2.
rész
Andrew L. Wright szemöldök ráncolva, értetlenül
forgatta kezében a nyomtatott lapokat, melyen több oszlopban számok és adatok
sorakoztak. A pénzügyi kimutatás, melyet a kezében tartott, és amit hivatalos
úton kapott a cég alelnökétől, több helyen is eltért attól, amit ő maga
vezetett. Ezt a trükköt, miszerint, mindig legyen egy saját kimutatása a
pénzügyi helyzetről még apjától tanulta, aki tökéletes precizitással, és erős
kezekkel évtizedekig irányította azt az építkezési vállalatot, melynek elnöki
székében ült fiatal kora ellenére. Noha, még csak alig töltötte be a
harmincadik életévét, apja teljesen megbízott benne, és elérkezettnek látta az
időt, hogy visszavonuljon a munkától, és családjával vidékre költözzön Boston
nyüzsgő forgataga elől. Andrew büszkén vette át apja helyét, és mindent
megtett, hogy bebizonyítsa, érdemes volt a bizalomra. Annak ellenére, hogy évfolyam
elsőként végzett a bostoni egyetem közgazdasági karán, és mellette párhuzamosan
elvégezte az építészmérnöki szakot is, egy percig sem gondolta, hogy a szék,
melyben helyet foglalt, alanyi jogon járna neki. Az elmúlt években keményen
dolgozott azért, hogy megmutassa apjának, ért a szakmájához, és eddig a
pillanatig hitte is, hogy ez sikerült, most azonban, ahogy tekintete ismét végig
futott az eltérő adatokon, elbizonytalanodott. Legalább négyszer számolta újra,
de mindig ugyanoda jutott. Utolsó lehetőségként, a telefonkészülék után nyúlt,
hogy apja legjobb emberének számát tárcsázza.
- Blake!
– morrant bele nem túl kedvesen egy mély bariton, és Andrew elmosolyodott,
ahogy felismerte benne Henry Blake hangját. A férfi a 60-as éveinek elején
járhatott, és a legjobb szakembernek számított egész Boston-ban. Azóta
dolgozott apjának, amióta az, megalapította a céget, és amikor Lawrence Wright
a nyugdíj mellett döntött, Henry is eljátszott a gondolattal, hogy követi a
példáját, végül mégis maradt még, állítása szerint, azért, hogy „a Wright kölykön tartsa a szemét” –
idézte fel a férfi szavait Andrew.
- Henry,
itt Andrew! – mutatkozott be a fiatalabb, majd azonnal folytatta – volna egy
kérésem– kezdett bele mondandójába.
- Pörgesse
fel ifiúr, mer’ nem érek rá egész nap! – szívta meg a fogát jól hallhatóan az
idősebb, és Andrew szinte látta maga előtt, ahogy összevonja ősz, bozontos
szemöldökét a védősisak alatt. Egész kisfiú kora óta ismerte az öreg Blake-et,
mégsem tudta meggyőzni, hogy tegezze akkor is, amikor átvette a céget. A férfi
határozottan kijelentette, hogy ettől a pillanattól kezdve Andrew a főnöke
lett, ő pedig, megadja a tiszteletet a munkáltatójának. Azt azonban,
elfelejtette hozzátenni, hogy ez a tisztelet ki is merül a magázódásban mivel
egyébként kertelés nélkül mondta meg a véleményét, akkor is, ha az szemmel
láthatóan nem tetszett az ifjú Wright-nak.
- Szeretném,
ha átfaxolnál minden dokumentumot az elmúlt egy év építkezéseivel kapcsolatban.
Számlák, rendelések, bérkifizetések! – utasította a férfit, mire néhány
másodpercnyi csend támadt a vonal végén.
- Ejha!
– döbbent meg jól érzékelhetően az építkezés vezető – a felesége ne legyek?!
Tudja, mennyi munka lesz ez?! – adott hangot nem tetszésének Blake, mire Andrew
égnek emelte a szemét.
- Henry,
ne tegyél úgy, mintha nem lenne minden aktába rendezve, ABC sorrendben a polcodon
– világított rá, mennyire ismeri a másikat, mire Henry érthetetlen morgással
jelezte, hogy tudomásul vette a feladatot, de mielőtt letette volna,
megkérdezte.
- Mikorra
kéne?
- Tegnapra
– jött a villámgyors válasz Andrew-tól, majd halkan nevetve tette le a
készüléket, amikor meghallotta, hogy Blake nyomdafestéket nem tűrőn kezd el
káromkodni. Jókedve azonban, azonnal elszállt, amikor tekintete ismét az
asztalán heverő aktákra esett. Csak remélni merte, hogy a Henry-től kapott
dokumentumok nem támasztják alá balsejtelmét. Nagyot sóhajtva túrt bele sötét
hajába, miközben az ablakhoz lépett. A felhőkarcoló 79. emeletéről, ahol
irodájuk helyet kapott, lélegzetelállító kilátás nyílt Bostonra. Az utcán
hömpölygő tömeg inkább hasonlított egy hangyabolyra, mint munkába igyekvő
emberekre, ő pedig, kezét megtámasztva a plafontól a padlóig tartó ablaküvegen
lazította meg nyakkendőjét, és gombolta ki zakójának gombjait. Miközben
tekintetét a horizontra szegezte, és kikapcsolódásként a felhőket figyelte,
ahogy különféle formát felvéve szállnak az égen szabadon, és megállíthatatlanul,
a távolból sziréna hangja hatolt el tudatáig, gondolatai pedig, elkalandoztak.
Szeme már nem látta a felhőket, sem a kék égboltot, csak egy barna tekintetet,
ahogy mérgesen szikrázva rászegeződik. Szinte ismét orrában érezte az enyhe
barack illatot, hallotta a nő selymes hangját, ahogy leteremti, amiért
akadályozta a munkájában. Andrew elmosolyodott az emlékre, ahogy az ismeretlen
nő harciasan felszegett állal, büszke tekintettel igyekezett meggyőzni őt
arról, hogy sérülése ellenére, utol tudná érni a fickót, akit üldözött. Egy hét
telt el a baleset óta, és nem múlt el nap úgy, hogy ne jutott volna eszébe az
idegen amazon. Szokatlan volt számára az érzés, hiszen eddig a nők sosem fogták
meg különösképpen. Persze, jól szórakozott a társaságukban, és sosem hagyott ki
egy lehetőséget sem, hogy áldozzon a gyönyör oltárán, ha egy-egy szolgálatkész
hölggyel hozta össze a sors, de arra mindig vigyázott, hogy senkit ne engedjen
túl közel magához. Elég korán megtapasztalta, hogy a vagyon, melynek birtokában
van születése óta, sokkal inkább hátrány egy igazi kapcsolat kialakításában,
mint előny. A nők, akikkel eddig megismerkedett, nem is láttak belőle többet,
mint a pénzt, és a befolyást, ő pedig, úgy döntött, belemegy a játékba.
Kölcsönös érdekkapcsolatok voltak ezek, ami tökéletesen megfelelt az
igényeinek. Ő teljes átéléssel játszotta a lovagot, és halmozta el aktuális
barátnőit ajándékokkal, és ékszerekkel, míg a hölgyek éjszakánként ajándékozták
meg figyelmükkel. Egyetlen kapcsolata sem tartott néhány hónapnál tovább, és
amikor vége lett, felszabadultnak érezte magát. Bőven volt tapasztalata
különféle nőkkel, de még sosem fordult elő, hogy ne tudta volna kiverni a
fejéből bármelyiküket. Többnyire akkor szoktak eszébe jutni, ha éppen
unatkozott, és társaságra vágyott, így új volt számára az érzés, hogy egy
idegen nő, aki ráadásul nyomokban sem hasonlított azokra a nőkre, akik
körülvették, és akinek a nevét sem tudta, így átvegye az uralmat gondolatai
felett. Valahányszor meghallott egy szirénát, vagy meglátott egy rendőrt,
eszébe jutott a szőkés-barna hajú nő, aki annak ellenére vonzotta, hogy olyan
gorombán bánt vele, és még a meghívását is elutasította. Szilárdan hitt benne,
hogy ha aznap este az idegen elfogadja az ajánlatát, már nem is gondolna rá,
ahogy abban is hitt, hogy csak azért nem tudja kiverni a fejéből, mert évek óta
ő volt az első, aki nem omlott azonnal a karjaiba, és ez hihetetlenül vonzóvá
tette a szemében.
- Talán
meg kellene keresnem – gondolkodott hangosan, miközben tekintete lejjebb vándorolt,
és az utcára szegeződött. A sárga hivatásos taxi-k, egy-egy mentőautó, és
rendőrautó szinte világított az egyébként egyhangú útkereszteződésben, ahogy a
lámpák piros- sárga-zöld jelzéssel engedték útjukra a közlekedőket – rendőr… ez
biztos – kocogtatta meg az üveget elgondolkodva, miközben másik kezével végig
simított frissen borotvált állán – láttam a jelvényét… én marha! Leolvashattam
volna a nevét! – csapott a homlokához, majd, mint, aki most jött rá, hogy
magában beszél, hitetlenkedve rázta meg a fejét – magamban beszélek! Meg kell
találnom, hogy véget vessek ennek!
- Kit
kell megtalálnod? – lépett be az irodába alelnöke, William Clarke. A 30-as
éveinek végén járó, alacsony, köpcös férfi 10 éve dolgozott a vállalatnál, és
nyílt titok volt, hogy azt remélte, amikor az idősebb Wright nyugdíjba vonul, ő
veszi majd át a helyét. Ennek ellenére, nem mutatott ellenszenvet Andrew iránt,
amikor kiderült, hogy ő lesz a cég elnöke, sőt, támogatásáról biztosította, és
látszólag mindent megtett azért, hogy megkönnyítse a munkáját. Andrew szerint,
már-már túl sokat is. Ha hagyta volna, mindent ő irányított volna, neki csak az
lett volna a dolga, hogy aláírja a papírokat, lehetőleg olvasás nélkül, amit
Will elé rak. A férfi legnagyobb pechére azonban, Andrew örökölte apja becsületességét
és szorgalmát, így abbéli terve, hogy a háttérből irányíthatja a céget, dugába
dőlt, és a kettejük közötti udvariasság is csak látszat volt. Nyíltan sosem
keveredtek konfliktusba, de Andrew előbb harapta volna le a nyelvét, mintsem,
hogy megosszon bármi bizalmas információt a férfival. Az egyetlen oka annak,
hogy nem bocsátotta el az volt, hogy apja kérte, igyekezzen jól együttműködni
azokkal az emberekkel, akikkel ő is korábban együtt dolgozott.
- Néhány
iratról van csak szó, semmi különös – rántotta meg a vállát Andrew, miközben helyet
foglalt. Az iroda padlószőnyege hangtalanul süppedt be Will fekete, lakkozott,
méregdrága cipőjének talpa alatt, ahogy közelebb lépett, és kihúzva az egyik,
mahagóni asztallal szemközti, barna bőrfotelt, leült. A hasított bőr halk
szusszanással adta tudtára a világnak, hogy nehéz terhet cipel, miközben Will,
kigombolta grafit szürke öltönyének gombjait, így láthatóvá téve, ahogy hófehér
ingén pattanásig feszülnek hasán a gombok. Hanyag eleganciával igazította
helyre fekete nyakkendőjét, majd zakója mellényzsebéből egy ruhazsebkendőt vett
elő, és megtörölte verejtékező homlokát.
- Victoria
azt mondta, hívattál. Miben tudok segíteni? – tért rá jövetele okára Will,
miközben ezúttal kopaszodó feje búbján szántott végig a zsebkendő.
- Nézd
meg ezeket! Mondd meg, mit látsz! – dobta társa elé a korábban nézegetett
dokumentumokat Andrew, miközben hátradőlt fotelében, és alig tudta
visszatartani mérgét, amikor meglátta, hogy Will még erőteljesebben kezd
izzadni, és egyébként mindig rák vörös arcából kifut a szín.
- Ez…
az a kimutatás, amit a negyedév végén készítettem, és átadtam neked – remegett
meg kissé a hangja Will-nek, majd értetlenül nézett az elnökre, miközben a
másik papírt szorította – ezt… nem tudom, micsoda…
- Segítek!
Ez meg az, amit én készítettem! – bökött rá erőteljesen a papírra Andrew – a
kettőnek egyeznie kellene, de nem így van! Megmagyaráznád?! – hajolt előre a
székben, és éppen folytatta volna, amikor megszólalt a faxgép, jelezve, hogy
üzenete érkezett. Andrew azonnal a gép felé fordult, és tekintete türelmetlenül
futotta át a sorokat a dokumentumokon, amiket Blake küldött el a számára.
Amikor végzett, mély levegőt véve, visszafojtott indulattal nézett az
alelnökre. – Mennyi?!
- Te…tessék?
– dadogta rémülten Will, és ádámcsutkája le-föl ugrált idegességében, ahogy
meglátta Andrew dühtől szikrázó tekintetét.
- Mennyit
loptál tőlünk?! – förmedt rá a férfira, aki ijedten markolta meg a fotel
karfáját, és tolta kissé hátrébb a széket – évek óta csinálod, igaz?! Átnéztem
a kimutatásokat, és Blake elküldte az építkezések adatait is! Felveszed a pénzt
a jó minőségű tartógerendákra, ablakokra, cementre, gyakorlatilag mindenre,
aztán megrendeled a silányabbat! De ez nem volt elég! Ennek tetejében, még a
munkások bérébe is belepiszkítottál! Bizonyítékom van rá, hogy legalább három
éve nem fizettük ki a biztosítást egyetlen munkás után sem! – emelte meg mind
jobban a hangját Andrew, és kezét ökölbe szorítva csapott az asztalra. Minden
erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne nyúljon át az asztal felett, és ne hajítsa
ki a 79. emeletről azt a szemétládát, akiben apja megbízott, és aki saját
önzőségből, és nyereségvágyból kockára tette a cég hírnevét, és mindent, amit
apja majdnem 40 év kemény munkájával épített fel.
- Nyugi,
nyugi, Andrew! – emelte fel kezét védekezőn Will, miközben bocsánatkérőn elmosolyodott
– rendben, elismerem, volt néhány rossz döntésem, de jóváteszem, ígérem! –
esküdözött álszent mosollyal szája szegletében, mire Andrew undorodva húzta el
a száját.
- Abban
biztos lehetsz, hogy jóvá fogod tenni! – futott végig tekintete a férfin, aki
gyanakodva húzta össze szemét, ő pedig, folytatta – egy órát adok, hogy
összeszedd a holmidat, és eltakarodj innen, és egy hónapot arra, hogy mindent
visszafizess, amivel tartozol a cégnek! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő
hangon, mire Will elképedve nézett vissza rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése