Vonzások hálójában 32. rész

32. rész

Castle kiegyenesedve, feszült testtartással figyelte, ahogy Vicram, kezében egy dossziéval, beljebb sétál az irodába, és figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi arcán kínos feszengés tükröződött, ahogy Kate-re, majd az íróra pillantott. Tisztában volt vele, azok után, amit megtudott feleségétől, hogy a Loksat ügy miatt jött az irodába, és most már csak arra volt kíváncsi, Kate hogyan reagál az érkezésére. Hinni akarta, hogy ezt a dolgot lerendezték egymás között, hogy Kate elfogadta, hogy segíteni akar neki a nyomozásban, és az, amikor megjelent a lakásában, nemcsak fellángolás volt. Éppen itt tartott gondolatban, amikor a következő pillanatban, Kate hangja hatolt el tudatáig.

-          Castle, megmondtam, hogy semmi keresnivalód nincs itt! Időt kértem tőled, és abba nem tartozik bele, hogy besurransz az irodába, amikor dolgozok, és kínos helyzetbe hozol! – pattant fel a székből dühösen Kate, és szembe helyezkedve vele, farkasszemet nézett a döbbent kék szemekkel. Castle teljesen összezavarodott, miközben Beckett arcán kereste bármi jelét annak, hogy csak tréfálkozik, de a nő a következő másodpercben elfordult tőle, és Vicram-hoz intézte szavait – maga pedig, legközelebb kopogjon! – pirított rá a férfira, aki szégyenkezve hajtotta le fejét.

-          Elnézést, kapitány. Csak szerettem volna négyszemközt beszélni magával – válaszolta a bocsánatkérés közepette – de látom, alkalmatlan időpontban jöttem – hátrált volna kifelé a helyiségből, de Beckett hangja megállította.

-          Dehogy, a legjobbkor! Mr. Castle éppen távozni készül – nézett rá férjére sokatmondó pillantással, aki meggyötörten és letaglózva állt még mindig széke mellett. Fogalma sem volt, mit kezdjen a helyzettel. Néhány perccel korábban még határozottan érezte, hogy feleségének jól esik a finom kényeztetés, pár órával korábban pedig, a zuhany alatt még szenvedélyesen szerették egymást, most pedig, elzavarja az irodából, hogy egy olyan nyomozásról beszélgessen Vicram-mal, amiről megegyeztek, hogy közösen folytatják tovább. Végül maradék büszkeségét összeszedve, bólintott.

-          Pontosan. Éppen menni készültem! – jelentette ki sértett hangon, de amikor távozni akart, Kate hangja megállította.

-          Ha mindenáron bele akarod ütni az orrod a maffia gyilkosságba, várd meg a fiúkat a pihenőben! – közölte látszólag szenvtelen hangon, de tekintetében lágy fény csillant, és valami más is, amit Castle nem tudott, mire vélni. Noha, néhány tized másodperccel korábban még elhatározta, hogy hazáig meg sem áll, és maga mögött hagy mindent, ami feleségével, vagy a 12. kapitánysággal kapcsolatos, most elbizonytalanodott. Először automatikusan vissza akarta utasítani az ajánlatot, de belenézve a bizalmat sugárzó zöldes-barna szemekbe, meggondolta magát.

-          Rendben. Talán a fiúk kedvesebbek lesznek hozzám, mint a feleségem – szúrta oda búcsúzóul, és figyelmét nem kerülte el a fájdalmas rezzenés, ami neje arcán keresztül suhant. Amikor kiment, Kate várakozón összpontosította minden figyelmét Vicram-ra.

-          Talált valamit? – kérdezte kissé türelmetlenebbül a kelleténél, mire a férfi kinyitotta a dossziét, és közelebb sétált hozzá, átnyújtva neki, mialatt helyet foglalt az egyik, íróasztal előtt álló székben.

-          Látom, jól sikerült a vacsora – jegyezte meg kissé ironikusan, mire Kate összeszűkülő szemekkel nézett vissza rá.

-          Nem mintha köze lenne hozzá, de köztem és a férjem között minden változatlan - jelentette ki, majd folytatta – és most hálás lennék, ha arra tudnánk végre koncentrálni, amiért jött – fűzte hozzá, majd minden figyelmét a kezében lévő dossziénak szentelte.

Castle tanácstalanul járkált fel és alá a pihenőben, miközben értelmet próbált találni arra, ami történt. Úgy tűnt azonban, hogy hiába minden írói fantáziája, és hiába ismerte már több mint hét éve a feleségét, még mindig tudott neki megfejthetetlen rejtélyekkel szolgálni. Akárcsak gondolatai, úgy csapongtak érzelmei is. Az egyik pillanatban sértettnek és becsapottnak érezte magát a történtek miatt, főként azután, amit átéltek egymás karjaiban előző éjszaka, a következő másodpercben viszont, megjelent előtte Kate tekintete, a benne rejtőző bizalom, és szerelem, ami elég volt hozzá, hogy teljesen összezavarodjon. A tény, hogy Kate nem engedte, hogy hazamenjen, hanem burkoltan a pihenőbe küldte várakozni, azt jelentette számára, hogy mondani akar neki valamit a nő, a kérdés azonban már csak az volt, akarja-e ő ezt a magyarázatot hallani. Rettegett attól, hogy felesége megint időt kér majd, megint elmondja, hogy szereti ugyan, de ki kell zárnia az életéből azért, hogy megvédje. Éppen elhatározta, hogy akkor sem fogja elhagyni, és ha kell, saját szakállára fog nyomozni, amikor nyílt a pihenő ajtaja, és gondolatainak tárgya jött be rajta. Amikor közelebb akart lépni, Castle kissé eltávolodott tőle, és inkább a kávéfőzéssel kötötte le magát, hogy ne kelljen feleségére néznie.

-          Reméltem, hogy itt leszel – hallotta meg Kate halk hangját, de nem fordult hátra, úgy válaszolt.

-          Valamiért úgy éreztem, azt szeretnéd, hogy itt várakozzak – felelte látszólag nyugodt hangon, mire Kate bólintott, és közelebb lépett. Megelégelve, hogy csak az író hátát látja, megfogta a karját, és határozott mozdulattal maga felé fordította. Nem tévedett, a kék szemekben csalódottság, és szomorúság csillogott.

-          Sajnálom, ami az irodában történt – kezdett bele a magyarázatba Kate – el kellett volna mondanom, hogy a tegnap éjszaka…

-          Kate! Ha azt akarod mondani, hogy a tegnap éjszaka csodálatos volt, de nem ismétlődhet meg újra, amíg le nem zárod a Loksat ügyet, mert így tudsz csak megvédeni, akkor… - fogott volna bele Castle sértetten, de Kate ajkát az ajkára tapasztva szakította félbe. A csók egyszerre volt meglepő és bizsergető, Castle pedig, döbbenten csókolt vissza. Amikor elváltak ajkaik, Kate homlokát a férfiéhoz érintve szólalt meg.

-          Nem derülhet ki – fejezte be megkezdett mondatát, miközben, végig simított szerelme arcán – veled akarok lenni, és veled akarok nyomozni. Együtt, ahogy megbeszéltük. De amíg a Loksat ügy nincs lezárva, nem derülhet ki, hogy ismét veled vagyok - magyarázta magabiztosan a nő, miközben Castle érezte, hogy mázsás kő gördül le a szívéről. A tudat, hogy az egész csak egy színészi játék volt Beckett részéről, hogy ne derüljön ki, ami köztük van, felszabadította az aggodalom súlyos terhe alól, és most már ösztönösen fonta kezeit felesége dereka köré.

-          Értem, titokban kell tartani. Vicram előtt is? – kérdezte kissé zavartan, hiszen eddig azt hitte, benne maximálisan megbízik a nő – azt gondoltam, a bizalmadat élvezi.

-          Ha valamit megtanultam az anyám gyilkosa utáni hajszából, és a washingtoni munkából, akkor az, az, hogy milyen kevés emberben bízhatok. Benned bízok, Rick, és azt szeretném, ha te is bíznál bennem, amikor azt mondom, soha többé nem fogok hazudni neked – jelentette ki elszántan, így egyértelművé téve, hogy látta a férfin, mennyire megbántotta, és hogy komolyan vette az irodai jelenetet – mondanom kellett volna, hogy titokban kell tartanunk, de Marcela kihallgatása, aztán a robbanás… teljesen kiment a fejemből… - magyarázkodott elmélyülten, és ezúttal Castle ajka fojtotta belé a szót. A keskeny, érzéki ajkak gyengéd puhasággal simultak az övére, és amikor elváltak tőle, szerelmesen összemosolyogtak.

-          Gondolom, az elkövetkező időkben az ilyen lopott csókokat is el kell felejtenünk, ugye? – kérdezte kissé szomorkás mosollyal az író, mire Kate bólintott.

-          Sajnálatos módon, igen. A fiúk ugyan tudnak a Loksat-ről… - felelte volna, de Castle döbbenten szakította félbe.

-          A fiúk tudják?! Őket beavattad, engem pedig, nem?! – kérte ki magának duzzogva, mire Beckett megrázta a fejét.

-          Nem avattam be őket semmibe! Maguktól jöttek rá – válaszolta csak úgy, mellékesen, mire Castle még inkább elborzadt.

-          Úgy érted, ők rájöttek valamire, amire én nem?! Ez képtelenség! Mégis, milyen nyomon indulhattak el… - tette fel magának a kérdést, miközben Kate átvette a kávéfőzést, és kissé eltávolodva, forgatta meg szemét – várj csak, tudom már! Biztosan véletlenül hagytál az asztalodon egy mappát, amire fel volt írva, hogy Loksat…

-          Nem, nem hagytam elől semmilyen anyagot – zárta ki az első feltételezést Kate nyugodt hangon, mire Castle összehúzott szemmel keresett újabb magyarázatot arra, hogyan lehetséges az, hogy a fiúk hamarabb rájöttek valamire, amire ő nem.

-          Akkor Espo leitatta Vicram-ot, ő pedig, elköpött mindent… vagy… kihallgattak egy telefonbeszélgetést… esetleg… - sorolta a lehetőségeket egyre izgatottabb hangon, remélve, hogy az egyikre azt mondja a nő, igen, így történt, de Kate csak megrázta a fejét, és miközben két csészébe töltötte a fekete nedűt, megszólalt.

-          Castle, csillapodj! Teljesen mindegy, hogyan jöttek rá! A lényeg, hogy a fiúk előtt is titokban kell tartani, hogy kibékültünk. Egy titok csak addig titok, amíg kevesen tudnak róla – magyarázta türelmesen a nő, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Ha a Loksat-re rájöttek, mennyi a valószínűsége, hogy az nem derül ki számukra, hogy ismét egy pár vagyunk? – vetette fel kétkedését, mire Kate elmosolyogta magát.

-          Egyszerű. Ryan túl tapintatos, hogy bármit szóvá tegyen, vagy kifecsegjen, amit észrevesz. Javi… nos, ő nem az empátiájáról híres. Valahogy nincs hozzá érzéke, hogy feltűnjön neki a két ember közötti… hogy is mondjam, kapcsolat változása… - válogatta meg szavait Kate, mire Castle réveteg arckifejezéssel nézett ki a pihenő ablakán.

-          Igen, igazad van. Még élénken él az emlékezetemben, milyen érzéketlenül tudott belegyalogolni a legszebb pillanatainkba – jegyezte meg elhúzott szájjal, ahogy felrémlett neki a sok közül az a délután, amikor megismerkedésük óta először hajolt hozzá olyan közel a nyomozónő, hogy neki orrába kúszott a cseresznye illat, mely azóta is kellemes borzongást vált ki belőle, és amikor egymásra néztek, először fedezett fel érdeklődést a zöldes-barna szemekben, mely nem az ügynek, sokkal inkább neki szólt, a pillanat varázsa pedig, Javi belépőjével illant tova.

-          Látod? A mi titkunk marad – kacsintott rá Kate, és éppen folytatni akarta, amikor hirtelen kiáltások jutottak el a pihenőig.

Vonzások hálójában 31. rész

31. rész

Castle a nyakát nyújtogatva figyelte, ahogy felesége centiméterről centiméterre átvizsgálta a helyet, és talpa szinte bizsergett a kényszertől, hogy annak utasítása ellenére, utánamenjen, de jól tudta, hogy hibát követne el. Nem volt nála fegyver, és nem akarta kockáztatni, hogy Kate megsérüljön csak azért, mert arra figyel, hogy őt megóvja egy esetleges veszélytől. Az aulába megérkező Javi, Ryan és a kommandósok egy pillanatra elterelték figyelmét, amikor hirtelen meghallotta Kate kiáltását. Annyi idejük volt csak, hogy a padlóra hasaljanak, és a szobából máris hatalmas robaj hallatszott, ahogy az említett bomba felrobbant. Az épület falai megremegtek, a vakolat megrepedezett, és néhol potyogni kezdett, miközben a szobából, ahonnan Kate kikiabált, csak füst, és por szállt fel, megakadályozva, hogy belássanak. Castle megdermedt, szíve a torkában dobogott, és levegőt is elfelejtett venni, miközben nehézkesen felkelt a földről. Nagyot nyelve állt az aula közepén, miközben az őrmester válogatott szitkok közepette küldte el melegebb éghajlatra a bomba készítőjét. Alig néhány másodperc múltán, az író végre magához tért, és hatalmas léptekkel indult el a szoba felé, de egy kezet érzett meg a vállán.

-          Várj, nem mehetsz be! Leszakadhat az egész, ki kell mennünk! – hallotta meg Ryan rekedt hangját, amit többszöri köhécseléssel sem tudott eltüntetni, így jelezve, hogy a por marja hangszálait.

-          Eressz! – mordult rá a férfira megfeszítve izmait, és Kevinnek csak néhány másodperc kellett, hogy felmérje, nem tudja megakadályozni az írót abban, hogy bemenjen. Castle kirántotta magát a kezek szorításából, és átlépve a kidőlt ajtófélfát lépett beljebb a porral, füsttel borított szobába. A kanapé és a környéke lángokban állt, mely okádta magából a szén-monoxidot, de ez cseppet sem érdekelte. Egyesével felemelve a törmeléket, remegő kézzel kereste feleségét, aki, biztos volt benne, nem jutott ki a szobából. Hiába emelte fel azonban az asztalt, székeket, sehol sem találta. Szeme könnybe lábadt, és tanácstalanul tekintett körbe, miközben szeme megakadt a kitört ablakon. Nagyot nyelve, idegesen túrt bele hajába, mely ragadt a belerakódott portól, és átlépve a szoba maradványain, lépett közelebb. Kitekintve rajta, hirtelen megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát. Kate éppen csuromvizesen mászott ki egy hatalmas, kristályvizű medencéből, miközben arcáról jól leolvashatta, hogy hova kívánja az illetőt, aki az ajándékot készítette. Gondolkodás nélkül ugrott ki az ablakon, és egy lépéssel a nő mellett termett. -–Jól vagy? -–kérdezte aggodalmas hangon, végig pásztázva a nő arcát, melyen néhány horzsolás éktelenkedett, de egyik sem volt mély, mialatt levéve zakóját, a nőre terítette, aki reszketni kezdett az októberi hűvös délelőttön.

-          Semmi bajom! Ez nem lesz elmondható Enrique-ről, ha a kezeim közé kapom – szűrte a fogai között a választ Beckett, miközben ő is végig futtatta pillantását az írón, és megnyugodva állapította meg, hogy férje is sértetlen. Amikor felfedezte a bombát, és hallotta az egyre gyorsabbá váló ketyegést, már tudta, hogy az ajtón át nem jut ki a szobából, így kénytelen volt az ablakot választani. Még emlékezett rá, amikor Enrique a hátsó bejárat felé vezette, hogy az ablaktól nem messze volt egy medence, és remélve, hogy ott landol, vetődött ki az ablakon. Így sem volt biztos benne, hogy ép bőrrel megússza, de a bomba rejtélyes módon, csak 3-4 méteres hatósugárral rendelkezett. Miközben fázósan húzta összébb magán a zakót, Ryan és Javi is megjelentek a medence mellett, szorosan a nyomukban a kommandósok vezetőjével.

-          Ez az átkozott kurafi! Majdnem mindnyájan otthagytuk a fogunkat! – mérgelődött a Randy névre hallgató férfi, miközben a szivart átlökve szája másik oldalára, végig mérte a kapitányt – de maga sem kispályás, kapitány! Micsoda vetődés volt ez?! A seggemet verném a földhöz örömömben, ha néhány emberem ilyen fürge lenne. Biz’ Isten azt hittem, csak a maradványait szedegethetjük össze – vallotta be kertelés nélkül, és figyelmét elkerülte, hogy Castle még a gondolattól is megrázkódik. A távolban felhangzott a tűzoltók, és a mentők szirénájának éles visítása, miközben Kate az autójához sétált.

-          Ryan, adjatok ki körözést Enrique Torres ellen! Délutánra a fogdában akarom látni! – sziszegte haragosan a nő, mit sem törődve Randy méltató szavaival, miközben látta, ahogy a ház elé kanyarodik a felmentő sereg. A tűzoltók egy emberként pattantak ki, és kezdték el azonnal oltani a tüzet, mely a robbanás ellenére sem terjedt túl gyorsan, miközben a mentőautóból egy középkorú doktornő, és egy idősebb ápoló szállt ki.

-          Sérültek? – kérdezte a doktornő, akinek hosszú barna haja, copfba kötve lebegett utána.

-          Nincs – válaszolt tömören Kate, mire a nő közelebb lépett, és alaposan szemügyre vette az előtte állót.

-          Biztos benne? A horzsolásait meg kellene néznem – fűzte hozzá azonnal válasz gyanánt a doktornő, mire Kate bólintott. – Szerencsére, egyik sem túl mély, nem kell varrni, csak fertőtleníteni. Mázlija volt, Beckett nyomozó – mosolygott rá a doktornő bíztatón, mire Kate zavartan kapta fel a fejét. Nem emlékezett rá, hogy bemutatkozott volna a nőnek, akinek mogyoróbarna szeme őszintén és barátságosan csillogott – nem emlékszik rám, ugye? – kérdezte feleslegesen, hiszen Beckett arcára volt írva a válasz.

-          Sajnálom… - kezdett szabadkozni Kate, de a doktornő megrázta a fejét.

-          Ne, nem szükséges. Nyilván a munkája során számtalan emberrel találkozik - mosolygott megértőn a nő, majd miközben lefertőtlenítette a kapitány arcán lévő horzsolásokat, folytatta – Nadia Stevenson vagyok – mutatkozott be, de amikor látta, hogy még így sem jutottak közelebb, tovább beszélt – évekkel ezelőtt, tőlem kölcsönözte azt a mentős egyenruhát, amivel orvosnak álcázva besétált egy bankba, amiben túszokat ejtettek a rablók – mesélte nyugodt hangon, és Kate-nek azonnal eszébe jutott a négy évvel korábbi eset, amikor Martha és Castle is a túszok között voltak. Ahogy jobban megnézte magának a mosolygós, barátságos arcot, a mély barna szemeket, azonnal felismerte a doktornőt, aki akkor átadta neki a ruhát – elképesztőnek találtam a bátorságát, hogy csak úgy bemerészkedett – ismerte el a doktornő, miközben eltette a jódos vattapamacsot, és összecsapva kezét, így jelezve, hogy végzett, nézett ismét a nyomozónőre – készen vagyunk! Semmi komoly, pár nap és eltűnnek a horzsolások. Elég veszélyes a munkájuk – fűzte hozzá elgondolkodva, mire Kate halvány mosolyra húzta száját, de azonnal meg is bánta, mert a horzsolások kellemetlenül feszültek meg arcán.

-          Egyszer élünk – hagyta rá, majd köszönetet mormolt, és elhagyta a mentőt. Éppen akkor érkeztek meg a tűzszerészek, akiket láthatólag Castle foglalt le, Kate pedig, melléjük sétált, így pont elcsíphette a mondat végét.

-          Hagyományos bomba volt, kémiai anyaggal töltve, de szerencséjükre, nem diszperzív – jelentette ki a magas, legalább 185 centi, vékony testalkatú, kopaszodó, 30-as éveinek végén járó, hadnagyi rangot viselő férfi.

-          Diszperzív? – ismételte meg az idegen szót értetlenül az író, mire a hadnagy készségesen világosította fel.

-          Más néven szóró bomba. Amikor a robbanóanyag mellett másodlagos anyagokkal is megtöltik, például repeszekkel, és ezek a robbanás során szétszóródnak a levegőben – magyarázta tudálékosan, és arcán látszott, tudatában van jól képzettségének.

-          Hogy lehetséges, hogy nem robbant fel az egész épület? – kérdezte Kate, mire a hadnagy kíváncsi tekintettel mérte végig a most már plédbe burkolózott nőt – Kate Beckett kapitány, NYPD – mutatkozott be, megelőzve a kínos helyzetet, mire amaz, bólintott.

-          A kanapé alá egy úgynevezett rövid hatósugarú, érzékelővel ellátott bombát raktak. Annak szánták, aki odaül, és értelemszerűen, a rá nehezedő súlytól lépett volna működésbe – felelte magabiztosan, majd folytatta – a hatósugara úgy 1-3 méter lehetett, ezért is maradtak életben az aulában lévők, és ezért úszta meg maga is – magyarázta nyugodt hangon, majd hirtelen elmosolyodott – érti? Megúszta… szó szerint, mert a medencében landolt – vigyorgott egyre szélesebben saját poénján, mire Kate égnek emelte tekintetét.

-          Ja, nagyon vicces, folytassa! – szúrta közbe Castle, akinek korántsem volt ínyére, hogy a férfi azon élcelődik, hogy a felesége majdnem meghalt.

-          A lényeg, hogy ez egy régóta ismert szerkezet, gyakorlatilag már a második világháború alatt is használták. Ilyennel próbálták megölni Hitlert is. Előnye, hogy nem kell hozzá nagy szakértelem, hogy összeállítsa az ember, hátránya, hogy nem lehet pontosan kiszámolni a súlyt, csak saccolni – felelte komolyságot erőltetve az arcára, mire Kate bólintott.

-          Hogy lehetséges, hogy működésben volt, holott a szobában nem volt senki? – kérdezte a férfit, aki megrántotta a vállát.

-          Mint mondtam, nem egy megbízható szerkezet. Ha a készítője laikus volt, akkor nem kalibrálta be pontosan az érzékelőt, így aztán az is elég lehetett, hogy működésbe hozza, hogy a kanapéra dobtak egy táskát – találgatott elgondolkodva, majd Kate megköszönte a segítséget, és autója felé vette az irányt.

-          Gondolod, hogy Enrique hagyta itt nekünk emlékbe? – kérdezte Castle, szorosan a nő nyomában lépkedve, de az, megrázta a fejét.

-          Szerintem, arra is képtelen, hogy felismerje, melyik a jobb és melyik a bal keze - válaszolta lekicsinylő hangon, majd beszállva a volán mögé, alsó ajkát beharapva gondolkodott, végül folytatta – de talán tudja, ki tette. Remélhetőleg, délután ezt is meg tudjuk tőle kérdezni.

Kate alig 20 perccel később, megszárítkozva, tiszta, száraz ruhában, haját kontyba kötve ült bőrfotelében, és elmélyülten tanulmányozta az aktát, melyet az ügyről összeállítottak közös munkával, miközben figyelmen kívül hagyta, hogy az író körbe járkál az irodájában, és mindent megtapogat, megvizsgál. Az egyik fényképnél szokatlanul sokat időzött, és Kate, felpillantva az aktából, lágyan elmosolyodott. A bekeretezett fotó az esküvőjükön készült, Hamptons-ban. Castle elrévedő mosollyal az ajkán simított végig rajta, majd olyan gonddal helyezte vissza a polcra, mintha a világ legértékesebb kincsét tartotta volna a kezében. Beckett mosolyát elrejtve szentelte ismét minden figyelmét az aktáknak, így nem vehette észre, hogy férje időközben mellé lépett. Már csak arra eszmélt fel, hogy a forró ajkak lágyan belecsókolnak a nyakába, ő pedig, lehunyt szemmel, boldogan adta át magát a bizsergésnek, mely egész testén végig futott. Meghitt pillanatukat diszkrét torokköszörülés szakította félbe, és mindkettejüknek arcára fagyott a mosoly, amikor meglátták a belépőt.

Vonzások hálójában 30. rész

30. rész

Castle és Beckett érdeklődve várták a folytatást, miközben Marcela egy papír zsebkendőt húzott elő apró retiküljéből, mely színben tökéletesen passzolt fehér-fekete ruhakombinációjához. Amikor letörölte szeme sarkából a könnyeket, ügyelve rá, hogy ne kenődjön el erős szemfestéke, rájuk nézett, és halkan beszélni kezdett.

-          Amikor először megláttam Jared-et, azonnal vonzódni kezdtem hozzá, és úgy láttam, én sem vagyok számára közömbös. Egyik alkalommal beszélgetni kezdtünk, amit egyre több ilyen követett – vallott őszintén kapcsolatáról a férfival, két kihallgatója pedig, nem sürgetve őt, figyelmesen hallgatta – valahányszor eljött apámhoz kártyázni, mindig loptunk maguknak egy kevés kettesben töltött időt. A kezdeti vonzalom olyan gyorsan alakult át szerelemmé, hogy szinte észre sem vettem. – mosolyodott el lágyan, amitől vonásai megszépültek, és már korántsem a flegma, rátarti gazdag úrilány ült előttük, csak egy összetört, szerelmes fiatal, akitől az élet, vagy egy gyilkos kegyetlenül elragadta, aki a legfontosabb volt a számára, egy hideg világban, ahol csak a pénz számít – tudtam, hogy apám kitérne a hitéből, ha megtudná, mi folyik közöttünk. Sosem engedte volna, hogy egy csóró amerikaival kössem össze az életem.

-          Ekkor jött Jared ötlete, igaz? – szólalt meg halkan, együtt érző hangon Castle – átver gazdag fickókat, mondván, hogy befekteti a pénzt, és abból elszöknek – állapította meg, logikusan levonva a következtetéseit, mire Marcela bólintott.

-          Egyik nap nagyon összevesztem apámmal, és ennek Jared is fültanúja volt. Amikor kettesben maradtunk, felvetette, hogy szökjünk meg, de tudtuk, hogy ahhoz rengeteg pénz kell. Jared azonban, nem aggódott. Azt mondta, bármikor palira veszi az olyan hülyéket, mint apám. Úgy terveztük, hogy ha elég pénz gyűlik össze, lelépünk, és végre félelmek nélkül élhetünk együtt – csuklott el a hangja, mire Kate vette át a szót.

-          Mikorra tervezték a szökést? – kérdezte a nőt, aki most ráemelte könnyben úszó kék szemét.

-          Aznap találkoztunk volna, amikor megölték. Egy építkezési területre hívott, azt mondta, sínen van a dolog, de mire odaértem, már halott volt – nyelt nagyot, így visszatartva a zokogást, mire Kate és Castle egymásra néztek.

-          Az apja tudott arról, hogy maguk ketten együtt voltak? – tette fel a következő kérdést Kate, mire Marcela megrázta a fejét.

-          Nem. Fogalma sem volt róla, különben az én nyakamat is kitekerte volna – közölte magabiztosan, de amikor látta, hogy a vele szemben ülőket nem győzte meg, folytatta – higgyenek nekem, ismerem az apámat. Abban a pillanatban, hogy rájön, mi van köztem és Jared között, a minimum, hogy leüvölti a fejemet, és éjszakába nyúló papolást tart arról, hogy a gazdag nem keveredik az alantassal – húzta el a száját megvetőn, mire Castle ragadta magához a szót.

-          Senki sem tudott a kapcsolatukról? – dobta fel csak úgy találomra a kérdést, mire Marcela először meg akart rázni a fejét, végül hirtelen meggondolta magát, és töprengeni kezdett. Alig néhány másodperc múlva, letaglózva hunyta le a szemét.

-          Csak egyetlen ember… - súgta megkövülten, Kate és Castle pedig, izgatottan figyeltek minden szavára – azon az estén, amikor a szökésről beszéltünk, Enrique meglátott minket.

-          Az apja testőre?

-          Keményfejű Enrique? – kérdezte Castle éppen abban a pillanatban, amikor Kate is rákérdezett, mire Marcela bólintott, majd szinte azonnal megrázta a fejét.

-          Ő nem tehette! Megesküdött, hogy nem mondja el senkinek, és arra is, hogy segíteni fog nekünk! – vette védelmébe a férfit, de arcán látszott, ő sem biztos benne, hogy, akit szövetségesének hitt, ártatlan. Kate válasz nélkül hagyva a kijelentést, állt fel a székről, majd az ajtó felé indulva, nyomában az íróval, megfordult.

-          Elmehet, ha bármi kérdésünk lesz még, keresni fogjuk – közölte hivatalos hangon, majd távozott, egyedül hagyva a nőt fájdalmas gondolataival. Alig kiléptek a kihallgató szobából, Ryan és Espo csatlakozott hozzájuk.

-          Érdekes volt látni, milyen változáson ment keresztül alig néhány perc alatt – jegyezte meg Ryan, hangjában némi együtt érzéssel, mire Espo elhúzta a száját.

-          Igen, a seggriszáló, elkényeztetett, gazdag macából, érzékeny, szerelmes nő lett - felelte, így jelezve, hogy valóban ott álltak a tükörüveg mögött, így láthatták Marcela nagyjelenetét.

-          Ha feldolgoztad, amit láttál, indulhatnánk, hogy elkapjunk egy gyilkost! – jelentette ki Kate, miközben oldalára csatolta jelvényét Glockjával együtt, és magára kapta kabátját.

Beckett rutinos mozdulattal, néma összhangban társaival, csatolta magára golyóálló mellényét, miközben fejben már sokadjára játszotta le az akciót. Tudta, hogy minden lépést meg kell fontolniuk, és futólag, ellenőrzésképpen végig simított a belső zsebében lapuló, házkutatási parancson. A kommandósok vezetője egy lépésnyire állt tőle, készen arra, hogy bármikor elkezdjék az akciót. Sűrű, fekete haja, melybe már bőségesen akadtak ősz szálak is, jelezve, hogy az idő, és a munkájával járó feszültség nem volt hozzá könyörületes, résnyire szűkült szeme, melyben szigor, és fegyelem villogott, valamint a szájában rágcsált szivar, határozott külsőt kölcsönzött neki.

-          Szóval, kiért jöttünk pontosan? – kérdezte mély, reszelős hangján, mely egyértelművé tette, hogy a cigaretta, és a szivar füstje alaposan kikezdte már hangszálait.

-          Enrique Torres – mutatott egy fényképet Beckett, miközben fél szemmel látta, hogy Castle is felcsatolja a mellényt, majd minden figyelmét ismét az őrmesterre fordította – legalább 190 centi magas, kb. 120 kilogramm.

-          Értem, tehát egy gorilláért jöttünk – jegyezte meg elhúzott szájjal a fekete egyenruhát viselő férfi, mire Kate bólintott.

-          Maguk hátul mennek be, mi elölről – közölte határozott hangon, és meg sem fordult a fejében, hogy az őrmester esetleg nem értene vele egyet – lehetőség szerint, ne nyírják ki. Jobb szeretem a bíróságon látni őket, mint a hullaházban.

-          S.W.A.T. vagyunk, nem az Einsatzgruppe, kapitány! Mi csak akkor ölünk, ha nagyon muszáj – vágott vissza az őrmester, és Kate elnyomta a szája sarkába kívánkozó mosolyt. Tetszett neki a férfi nyílt őszintesége, és főként az, hogy ki merte mondani, amit gondolt.

-          Értékelem a humorát, még ha meglehetősen morbid is, de összpontosítson a feladatra – jegyezte meg Beckett, majd még néhány lépésben átvették a tervet. Alig néhány perc múlva, néma egyetértésben, más-más oldalról közelítették meg a téglaépületet, ahol egy nappal korábban még Castle és Kate raboskodott. Beckettnek azonnal feltűnt, hogy ezúttal nem áll őr a kapuban, melyet meglehetősen szokatlannak talált, de nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. A kommandósok, a megbeszéltek szerint, hátulról közelítették meg az épületet, felszerelkezve füstbombával, és fegyverüket előreszegezték, míg Kate, Ryan és Espo, nyomukban az íróval, a térkövezett járdán haladtak a bejárati ajtó felé. Megérkezve, Ryan és Espo az ajtó két oldalán simult közel a falhoz, félig görnyedt testtartásban, míg Kate megállt szemben, és erőteljesen bekopogott. – N.Y.P.D! Kinyitni! – kiabált be, de válasz nem érkezett, így Espo felé pillantott, aki bólintva jelezte, hogy érti a felszólítást. Kate mellé állva, tökéletes összhangban mozogva rúgták be a tölgyfa ajtót, amely azonnal engedelmeskedett a szelíd erőszaknak, és hangos csattanással landolt a padlón. Miután mindhárman beljebb léptek, egy tágas aulába érkeztek, melyből az ajtóval szemben egy lépcső vezetett az emeletre. Kate tekintetével jelezte a fiúknak, hogy induljanak fel, akik azonnal engedelmeskedtek, mialatt ő és Castle az aulából nyíló helyiségeket járták körbe, miközben hallották, hogy a kommandósok a pince felől érkeznek, abból az irányból, ahonnan annak idején ők is szökni próbáltak. A szokatlanul nagy csend, és az őrszemélyzet teljes hiánya egyre jobban zavarta Beckett-et. Úgy tűnt, mintha lakatlan lenne az épület, mégis volt valami nyugtalanító a helyiségben. Kate Castle felé fordult, és közelebb lépve hozzá, suttogta. – maradj itt, benézek a szobákba is – utasította a fegyvertelen férfit, mire az bólintott, ő pedig, elindult az egyik ajtó felé.

-          Vigyázz magadra – artikulálta némán a szavakat az író, mire Kate rámosolygott, majd benyitott az egyik szobába. Tekintetét gyanakodva járatta körbe a helyiségben, de semmi szokatlant nem látott, miközben lassan beljebb lépett. A csend szinte rátelepedett a szobára, miközben fegyverét előreszegezve nézett át minden zugot. Fél füllel hallotta, hogy a fiúk leértek az emeletről, és közlik az időközben szintén az aulában kikötő őrmesterrel és embereivel, hogy minden helyiség tiszta. Éppen ott tartott, hogy megfordul, és csalódottan kénytelen lesz elkönyvelni, hogy nem sikerült kézre keríteni Enrique-t, amikor az ajtótól jó 5 méterre, a kanapé alatt, egy szerkezetre lett figyelmes, és a következő pillanatban már az összetéveszthetetlen ketyegést is hallotta.

-          Kifelé! Bomba! – kiáltotta el magát, miközben tisztában volt vele, hogy neki már nem lesz annyi ideje, hogy távozzon.