Soha többé! 29. rész

29. rész

A helyiség tele volt vállfákra akasztott jelmezekkel, középen pedig, egy régi, ódivatú asztalkán, egy legalább 30 éves varrógép árválkodott, körülötte félig kész anyagokkal, ruhákkal. A modernkori Batman jelmeztől kezdve megtalálható volt itt minden, egészen a középkori szerzetesig, vagy a vad kalóz jelmezig. Castle hatalmas mosollyal az arcán, gyermeki örömtől csillogó szemekkel, izgatottan kapkodta ki a méretes kartondobozból egymás után a ruhadarabokat. Először egy kalap, aztán egy drapp ing, nadrág, és egy barna bőrkabát került elő. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy Indiana Jones jelmezt tart a kezeiben, és szinte már égett a vágytól minden porcikája, hogy magára ölthesse, és belevethesse magát a kincskeresésbe, melyre Kate a levelében buzdította. Polly, a kis jelmezbolt vezetője, mintha olvasott volna a gondolataiban, megértőn húzta mosolyra rúzsozatlan ajkát, majd rekedtes hangon törte meg a pillanat varázsát.

-          A fülke ott van az ajtó mellett! – mutatott a kimondott irányba, mire Castle azonnal felé indult, hogy Richard Castle-ből, Indiana Jones-szá változzon – Bújjon bele a hacukába minél gyorsabban! – utasította szelíd mosollyal az ajkán Polly, majd fejét ingatva figyelte, hogy az író eltűnik a paraván mögött – sosem fogom megérteni ezt a generációt – motyogta orra elé várakozás közben, miközben azon töprengett, mikor változott meg a világ. Azelőtt a férfiak bálokba, táncestekre hívták a lányokat, és nem öltöztek be mindenféle fura jelmezbe. Noha jelmeztervezéssel kereste a kenyerét, és Katherine olyan volt számára, mintha a vérszerinti unokahúga lett volna, azóta, hogy férje gyilkosságával kapcsolatban megismerte 8 évvel korábban, mégsem volt képes felfogni, mire is megy ki az egész színjáték, miért kérte tőle éppen ezt a ruhát egy héttel ezelőtt a nő. Gondolataiból a paraván súrlódó hangja rántotta ki, ő pedig, elismerőn nézett végig az írón, akin úgy állt a jelmez, mintha ráöntötték volna.

-          Hogy festek? – érdeklődött kalapáló szívvel a férfi, miközben büszkén kihúzta magát, és fejére illesztette a kalapot, egészen mélyen belehúzva homlokába. A gyéren megvilágított helyiségben, szinte világítottak kék szemei a kalap takarásában, melyekből világosan kiolvashatta a nő, hogy bármire is készülnek a fiatalok, az előtte álló ifjú már alig várja, hogy indulhasson.

-          Mint egy kincsvadász – jelentette ki elégedetten, majd amikor Rick ajkára széles vigyor költözött, megrántotta a vállát – de ez volt a cél, nem? – kérdezte flegmán, mint akit a legkevésbé sem nyűgöz le a látvány, elkomorítva ezzel az írót, majd folytatta – most viszont ne tátsa itt a száját, hanem menjen a dolgára! Nekem csak át kellett adnom a ruhát. – csukta le a kartondoboz fedelét egy mozdulattal, mire Castle vadul bólogatni kezdett, és megemelve kalapját, máris az ajtó felé indult, de Polly hangja megállította. – A levélre nem kíváncsi, fiam? – nyújtott felé egy fehér borítékot, Castle pedig, türelmetlenül vette át, és tépte fel a perforációt, hogy mielőbb olvashassa a sorokat. Szeme kíváncsian futott végig a gyöngybetűkön, miközben ajka egyre szélesebb mosolyra húzódott. Amikor Polly diszkréten köhécselni kezdett, így jelezve, hogy nagyon is kíváncsi, mi lehet a levélben, rámosolygott.

-          „Hogy célod elérd, és a kincset megleld, utad ott kezd, ahol az első lebilincselő találkozásban volt részed! K.” – olvasta hangosan az üzenetet Rick, még mindig mosolyogva, mire Polly értetlenül ráncolta össze a szemöldökét.

-          Ez meg mi a nyavalyát jelent? – kérdezte tanácstalanul, mire Castle rávigyorgott, büszkén, elégedetten.

-          Innen a közkönyvtárba megyek, ott tartóztatott ugyanis le először – magyarázta a szöveg jelentését magától értetődő, nyugodt hangon, mire Polly felháborodottan emelte rá szürkés-kék szemét, melyben döbbenet csillogott.

-          Először?! Hányszor tartóztatta le? – kapkodott levegő után a nő, mire Castle rákacsintott.

-          Legalább háromszor! – húzta ki magát önelégülten, ahogy lelki szemei előtt minden egyes pillanat megjelent, majd ismét megemelte kalapját, és sietősen távozott, hogy mielőbb a könyvtárban lehessen. Amint belépett a hatalmas könyvtárba, útja azonnal abba a helyiségbe, ahhoz az asztalhoz vezetett, amelynél Kate először bilincset kattintott a kezére. A hatalmas polcok, ezer és ezer könyvekkel megrakva tornyosultak fölé, miközben ő, a könyvtár nesztelen csendjében, ahol még egy légy zümmögését is meghallani, és kész istenkáromlás lenne hangosabban szót váltani, gondolataiba mélyedt. Szinte újra hallotta a kétszárnyú ajtó kivágódásának hangos csattanását, ahogy a detektív két kézzel belökte azt, látta maga előtt a haragtól villámló zöldes-barna szemeket, ahogy szúrósan rámerednek, majd megparancsolja a járőröknek, hogy bilincseljék meg, így megbosszulva komiszságát, és azt, hogy ellopta az ügy anyagát, bizonyítékait. Az emlékbe belefeledkezve, réveteg mosollyal az ajkán állt meg az asztal mellett, ahol akkoriban az anyagot forgatta ujjai között, amikor megállt mellette egy fiatal, szőke hajú, 30 év körüli nő. Zöld szeme először érdeklődve futott végig Castle ruházatán, majd mindent értő mosolyra húzta a száját.

-          Richard Castle, ugye? – kérdezte természetes hangon, mint aki már azelőtt tudja, hogy jó személyt kérdez, még mielőtt a választ hallaná, majd amikor Rick bólintott, egy újabb fehér boríték került elé – Kate Beckett nyomozó küldi. – fűzte hozzá magyarázatképpen, majd amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan távozott. Castle kíváncsian tépte fel a borítékot, miközben érezte, hogy szíve egyre hevesebben kalapál, és minden percét egyre jobban élvezi a játéknak. Mindig is tudta, hogy Kate olyan személyiség, akit sosem fog igazán kiismerni, de álmaiban sem gondolt volna arra, hogy egyszer ilyen játékkal készül csak azért, hogy kiengesztelje egy, most már belátta, jogos bosszú miatt. Emiatt azonban, csak még jobban szerette őt. Ahogy előkerült a levél, gondolatai visszakalandoztak a rejtvényhez, annál is inkább, mert a papíron, a nő kézírásával, valóban egy rejtvényt olvashatott.

-          „Mark Twain írja: Álmok és románcok, mesés gazdagság, és hírhedt szegénység, tündöklés és mocsok, paloták és odúk, éhség és ragály, dzsinnek, óriások. Az ország, amit mindenki látni akar, és ha egyszer látta, akár egy pillanatra is, nem adná ezt a pillantást a világ összes látnivalójáért. Tippelj, Indy, mi a következő úti cél? K.”- olvasta fel halkan a sorokat, miközben agya lázasan dolgozott. Ismerte az idézetet, tudta, hogy látta már valahol, de képtelen volt rájönni, hogy hol. A sorokból egyértelműen kiderült számára, hogy az ország, amiről Twain írt, India, de elképzelni sem tudta, hova akarja küldeni Kate. Az első ötletét, hogy repüljön Indiába, azonnal kiverte a fejéből. Tekintettel arra, hogy a nő reggel még a kapitányságon volt, kizártnak tartotta, hogy a kulturális értékek országában várna rá. Aztán hirtelen, mint egy villanás ugrott be neki az egy hónappal korábbi vacsora emléke, amikor egy ügy lezárása után, kivételesen nagyon gyorsan végeztek, és ő elcsábította a nőt egy meghitt vacsorára az „India” nevű étterembe, melynek falát ez az idézet díszítette. Egész este beszélgettek, táncoltak, és noha, tudta, látta, hogy Kate nagyon jól érezte magát, nem gondolta volna, hogy ennyire sokat jelentett neki az az este. Következő úti célja biztos tudatában éppen arra készült, hogy visszateszi a levelet, és meg sem áll az étteremig, amikor észrevette, hogy a boríték nem üres. Egy kulcs lapult az alján, olyan, amellyel egy kisebb széf, vagy ládikó nyitható. Hiába nézett azonban körül, sehol nem látott a hatalmas könyvek között elrejtett dobozkát, így csak zsebre vágta a kulcsot, és az étterem felé vette útját. Az étterem ezúttal korántsem volt olyan zsúfolt, mint amikor ők legutóbb itt jártak. Alig egy-két pár üldögélt egy-egy sarok asztal mellett, halkan beszélgetve, és a helyi finomságokat kóstolgatva, amikor belépett. A főúr, aki megismerte az írót, azonnal elé sietett, és arcán látszott, egy újabb helyfoglalásban reménykedik. Az indiai férfi, alacsony, 170 centi magas volt, és kissé telt. Sötét haja egyenes szálakkal hullott a homlokába, és szinte fekete szemei kíváncsian meredtek Rickre.

-          Mr. Castle! – tette össze üdvözlésre két kezét a főúr, miközben kissé meghajolt, így köszöntve a férfit, aki viszonozta a gesztust – mi szél hozni be ide? Kelleni asztal este? – kérdezte reménykedő hangon, mire Castle megrázta a fejét.

-          Nem, Jawahar, most nem asztalt foglalni jöttem – hárította el az ajánlatot a férfi - helyette inkább az érdekelne, járt-e itt a menyasszonyom a napokban? Biztosan emlékszel rá… magas, barna hajú, zöldes-barna szemű, gyönyörű nő…

-          Hogyne, emlékszik! – bólogatott vidáman mosolyogva Jawahar – ma is lenni itt, hozni egy ládika, letenni a pultra, és sietősen távozni. Gyönyörű nő, de siet mindig! – húzta el a száját az indiai férfi, mire Castle csak megmosolyogta az értetlenkedést a tekintetében.

-          Egy ládikát hozott? – kérdezte türelmetlen hangon, mire Jawahar bólintott, majd néhány perc alatt előhozta a kis faládát, mely szépen megmunkált volt, és kézzel faragott virág minták díszítették, boltíves formában. A közepén lévő kulcslyukba éppen beleillett az író kezében lévő kulcs, melyet a könyvtárban hagyott borítékból halászott elő, és ahogy felnyitotta a ládát, széles mosolyra húzódott az ajka.