Újra itt! :)

"Kedves Olvasóim! Ismét kedvet kaptam egy saját történethez, saját karakterekkel :) Nem tudom, kik maradtak meg a régi Olvasóim közül, de akik még itt vannak, remélem, ezzel a történettel is sikerül jó szórakozást, és kikapcsolódást biztosítanom a hétköznapi taposómalomból. Köszönöm, ha olvassátok, és véleményt is írtok! Bízom benne, hogy ti legalább annyira fogjátok szeretni Melanie és Andrew-t, mint én, és legalább annyira fogjátok élvezni a történetet, mint én, amikor írom! :) Jó szórakozást!" K.B

Lebilincselő büszkeség

1.      rész

Melanie Stanford lépteit ütemesen verte vissza a kihalt, éjszakai bostoni utca betonja, ahogy szaporán, futólépésben, ziháló mellkassal rohant a fekete bőrdzsekit, és farmernadrágot viselő férfi után, aki jelen pillanatban az egyetlen gyanúsítottja volt a gyilkossági ügynek, melyben társával már hónapok óta nyomozott. Tüdeje fájón szúrt, így jelezve, hogy a mindennapi, kora reggeli futás, és az edzőtermekben eltöltött idő ellenére, szervezete határait feszegeti. Kezében fegyverét szorítva, utolsó erejét összeszedve vágtatott ki a néptelen sikátorból, a nyüzsgő főutcára, ahova Joey Fontain igyekezett, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy eltűnjön üldözője szeme elől a tömegben. Miközben fogát összeszorítva rendületlen elszántsággal követte a férfit, jobb fülében társa hangját hallotta.

- Stanford! Merre vagytok?! – kérdezte Ron James, a 40-es éveinek végén járó férfi, aki a megfigyelő autóban maradt, és aki szinte már veteránnak számított a szakmában. Ő és Melanie 6 éve voltak társak, azóta, hogy a nő 22 évesen kikerült az akadémiáról.

- Most… fordult rá… a Boston Boulevarde-ra – emelte szája elé bal kezét Melanie és a karórája alá rejtett mikrofonon keresztül jelentette társának helyzetüket, levegő után kapkodva – Állj már meg, te szarházi! – kiáltott ezúttal Joey után, aki egy másodpercre hátrafordult, és szemében pánik félelem jelent meg, ahogy meglátta, hogy üldözője egyre közelebb ér hozzá. Melanie már csak pár méterre volt tőle, amikor a férfi hirtelen irányt változtatott, és mit sem törődve a forgalommal, átvágott a főúton, miközben az autók sofőrjei csikorgó kerekekkel fékezték le autóikat, nehogy kárt tegyenek benne. Melanie gondolkodás nélkül vetette utána magát, ám ellentétben a szökevénnyel, neki nem volt szerencséje. Alig tett meg néhány métert, egy sötét Jaguár egyenesen az oldalának csapódott, és noha a vezető időben fékezni kezdte az autót, az ütközést már nem tudta elkerülni, csak annak erejét tudta valamennyire csillapítani. Melanie erős fájdalmat érzett, miközben teljes erővel vágódott a földre, és a pisztoly végig csúszott az aszfalton. Mialatt igyekezett a fájdalmat minél messzebbre száműzni magától, megpróbált felállni, és fegyvere után nyúlva, emelte fel fejét, majd vette célba Joey-t, de legnagyobb csalódására, a férfi túl messze volt ahhoz, hogy megsebesítse, ráadásul, a balesetnek hála, éppen elég ember verődött össze az út szélén ahhoz, hogy túl nagy kockázatot jelentsen a civilekre a lövöldözés. – A rohadt életbe! – káromkodta el magát hangosan, nem túl nőiesen, majd meglepetten pillantott fel, amikor megérezte karján valakinek a kezét.

- Jól van? – csendült ki aggodalom az ismeretlen hangjából, miközben a zöldes-kék szemek kutatón pásztázták végig a nő karcsú alakját, így meggyőződve arról, hogy nem esett baja.

- Kutya bajom! – morgott Melanie bosszankodva, de szinte azonnal megbánta magabiztos kijelentését, amikor felemelkedve megpróbált lábra állni. Térdébe éles fájdalom nyilallt, ő pedig, akaratlanul rándult össze, és kapaszkodott meg az idegen karjában. Anélkül, hogy ránézett volna a férfira, ismét az utca felé pillantott, ahol lassan oszlani kezdett a tömeg, miután látták, hogy nem történt nagyobb tragédia, nem számíthatnak további műsorra. Melanie szinte azonnal megfeledkezett a lábában lüktető fájdalomról, amikor felfedezte a távolban Joey alakját, aki igyekezett kikerülni az éjszakai sétára induló, vagy éppen bulizni vágyó embereket, és erőt véve magán, ismét üldözőbe akarta venni, de egy erős kéz megakadályozta benne - engedjen már el! – utasította a férfit határozottan, és most először fordult felé, hogy a szemébe nézzen. Az ismeretlen sötét szövetkabátot viselt a fekete öltöny felett, alatta pedig, fehér inget, az öltönyhöz passzoló nyakkendővel.

- Eszemben sincs – jelentette ki magabiztosan a magas, legalább 180 centis, barna hajú férfi, akinek jól le lehetett olvasni arcáról, megszokta, hogy úgy történnek a dolgok, ahogy ő diktálja, és ritkán fordul elő vele, hogy bárki utasítsa. – Elütöttem, megsérült, kötelességem orvost hívni, érti? – tartotta még mindig fogva a nőt, akinek tekintete hol a jóképű idegen, hol az egyre távolodó gyanúsított között cikázott.

- Fátylat rá, oké?! Rendben vagyok, engedjen a dolgomra! – rántotta meg karját újfent Melanie, de a keskeny, érzéki ajkak a napbarnított arcon sajnálkozó mosollyá húzódtak.

- Nem lehet! Hogy számolnék el a rendőrséggel? Rengeteg a szemtanú – mutatott körbe a férfi, majd csalódottan ráncolta össze szemöldökét, amikor észrevette, hogy már egy lélek sem figyeli őket. Tudta, hogy esztelenség, amit csinál, hiszen a legokosabb az lett volna, ha útjára engedi a nőt, de képtelen volt rá. A barna szemek, a cseresznye ajkak, a hullámos, vállig érő szőkés-barna haj, és a fekete bőrdzseki, és fehér blúz alatt kirajzolódó tökéletes alak megbabonázta, ő pedig, élni akart a lehetőséggel, hogy közelebbről megismerje.

- Én vagyok a rendőrség! – rántotta le farmernadrágja szíjáról aranyozott jelvényét a nő, és tolta a férfi orra elé, akinek kissé hátra kellett húzódnia, hogy el tudja olvasni az F.B.I hivatalos igazoló okmányát, majd meglepetten engedte el „áldozata” karját, és bocsánatkérőn elmosolyodott.

- Ezt mondhatta volna előbb is – rántotta meg vállát kisfiús mosollyal, de a nő egyáltalán nem viszonozta, csak bosszúsan csapott a levegőbe, amikor üldözöttjét már sehol sem látta.

- Basszus kulcs! – káromkodta el magát ismét, majd bal kezét a szája elé tartotta, hogy társát értesítse a fejleményekről – Joey meglépett! Utoljára a Fort Avenue felé rohant – sóhajtott mélyet, majd ismét az idegenre nézett. Szemében düh szikrázott, miközben a járda felé sántikált, legnagyobb meglepetésére pedig, az ismeretlen követte.

- Majd elkapja legközelebb – igyekezett vigasztalni a nőt, mialatt hanyag eleganciával huppant le a járdaszegélyre, mire Melanie döbbenten meredt rá.

- Legközelebb?! Nem, Mr! Most is elkaphattam volna, ha nem talál telibe a méregdrága tragacsával! – dühöngött a nő, miközben pontosan tudta, nem a férfi tehet arról, hogy ő figyelmetlen volt, és elé vágott. Tisztában volt vele, hogy az ő hibája volt, amiért Joey meglépett, de nem akarta beismerni magának, hogy úgy viselkedett, mint egy amatőr, kezdő ügynök. Elvakította a tudat, hogy lefülelheti a gyilkost, és óvatlanná vált. Ha egy kicsit körültekintőbb, a férfi nem üti el az autójával, ő pedig, biztosan utolérte volna Joey-t. Mivel azonban, elpuskázta, mérhetetlenül dühös volt, amit nem tudott máson kitölteni, mint a vele szemben ülőn.

- Szóval az én hibám?! – fortyant fel a férfi, de még mielőtt a nő válaszolhatott volna, felpattant a járdaszegélyről, és ingerülten folytatta – talán legközelebb maradjon a járdán, és ne az úttesten kóricáljon, mint valami eszelős!

- Mégis, mit gondol?! Hogy ez a hobbim? Éjszakánként Boston utcáit járom, és a gyanútlan autósok elé vetem magam?! – állt meg előtte harciasan, csípőre tett kézzel Melanie, és figyelmét nem kerülte el, hogy az idegen tekintete végig fut karcsú testén, majd elidőzik néhány másodpercig a derekára erősített fegyveren, hogy aztán ismét a tekintetébe fúrja zöldes-kék szemét. – A munkámat végeztem, érti?! Egy gyanúsítottat üldöztem, és bármilyen hihetetlen, nem volt időm szólni neki, hogy ne lépjen az úttestre, mert az veszélyes! F.B.I ügynök vagyok, nem az anyja!

- Oké, rendben, és sajnálom, hogy elgázoltam! De nem tehet felelőssé azért, mert az a mit tudom én ki megszökött! – tárta szét a karját sajnálkozva a férfi, mire Melanie elhúzta a száját.

- Ha nem szorongatott volna, és utamra enged, még utolérhettem volna! – jelentette ki szemrebbenés nélkül, mire az idegen örömtelenül felnevetett.

- Na, persze! – rázta meg a fejét hitetlenkedve, majd amikor Melanie értetlenül ránézett, folytatta – ugyan kérem! Lábra sem tud állni! Azt a pasit maximum úgy kaphatta volna el, ha az összeesik a röhögéstől, amikor meglátja, hogyan próbálja utol érni fél lábon ugrálva! - jelentek meg arcán nevetőráncok a hangos hahotázástól, mire Melanie érezte, hogy elfutja a pulykaméreg.

- Mondták már, milyen elképesztően pofátlan alak?! – kérdezte, miközben bal térdén végig simítva indult el abba az irányba, ahol korábban kocsiját hagyta, amikor üldözni kezdte Joey-t.

- Elképesztő vagyok? Ó, igen, gyakran mondják rám – vigyorodott el pimaszul az idegen, de azonnal lehervadt ajkáról a jókedv, amikor meglátta, milyen nehezen jár a nő. Egy szempillantás alatt termett mellette, és fogta meg karját, hogy legyen, kire támaszkodnia - elviszem egy orvoshoz – szólalt meg komolyan, mire Melanie sértetten húzta ki karját a férfi kezéből. Noha, nem volt egyszerű a járás, és minden lépésnél fájdalom járta át egész testét, a legkevésbé sem ismerte volna ezt be ennek az öntelt, beképzelt hólyagnak, akit ráadásul veszedelmesen jóképűnek is talált. Még mindig ujjaiban érezte a férfi izmainak remegését, amikor a kocsi előtt, ösztönösen támaszkodott meg karján, és orrában még mindig ott volt a finom, férfias arcvíz illata, amikor lehajolt hozzá, hogy felsegítse, de ugyanígy fülében csengett gúnyos kacagása is, amikor azzal heccelte, hogy nem tudta volna elkapni üldözöttjét.

- Szálljon le rólam, nincs semmi bajom! – hárította el a segítséget morcosan, mire az idegen azonnal elengedte, de továbbra is a nyomában maradt.

- Alig tud járni! Biztosan megsérült, amikor elütöttem, és ez az én hibám. Ragaszkodom hozzá, hogy elvigyem egy orvoshoz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Melanie felszegett állal nézett fel rá, büszkén kihúzva magát.

- Én pedig, ahhoz ragaszkodom, hogy kopjon le! Meg tudom oldani a problémáimat maga nélkül is! – fűzte hozzá hetykén, miközben igyekezett elhessegetni áruló gondolatait, melyek azt súgták, fogadja el a férfi segítségét.

- Mondja, maga mindenkivel ilyen ellenséges, vagy csak engem tüntet ki?! – kérdezte hitetlenkedve a férfi, miközben továbbra sem tágított a nő mellől. Melanie éppen válaszolni akart, amikor fülében felcsendült társa hangja.

- Stanford, elkaptuk ezt a kis férget! Beviszem az irodába. Veled minden oké? – kérdezte a mély bariton, mire Melanie gondolkodás nélkül válaszolt.

- Én rendben vagyok, ott találkozunk! – felelte nyugalmat erőltetve magára, majd a férfi felé fordult. – Nézze, sajnálom, ha goromba voltam, de…

- Fátylat rá! – vágott a szavába vidáman az idegen, majd szemét kissé összehúzva folytatta – van egy ajánlatom. Elviszem egy dokihoz, aztán meghívom egy kávéra. Mit szól hozzá? – kérdezte, és hangjából remény csendült ki, amit még ő maga sem értett. Jelen helyzetben egyáltalán nem vágyott párkapcsolatra, éppen elég kusza volt enélkül is az élete, de ez az ismeretlen nő felkeltette az érdeklődését, és nem akart elmenni a lehetőség mellett. Melanie egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy elfogadja az ajánlatot, főként azután, hogy megtudta, Joey-nak nem sikerült eltűnnie előlük, de aztán felrémlett előtte Daniel arca. Éppen olyan jóképű, széles vállú, igéző szemű, és megnyerő modorú, gazdag férfi volt, mint aki előtte állt, és éppen olyan jól tudott bánni a szavakkal, és vele is. Elhitette vele, hogy komolyan gondolja kettejük kapcsolatát, hogy aztán később mély sebeket okozzon a lelkében. Amikor sikerült tőle megszabadulnia, elhatározta, hogy soha többé nem engedi, hogy az érzelmei vezéreljék, és soha többé nem hagyja, hogy egy megnyerő mosoly levegye a lábáról. Ismerte az ilyen típusú férfiakat, Daniel mellett bőven volt ideje megfigyelni őket, és pontosan tudta, hogy egyetlen dolog mozgatja őket meg egy nőben, az pedig, nem az eszük.

- Kösz, de inkább ne! Ha szükségét érzem, majd elmegyek dokihoz egyedül – hárította el a javaslatot, majd hivatalos modorát felvéve, folytatta – minden jót! – köszönt el, majd a sikátor felé vette útját, hogy visszamenjen autójához, de az idegen hangja megállásra kényszerítette.

- Még a nevét sem tudom! – világított rá egy, a nő számára teljesen érdektelen tényre, mire az, megrántotta a vállát.

- Na, és? Én sem tudom a magáét. Maradjon is így – jelentette ki, mire az idegen úgy érezte, egyre inkább a hatalmába keríti a nő titokzatosságával, és látszólagos megközelíthetetlenségével.

- Ezzel akarja a tudtomra adni, hogy nem találkozunk többé? – kérdezte mosollyal az ajkán, és hangjából jól kihallható volt, nem szokott hozzá, hogy a nők ne akarják másodszor is látni, ami azonban csak még inkább megerősítette Melanie-t az elhatározásában.

- Remélem, hogy így lesz! – válaszolta, miközben mobilját kezében tartva, a legközelebbi őrs számát tárcsázta, hogy kerítsen magának egy ingyen fuvart. Mivel lábában egyre élesedett a fájdalom, biztos volt benne, hogy nem lesz képes hazavezetni, és már azt is tudta, hogy tényleg meg kell mutatnia egy orvosnak.

- Szabad reménykednem az ellenkezőjében? – jutottak el hozzá az ismeretlen férfi szavai egyre távolabbról, így jelezve, hogy a sikátorba már nem követte őt, mire Melanie megfordult, és széles, negédes mosollyal az ajkán válaszolt.

- Mindenki olyan hobbit választ magának, amilyet akar! – felelte, majd a választ meg sem várva, eltűnt az idegen szeme elől, miközben az, megbabonázva nézett utána.