el tudatáig, egész testén fájdalom száguldott végig, miközben érezte, hogy a szék, melyhez kötözték feldől. Tüdeje nehezen kapkodott levegő után, úgy érezte, mintha mázsás súly nehezedne mellkasára, mialatt szeme előtt elmosódott képek cikáztak. A távolból ismerős hangot vélt hallani, és ahogy oldalra fordította a fejét, DiMaggio-t látta meg a padlón, hason feküdni, arccal felé fordulva. Szürke, korábban hidegen, érzéketlenül csillogó szeme, most élettelenül meredt rá, pupillája kitágult. Agya homályosan érzékelte, hogy Patrick fölé hajol, és fürge mozdulatokkal oldozza ki kezét, majd hanyatt fekteti, és olyan sebességgel tépi szét blúzát, hogy a gombok szanaszét repültek. Amint ezzel sikerrel járt, tarkója alá nyúlva emelte meg kissé a fejét, miközben tenyerét mellkasára szorította, így próbálva elállítani a vérzést, melyet a lövés okozott.

- Nicole! – hallotta meg férje suttogó hangját, melyből aggodalom, és félelem csendült ki – maradj velem! Nézz rám! – csuklott el Patrick hangja, miközben kétségbeesetten nézett fel, segítséget várva, ami nem is késett sokáig.

- Hogy van? – csatlakozott egy férfi Patrick-hez, és legnagyobb döbbenetére, Dr. Larkin magasodott fölé. Egyik kezében pisztolyt tartott, a másikkal nyaki ütőerét tapintotta ki.

- Mellkason lőtte ez a szemétláda! – szűrte fogai között gyűlölettől fűtve Patrick – azonnal kórházba kell vinni!

- Igen, azt látom! – sóhajtott szomorkásan a belgyógyász, miközben Nicole érezte, hogy elnehezülnek szempillái, és már képtelen ébren maradni. Minden köbcentiméter levegőért meg kellett küzdenie, mellkasa égett, végtagjai erőtlenné váltak, neki pedig, már nem maradt ereje harcolni.

- Édes, ne aludj el! Maradj ébren, kérlek! – próbálta szóval tartani feleségét a szívsebész, miközben tanácstalanul figyelte, ahogy ujjai között átszivárog a nő vére, és hiába szorította le minden erejével a sebet, a vérzés sehogy sem akart csillapodni – Ne hagyj itt! Szeretlek!– hajolt egészen közel hozzá, és nézett bele a kék szemekbe, melyből most, kigördült egy könnycsepp és végigcsorgott a doktornő arcán, aki átadva magát a fájdalomnak, és az enyhülést hozó sötétségnek, lehunyta szemét. Patrick, ahogy megérezte, hogy szerelme teste elernyed a karjai között, szorosan lehunyva szemét, erőtlenül hanyatlott le a padlóra, és temetette arcát a nő nyakába, mélyen magába szívva az ismerős jázmin illatot, miközben hagyta, hogy könnyei akadálytalanul csorogjanak végig arcán.

Monique és Sue csüggedtek ültek egymással szemben a nővérpultnál, mindketten gondolataikba merültek, és mindkettejüknek ugyanazon járt az eszük, Nicole Rafferty hirtelen felmondásán, és Dr. Landgrave felbukkanásán. Érezték, hogy a két eseménynek köze van egymáshoz, de sehogy sem tudtak rájönni, mi történhetett. Elejétől a végéig megtárgyalták a történteket, Monique beszámolt a nőnek arról is, milyen gyorsan elviharzott Dr. Rosette, amikor értesítette róla, hogy a doktornő felmondott. A hír hamar elterjedt az osztályon, és Dr. Landgrave volt az egyetlen, aki látható jókedvvel élvezte a változást, melyet az orvosnő távozása jelentett.

- Fel nem foghatom, mi történt – sóhajtott értetlenül Sue, miközben ujjai tanácstalanul túrtak kusza hajfürtjei közé. Az elegáns, vajkrém színű kosztüm, amit viselt, ezúttal szokatlanul visszafogott volt, amit igyekezett a neonkék blúzzal kivédeni, mely a szoknyához és blézerhez ugyan nem passzolt, de személyiségéhez tökéletesen illett.

- Biztos vagyok benne, hogy Dr. Landgrave keze van a dologban! – fújtatott mérgesen Monique, miközben lakkozott körmei ütemesen, de türelmetlen elégedetlenséggel doboltak a pulton – talán megzsarolta valamivel – mondta ki első gondolatát, mire Sue úgy nézett rá, mint egy földönkívülire.

- Ugyan már! Ne nevettesd ki magad! – legyintett olyan arckifejezéssel, mint, aki még a feltételezést is sértőnek találja a doktornőre nézve – mégis, mivel tudta volna megzsarolni? Te is ismered Nicole-t, nem? Okos, tehetséges, soha egyetlen kollégával sem volt konfliktusa, kivéve persze, azt a tetűt – húzta el undorodva rózsaszínre rúzsozott ajkát.

- Igen, ismerem, de pusztán csak egy éve – jegyezte meg elgondolkodva a nő, majd azonnal folytatta – lássuk be, hogy a múltjáról sosem beszélt. Senkit nem engedett közel magához, senkivel nem barátkozott, és senkinek nem mesélte, honnan jött, és miért ide az Isten háta mögé… - magyarázta, egyre inkább hagyva, hogy fantáziája elragadja, és amikor Sue sokat mondón köhécselni kezdett, bocsánatkérőn emelte fel kezét – rendben, téged a bizalmába fogadott, de mennyire? Úgy értem, tudsz róla bármit?

- Sok mindent tudok róla… - válaszolta Sue lassan, elbizonytalanodva, miközben rá kellett jönnie, hogy a nővérnek igaza van. Ő sem tudott róla sokkal többet, mint bárki az osztályon, mégis határozottan elvetette a lehetőségét annak, hogy bármi olyasmit tett volna a múltban a doktornő, amivel Landgrave sakkban tarthatta, és kényszeríthette, hogy felmondjon. Magabiztosan, és mérgesen rázta meg a fejét, amiért egy percig is felmerült bennük egyáltalán a gondolat, hogy ilyet feltételezzenek az orvosnőről, és összehúzott szemöldökkel, haragosan nézett Monique-ra – Igen is, sok mindent tudok róla! Tudom, hogy tehetséges, őszinte, lelkiismeretes orvos! A legjobb barátom! - jelentette ki határozottan, majd hozzátette – te pedig, túl sok szappanoperát nézel, ezért látsz mindig rémeket! – pirított rá a nővérre, aki éppen válaszolni akart, amikor Dr. Landgrave jelent meg mellettük.

- Kérem Dr. Rafferty betegeinek kartotékját! – utasította a nővért rátarti pökhendiséggel, mire Monique felszegett állal fonta keresztbe a karjait, és egy centimétert sem mozdult – nem hallotta, amit kértem? Adja ide a kartonokat! Át kell néznem őket, mielőtt vizitelni megyek! – emelte meg kissé hangját parancsolón az orvos, mire a nővér, fitymáló tekintettel mérte végig.

- Minek magának a karton? Úgysem azzal kezeli, ami a baja – vágta oda pimaszul, majd mit sem törődve az orvos felháborodott tekintetével, folytatta – egyszerűen csak ölje meg szerencsétleneket, mindenféle diagnózis nélkül, ahogy szokta, és kész!

- El akar lehetetleníteni?! – kérdezte villámló szemekkel Landgrave, miközben hájas tokája megremegett az idegességtől.

- Nem kerülne sok energiámba – húzta el a száját unottan Monique látványosan körmeit nézegetve, mire a doktor, levegő után kezdett kapkodni.

- Ide a kartonokat, vagy hamarosan Dr. Anzil irodájában találja magát! – fenyegette meg a nővért, aki nem túl lelkesen nyúlt le a jobb oldala mellett található fémtálcához, és néhány köteg aktát nyomott a férfi kezébe, mire az, elégedetten elvigyorodott. – Azt is! – mutatott az egyetlen kartonra, ami ott maradt, mire Monique Sue-ra pillantott.

- Soha! – rázta meg a fejét határozottan a nővér, majd fogta Tommy Delano kartonját, és a háta mögé rejtette – inkább leszek hajléktalan munkanélküli, de nem adom át! – jelentette ki öntudatosan, mire Landgrave savó szemei dühösen szűkültek össze. Éppen át akart nyúlni a pult felett, hogy megkaparinthassa az aktát, amikor erőteljes, határozott hang állította meg mozdulata közben.

- Mi folyik itt? – csattant Dr. Anzil mély hangja a háta mögött, mire abbahagyta az erőlködést, és sértett arccal fordult felettese felé.

- A nővér nem hajlandó átadni Dr. Rafferty betegeit! – panaszkodott szinte már nyüszítő hangon, mint egy óvodás, mire Sue szánakozva emelte égnek a tekintetét, Monique azonban, nem hagyta magát, és azonnal védekezni kezdett.

- Mindet átadtam, kivéve egyet! – emelte fel Tommy papírjait – nem fogom egy olyan orvos kezébe adni, aki le akarta vágni a lábát! – jelentette ki, mire Dr. Landgrave fogait csikorgatva meredt rá, Dr. Anzil pedig, mindent értőn elmosolyodott.

- Nem is kell, Monique. Egyetlen beteget sem kell átadnia – nyújtotta ki kezét a vezetősebész felé az igazgató, mire mindhárman döbbenten néztek vissza rá, ő pedig, folytatta – én fogom átvenni a doktornő betegeit. – tette hozzá halk, szomorkás hangon, majd a választ meg sem várva, kivette a még mindig mozdulatlanul rábámuló Landgrave kezeiből az aktákat, Monique pedig, győzelemittas mosollyal nyújtotta át Tommy kartotékját.

- Jaj, de sajnálom! – nevetett fel hangosan a nővér a helyzeten, leplezetlenül kárörvendve, miközben Landgrave hitetlenkedve rázta a fejét, Sue pedig, vidáman mosolygott az igazgatóra. A vezetősebész éppen szóra nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, amikor mentőautó szirénája hasított a levegőbe, és csikorgó gumikkal állt meg a kórház előtt. Mindannyian várakozón pillantottak ki az udvarra, kíváncsian, vajon, milyen sürgős esetet hoztak, de amikor kivágódott a kétszárnyú ajtó, Monique döbbenten ugrott fel a székből, Sue szája elé kapta kezét, hogy elfojtsa a sikolyt, mely kitörni készült torkából a látványra, Landgrave halálsápadtan rázta meg fejét, Dr. Anzil pedig, megrökönyödve bámult a hordágyra, melyen egyik kedvenc orvosa feküdt. Nicole mellkasa csupa vér volt, Patrick a hordágyra félig feltérdelve, mindkét kezét a doktornő mellkasán ütemesen mozgatva igyekezett szívmasszást alkalmazni, miközben Dr. Larkin a nő szájából kilógó tubus végén lévő ballont tartotta, és két mentőápolóval futva tolták be a hordágyat.

- Mi a frászkarika történt?! – találta meg hangját Anzil, mire Larkin doktor elképedve nézett rá.

- Most akarja hallani? – kérdezett vissza, látványosan a halál küszöbén táncoló doktornőre mutatva, mire Anzil megrázta a fejét.

- Az egyes műtőbe! Azonnal! – kiáltotta el magát, mire rögtön a lift felé indultak, Dr. Landgrave pedig, alig tudott lépést tartani velük.

- Máris bemosakszom! – jelentette ki, fontosságának teljes tudatában, mire Patrick gyűlölettől villámló szemekkel nézett rá, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a szívmasszást.

- Ha csak a közelében meglátom, megölöm! – szűrte fogai között olyan komoly tekintettel, hogy senkinek még csak kétsége sem volt afelől, hogy meg is teszi.

- Én operálom! – csendült fel Anzil hangja, látszólag nyugodtan, noha arcáról le lehetett olvasni, ő is ugyanannyira aggódik a nő állapota miatt, mint Patrick. Landgrave alsó ajkát rágcsálva figyelte, ahogy eltűnnek a liftben, miközben arra igyekezett rájönni, mi történhetett a nővel. Emlékei között azonnal megjelent Tony Brant, és a bosszúszomj, amit szemeiben felfedezni vélt. Egyre biztosabb volt benne, hogy a férfi nem elégedett meg a pénzzel, amit kapott tőle, és felkereshette DiMaggio-t az információval, amit megtudott a doktornőről. A tény, hogy Rafferty doktornő a kórházban volt, azt bizonyította, hogy nem úgy sült el a dolog, ahogy Brant várta, ennek pedig, egyenes következménye volt, hogy az ő szerepére is fény derülhet. Nagyot nyelve kezdett apró lépésekkel a kijárat felé araszolni, amikor Dr. Larkin hangja megállította.

- Készül valahová? – nézett rá szokatlanul komolyan a belgyógyász, akinek tekintetében most nyoma sem volt a korábbi egoizmusnak, vagy érdektelenségnek – beszélgessünk, Dr. Landgrave! – tette hozzá, és az orvos válaszát meg sem várva, erősen megmarkolta köpenyének gallérját, és meg sem állt vele a férfi szobájáig.

Patrick magába roskadva ült a kórház várótermében, miközben agya újra és újra lepergette előtte a pillanatot, amikor DiMaggio szerelme felé fordította a pisztolyt. Most sem értette, honnan lett annyi ereje, hogy lábát kiszakítsa a kötél fogságából, de hirtelen sikerült, éppen abban a pillanatban, amikor kivágódott a raktár ajtaja, és egy csapat kommandós hatolt be a helyiségbe, élükön Dr. Larkin-nal. DiMaggio meglepetten fordította fejét a hang irányába, és ez elegendő időt adott Patrick-nek ahhoz, hogy egy hatalmas lendítéssel elrúgja a férfi pisztolyt tartó kezét, pont akkor, amikor az, meghúzta a ravaszt. Szinte ezzel egy időben lőtt rá a vezérre Larkin is, mire az, levegő után kapkodva terült el. Az orvos először Patrick-hez lépett, hogy kioldja köteleit, aki miután szabaddá vált, rögtön Nicole-hoz sietett. Szíve a torkában dobogott, és a lélegzete is elállt egy pillanatra, amikor meglátta, hogy igyekezete ellenére, DiMaggio-nak sikerült eltalálnia mellkasán szerelmét. Patrick nagyot sóhajtva rázta meg fejét, hogy így űzze el fájdalmas emlékeit, melyek minduntalan utat törtek maguknak, és elé vetítették, ahogy a doktornő kék szemei lecsukódnak, mellkasának mozgása pedig, lelassul. Patrick idegesen pillantott a faliórára, mely úgy tűnt, órák óta egy helyben áll. A percek ólomlábakon jártak, ő pedig, úgy érezte, nem tud ülve maradni, mégsem állt fel, hogy rója a hiábavaló köröket a váróban. Cipőjének kopogását olyan erővel verték vissza a falak, mintha a fejében dübörögtek volna, szinte minden hang, minden mozgás még idegesebbé tette. Reménytelen kilátástalansággal akart beletúrni hajába, de ahogy felemelte kezeit, döbbenten vette észre, hogy azokon még mindig Nicole vére van. Hirtelen minden még valóságosabbá vált, minden izma remegni kezdett, miközben szíve szerint, berontott volna a műtőbe, hogy megtudja, hogy halad Dr. Anzil. Mindent megadott volna érte, ha most ott lehet, de az igazgató, amikor be akart mosakodni az operációhoz, határozottan megtiltotta, hogy bemenjen. Utólag ő is belátta, hogy jelenlegi állapotában nem lett volna nagy segítség, akkor mégis nagyon dühös volt a férfira. Feletteséről azonban, lepergett a szemrehányás, és a szitok, amit fejéhez vágott, egyszerűen csak közölte, hogy a többi szidalmat írja le, amíg várakozik a hozzátartozóknak kijelölt helyiségben, majd a választ meg sem várva, távozott. Patrick éppen ott tartott gondolatban, hogy amint lehetősége lesz rá, elnézést kell kérnie, amikor végre valahára nyílt a műtőszoba ajtaja, és Dr. Anzil lépett ki rajta, meggyötört, fáradt, szomorú tekintete pedig, nem biztatott semmi jóval.

26. fejezet

Az igazgató lassú léptekkel közeledett az orvos felé, miközben fáradtan dörzsölte meg izzadt homlokát, és ugyanazzal a mozdulattal húzta le fejéről a műtős sapkát. Maszkja még a nyakában lógott, ajkát pedig, halk sóhaj hagyta el, ahogy tekintete találkozott a reménnyel telt kék szemekkel. Patrick nagyot nyelve pattant fel a székről és igyekezett az orvos arcáról leolvasni a műtét kimenetelét, de annak zárkózott tekintete nem árult el semmit. Amikor a férfi megállt előtte, elveszítette türelmét, és sürgető hangon szólalt meg.

- Nos?! – faggatta felettesét, és hangjából jól érződött a remény, és a kétségbeesés groteszk keveréke.

- Üljünk le, fiam – mutatott az egyik székre Dr. Anzil, de Patrick határozottan nemet intett a fejével, így jelezve, hogy éppen eleget üldögélt már ebben a teremben tehetetlen várakozással, nem bír többet. Az igazgató azonban, együtt érzőn helyezte vállára kezét, és finom erőszakkal nyomta le az egyik székbe, majd lassan ő is mellé ereszkedett – nem fogok hazudni neked. Életem egyik legnehezebb operációján vagyok túl, és Nicole egyáltalán nem könnyítettem meg a helyzetemet – mosolyodott el szomorúan az orvos, majd folytatta – a golyó milliméterekkel kerülte el a szívét, csak a szerencsén múlott, hogy nem ölte meg azonnal, de így is komoly roncsolódást okozott. Az egyik főartériát, a tüdő és a szív között, plasztikázni kellett… - akadt el a hangja, és nem kellett a férfira néznie ahhoz, hogy tudja, szívsebészként tisztában van a szavak jelentésével. – Megtettünk mindent, de az operáció során összeomlott a vérkeringése – tette hozzá halkan, mire Patrick lehunyta a szemét. Legszívesebben felugrott volna, hogy elrohanjon, és ne kelljen végig hallgatnia, ami ezután következik. Elég régóta volt a szakmában ahhoz, hogy tudja, mit fog hallani, de erős maradt, és nem mozdult, csak ajka remegése árulkodott lelki állapotáról. – Szerencsére, Nicole erős nő, és nem adta fel a küzdelmet – hatolt el tudatáig Dr. Anzil mély baritonja, mire a remény ismét elárasztotta, és lélegzetét visszafojtva várta a folytatást – hamarosan átviszik az intenzív osztályra, de tudnod kell, hogy a felépülése még korántsem biztos – nézett mélyen az orvos szemébe az igazgató.

- Ezt… nem értem… - rázta meg a fejét Patrick, aki nem tudott józanul, orvosként gondolkodni. Ebben a pillanatban nem volt más, mint egy férj, aki rettegett még a gondolatától is, hogy elveszítheti feleségét.

- A következő 48 óra kritikus lesz. Fogalmunk sincs, hogy a plasztikázott artéria bírni fogja-e a vér szállítását – sóhajtott gondterhelten az igazgató – ha nem… bypass-ra kell tennünk, amíg olyan állapotba nem kerül, hogy alkalmas legyen egy shunt beépítésére, ami majd ellátja ezt a feladatot – magyarázta türelmesen, mintha nem is egy kollégához beszélne, mire Patrick bólintott, jelezve, hogy mindent megértett.

- Bemehetek hozzá? – kérdezte halkan, mire az igazgató néhány másodpercig hezitálni látszott. Annak ellenére, hogy általában nem szokták megengedni, hogy a műtét napján látogassák az intenzív osztály betegeit a hozzátartozók, be kellett látnia, hogy Nicole felépülésének esélye, vagy egyáltalán annak, hogy megéri a következő 24 órát olyan kicsi, hogy nem akarta elvenni a lehetőséget a fiatal orvostól, hogy legalább elköszönhessen tőle. Noha nem mondta ki hangosan a várható kimenetelét a műtétnek, tisztában volt vele, hogy Patrick, mint szívsebész, hamarosan átgondolja a hallottakat, és magától is rájön majd, hogy ez az egyetlen alkalma van már csak a nő mellett.

- Nem bánom, menj! – bólintott szomorúan, együtt érző pillantással, de amikor beosztottja felállt, hogy elinduljon a lift felé, kezét a vállára téve állította meg – Patrick! – szólította nevén a férfit, és amikor az, ránézett, sokatmondó tekintettel pillantott annak véres kezére, Patrick pedig, bólintott, és először a mosdó felé vette az útját. Dr. Anzil sajnálkozva nézett a fiatal orvos után. Nem tudta, hogy a férfi birtokában van-e annak az információnak, amit ő nem sokkal a műtét előtt megtudott, de tekintettel arra, hogy nem kérdezett rá, úgy gondolta, fogalma sem lehet róla. Talán jobb is – gondolta fájdalmas sóhaj kíséretében, majd lassú léptekkel elindult, hogy ellenőrizze, miért nem tolták még ki az intenzívre egyik legjobb orvosát, aki remélte, hogy a saját életéért is olyan elszántan fog küzdeni, mint betegeiért.

Patrick steril, zöld ruhában, maszkkal az arcán lépett be az intenzív osztály kórtermébe, melyben egyedül felesége kapott helyet. A gépek monoton zümmögését elnyomta szíve vad dübörgése, ahogy az ágy felé tartott. Nicole lehunyt szemmel, szájában lélegeztető tubussal, mozdulatlanul feküdt, mialatt az életjeleit megfigyelő gépek ütemes egyhangúsággal pityegtek mellette. Arcán a sebet, melyet DiMaggio pecsétgyűrűje okozott, összevarrták, és fehér kötéssel takarták le, a takaró alól kilátszott a hatalmas kötés, mellyel a mellkasi műtét helyét tapasztották le, körülötte pedig, tappancsokat helyeztek fel. Kezébe infúzió csepegett komótosan a vénájába szúrt branülön keresztül. Kisimult arcvonásai egyáltalán nem árulkodtak a borzalmakról, melyen keresztülment az elmúlt napban, külső szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha csak aludna, de Patrick jól tudta, mi megy végbe szervezetében, és csak remélni merte, hogy nem adja fel. Abból, amit Dr. Anzil elmondott, tudta, milyen kevés esélye van a nőnek, de nem akarta elfogadni, hogy elveszítheti. Ez nem történhet meg! – ismételte magában kitartóan, és még a lehetőségét sem engedte meg magának, hogy akár egy percig is arra gondoljon, nem látja többé a kék szemeket szerelmesen ragyogni, nem hallja többé a csilingelő kacagást, nem érintheti a selymes bőrt, nem csókolhatja cseresznyeajkait, nem suttogja nevét boldogan, karjai közé simulva. Nagyot nyelve, könnyes szemmel húzott egy széket az ágy mellé, aztán leült, és percekig némán nézte a nőt, akibe évek óta szerelmes volt, akit még akkor is szeretett, amikor azt hitte, megcsalta, és akibe újra és újra bele tudna szeretni. Nem Samantha Hammond-ot szerette, még csak nem is Nicole Rafferty-t. A nőt szerette! A nőt, aki szenvedélyesen viszonozta csókjait, akinek keze gyengéd mozdulattal simított végig homlokán, vagy arcán, mely érintésben benne volt minden szeretet, és törődés. A nőt, aki minden rezdülését ismerte, aki képes volt a saját boldogságát feláldozni, és mindent hátrahagyni, hogy őt megmentse. Szerette az orvost, aki a végsőkig harcolt a betegeiért, akinek mindig volt egy kedves szava a kollégákhoz, aki mosolyával a legrosszabb napját is szebbé tudta varázsolni, aki az őrületbe kergette makacsságával, és akinek csipkelődő megjegyzései, humora üde színfoltot jelentett a szürke, fárasztó, nyomasztó hétköznapokban. A tudat, hogy mindezt elveszítheti, rettegéssel töltötte el, és szívét jeges félelem szorította össze. Nagy levegőt véve pillantott fel a monitorokra a nő ágya mellett, és kis megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy az értékek nem változnak. Keze gyengéden emelte fel a nőét, mely ernyedten engedelmeskedett, és lágy mosollyal az ajkán húzta végig ujját a finom bőrön, a kecses ujjakon, majd megállt, és elszorult torokkal nyúlt bele zsebébe, hogy kivegye a kis ékszert, mely néhány órával korábban még égető fájdalmat okozott. Könnybe lábadt szemmel olvasta el a karikagyűrűbe vésett monogramot, és a dátumot, majd remegő kézzel húzta fel a doktornő gyűrűsujjára, hogy aztán a maszkon keresztül, puhán csókot leheljen rá, és két keze közé fogva érintette homlokához, mintha így akarna erőt átadni szerelmének a küzdelemhez.

- Nem hagyhatsz itt! – suttogta halkan, miközben ujjbegyével lágyan simogatta a nő kezét – szükségem van rád! Még soha, senkire nem volt annyira szükségem, mint rád, Nicole – tette hozzá, és hangja elcsuklott, torkából nem tudta eltüntetni a gombócot, arcán pedig, akadálytalanul gördült végig egy könnycsepp. Fogalma sem volt, mióta ülhetett felesége ágya mellett, de hirtelen egy finom kéz érintésére lett figyelmes. Meglepetten emelte fel fejét, és nézett az intenzív osztályvezető doktornőjére, aki együtt érző pillantással, szomorkás mosollyal nézett vissza rá.

- Minden rendben lesz! Erős nő, nem adja csak úgy fel, küzdelem nélkül – jósolta meg a jövőt optimistán a 30-as éveinek végén járó nő, aki hosszú, egyenes szálú haját kontyba tűzve hordta. Barna tekintetében kedvesség, és magabiztosság fénylett, mosolyában biztatás és hit keveredett. Fehér köpenye, melyre precíz hímzéssel varrták fel a Dr. Lyon nevet, legalább egy számmal nagyobb volt a kelleténél, amit mi sem bizonyított jobban, minthogy minden lépésnél szinte palástként lebegett utána, miközben a gépekhez ment, és néhány gomb megnyomásával EKG-t nyomtatott ki, majd figyelmesen tanulmányozta. Patrick válasz nélkül hagyta a mondatot, ő pedig, amikor végzett, még egyszer a fiatal orvosra pillantott – minden oka megvan rá, hogy küzdjön, és ezt ő is tudja – emelte tekintetét sokatmondón összefonódott kezeikre, és a doktornő ujján lévő karikagyűrűre, melyen megcsillant a plafonra erősített neonlámpa tompa fénye.

- Biztos benne? – kérdezett vissza bizonytalanul Patrick, aki annak ellenére, hogy emlékezett Nicole utolsó szavaira a lövés előtt, nem tudta, hogy vajon szerelme tisztában volt-e azzal, hogy ő is szereti. Bűntudattal átkozta magát, amiért nem mondta a nőnek, még mielőtt DiMaggio meghúzta volna a ravaszt, amikor pedig, végre kimondta, már késő volt, Nicole elveszítette az eszméletét.

- Nos, ha mégsem, akkor kellő motiváció lehet a baba – rántotta meg csontos vállát könnyedén az osztályvezető, mire Patrick kék szeme szinte világított a döbbenettől a steril maszk felett, ahogy rámeredt a doktornőre.

- Baba? Mi… milyen baba? – dadogta zavartan a szívsebész, mire válaszul Dr. Lyon elkerekedett szemekkel kapta szája elé a kezét.

- Te jó ég! Maga nem is tudott róla? – kérdezett vissza válasz helyett, és amikor Patrick nem válaszolt, csak továbbra is hitetlenkedve nézett rá, folytatta – Dr. Rafferty gyermeket vár – bólintott nyugodtan, mire a férfi megrázta a fejét.

- Az… nem lehet… én… fogalmam sem volt… - kereste a megfelelő szavakat, majd kérdőn ráncolta össze szemöldökét – biztos ez?

- Igen – jelentette ki Dr. Lyon – a lehetséges belső vérzés miatt készítettek ultrahangot, még az operáció előtt, és akkor derült ki. Körülbelül 5-6 hetes lehet – tette hozzá cseppnyi örömmel a hangjában, és arcán jól látszott, valóban örül kolléganőjének – igazi kis harcos, reméljük az anyukájától örökölte – nézett ezúttal az eszméletlenül fekvő Nicole-ra, és meleg, gesztenyebarna szemeiben szomorúság csillogott.

- Nem is szólt róla – motyogta maga elé Patrick, mire az orvosnő tanácstalanul álldogált egy percig, végül, bár nem kérdezték, úgy érezte, válaszol a páciens védelmében.

- Talán nem is tudott róla. Ebben az időszakban még nem könnyű felismerni… - vélte elgondolkodva, de amikor Patrick nem válaszolt, csendesen magukra hagyta őket, és távozott a helyiségből. Patrick elgyötörten hunyta le szemét, miközben keze ösztönösen még erősebben fonódott a vékony ujjakra. Nem kellett sokáig tanakodnia rajta, mikor foganhatott a csöppség, hiszen abból, hogy hány hetes terhességet említett a doktornő, biztos volt benne, hogy azon a szilveszter éjszakán történt, amikor meglepte Nicole-t az ügyeletben. Eggyel több oka volt rá, hogy élete legcsodálatosabb éjszakájaként emlékezzen arra az estére.

- Egy kisbaba – suttogta maga elé még mindig hitetlenkedve, mialatt lelki szemei előtt megjelent egy bájos kislány képe, sötét hajkoronával, kék szemekkel, melyből életkedv és vidámság sugárzott. Csilingelő nevetése, pajkos mosolya, és ravasz tekintete Nicole-ra emlékeztette. Szemébe könnyek gyűltek, miközben csak arra tudott gondolni, mennyire vágyott egy közös gyermekre a nővel, és Isten nem lehet olyan kegyetlen, hogy egyszerre veszi el mindkettejüket tőle. Székét hátratolva, Nicole fölé magasodott, és puhán megcsókolta a homlokát, majd letérdelt az ágya mellé, és fejét az ágyra hajtotta, aztán felesége kezét puhán a fejére tette, hogy érezze keze melegét, miközben lehunyt szemmel próbálta felidézni az imát, amit még gyerekkorában tanított neki édesanyja. Nagyot nyelve szedte össze gondolatait, és némán formálva a szavakat kezdett fohászkodni ahhoz a felsőbb hatalomhoz, melytől elfordult, és akiben sosem hitt igazán. Mint orvos, nem hitt a csodákban. Tisztában volt az emberi test anatómiájával, pontosan tudta, hol van az a pont, amikor már semmi sem segíthet, legfőképpen az ima nem, most mégis hinni akart. Hinni és remélni, hogy téved, csodák igenis léteznek.

Patrick frissen borotválkozva, kék inget, hozzá sötét farmernadrágot viselve lépett ki a kórház liftjéből az intenzív osztályon. Imája meghallgatásra talált, és az első 48 óra után Nicole állapota javulni kezdett. Mióta behozták a kórházba, minden napot az ágya mellett töltött, beszélt hozzá, biztatta, hogy ne adja fel, és amikor meglátta, hogy az EKG, és az EEG eredmény is pozitív változást jelez, madarat lehetett volna fogatni vele. Dr. Anzillal egyetértettek abban, hogy ezek után bármikor várható, hogy a doktornő magához térjen, ő pedig, alig várta, hogy ismét belenézhessen a ragyogó kék szemekbe, hallhassa bársonyos hangját. Egy hete nem váltott vele egyetlen szót sem, de ő egy örökkévalóságnak élte meg. Ez a hét maga volt a pokol, még annál is szörnyűbb, mint amikor két évre tűnt el mellőle a nő, igaz, akkor abban a hitben volt, hogy egy másik férfival ment el. Még most sem bocsátotta meg magának, hogy egy percig is elhitte Nicole-ról, képes lenne megcsalni, és eldobni a boldogságukat, amiben részük volt. Csak remélte, hogy attól a naptól kezdve, hogy magához tér, új életet kezdhetnek, távol a múlt szörnyűségeitől. Minden pillanatban várta, hogy végre megtörténjen, és a szemébe nézhessen, ezúttal is csak annyi időre rohant haza, amíg gyorsan lezuhanyozott, és átöltözött, hogy minél frissebbnek tűnjön, amikor szerelme magához tér. Annak ellenére, hogy sietősre vette lépteit, mégis legalább fél órájába került, amíg a földszintről felért az emeletre, mivel az összes kolléga, beleértve Sue-t, és Monique-t, Nicole felől kérdezősködtek. Nagy levegőt véve állt meg a bejáratnál, és éppen lenyomta volna a kilincset, amikor Dr. Lyon hangja állította meg.

- Rossz díszlet, kolléga! – figyelmeztette vidám hangon, mire Patrick értetlenül fordult hátra, és nézett bele a barátságosan csillogó barna szemekbe – a kollegina már nem élvezi a vendégszeretetünket, az első emeletre deportálták – magyarázta jókedvűen, és arcán látszott, milyen boldog, amiért a doktornő állapota annyit javult, hogy elhagyhatta az osztályt.

- Ezt azt jelenti… - dadogta meglepetten Patrick, aki még nem engedte meg magának azt a luxust, hogy felhőtlenül örüljön a hírnek. Addig nem, amíg nem látta saját szemével, hogy szerelme jól van, amíg nem hallotta hangját, nem érezte ajkát az övén.

- Azt jelenti, hogy amíg te emberi külsőt öltöttél, ő felébredt Csipkerózsika álmából – mosolygott még mindig, felszabadulva az elmúlt napok terhe alól a doktornő, akivel időközben tegező viszonyba kerültek. – Az értékei kiválóak, a kis harcos is jól van - nevezte becenevén a kisbabát a nő – szóval, semmi oka nálunk foglalni a helyet az igazi betegek elől – tette hozzá, és hangosan felnevetett, amikor Patrick válasz nélkül hagyva, visszaviharzott a lift irányába, hogy aztán türelmét veszítve, inkább a lépcsőt válassza.

Nicole óvatosan szívta meg a szívószálat, és élvezettel hunyta le szemét, amikor a frissítő, hideg víz végig csiklandozta kiszáradt torkát. Az apró korty jótékonyan enyhítette az égő érzést torkában, melyet az intubáló tubus okozott, miközben pillantása a jobb könyökhajlatában lévő branülre esett. A poharat lassú mozdulattal helyezte vissza az éjjeli szekrényre, miközben érezte, hogy a köhögés fojtogatja. Ahogy azonban megpróbált köhinteni, mellkasán a seb könyörtelenül emlékeztette rá, min ment keresztül egy héttel korábban. Keze önkéntelenül kapott oda a kötéshez, arca fájdalmas grimaszba rándult, amivel csak azt érte el, hogy a DiMaggio által okozott seb is húzódni kezdett a varratok alatt. Reménytelen sóhajtással feküdt vissza a párnára, miközben gondolatai visszarepítették a raktárhelyiségbe. A tudat, hogy DiMaggio halott, boldog megkönnyebbüléssel árasztotta el, és már csak arra vágyott, hogy láthassa Patrick-et. Amikor magához tért, Dr. Anzil tekintetét látta meg először, ahogy fölé magasodva, igyekszik megállapítani, minden rendben van-e. Szemében atyai szeretet, és aggodalom csillogott, mely azonnal örömnek adta át a helyét, ahogy Nicole megtalálta hangját, és első kérdése Patrick-re irányult. Az igazgató ugyan nem győzte bizonygatni, hogy a férfinak semmi baja, de ő csak akkor lesz hajlandó ezt elhinni, ha saját szemével láthatja. Nem hagyta nyugodni a mondat, amit Dr. Anzil különös, rejtélyes mosollyal az ajkán mondott, nem sokkal az után, hogy ő Patrick felől érdeklődött – mindannyian jól vannak – ismételte el magában a választ, de hiába töprengett, nem jött rá, mire célozhatott a férfi. Elgondolkodva simított végig homlokán, és ahogy keze eltávolodott, gyűrűsujján megcsillant az arany karikagyűrű. Döbbenten nézte az ékszert, de sehogy sem tudta felidézni, mikor került az ujjára. Amikor utoljára látta, Patrick kezében volt, és csalódott, keserű arccal dugta nadrágja zsebébe. Akkor azt hitte, soha többé nem látja majd viszont, sem szerelmük jelképét, sem a férfit. Elmerengve az elmúlt hét eseményein, finoman forgatta meg a gyűrűt, amikor halk hang szakította ki gondolatai közül.

- Csak akkor vedd le, ha soha többé nem akarod az ujjadra húzni – hallotta meg Patrick mély, elcsukló hangját, mire kék szemét az ajtó felé fordította, és pillantása találkozott a könnyes, kék szemekkel. A férfi vonzóbb volt, mint ahogy emlékezett rá, hajából ezúttal is homlokába hullott egy tincs, ajkán halvány mosoly játszott. Az átélt napokról csak a szeme körüli ráncok árulkodtak. Lassan beljebb sétált, és bizonytalanul állt meg a nő ágya mellett. Arra számított, hogy Nicole boldogan mosolyog majd rá, amint meglátja, és együtt örülhetnek közös jövőjüknek, és az apróságnak, mely felesége szíve alatt növekedett. Ehelyett a doktornő komolyan nézett rá, és kék szemében szomorúság csillogott.

- Nem értem, mikor… - kezdett volna bele a kérdésbe, de Patrick szavába vágva válaszolta meg a ki nem mondott kérdést.

- Én húztam az ujjadra – felelte, miközben széket húzott oda, és leült, de ügyelt rá, hogy a jelenlegi helyzetben ne érjen feleségéhez, annak ellenére, hogy semmi másra nem vágyott jobban.

- Miért? – kérdezte Nicole halkan, és hangjából jól kivehető volt, mennyire bizonytalan kettejükkel kapcsolatban. A férfinak elég volt arcára néznie ahhoz, hogy tudja, a doktornőnek fogalma sincs róla, mennyire szereti, és egyáltalán nem haragszik rá a történtek miatt.

- Mert szeretlek! Jobban, mint az életemet! Mindig is így volt, akkor is, amikor azt hittem, gyűlöllek. – vallotta be komolyan a kék szemekbe nézve, miközben közelebb húzódott, és kezébe vette a nő kezét – Ha akkor jobban bíztam volna benned, nem egyedül kellett volna végigmenned mindezen. Sajnálom, hogy feltétel nélkül elhittem, amit Robert a levélben írt, és fogalmam sincs, hogy meg tudod-e bocsátani valaha – nyelt nagyot vadul dobogó szívvel az orvos, miközben felesége válaszára várt. Nicole hitetlenkedve nézett férjére, mialatt érezte, hogy minden eddigi teher lehullik a válláról, és végre felhőtlenül tud örülni az életnek. – De mindent megteszek azért, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek!

- Itt vagy – ejtette ki halkan a szavakat Nicole, miközben jobb kezét kinyújtva, gyengéden simított végig férje arcán – és ez mindennél többet jelent – fűzte hozzá könnybe lábadt szemekkel, mire Patrick megkönnyebbülten engedte ki az eddig visszatartott levegőt, hogy aztán odahajolva, ajkát a nőére tapassza. Csókja tele volt gyengédséggel, szerelemmel, és boldogsággal, hogy ismét érintheti szerelme ajkát, miközben érezte, hogy sós íz keveredik a csókba. Megszakítva a csókot, finoman törölte le Nicole arcáról a könnycseppet, és elmerülve egymás tekintetében, felszabadultan mosolyogtak a másikra, és újabb lágy csókot váltottak.

- Azt hittem, megint elveszítelek – suttogta szinte a nő szájába a szavakat Patrick, mire Nicole együtt érzőn érintette homlokát a férfiéhoz, ujjai pedig, puha, ismerős mozdulattal túrtak a sűrű tincsek közé annak tarkóján.

- Vége van, semmi más nem számít – válaszolta ugyanolyan halkan, miközben ismét köhögés kapta el, és fájdalmas arccal igyekezett visszafojtani. Patrick óvatos mozdulattal segítette vissza a párnára a doktornőt, majd kényelmesen helyet foglalva az ágy szélén, simogatta kezét.

- Igen, vége, és mi koncentrálhatunk a házasságunkra – mosolyodott el boldogan, de arcára fagyott a mosoly, amikor meglátta, hogy Nicole sajnálkozva rázza meg a fejét.

- Sajnálom, de nem lehet – jelentette ki szomorkás tekintettel, és majdnem elnevette magát, amikor meglátta férje arcán a rémületet – Nicole Rafferty-t sosem vetted el – húzta fel a vállait tanácstalanul, így jelezve, hogy a jövőben ezen a néven szeretné tovább folytatni életét, ebben a kórházban, mire Patrick is elmosolyodott, és hitetlenkedve rázta meg fejét.

- Értem – ment bele a játékba, mely egyértelmű jele volt annak, hogy a nő a gyógyulás útjára lépett – szerinted, milyen gyorsan tudom elintézni a válást?

- Ez attól függ, milyen gyorsan írja alá a feleséged a válási papírokat – vélte elgondolkodó arccal Nicole, majd hirtelen eszébe jutott, hogy már alá is írta őket, de soha nem küldte el az ügyvédi irodának, mellyel Robert a kapcsolatot tartotta, hiszen éppen aznap jelent meg Patrick a kórházban.

- Remélem, minél hamarabb, mert a nem sokára megszülető gyermekemnek apára van szüksége – tréfálkozott tovább az orvos, mire Nicole arcáról lehervadt a fesztelen mosoly, és döbbenten meredt szerelmére.

- Tessék? – kérdezte megrökönyödve, de Patrick semmit nem vett észre a nő reakciójából. A boldogság, hogy végre rendeződnek a dolgok, boldog lehet a feleségével, és nemsokára kisbabájuk születik, elvonta figyelmét a doktornő döbbenetéről.

- Dr. Lyon lepett meg a hírrel, hogy kisbabánk lesz, és bevallom, váratlanul ért, de nem voltam még ennél boldogabb soha életemben! – mesélte nagy levegőt véve, egy szuszra, miközben Nicole úgy érezte, egyik rémálomból csöppen a másikba. Patrick-nek gyereke lesz Mary Ann Lyon-tól? Mégis, hogyan? Mikor? És hogyan közölheti ezt ilyen természetes hangsúllyal, amikor éppen az imént vallott neki szerelmet? - záporoztak fejében a kérdések, miközben Patrick földöntúli mosollyal az arcán próbálta megcsókolni, ő azonban, hátrahőkölt, és kezét a férfi mellkasának támasztva akadályozta meg a mozdulatban.

- Tényleg azt hiszed, hogy ezek után megcsókolhatsz? – tört fel belőle indulatosan, mire az orvos értetlenül bámult rá.

- Azt hittem… te is örülsz neki… - nyögte zavartan, Nicole pedig, gúnyosan fújtatott.

- Úgy nézek ki, mint aki örül?! – kérdezte felháborodottan, miközben kétkedve húzta össze szemét.

- Nem… határozottan nem örülsz – ismerte el Patrick, miközben felállt az ágyról, és szomorúan nézett le szerelmére. – Sajnálom. Én azt hittem, azért nem szóltál róla, mert a megfelelő alkalmat vártad. Fogalmam sem volt róla, hogy azért nem, mert nem akarod ezt a kisbabát. – tette hozzá, büszkén kihúzva magát, és az ajtó felé indult.