Várok rád 25. rész

 

25. rész

Nate nem tudott betelni a doktornő szépségével, akinek visszafogott, kifinomult öltözéke sokkal vonzóbb volt a számára, mint Corinne kihívó stílusa, az őt körül lengő illat pedig bódítóbban hatott rá, mint az erős, édeskés parfüm, amit kísérője használt. Miután eldöntötte, hogy mégis részt vesz a partin, arra számított, hogy Corinne merő bosszúvágyból, nem tart majd vele, de legnagyobb meglepetésére, a nővel madarat lehetett volna fogatni, amikor felajánlotta a lehetőséget. Szóba sem került a korábbi vitájuk, csak azzal foglalkozott, mit vegyen fel, azóta pedig, hogy elhagyták a szállodát, el sem mozdulhatott mellőle. Folyton a kezébe kapaszkodott, és sajnálatos módon akkor sem engedte el, amikor helyet foglaltak. Mindig úgy intézte a dolgot, hogy hozzáérhessen, ami Victoria figyelmét sem kerülte el.

- Szóval, maga is orvos? – törte meg a beállt csendet Steven érdeklődő hangja, mire Nate lassan bólintott.

- Szívsebész vagyok – válaszolta, miközben felemelte az asztalról poharát és belekortyolt az édes pezsgőbe. – Victoria-val dolgozunk egy érdekes eseten – tette hozzá, mialatt pillantása az orvosnőre vándorolt, aki némán állta a tekintetét.

- De már csak néhány napig! – kotyogott közbe Corinne, majd látványosan Nate-hez simult. – Hamarosan visszautazunk Bostonba! – közölte, és hangjából jól érzékelhető volt, mennyire várja már ezt a pillanatot, Victoria pedig fájó szívvel gondolt rá, milyen kevés ideje maradt csak a férfival.

- Én üzletember vagyok – húzta ki magát büszkén Steven, annak ellenére, hogy senki nem kérdezte, mivel foglalkozik. – Victoria apjának társa – dicsekedett tovább, mialatt közvetlen könnyedséggel hajolt közelebb az orvosnőhöz, Nate pedig szemét összehúzva figyelte a mozdulatot, ami Corinne figyelmét sem kerülte el, de nem szólt egy szót sem.

- Úgy bizony! Ha pedig minden úgy megy, ahogy terveztem, hamarosan az egész vállalatot a gondjaidra bízom – kacsintott a fiatal férfira biztatón John, mire az magabiztos félmosolyra húzta ajkát, és Victoria felé fordult.

- Nos, ezen még dolgozom – futtatta végig pillantását vágyakozva a doktornőn, mire Nate nagyot nyelt és állán megfeszült egy izom. – Remélem, jó irányba haladok – tette hozzá, miközben ujjaival ismét végigsimított a nő vállán, finoman megigazítva a ruha pántját, Nate pedig jól látta, hogy Victoria alig érzékelhetően elhúzódik az érintés elől.

- Igazán szép pár – lelkendezett Corinne örömtől csillogó szemmel, mert a tény, hogy Steven és Victoria együtt vannak, azt jelentette a számára, hogy nem kell attól tartania, elveszíti Nate-t, de szeme sarkából jól látta, hogy a mellette ülő férfi már nem ennyire boldog.

- Látod? – húzta fel sokatmondón szemöldökét Steven, miközben a doktornő felé fordult. – Nem én vagyok az egyetlen, aki összeillőnek lát minket – húzta nagyképű mosolyra ajkát, mire Victoria elhúzta száját, de reagálni nem volt ideje, mert hirtelen Nate szólalt meg.

- Táncoljunk! – vetette fel javaslatként, mert úgy érezte, nem bírja tovább elviselni, ahogy Steven udvarol a szerelmének, mire Corinne arca felderült.

- Csodálatos ötlet! – tette le kezéből a poharat, készen állva arra, hogy a férfihoz simuljon az andalító zenére, amibe éppen akkor kezdett bele a zenekar.

- Szabad? – szólalt meg ismét halkan Nate, abból pedig, hogy szemét az orvosnőre függesztette, és kezét nyújtotta felé, egyértelmű volt, hogy vele akar táncolni, és meg sem fordult a fejében, hogy Corinne-t vigye el. A levegő egy másodpercre megfagyott, Steven értetlenül ráncolta össze szemöldökét, Corinne levegő után kapkodva próbálta magában tartani mérgét, John szeme szikrákat szórt, Victoria szíve pedig a torkában dobogott, mialatt Nate a válaszára várt.

- Úgy illene, hogy az első táncot a párjával költse el – jegyezte meg figyelmeztető hangon John, lemagázva a férfit, mert a világért sem akarta, hogy Corinne és Steven számára kiderüljön, ismerik egymást régről, mire Nate anélkül válaszolt, hogy szemét levette volna a doktornőről.

- Corinne nem a párom – közölte száraz hangon. – Pusztán egy barát, aki elkísért, hogy ne egyedül jöjjek – tette hozzá magyarázatképpen, és nem láthatta, hogy a nő fülig vörösödik szégyenében.

- Nate úgy értette, hogy bár együtt vagyunk, nem ragaszkodunk az ilyen konvencionális szabályokhoz – nevetett fel zavartan, körbe nézve, hogy vajon, hisznek-e neki, de Nate, aki továbbra is kezét nyújtva várta Victoria válaszát, megszólalt.

- Nem így értettem – jelentette ki, majd nagy levegőt vett – Vic? Szabad? – tette fel ismét a kérdését lágy hangon, mire a doktornő egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy nemet mond, de amikor pillantása végig futott Steven-en, és apja szigorú tekintetén, elmosolyodott.

- Igen – válaszolta nyugodtan, majd, mit sem törődve a feszültséggel, mely körül vette őket, kezét a férfiéba csúsztatta, akinek ujjai finoman szorítottak rá az övére és hagyta, hogy a táncparkettre vezesse. Miután odaértek, nagyot nyelve helyezte karját kissé feszengve a férfi nyaka köré, miközben kis tenyere tökéletesen simult bele erős, mégis gyengéd tenyerébe, mialatt érezte, hogy Nate másik keze átöleli derekát. Gerince mentén bizsergés indult el, ahogy közelebb húzta magához a férfi, miközben arra gondolt, talán hibát követett el, amikor igent mondott. Bár akkor még úgy érezte, jól tette, hiszen szeretett volna legalább még egyszer szerelme karjába simulni, mielőtt örökre eltűnik az életéből, most azonban inkább attól tartott, hogy belekeverte magát egy sokkal veszélyesebb helyzetbe. Hogyan tudna józanul gondolkodni, és távolságtartó lenni, amikor Nate csípője minden egyes ringó mozdulatnál az övéhez préselődik, vagy amikor kellemes arcvizének illata az orrát csiklandozza. Széles, kidolgozott válla szinte hívogatta, hogy hajtsa rá fejét, és simuljon izmos testéhez olyan közel, hogy szívük egy ritmusra dobbanjon. Nagyot sóhajtva húzta ki magát, így erőltetve, hogy higgadt tudjon maradni, miközben igyekezett csak azt észben tartani, amit apja mondott neki az estély előtt. Nate-nek van valakije, mindegy, hogy a párja-e, vagy csak barátja, de az ágy közös, és ez éppen elég indok arra, hogy ne adja át magát az érzéseinek, ráadásul a férfi hamarosan elutazik.

-  Mindig ilyen görcsös vagy tánc közben? – hallotta meg Nate halk, suttogó hangját, és látnia sem kellett arcát ahhoz, hogy tudja, mosolyog. Lehelete megcirógatta fülét, mire mélyet sóhajtott, és ellazította izmait, melyek szinte azonnal belesimultak az ölelésbe, és hagyta, hogy a férfi vezesse.

- Ritkán táncolok – válaszolta halkan, mialatt lábuk ösztönösen vette fel a tánc lágy ritmusát és olyan összhangban mozogtak, mintha egymásnak teremtették volna testüket.

- Azt akarod mondani, hogy Steven nem visz el néha egy romantikus vacsorára, ahol a karjaiba simulva táncolhatnátok? – húzta fel kérdőn szemöldökét Nate, mire Victoria megrázta a fejét.

- Vinne, ha hagynám – felelte tömören, Nate pedig kissé eltávolodott tőle, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Az ilyen helyeket nem szereted vagy a társaságát? – kérdezte nagyot nyelve és mindennél fontosabb volt számára a válasz, mire a doktornő pár másodpercig mélyen a szemébe nézett, végül úgy döntött, őszintén felel a kérdésre.

- Semmi bajom a romantikus helyekkel – jött a burkolt felelet, ami azonban épp elég volt Nate-nek ahhoz, hogy megértse, mire lassan elmosolyodott és válasz nélkül húzta magához gyengéden az orvosnőt, aki ezúttal feszengés nélkül adta át magát a pillanatnak. A zene körbe ölelte őket, és lassan, észrevétlenül szűnt meg a külvilág a számára. Már nem volt Corinne, nem volt Steven, nem érdekelte a közelgő búcsú vagy az, hogy mi lesz másnap. Semmi más nem volt csak ő és Nate, ahogy szinte a föld felett lebegve ringtak a zene lágy, andalító dallamára. Olyannyira átadta magát a pillanatnak, hogy észre sem vette, egyre közelebb kerül a férfihoz, aki élvezettel, lehunyt szemmel hajtotta le fejét, és temette arcát a nő nyakába, miközben azt kívánta, bárcsak sosem érne véget ez a tánc. Teste reagált minden apró rezzenésre, amit a nő törékeny teste produkált. Érzett minden rezdülést, és csak nagy önuralommal tudta megőrizni hidegvérét, mely ezúttal felforrósodva száguldott ereiben. Mindennél jobban kívánta Victoria-t, és tudta, ez nem pusztán testi vágy. Szeretni akarta, de nem csak a testét, hanem a lelkét is. Az egész életét vele akarta leélni, megajándékozni azzal a feltétel nélküli szerelemmel, amit iránta érzett, és amit semmi nem tudott megölni benne. Sem a távolság, sem a csalódás, amit a hír okozott, hogy mással jegyezte el magát. Hajlandó lett volna mindent feladni érte, amit Bostonban elért, és ez csak erősebb lett, amikor érezte, hogy Victoria egyre közelebb húzódik hozzá. Orrába bekúszott a rózsaillat, tenyere minden sejtje érzékelte a doktornő izomzatának játékát, ahogy csípőjét ringatta a lágy ritmusra, feje pedig ösztönösen fordult oldalra. A selymes bőr csábítón hívogatta ajkát, hogy megízlelje, mire gondolkodás nélkül engedelmeskedett, és puhán belecsókolt a nő nyakába. Ajka épphogy csak érintette a kecses nyak ívét, és elégedetten hunyta le szemét, amikor látta, hogy a doktornő karja libabőrössé válik, de a következő pillanatban, Victoria kibontakozott az ölelésből, és zavartan nyúlt oda, ahol az imént még ajka érintette. A kék szemekben meglepettség csillogott, ő pedig, nagyot nyelve várta a reakciót. Victoria zavartan nedvesítette meg alsó ajkát, ami odavonzotta a férfi tekintetét, miközben észre sem vették, hogy ők az egyetlenek, akik nem táncolnak. Amikor a doktornő el akart menni, Nate a karjára fonta kezét, és megállásra késztette.

- Ugye nem akarsz megint elmenekülni? – kérdezte fojtott hangon, mire az orvosnő megrázta fejét.

- Csak… szükségem van egy kis friss levegőre – magyarázta remegő hangon, majd a választ meg sem várva faképnél hagyta az orvost, és meg sem állt a szálloda bálterméből nyíló erkélyig. Nate néhány másodpercig némán nézett utána, majd eltökélten mély levegőt vett és a nyomába eredt. Egyikük sem vette észre, hogy asztaluknál Steven és Corinne, akiket kettesben hagyott John egy üzleti partnere miatt, egy emberként figyelik őket, és mindkettőjük arcáról bosszúság volt leolvasható.

- Azt hiszem, mi itt feleslegesek vagyunk – jegyezte meg Steven sértetten, mire Corinne felnevetett, és nem zavartatva magát, átült a férfi melletti székre.

- Tudja, Mr. Arnetti… - fogott bele, de a szőke ifjú felemelt kézzel állította meg.

- Kérem! Csak Steven – mosolygott rá csábosan, mialatt pillantása lejjebb vándorolt a telt keblekre, melyek épphogy ki nem buggyantak a szűk ruha dekoltázsából.

- Steven – ismételte meg Corinne érzéki búgással a hangjában, mivel figyelmét nem kerülte el a pillantás. – Azt hiszem, van bennünk valami közös – vetette fel, és amikor érdeklődést látott megcsillanni a kék szemekben, folytatta – egyikünket sem az őszinte szerelem hozott ide ma este. Jól gondolom? – kérdezte vakmerőn, mire Steven meglepetten húzta fel szemöldökét, de nem szólt semmit, ő pedig lassan végig húzta kezét a férfi alkarján, aki nagyot nyelt a mozdulat hatására. – Ugyan már, mindkettőnknek megvan a maga célja ezzel az estével. Én orvosfeleség akarok lenni, maga meg az egyetlen tulajdonosa a Kincaid vállalatnak – tapintott rá ösztönösen a lényegre, Steven pedig egyre növekvő kíváncsisággal hallgatta.

- Mi a lényeg? – kérdezte óvatosan, mire a nő rejtélyesen elmosolyodott.

- Csupán az, hogy ne adja fel olyan könnyen – válaszolta magabiztosan. – Van egy olyan érzésem, hogy mi ketten jó csapatot tudnánk alkotni – nyúlt oda érzéki mozdulattal a férfi nyakához, és úgy igazította meg csokornyakkendőjét, hogy hozzáérhessen a bőréhez. Elégedetten állapította meg, hogy bár Nate-re hatástalan volt a vonzereje, vannak még férfiak, akiket egyetlen érintéssel is lázba tud hozni.

Várok rád 24. rész

 

24. rész

Victoria nyugtalanul álldogált gyerekkori otthonának halljában, miközben arra várt, hogy apja végre elkészüljön és elindulhassanak az estélyre. A legkisebb porcikája sem kívánta ezt a programot és nem csak azért, mert az üzletemberek világa, az ott folyó társalgás halálosan untatta. A tény, hogy Nate is ott lesz, ráadásul Corinne-nal, csak még inkább elvette a kedvét, de ezt mégsem mondhatta meg apjának. Helyette igyekezett jóképet vágni a dologhoz, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy élete szerelme, akit sosem tudott elfelejteni, és aki most is teljesen felkavarta lelki világát, egy másik nő oldalán jelenik majd meg. Éppen elhatározta, hogy amint letudta a kötelező egy órát, fáradtságra hivatkozva kimenti magát és hazamegy, amikor csengettek.

- Kinyitnád, kicsim? – kiabált ki a könyvtárszobából apja, mire szemöldökét ráncolva lépett az ajtóhoz. El sem tudta képzelni, ki lehet az, ezért kíváncsian tárta szélesre, de lesújtva nyomott el egy sóhajt, amikor Steven mosolygó arcával találta szemben magát.

- Szia Victoria – köszönt a férfi nyájas hangon, miközben mintegy mellékesen, jobb kezével elegáns mozdulattal simította oldalra szőke haját. Vékony, sportos testén kifogástalanul állt a szmoking, ahogy kihúzott tartással állt vele szemben, kék szeme pedig elismerő pillantással futott végig a doktornőn.

- Szia – nyögte kelletlenül az orvosnő, miközben fortyogni kezdett benne az indulat. Szinte biztos volt benne, hogy apja keze van a dologban, nyilván ő rendezte ide a férfit.

- Pontos vagy Steven, mint mindig – jelent meg gondolatainak tárgya a hallban, és kezét nyújtva, örömmel üdvözölte a fiatalembert, aki szívélyesen mosolyogva rázta meg azt.

- A világ minden kincséért sem hagytam volna ki, hogy Victoria-val töltsek el egy estét – villantotta tekintetét a doktornőre, mire Victoria lassan mély levegőt vett, és karon ragadta az apját.

- Beszélhetnénk egy percre? – szűrte fogai között visszafojtott indulattal, mire John bocsánatkérőn nézett az ifjúra, majd meglepetten emelkedett fel szemöldöke, amikor lánya egyenesen a könyvtárszobába húzta. – Mit keres itt Steven? – szegezte neki a kérdést azonnal, amint becsukódott mögöttük az ajtó, mire John ártatlan arccal nézett vissza rá.

- Az üzlettársam, természetes, hogy ő is ott lesz az estélyen – magyarázta nyugodtan, mire Victoria gyanakodva húzta össze szemét.

- Apa, ne nézz hülyének, légy szíves – kérte mélyet lélegezve, hogy meg tudja őrizni nyugalmát. – Biztos vagyok benne, hogy te hívtad ide! A szállodában is találkozhattunk volna! – szembesítette a tényekkel a férfit, mire az nagyot sóhajtott és bűnbánón mosolyodott el.

- Ne haragudj, kicsim – lépett oda hozzá, és engesztelőn simított végig karján. – Én csak lehetőséget láttam benne, hogy jobban megismerd – tette hozzá reményteli hangon, de Victoria lerázta magáról a kezét és mérgesen nézett vissza rá.

- Értsd már meg, hogy nem akarom megismerni! Nem akarok tőle semmit! – jelentette ki határozott, kemény hangon, de John türelmetlenül túrt bele hajába.

- Esélyt sem adsz neki! – vitatkozott elszántan, majd a választ meg sem várva folytatta – egyáltalán nem adsz esélyt senkinek! Azt hiszed, nem tudom az okát? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, majd együttérzőn nézett a lányára, aki rezzenéstelen arccal állta a tekintetét. – Nate Jamison az oka, ugye? – tapintott rá a lényegre, és amikor Victoria csak nagyot nyelt, halkan folytatta – megértem, hogy gyerekként sokat jelentett neked, de nem gondolod, hogy tovább kellene lépned? – javasolta lágy, szelíd hangon, mire a doktornő egy másodpercre lehunyta szemét, ő pedig tovább beszélt. – Steven remek ember, aki mindent meg tudna adni neked, amire csak szükséged van. Mindemellett én is biztonságban tudhatnám a cég jövőjét – duruzsolt meggyőzően, de Victoria-t a gondolattól is kirázta a hideg, hogy a férfi hozzáérjen, vagy úgy csókolja, ahogy Nate. El sem tudta képzelni, hogy ugyanazt érezné, mint, amikor szerelme karjába simult.

- Nem tudom, apa – sóhajtott fel tanácstalanul Victoria, mire John az álla alá nyúlt, így kényszerítve, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Egyetlen alkalom, Vicky – szólt közbe John lágyan. – Csak ennyit kérek. Ezen kívül, ne feledd a megállapodásunkat – emlékeztette lányát, mire az, összehúzta szemét.

- Azt, amit kifecsegtél Steven-nek a határozott kérésem ellenére? – pirított rá apjára, de az csak legyintett.

- Változtat a lényegen? – kérdezett vissza halványan mosolyogva, majd elkomolyodott, úgy folytatta – nézd, megértem, ha végül úgy döntesz, nem kérsz Steven-ből, de elvárom, hogy legalább az esélyt megadd a dolognak! – kérte határozottan, majd mielőtt a doktornő felelhetett volna, hozzá tette – ami Nate-et illeti, hamarosan úgyis elutazik, vissza Bostonban, a régi életéhez. Nem hinném, hogy hosszútávra tervezne Nelson-ban, azt pedig végképp nem, hogy kettőtök múltja ugyanolyan fontos neki, mint neked – húzta el száját szomorkásan, és szíve elnehezült, amikor meglátta átsuhanni a fájdalmat lánya arcán, de a legjobbat akarta neki, ezért végig kellett mondania, amit akart. Még akkor is, ha nem fedte a valóságot, hitt benne, hogy hosszú távon az ő érdekét fogja szolgálni. – Ő már egyértelműen tovább lépett, ezt mutatja az is, hogy bár csak pár napra jött Nelson-ba, mégsem egyedül – vetette fel végső érvként és elégedetten látta, hogy Victoria nagyot nyel. – Itt lenne az ideje, hogy végre előre nézz – tette hozzá sokatmondón, a doktornő pedig lenyelte a gombócot a torkából, úgy vett mély levegőt.

- Azt hiszem, igazad van – adta be derekát végül, és figyelmét elkerülte apjának boldog mosolya – tényleg az a legjobb, ha én is magam mögött hagyom a múltat. Rendben – sóhajtott megadón – belemegyek, hogy Steven legyen a kísérőm, de csak ma este! – emelte fel ujját figyelmeztetőn. – Ha később is úgy találom, hogy nincs bennünk semmi közös, békén hagysz ezzel, ugye? – kérdezte, de hangjából jól érezhető volt, milyen válaszra számít, mire John esküre emelte kezét.

- Megígérem! – egyezett bele, mert titkon azt remélte, az est végére Victoria is belátja majd, mi az érdeke.

 

A város legelegánsabb szállodájának báltermét vörös szőnyeggel takarták le, mely elnyelte a vendégek lépteinek zaját, a táncparkett azonban, mely központi helyet foglalt el a teremben, és amelyet fehér abrosszal letakart asztalok vettek körül, szinte hívogatta a párokat, hogy a kellemesen andalító élőzenére táncoljanak.  A vendégek között megtalálható volt az üzleti világ krémje, vállalat tulajdonosok, befektetők, jogászok, tőzsdeügynökök, de akadtak közöttük alapítványok képviselői is, hiszen ez az este éppen arról szólt, hogy a gazdag társadalmi körökből származók kipipálhassák az évi egy jócselekedetüket. Victoria feszengve hagyta, hogy Steven átkarolja a derekát és szmokingos férfiak között elvegyülő, estélyi ruhába öltözött nők mellett az asztalukhoz vezesse, miközben tekintete észrevétlenül futott körbe a teremben, Nate-et keresve.

- Parancsolj – húzott ki előzékenyen egy széket a számára Steven, mire bólintva megköszönte és helyet foglalt, igyekezve nem tudomást venni arról, hogy közben a férfi mintegy véletlenül simított végig derekán. – Gyönyörű vagy – suttogta a fülébe bensőségesen, olyan természetességgel, mintha egy pár lettek volna, mire John, akinek figyelmét nem kerülte el a mondat, elégedetten elmosolyodott, de amikor Victoria nem reagált, összeráncolta szemöldökét.

- Victoria! Mit kell ilyenkor mondani? – nézett figyelmeztetőn lányára, mire az rezzenéstelen arccal fordult Steven felé.

- Ne sugdoss a fülembe, zavar – válaszolta nyugodtan, mire Steven elvörösödött, John pedig levegő után kezdett kapkodni.

- Lányom! Az ég szerelmére! – rótta meg a doktornőt, de az nem is foglalkozott vele. Tekintete már az ajtót nézte, ahol éppen Nate lépett be a karjába csimpaszkodó, fesztelenül mosolygó Corinne társaságában. A nő ezúttal is a vörös színt választotta. Az estélyi ruha tökéletesen simult karcsú alakjára, és színben jól passzolt az erős sminkhez és vörös rúzshoz, amit magára kent. Dús, vörös fürtjeit kivasalta, és mint egy fátyol, úgy terült szét kecses vállain, Victoria azonban sokkal inkább Nate-et figyelte. Ahogy végignézett rajta, megint eszébe jutott első találkozásuk, amikor még nem tudta, kicsoda valójában, és rejtélyeségével, azzal, hogy nem árulta el a nevét, óhatatlanul azt az érzést keltette, mintha kém lenne. A fekete-fehér szmokingjában, csokornyakkendőjében, kihúzott testtartásával bárki elhitte volna róla, hogy Erzsébet királynő fedett ügynöke. Az összképet csak a homlokát fedő, fehér ragtapasz rontotta el, mely megint csak első közös találkozásukra emlékeztette Victoria-t. Sötét hajából ezúttal is homlokába hullott néhány tincs, zöldes-kék szemei pedig kutatón pásztázták körbe a termet, és a felismerés szikrája villant benne, amikor pillantása találkozott Victoria tekintetével. Az orvosnő meg sem hallotta, hogy Steven, miről beszél mellette, csak szíve örült dobolására tudott figyelni fülében, mely egyre hangosabb lett, amikor meglátta, hogy Nate határozott elszántsággal közeledik asztaluk felé.

- Jó estét – köszönt kimért udvariassággal, ahogy odaértek, mire John összepréselte ajkát, és bólintva vette tudomásul az üdvözlést. Steven tekintetében zavar tükröződött, fogalma sem volt, ki lehet az a férfi, aki megállt mellettük, de pillantása elismerőn futott végig annak kihívó ruhába bújt kísérőjén, mialatt Corinne gúnyosan húzta el száját Victoria felé.

- Jó estét! – köszönt vissza Steven, mialatt felállt, és kezét nyújtotta – azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást. Steven Arnetti vagyok – mutatkozott be, mire Nate elfogadta az üdvözlést, és erőteljesen szorította meg a vékony ujjakat, majd pillantása Victoria-ra esett és simogatón futott végig rajta. A kék, egyrészes, spagetti pántos estélyi ruha úgy követte teste áramvonalát, mintha rászabták volna, kihangsúlyozva telt kebleit és vékony derekát. A V-alakú kivágás akaratlanul is kiemelte selymes bőrét, kecses nyakát, melyre csak még jobban ráirányította a figyelmet hosszú, arany fülbevalója, és vállig érő haja, amelyet ezúttal laza kontyba kötött. A szoknya térd fölötti hossza rámutatott tökéletes lábaira, melyek a ruhához színben pontosan passzoló, körömcipőben végződtek. A tudat, hogy nő és Steven egy párt alkotnak, vagy hamarosan azzá válhatnak, égette a lelkét, de igyekezett elnyomni magában a féltékenységet. Mégsem tudta nem észrevenni, hogy miután a férfi helyet foglalt, birtokló mozdulattal helyezte a doktornő székének karfájára kezét, és mintegy véletlenül simított végig a meztelen vállakon.

- Dr. Nate Jamison – mutatkozott be ő is, kényszerítve magát, hogy elvonja tekintetét a képről – a hölgy pedig Corinne Hayes – mutatta be a nőt is, mire John arcán a felismerés suhant át.

- Csak nem Albert Hayes lánya? – kérdezte mosolyogva, mire Corinne büszkén húzta ki magát és bólintott. – Jól ismerem Albertet, nem is egyszer kötöttünk már üzletet, sőt, tagja voltam annak a bizottságnak, amelyik megválasztotta a Nemzetközi Orvosi Kamara elnökének – mesélte a férfi, miközben egyikük sem vette észre, hogy Nate és Victoria csak egymásra figyelnek.

- Ha nem bánják, csatlakoznánk az asztalukhoz – javasolta Nate hirtelen ötlettől vezérelve, mire néhány másodpercre csend támadt. – Tudják, nem igazán ismerünk mást ezen az estélyen – tette hozzá magyarázatképpen, miközben várakozón nézett a társaságra.

- Édesem, ne zavarjunk – vetette közbe Corinne nyafogva, mivel a legkevésbé sem szerette volna, ha választottja és az orvosnő több időt töltenének egymás közelében, mint, amennyit feltétlenül muszáj.

- Ó, nem zavarnak! – jelentette ki azonnal Steven, ragyogó mosolyt küldve Corinne felé, aki csábítón villantotta rá szemét, de karjaival továbbra is Nate-be kapaszkodott, aki azonban eltávolodott tőle, és gálánsan húzott ki egy széket, így helyet foglalhatott Steven-nel szemben, aki szemmel láthatólag egyáltalán nem bánta a dolgot, ő maga pedig a Victoria-val szemközti székre ült le, Victoria pedig lesújtva vette tudomásul, hogy az este szörnyűbb lesz, mint képzelte.

Várok rád 23. rész

 

23. rész

Victoria szemöldöke meglepetten emelkedett fel, amikor apja megállt mellettük. Ritkán látogatta meg a kórházban, pontosan azért, mert tudta, milyen elfoglalt, ezért most megijedt, hogy valami komoly baj lehet, amiért megjelent.

- Szervusz kicsim – hajolt oda hozzá John, és megpuszilta az arcát. – Próbáltalak telefonon elérni, de azt mondták a műtőben vagy, ezért inkább bejöttem – folytatta mosolyogva, de Victoria még mindig nem nyugodott meg teljesen.

- Valami baj van? – kérdezte aggodalmas hangon, mire a férfi mosolyogva ingatta meg fejét.

- Dehogy – nyugtatta meg lányát, és arcán látszott, jól esik neki az aggodalom, miközben fél szemmel a fiatal orvos felé nézett, aki továbbra is mellettük állt. Bár biztosra vette, hogy még sosem találkoztak azelőtt, valahonnan mégis ismerős volt neki az idegen. – Csak emlékeztetni akartalak a ma esti jótékonysági estre. Remélem, nem felejtetted el – húzta fel kérdőn a szemöldökét John, mire Victoria kelletlenül sóhajtott.

- Apa! Mondtam már, hogy nekem semmi keresnivalóm ott – nyögött fel, mert egy hosszú kórházi műszak után a legkevésbé sem vágyott rá, hogy puccba vágja magát, és számára vadidegen emberekre mosolyogjon.

- Miért ne lenne? – kérdezte értetlenül az öreg Kincaid. – Te is részvénytulajdonos vagy a vállalatban, furcsa lenne, ha nem volnál ott! Másfelől pedig – folytatta, még mielőtt lánya megint ellenkezhetett volna – ez jó alkalom lenne arra, hogy a kórház számára is előteremts egy kis pénzt – mosolyodott el ravaszkásan, majd tekintete ismét Nate-re tévedt, és észrevétlenül futott végig rajta. Az idegent jóképűnek találta, és abból, hogy orvosi köpenyt viselt, tudta, hogy tanult ember is. Kihúzott testtartása, komoly arca eleganciát sugallott, fogadni mert volna rá, hogy előkelő családból származhatott. Hirtelen ragyogó ötlete támadt. Ha Victoria nem hajlandó elfogadni Steven udvarlását, talán nem lenne ellenére egy fiatal orvos, akivel láthatóan meg is találta már a hangot, hiszen, amíg ideért hozzájuk, megfigyelhette, milyen meghitten beszélgetnek. – Segítene meggyőzni? – fordult kedélyesen az idegen felé, mire Nate nagyot nyelt. Az egyáltalán nem lepte meg, hogy John Kincaid nem ismerte meg, hiszen húsz éve látta utoljára, nem is ezért neheztelt rá szíve mélyén. Sokkal inkább azért, mert részben őt tartotta felelősnek azért, hogy az államokba kellett mennie, távol Victoria-tól. Eszével tudta, hogy hálásnak kellene lennie neki, amiért megteremtette a lehetőséget arra, hogy jó iskolában tanuljon, ahogy azt édesanyja is magyarázta, de szíve konokul kiállt amellett, hogy ha nem küldi el, Victoria már a felesége lenne.

- Sajnálom, én csak vendégorvos vagyok itt – hárította el a lehetőséget. – Fogalmam sincs, milyen jótékonysági estről van szó, így nem hinném, hogy jogom van beleszólni a beszélgetésbe.

- Vendégorvos? Valami különleges eset? – érdeklődött John, akinek egyre szimpatikusabb lett a fiatalember, és már szinte látta maga előtt, ahogy lányával egy párt alkotnak. Boldogan állapította meg, hogy nem is kellene túl nagy erőfeszítést tennie hozzá, hiszen nem lehetett nem észrevenni, hogy a fiatalok időnként egymásra pillantanak és csak úgy izzott körülöttük a levegő.

- Szívspecialista vagyok és egy bonyolult eset miatt kérték ki a szakvéleményemet – válaszolta Nate, mire John elismerőn bólintott.

- Nos, ha már itt van, esetleg Ön is csatlakozhatna hozzánk ma este! – invitálta meg szívélyesen Nate-t, majd sokatmondón nézett végig rajtuk. – Ha nincs kísérője, az sem probléma! Biztos vagyok benne, hogy Victoria szívesen…

- Apa! – szólt közbe a doktornő, még mielőtt az tovább folytathatta volna. – Nem hiszem, hogy Nate részt akarna venni egy unalmas estélyen, ahol csak üzletemberek lesznek! – hárította el a meghívást a férfi helyett, Nate pedig elnyomott egy mosolyt, és bár először el akarta utasítani az ajánlatot, most már egészen biztos volt benne, hogy ott a helye.

- Nate? – húzta fel szemöldökét John meglepetten, miközben lelki szemei előtt megjelent egy tizenkét éves fiúcska, zöldes-kék szemekkel, komisz mosollyal, tekintete pedig ismét elidőzött az előtte álló férfin. – Nate Jamison? – kérdezte hitetlenkedve, ahogy ráeszmélt, miért találta ismerősnek a vonásait, és amikor a férfi bólintott, ingatni kezdte a fejét. – Egek! Gyerekként láttalak utoljára… - köszörülte meg torkát az idős férfi, figyelmét pedig nem kerülte el a halvány mosoly, mely Victoria ajkán átfutott, ahogy Nate-re nézett. Már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy a fiatalok több időt töltsenek együtt, mint, amennyit feltétlenül muszáj, de késő volt visszakozni. – Ettől függetlenül, természetesen áll a meghívás – erőltette ki magából, mire Nate érdeklődve húzta fel szemöldökét.

- Mitől függetlenül? – kérdezett vissza enyhe éllel a hangjában. – Attól, hogy az anyám a házvezetőnője volt? – tette hozzá, mire John kényszeredetten felnevetett.

- Egyáltalán nem így értettem – húzta ki magát szinte sértetten, miközben Victoria oldalán megszólalt a csipogója, ő pedig lepillantott, hogy megnézze, honnan keresik.

- Muszáj telefonálnom – kért elnézést, majd megkerülve a pultot, felemelte a készüléket, John pedig Nate-re emelte átható, szigorú tekintetét.

- Sosem volt semmi bajom veled, fiam – szólalt meg békülékeny hangon, hiszen rájött, milyen bántó lehetett a megnyilvánulása.

- Egészen addig, amíg túlságosan kötődni nem kezdett hozzám Victoria, igaz? – tapintott rá a lényegre Nate, és amikor John értetlenül nézett vissza rá, örömtelen mosolyra húzta ajkát. – Ugyan már, Mr. Kincaid. Mindketten tudjuk, miért támogatta éveken át a tanulmányaimat az államokban!

- Szívességet tettem neked! – jelentette ki magabiztosan a férfi. – Nézz magadra! Orvos lettél! Nélkülem ez talán sosem sikerült volna!

- Az orvosit ösztöndíjjal végeztem el, mellette pedig dolgoztam is! – helyesbített Nate kemény hangon. – Ezt itt, Kanadában is megtehettem volna, Victoria mellett! – tette hozzá, majd a választ meg sem várva, folytatta – talán szívességet tett anyámnak, hogy jótékonykodott egy gyerekkel, de leginkább önmagának!

- Mégis, mire célzol ezzel? – kérdezte szemét összehúzva John, de Nate állta a pillantását.

- Miért nem Kanadában fizette a tanulmányaimat? – tette fel a kérdést a férfinak, aki rezzenéstelen arccal fogadta, ő pedig meg is válaszolta – távol akart tudni Victoria-tól, olyan messze, amennyire csak lehet! Amikor pedig rájött, hogy levelezünk egymással, és nem sikerült tönkretennie azt, ami kettőnk között volt, eljegyezte egy üzletemberrel! – vádolta meg az idős Kincaid-et, mert szinte biztos volt benne, hogy a hirtelen jött jegyességben vastagon benne volt a keze, de a férfi értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Te meg, miről zagyválsz itt össze-vissza? – kérdezte mérgesen, majd folytatta – semmiféle jegyességről nem tudok, de ha Steven-re gondolsz, nem tévedsz sokat! – tette hozzá, hiszen azt hitte, a férfi az üzlettársára gondol. – Hamarosan el fogja venni a lányomat, és nem hagyom, hogy ezt megakadályozd! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, Nate pedig zavartan nézett vissza rá. Eddig úgy tudta, hogy Steven és Victoria között nincs semmi. Ebben megerősítette Amy, és az is, ahogy hallotta előző nap a doktornőt a férfival telefonálni. Hiszen a saját fülével volt tanúja annak, hogy hagyta egyedül várakozni egy étteremben, és azt mondta, fogalmam sem volt róla. Ez nem éppen egy szerelmes menyasszonyra vallott, így most teljesen összezavarodott.

- Nem hinném, hogy a maga elképzelése egyezne Victoria akaratával – jegyezte meg gyanakodva, mire az öreg Kincaid megvonta vállait.

- Egyelőre! – vágta oda magabiztosan. – De csak idő kérdése! Szépen alakulnak köztük a dolgok, és nem akarom, hogy belerondíts a képbe! Steven jó családból való, kiváló üzletember, aki tökéletes választás Victoria számára. Mindent megadhat neki, amire szüksége lehet – ragaszkodott álláspontjához, mert elképzelni sem merte, mit szólnának üzleti partnerei, ha rájönnének, hogy egyetlen lányát a házvezetőnőjének fia vette feleségül.

- Én is meg tudnék adni neki mindent! Nyolc éves korom óta szeretem a lányát, Mr. Kincaid! – vallotta be szenvedélyes hangon, ami meglepte a férfit, mert döbbenten meredt az előtte álló fiatal orvosra, aki tovább beszélt. – Jobban ismerem, mint bárki ezen a világon! Tudom, hogy amikor szomorú, egyedül akar lenni, mert nem akarja, hogy bárki sírni lássa! Tudom, hogy amikor mosolyog, egy kis gödröcske jelenik meg az arca jobb felén, amikor nevet csillog a szeme, amikor pedig dühös, villámok cikáznak benne! Tudom, hogy utálja a sós kekszet, és imádja a tejcsokit! A kedvenc színe a barack, a kedvenc virága pedig a liliom! Tudom, hogy sokat jelent neki a munkája, és azt is, hogy… - akadt el egy pillanatra, majd végül mégis folytatta – hogy hisz a szerelemben, és anélkül sosem menne férjhez! – sorolta szinte egy levegővel Nate, bár maga sem tudta, miért harcol, amikor minden jel arra mutatott, hogy Victoria nem kér ebből a feltétlen szeretetből. – Szerettem, amikor kislány volt, szerettem, amikor több ezer mérföld választott el tőle, és szeretem most is! Én vagyok számára a legjobb, mert senki nem fogja úgy szeretni, ahogy én! – ért mondandója végére, mire John Kincaid másodpercekig csak némán nézett rá. Mélyet sóhajtva emésztette a hallottakat, miközben tekintete lassan futott végig a fájdalmas arcon. Nate szemében szomorúság és keserűség vibrált, ajkát összeszorította, John pedig szinte megsajnálta a fiatal férfit.

- Nézd fiam – vett mély levegőt, hogy elmagyarázza a helyzetet. – Nem kétlem, hogy szereted a lányomat – fogott bele halkan, nyugodt hangon. – Azt sem kétlem, hogy jó ember vagy, és mint a mellékelt ábra mutatja, igen sokra vitted – mutatott végig a fehér köpenyen és műtős ruhán. – De próbálj megérteni engem is – simított végig gondterhelten a homlokán. – A lányom a legfontosabb dolog az életemben, és a legjobbat akarom neki!

- Én vagyok a legjobb – ismételte meg halk, csüggedt hangon Nate, de John megrázta a fejét.

- Ezt te nem értheted – nézett bele mélyen az orvos szemébe. – A mi világunkban vannak bizonyos elvárások. Az én társadalmi pozíciómban nem engedhetem meg magamnak, hogy Victoria egy házvezetőnő fiához menjen feleségül – tette hozzá szinte szégyenkezve, és amikor Nate tiltakozni akart, felemelt kézzel fojtotta belé a szót. – Belátom, hogy már nem vagy az a komisz kölyök, mint régen. Felnőttél, megkomolyodtál és elismerésre méltó sikereket értél el, de… - akadt el egy másodpercre, majd nagyot sóhajtott, és sajnálkozva folytatta – de akkor is csak Theresa fia vagy, érted? – húzta fel szemöldökét, remélve, hogy a férfi megértette, amit mondani akart neki. Nate már szóra nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor Victoria jelent meg mellettük, és gyanakodva nézett végig a két, szívének kedves férfin.

- Minden rendben? – kérdezte nyugtalanul, mire John mosolyt varázsolt az arcára.

- Persze, kicsim – válaszolta könnyed hangon, majd Nate felé fordult. – Akkor, azt hiszem, mindent megbeszéltünk – jegyezte meg sokatmondón, így utalva arra, hogy hagyja békén a lányát, de Nate kihúzta magát, és büszke tekintettel nézett az idős férfira.

- Hogyne! – bólintott, és amikor az megkönnyebbülten elmosolyodott, folytatta – este találkozunk a bálon! – jelentette ki, és elégedetten látta, hogy Kincaid szeme összeszűkül. – A kísérő miatt nem kell aggódnia! Bár szívesen fogadtam volna, ha Victoria-val mehetek, egy kedves ismerősöm biztosan hajlandó lesz velem jönni – tette hozzá, a doktornő pedig nagyot nyelve vette tudomásul, hogy minden bizonnyal Corinne-ra gondol.

- Rendben – szűrte fogai között John a választ, majd lányához intézte további szavait. – Menjünk együtt az estélyre – javasolta, mialatt fejében már egy új terv körvonalazódott, mire Victoria bólintott.

- Jól van, hatra ott leszek – egyezett bele nem túl lelkesen, mire John megpuszilta arcát, majd távozott. – Corinne-nal jössz? – kérdezte csak úgy mellékesen, de Nate kihallotta hangjából a szomorúságot, mire bólintott, és fürkészőn nézett a nőre.

- Zavar? – kérdezett vissza reménykedve, de Victoria felszegte állát és megvonta kecses vállait.

- Nem különösebben – hazudta szemrebbenés nélkül, majd a választ meg sem várva, faképnél hagyta a férfit, aki mosolyogva nézett utána. Elég jól ismerte a doktornőt ahhoz, hogy tudja, igenis zavarja Corinne, és az, hogy esetleg része az életének, hiszen nem egyszer látta ezt az arckifejezést gyerekkorukban. Azzal a tudattal, hogy talán még sincs minden veszve, elégedetten indult el a kórtermek felé, miközben azon tanakodott, hogyan érje el az este folyamán, hogy Victoria beszéljen vele kettőjükről.

Várok rád 22. rész

 

22. rész

Nate tekintete simogatón futott végig a doktornő karcsú alakján, melyet ezúttal sötét farmernadrág és kockás ing fedett a hófehér köpeny alatt. Haját kivételesen copfba kötötte, ami kislányos bájt kölcsönzött gyönyörű arcának, de egyáltalán nem tette kevésbé vonzóvá a számára. Pillantása elidőzött néhány másodpercig a telt ajkakon, de amikor elemi erővel tört rá a csók emléke, az, hogy milyen puha és érzéki volt a nő ajka, nagyot nyelt és inkább a kék szemekre koncentrált, melyből ugyanazt a zavart tudta kiolvasni, amit ő is érzett.

- Szép, ugye? – jutottak el füléig Tommy suttogó szavai, mire elszakította tekintetét az orvosnőről és mosolyt erőltetve magára fordult a fiúcska felé, aki csodálattal nézett Victoria-ra.

- Igen – bólintott egyetértőn. – Nagyon – tette hozzá, mire Tommy komolyan bólintott.

- Nekem is tetszik – súgta meg olyan képpel, mintha legnagyobb titkát árulta volna el, majd miközben az orvosnő a szobában fekvő másik kis beteg, egy kislány mellé lépett, és váltott néhány szót annak édesanyjával, folytatta – ha nagy leszek, feleségül fogom venni – jelentette ki eltökélten, Nate pedig halkan felnevetett.

- Mi lesz akkor, ha más kérője is akad? – vonta fel szemöldökét kíváncsian, mire Tommy gyanakodva nézett fel rá.

- Miért? Te is el akarod venni? – tapintott rá gyermeki ösztönnel az igazságra, ahogy fejében összerakta, hogy az orvos is szépnek találta a doktornőt.

- Talán – adott kitérő választ Nate somolyogva, mire a fiúcska alsó ajkát rágcsálva kezdett elmélyülten gondolkodni.

- Akkor hagyjuk, hogy ő válasszon – jelentette ki mindenfajta sértettség nélkül a hangjában, és arcán látszott, volna még mondanivalója, de elhallgatott, amikor Victoria odalépett az ágya mellé.

- Szia Tommy! – simogatta meg a szőke fürtöket kedvesen a doktornő, mire Nate elnyomott egy mosolyt, ahogy meglátta, hogy a kisfiú fülig vörösödik. – Hogy vagy? – kérdezte érdeklődve, mialatt csakúgy, mint korábban Nate, ő is leemelte az ágy elejére akasztott lázlapot, és gyorsan átfutotta tekintetével.

- Jól – vágta rá Tommy, majd azonnal folytatta – a doktor bácsi szerint, nemsokára hazamehetek – újságolta vidáman, mire Victoria rámosolygott és egyetértőn bólintva helyezte vissza az adatlapot.

- Magam is így vélem – helyeselt könnyedén, mialatt igyekezett kerülni, hogy Nate-re kelljen néznie, akinek tekintetét végig magán érezte. – Az eredmények biztatóak, nem maradt semmi szövődmény az asztmaroham után – intézte most szavait az édesanya felé, aki megkönnyebbülten mosolyodott el, ő pedig ismét Tommy felé fordult. – Mesélj valamit, amíg meghallgatom a mellkasodat – kérte lágy hangon, mialatt felhúzta a fiú pólóját, és fülébe akasztotta sztetoszkópját. Tisztában volt vele, hogy Nate már megvizsgálta a gyereket, de Tommy az ő betege volt, és fontosnak tartotta, hogy saját szemével, fülével is meggyőződjön róla, minden rendben van. – Mit fogsz csinálni, ha otthon leszel? – adott támpontot a gyereknek, mire az felsóhajtott, ami éppen kapóra jött a doktornőnek, hogy hallja, van-e bármilyen zörej, vagy oda nem illő hang a tüdőnél.

- Nem tudom – rántotta meg vékonyka vállait tanácstalanul, majd összeráncolta szőke szemöldökét, úgy nézett kék szemével az orvosnőre. – Szerinted, én aranyos vagyok? – jött a váratlan kérdés, mire Mrs. Rupert lehunyta szemét egy másodpercre.

- Tommy! – intette meg fiát kedves szigorral a hangjában, de Victoria csak mosolyogva fogadta a kérdést.

- Igen –vágta rá határozottan a doktornő, de a fiúnak nem volt ennyi elég, mert amíg az orvosnő lehúzta a pólót kis pocakján, előrébb hajolt és komolyan nézett a szemébe.

- A doktor bácsi is aranyos? – húzta össze szemét és arcán látszott, mennyire fontos neki a válasz, mire Victoria először megdöbbent, majd kényszeredetten Nate-re emelte tekintetét, aki némán figyelte a jelenetet, de pillantását egy percre sem vette le az orvosnőről.

- Nos… igen. Azt hiszem – köszörülte meg torkát zavartan Victoria, Tommy pedig elgondolkodva bólogatott.

- Melyikünk aranyosabb? – faggatózott tovább, mire édesanyja lemondón felsóhajtott.

- Tommy, az ég szerelmére! – simított végig kínosan homlokán, de a gyerek rá sem hederített, csak kitartóan nézett a doktornőre, aki nem tudta megállni mosolygás nélkül.

- Természetesen, te! – felelt, mialatt szeretetteljesen borzolta össze a szőke fürtöket a kis koponya tetején, Tommy pedig földöntúli mosollyal jutalmazta a választ, majd Nate felé fordult.

- Azt hiszem, engem választott – jelentette ki komolyan Nate-nek, aki látszólag letörten vette tudomásul a vereséget. A világért sem akarta megfosztani a gyereket az álmától, ezért közelebb lépett hozzá és kezet nyújtott.

- Kétségtelen – válaszolta nyugodtan, Victoria pedig értetlenül nézett egyikről a másikra. Fogalma sem volt, minek volt önkéntelenül a részese, de az oldalán megszólaló csipogó megakadályozta benne, hogy kiderítse.

- Sajnos, mennem kell – kért elnézést, majd miután az édesanya bólintva vette tudomásul, elhagyta a szobát, Nate pedig némán függesztette szemét az ajtóra, ahol eltűnt. Minden vágya volt, hogy beszélhessen vele az előző nap történtekről, de a nő láthatólag egyáltalán nem akart foglalkozni ezzel.

- Most szomorú vagy? – ütötte meg fülét Tommy együttérző hangja, melyből őszinte sajnálat csendült ki, mire lassan bólintott.

- Egy kicsit – válaszolta, noha szomorúságának oka nem az volt, hogy a doktornő aranyosabbnak találta Tommy-t, mint őt.

- Ha akarod, neked adom – jött az önzetlen ajánlat a kisfiú részéről, mire Nate meghatottan mosolygott rá.

- De ő téged választott – emlékeztette a gyereket, Tommy pedig néhány másodpercig elgondolkodott azon, amit hallott, aztán megvonta a vállát.

- Szerintem, csak azért vagyok aranyosabb, mert kicsi vagyok – állapította meg okosan, majd folytatta – Meg aztán úgyis megígértem már Julie-nak, hogy őt veszem el. Nem akarom megszegni a szavam – tette hozzá felnőttes komolysággal, az orvos pedig leguggolt az ágy mellé, így arcuk egy magasságba került.

- Ha megígérted, akkor ne hagyd, hogy bármi eltántorítson, Tommy! – simogatta meg a fiú fejét, majd felállt, és elköszönt tőlük, aztán ő is elhagyta a kórtermet.

 

A délelőtt folyamán Nate és Victoria alig találkoztak egymással, beszélgetni pedig egyáltalán nem volt lehetőségük a rengeteg munka miatt. Az idő már jócskán délutánba fordult, amikor Tommy szobája után, újra kettesben lehettek, a műtőelőkészítőben, Mr. Harper operációja előtt. Egymás mellett állva, néma összhangban végezték a bemosakodást, miközben Nate észrevétlenül futtatta végig pillantását a tükörben Victoria arcán. Egy percig eljátszott a gondolattal, hogy felhozza a csókot, és azt, milyen érzéseket keltett életre benne, aztán elvetette az ötletet. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas egy ilyen beszélgetésre. Miután leöblítette kezét, gyorsan szárazra törölte, aztán mindkét karját felemelve indult el a műtő felé.

- Bent várlak – szólt oda a nőnek, aki csak némán bólintott, amikor azonban egyedül maradt, lassan engedte ki tüdejéből a levegőt. Kész örökkévalóságnak tűnt, mire Nate végzett, ő pedig még soha ilyen hosszan és alaposan nem mosta meg kezét operáció előtt. Már reggel, amikor felkelt is tisztában volt vele, hogy nehéz napoknak néz elébe a csók miatt, de azt ő sem gondolta, hogy valahányszor meglátja a férfit, feléled benne a vágy, hogy ismét a karjaiba simuljon. Szinte számolta vissza a perceket és az órákat, amikor Nate végre elutazik, és ő visszakapja nyugodt, ám annál magányosabb életét. Azzal biztatta magát, hogy a mai műtét után már nem lesz oka Nate-nek, hogy maradjon, másnap elutazik, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A fájdalmat, mely eluralkodott szívében erre a gondolatra, igyekezett távol tartani magától, hiszen semmi értelme nem volt abban reménykedni, hogy Nate hirtelen rájön, szerelmes belé, és sutba dobva addigi életét, itt marad Nelson-ban. Erőt véve magán, szárazra törölte kezét, aztán ő is belépett a műtőbe, ahol a teljes csapat készenlétben várta, hogy hozzáfoghassanak a pacemaker beültetéséhez. Az elkövetkező órákban Nate teljes mértékben a munkára koncentrált, Victoria pedig ugyanúgy lenyűgözve figyelte minden mozdulatát, mint a katéteres vizsgálat alkalmával. A fiatal orvos kezei magabiztosan dolgoztak, semmi jelét nem mutatta bizonytalanságnak, a csapat többi tagja pedig néma egyetértésben segítette a munkáját. Látszott, hogy hosszú évek rutinja van mozdulataik mögött, és amikor végeztek, egy emberként, elégedetten mosolyodtak el a maszk alatt. Nate a továbbiakban átadta a segédorvosnak a feladatokat, ő pedig Victoria-val a nyomában elhagyta a műtőt. Miután megszabadultak a steril védőruhától, mindketten a zöld műtős ruhára kapták fel köpenyüket, úgy léptek ki a helyiségből a folyosóra.

- Mit gondolsz, jók az esélyei? – törte meg a csendet Victoria, mire Nate elgondolkodva bólintott.

- A pacemaker megoldotta a ritmuszavart, de a megvastagodott szívizom még okozhat problémákat – válaszolta, mialatt végig mentek a folyosón, és megálltak a nővérpult mellett, amely most éppen üres volt. – Eredetileg azt terveztem, hogy holnap elutazom, de talán jobb lenne, ha maradnék még néhány napot. Nem szívesen hagynám felügyelet nélkül Mr. Harpert – tette hozzá Nate, mire Victoria szíve a torkába ugrott.

- Nem bízol bennünk, hogy gondját tudjuk viselni? – kérdezte, mert még a gondolata is megrémítette, hogy még tovább kelljen elviselnie a férfi közelségét, mire Nate gyanakvón nézett vissza rá.

- Ennyire szörnyű a lehetősége annak, hogy maradok még néhány napot és találkoznod kell velem? – kérdezett vissza válasz helyett, ami egyértelművé tette a nő számára, hogy pontosan tudja, mi játszódik le benne, mire Victoria nem válaszolt, ő pedig közelebb lépett hozzá, úgy folytatta – mitől félsz ennyire? Hogy megismétlődik, ami tegnap történt?

- Nem félek – jelentette ki nem túl magabiztosan, amit a férfi is észrevett, és kétkedve húzta fel szemöldökét.

- Valóban? Akkor nyilván csak véletlenül kerültél egész nap ugye? – kérdezte érdeklődve, de arcán látszott, pontosan tudja a választ. – Semmi köze nem volt ahhoz, hogy megcsókoltuk egymást a pihenőszobában.

- Rengeteg dolgom volt ma – hárította el a feltételezést egyetlen mondattal. – A csók pedig tévedés volt, és amíg nem beszéltél róla, eszembe sem jutott! – hazudta szemrebbenés nélkül, de Nate lassan ingatni kezdte a fejét, miközben egészen közel lépett hozzá, és felemelve kezét, finoman tűrt el egy tincset a nő füle mögé, mely kiszabadult a hajgumi fogságából. Figyelmét nem kerülte el, hogy Victoria nagyot nyel, ahogy mintegy véletlenül, végig húzta ujjbegyét nyaka vonalán.

- Én folyton csak a csókra gondolok – vallotta be olyan halkan, hogy csak a doktornő értse szavait, mialatt pillantását a nőébe fúrta. – És arra, hogy újra meg akarom tenni. Valahányszor a közelemben vagy.

- Pontosan ezért lenne jobb, ha inkább elutaznál, és ránk bíznád Mr. Harper további kezelését – találta meg hangját Victoria, de Nate megrázta fejét.

- Egyszer már hagytam, hogy ellökj magadtól – szólalt meg nagyot nyelve – még egyszer nem fog megtörténni – jelentette ki határozottan, Victoria pedig értetlenül ráncolta össze szemöldökét. Nem értette, mire céloz a férfi, végül belenyugodott, hogy bizonyára a parkolóban történtekre gondol. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor váratlan látogató jelent meg mellettük.