Soha többé! 28. rész

28. rész

Castle óvatosan, kezében a két csésze kávét egyensúlyozva lépett ki a pihenőből, és vette útját automatikusan a nő asztala felé, de amikor felpillantott, és annak helyét üresen találta, tanácstalanul nézett körbe. Fogalma sem volt, hova tűnhetett szerelme, végül megrántva vállát, finoman az asztalra helyezte a kávékat, ő maga pedig, szokásos székébe telepedve várta, hogy a nő visszaérkezzen, akárhova is ment. Amikor már vagy tíz perc eltelt, és Kate még mindig nem volt sehol, nyugtalanul kezdte nyújtogatni a nyakát, hátha felfedezi valahol a közelben. Először a kapitány irodájába kukucskált be, de amikor kíváncsi pillantása találkozott a morcosan, szigorúan rászegeződő, barna szemekkel, elkapta a tekintetét, és körbenézve az őrsön töprengett tovább szerelme hollétén.

-          Neked mi dolgod van még itt? – rántotta ki merengéséből Javi döbbent hangja, mire meglepetten kapta oda a tekintetét.

-          Beckettet várom – magyarázta magától értetődőn – persze, a kávéja már rég kihűlt – fűzte hozzá duzzogva, mire Javi értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

-          Beckett már vagy fél órája elment, közvetlenül az után, hogy téged bezavart kávét főzni! – világosította fel az írót, és most azon volt a sor, hogy megdöbbenjen. Castle értetlenül próbálta felfogni a szavak értelmét, melyeket Javitól hallott, miközben fogalma sem volt, miért küldte be a nő kávét készíteni, ha utána itt hagyta, és egyáltalán, hova mehetett. Éppen hangot adott volna kételyeinek, remélve, hogy csak Javi tréfálkozik vele a korábbi szúrások miatt, amikor Ryan jelent meg mellettük.

-          Ez a tiéd –nyújtott át egy borítékot az írónak a nyomozó – Beckett küldi. – tette még hozzá, mire Rick, már semmit sem értve vette át, majd résnyire szűkült szemmel, a borítékot fel nem nyitva, gyanakodva nézett a srácokra.

-          Ki vele! Hol van Kate, és mi van a borítékban? – szegezte nekik a kérdést magabiztosan, így kimutatva, hogy nem hagyja magát becsapni, mire Javi értetlenül pislogott Ryanre, aki megvonta a vállát.

-          Gőzöm sincs. Mindkét kérdésre ez a válaszom – húzta el a száját sajnálkozva Kevin.

-          Persze! Azt hiszitek, beveszem, hogy Kate nyomtalanul eltűnik, és hagy nekem egy borítékot? – rázta meg a fejét kétkedve Castle, miközben tenyerét ütemesen csapkodta a hófehér papírlappal – Ő nem ennyire titokzatos! Ha akar valamit, megmondja! - jelentette ki eltökélten, így jelezve, hogy túlságosan jól ismeri a nőt ahhoz, hogy ezt elhiggye róla.

-          Persze! Ő nem ilyen titokzatos! – húzta el a száját gúnyolódva Javi – hiszen nem is ő titkolta négy évig, hogy szerelmes beléd, ugye? – szembesítette a tényekkel a férfit, mire az, gondolkodóba esett – Add ide! Ha téged nem érdekel, mit ír benne, majd elolvasom én! – próbálta kitépni a kezéből a borítékot egy gyors mozdulattal, de Rick fürgébb volt, és egy lépést hátraugorva, magasba tartotta jobb kezét, amivel elérte, hogy a nála jóval alacsonyabb Esponak esélye sem legyen elérnie.

-          Nem bánom, kinyitom… - kezdte el lassan bontogatni a levél perforált részét, majd félúton megállt, és szigorúan nézett a fiúkra, akik gyermeki türelmetlenséggel várták, hogy ők is megtudják, milyen levelet írt a nyomozó Castle-nek. – de, ha ez egy ostoba tréfa a részetekről, jobb, ha tudjátok, többszörösen fogom… - akadt el a hangja, ahogy kiemelte a levelet, és meglátta rajta Kate összetéveszthetetlen kézírását. A betűk szépen formálva, szinte rajzolva sorakoztak egymás után, és Rick azonnal felismerte, hogy ezt csakis szerelme írhatta. Ugyanazok az ívek, hurkok, és egyéni írásának jellegzetességei voltak benne, melyekre már a fehér táblán is többször felfigyelt. Nagyot nyelve kezdte el olvasni a levelet, de csak az első sorig jutott, amikor észrevette, hogy Javi és Ryan is a háta mögé szegődött, és nyújtózkodva próbálnak beleolvasni levelébe. Finoman megköszörülve torkát, a másodperc tört része alatt hajtotta össze szerelme üzenetét, majd magára kapva kabátját, a lift felé indult – bocs, srácok, mennem kell!

-          Ez komoly?! Így itt hagysz, és meg sem mondod, mi volt benne?! – háborodott fel csalódottan Javi, míg a nála sokkal diszkrétebb Ryan, csak mosolygott az orra alatt, de nem szólt semmit.

-          Nyomozó vagy, nem? Nyomozd ki! – csúfolódott Castle, úgy, mint egy ötéves, de amikor tekintete találkozott a villámló, mogyoróbarna szemekkel, inkább hátat fordított, és gyors iramban a lift felé igyekezett, ahol türelmetlenül kezdte nyomkodni a hívógombot. Amint megérkezett a felvonó, beszállt, és hátát megtámasztva, nagyot sóhajtva vette elő ismét a levelet, hogy immár nyugodtan, zavartalanul elolvashassa. Ahogy szemével pergette a sorokat, egyre lejjebb, szinte hallotta mellé a nyomozó bársonyos hangját, érezte a cseresznye illatot. Amikor végzett, nem akarta elhinni, amit olvasott. Egyáltalán nem vallott a nőre, hogy ilyen játékra buzdítsa, ezért még egyszer, hitetlenkedve, ugyanakkor szerelmes mosollyal az ajkán, de ezúttal sokkal lassabban vette sorra a betűket. „Egyszer azt mondtad, te már megtaláltad életed legnagyobb kincsét, engem, de ez nem volt igaz. Én találtalak meg téged, amikor felkerestelek azon a dedikáláson 6 évvel ezelőtt. Most kapsz egy lehetőséget, hogy tényleg megtalálj! Mennyire vagy őrült? Mennyire szeretsz játszani? Itt az alkalom, hogy megkeresd a kincset, amire vágysz, feltéve, ha én vagyok az. Játssz velem, Indy! Szeretlek! Kate” Castle egyre izgatottabban olvasta újra és újra a sorokat, miközben már alig várta, hogy leérjen a lift, és ő végre elindulhasson megtalálni a kincset, amiről Kate beszélt, azaz, hogy ráleljen szerelmére, akinek e tette még mindig meglepte, ugyanakkor kellemesen megbizseregtette a szívét. Amint kilépett a kapitányság épületéből, azonnal taxit fogott, és a levél alján lévő címre vitette magát, miközben valóban úgy érezte magát, mint egy felfedező, aki az elveszett ereklyék után kutat éppen, és kezében a várva várt lehetőség.

Kate idegesen járkált fel-alá a kis helyiségben, miközben az utolsó simításokat végezte, hogy terve sikerüljön. Amikor elhatározta, hogy kincskeresőt fog játszani az íróval, először csak lelkiismeret furdalását akarta enyhíteni, amiért az ügy során olyan csúnya bosszút állt, később azonban már ő maga is kíváncsian, és egyre izgatottabban várta, hogy vajon elég okos-e a férfi ahhoz, hogy az utasításait követve, megtalálja. Ahogy azonban teltek az órák, egyre bizonytalanabbá vált, és már nem is tartotta olyan jó ötletnek. Kétségek kezdték gyötörni, mi van akkor, ha az író nem akar játszani, mi van, ha rosszul értelmezi a jeleket, ő pedig csak vár, és vár. Már éppen telefonja után akart nyúlni, hogy felhívja, amikor hirtelen meggondolta magát. Mint egy villanás ugrott be neki az író gyermeki örömtől csillogó kék szeme, valahányszor rejtéllyel találták szembe magukat egy ügy során. Maga előtt látta a kópés mosolyt, hallotta idegesítő, fantáziadús, az elméje szülte, képtelenebbnél képtelenebb történeteket, izgatott hangját, majd előtört emlékei között a csalódottság is, mely arcára kiült, amikor nem engedte, hogy velük tartson Leon pénzének felkutatásában. Szinte újra érezte a szomorúságot, és a bűntudatot, amit akkor érzett, amikor Ryanre nézett, ahogy kinyitották a ládát a temetőben, a 4. sugárúton, neki pedig eszébe jutott, mitől fosztotta meg szerelmét. Most már biztos volt benne, hogy Castle nemcsak belemegy a játékba, de minden percét élvezni fogja, sőt abban is biztos volt, hogy ennél jobb kárpótlást ki sem találhatott volna. Nagyot sóhajtva húzta szorosabbra köntöse övét, majd letelepedett a gyertyákkal bevilágított helyiség egyetlen asztalkája melletti székre, miközben érezte, hogy az idő múlásával ő is egyre izgatottabb.

Castle nagyot nyelve lépett közelebb a megadott címhez tartozó épület faajtajához, majd kezében szorongatva a levelet, amit Kate-től kapott, erőteljesen bekopogott. A hatalmas ajtó szinte percek alatt kinyílt, és egy ősz hajú, kissé molett, 70-es éveinek elején járó nő állt mögötte. Szelíd arcából barátságosan tekintett ki szürkés-kék szeme, melyeket mély ráncok barázdáltak, de látszott, hogy a sok mosolygás hagyta meg nyomát. Kíváncsi pillantását kérdőn futtatta végig az írón, aki először végig mérte a kopottas pulóvert, és kordbársony szoknyát viselő nőt, majd megköszörülve torkát, felemelte a kezében lévő levelet.

-          Richard Castle vagyok… és ide kellett jönnöm! – hagyta el száját a magyarázat, de amint kimondta, rájött, ezzel képtelen lesz bizalmat sugározni, és nem tudta volna hibáztatni a nőt, ha egy mozdulattal csapja be előtte az ajtót. Legnagyobb meglepetésére azonban, a nénike foghíjas ajka széles mosolyra húzódott, és szélesre tárva előtte a faajtót, egy nyitott térre irányította.

-          Tudom, tudom! Polly vagyok. Már vártam magát!– jelentette ki cinkosan kacsintva, majd hátrahagyva az írót, lassú léptekkel, görnyedt testtartással indult a tér belseje felé, Castle pedig egyre kíváncsibban követte. Az ovális térről lakások nyíltak, két emelet magasságban, a hölgy pedig az egyik földszinti, valamikor fehérre meszelt, most azonban hulló vakolatú kis épület felé irányította, ahol egy szintén barna, málló festékkel borított ajtón belépve, egy dohos helyiségbe érkeztek. Amint a nő felkapcsolta a villanyt, Castle szája tátva maradt a csodálkozástól. Kék szeme nem bírt betelni a látvánnyal, miközben a nénike, hangos csoszogás közepette, elé tett egy dobozt. – Azt mondták, maga tudja, mi ez. – nyitotta fel a dobozt, és elégedetten figyelte az író arcára kiülő hatalmas mosolyt, miközben Rick úgy érezte, sosem szerette még ennyire menyasszonyát, mint ebben a pillanatban.