30. rész
Castle
döbbenten, és értetlenül figyelte, hogy a nyomozó néhány rövid utasítást ad a
fiúknak, majd bemond egy címet nekik, és miután ledobta a műszerfalra a
telefont, ismét sebességbe kapcsol, és bekapcsolva a szirénákat, őrült
tempóban, a zsúfolt new yorki forgalommal, és a vadul tülkölő, szitkozódó
autósokkal mit sem törődve, megfordítja az autót. Ahogy nézte a nő
összeszorított száját, elszánt tekintetét, nagyot nyelve nyúlt a kapaszkodó
után.
-
Mi történt? – kérdezte óvatosan, mire Kate a nélkül
válaszolt, hogy figyelmét egy percre is levette volna a forgalomról.
-
Gary meglépett, amikor át akarták vinni az előzetesbe –
adott tömör választ Beckett, miközben továbbra sem vette le lábát a
gázpedálról.
-
Mégis hogyan?! – rökönyödött meg az író, és egy
pillanatig még az életét is elfelejtette félteni, amiért addig kitartóan, de
némán imádkozott.
-
Rosszullétet színlelt a parkolóban, és amikor az egyik
járőr segíteni akart neki, leütötte, a másikat pedig túszként használta, amíg
el nem hajtott egy autóval. – szűrte a fogai között a választ Kate, és arcára
volt írva, hogy talán még sosem volt annyira dühös, mint ebben a pillanatban.
-
Így már értem! – kapott a fejéhez Castle, olyan
mozdulattal, mint aki életbevágó dolgot fedezett fel. Amikor Kate kérdőn
oldalra pillantott, izgatottan folytatta – ezért keverte bele az igazgatót!
Ismer téged, Kate! Pontosan tudta, hogy ha elhinti neked a morzsát, te nem
nyugszol addig, amíg utána nem jársz, amíg 100%-ig biztos nem vagy abban, hogy
ő a gyilkos! Ő pedig addig, időt nyert, hogy megszökhessen! – magyarázta az
író, mire Kate mély levegőt vett, hogy lenyelje a nyelvére kívánkozó szitkot. A
tudat, hogy Gary azért szökhetett meg, mert ő túlságosan kiszámítható, és
hagyta magát átverni, még sokkal rosszabb volt, mint amikor csak azt hitte,
egyszerűen becsapták, és félreismerte egy barátját. Megtehette volna, hogy az
íróra hárítja a felelősséget, hiszen Castle volt az, aki noszogatta, hogy
legalább nézzenek utána az igazgatónak, de el kellett ismernie, hogy ha benne
nem lett volna kétség, Castle sosem tudta volna meggyőzni, hogy nyomozzon
tovább az ügyben. Bármennyire kellemetlen, sőt megalázó volt a számára, be
kellett vallania, hogy rászedték, túljártak az eszén, amitől csak még dühösebb
lett. Gondolatai közül, Rick hangja rántotta ki – körözést adtál ki rá?
Egyáltalán, hova száguldozunk? Már úgy értem, a végzetünkön kívül, mert hogy itt
halunk meg, abban biztos vagyok, ha így vezetsz tovább… - záporoztak a
kérdések, mire Kate kemény, hideg tekintettel felelt.
-
Nem adtam ki rá körözést! Pontosan tudom, hol van –
húzódott magabiztos mosolyra az ajka – nem Gary az egyetlen, aki ismer. Én is ismerem
őt. Szökni akar, ez biztos, de van valami, ami nélkül sosem menne el, és ez a
valami nem volt nála, amikor letartóztattam – magyarázta a férfinak egy éles
jobb kanyar bevétele közben.
-
És pedig? – kérdezte kíváncsian a férfi, mire Kate most
megint rápillantott, de épp csak egy tized másodpercig.
-
Az apja karórája. Még az anyjától kapta, nem sokkal
azután, hogy az apja, az orvosok hibájából, szívrohamban meghalt. Akkor
határozta el, hogy belőle is orvos lesz - mesélte Kate, minden érzelem nélkül a
hangjában – sosem vált meg tőle, éppen ezért tudom, hogy visszamegy a lakására
érte…
-
Honnan tudod, hogy így lesz? – kérdezte bizonytalan
hangon, kétkedve Castle, mire Kate megállította a korábban bemondott cím előtt
az autót, és jobbra, elnézve az író mellett, győzelemittasan mosolyodott el.
-
Egyszerűen csak, tudom! – bökött fejével a zöld
övezetben lévő házak között elterülő járdán sietősen lépkedő alak felé, aki
kabátját nyakába húzva igyekezett az egyik emeletes ház felé. Castle tátott
szájjal nézett először a rohanó alakban felismert Gary-re, majd a nyomozóra,
aki felhúzva egyik szemöldökét, elégedetten rántotta meg a vállát, mintha azt
mondaná, „látod?”, majd kipattant az autóból. Éppen abban a pillanatban
érkeztek meg Javiék is, hogy aztán gyors tekintet váltás után a férfi után
induljanak. Alig tettek meg néhány lépést, amikor Gary, mintha megérezte volna,
hogy követik, hátrapillantott. Felismerve a nyomozónőt, és a kollégáit,
meggondolva magát, nem ment be a lépcsőházba, hanem levágva az utat, a park
felé kezdett rohanni. - Kerüljetek elé! – mutatott a másik irányba Beckett
Ryan-éknek, akik azonnal bólintottak, és két oldalról vették üldözőbe Gary-t.
Kate minden erejét összeszedve rohant régi barátja után, de bármennyire
igyekezett is, úgy tűnt, sosem fogja utolérni. Tüdeje szúrón jelezte, hogy
lassan kifogy a levegőből, amikor a férfi egy tó felé kanyarodott el, fellökve
mindenkit, aki szembejött vele. Beckett, amint felismerte, hogy az orvos át
akar vágni a tó mellett a játszótéren, hogy ne ismétlődhessen meg a kórházi
eset, a pillanat tört része alatt döntött. Felugrott az egyik padra, és
legalább egy méter távolságból ugrott a vad iramban rohanó férfira, aki a
hirtelen jött tehertől, elveszítve egyensúlyát, a nyomozóval együtt esett bele
a tóba. Castle kifulladva, néhány másodperccel később érkezett meg, de még
látta, hogy szerelme eltűnik a tóban a gyilkossal. Szíve vadul dörömbölt
mellkasában, és annak ellenére, hogy tüdeje levegőért kiáltott, ő csak visszatartott
lélegzettel várta, hogy Kate felbukkanjon, de nem történt semmi. Nagyokat
nyelve igyekezett megőrizni nyugalmát, miközben messziről érzékelte, hogy Javi,
és Ryan is megérkeznek mellé.
-
Beckett? – kérdezte lihegve Ryan, mire Castle csak
némán a tóra mutatott, és abban a pillanatban felbukkant a nyomozónő, hogy
aztán prüszkölve, levegő után kapkodva, maga után húzva az orvost, kiússzon a
partra. Castle megkönnyebbülten lélegzett fel, és úgy érezte, mintha órák óta
először jutna oxigénhez, majd nem tétovázott, a két nyomozóval egyetemben
azonnal térdig gázolt a vízbe, hogy segítsen szerelmének. Amikor mindannyian a
szárazföldön voltak, Javi hangja törte meg a tapsvihart, melyet a parkban
sétáló emberektől zsebelhetett be a nyomozónő bravúros ugrásáért.
-
Ez komoly?! – mutatott az orvosra Javi döbbenten, de
ajka vidám vigyorba szaladt – te megbilincselted a víz alatt? – hitetlenkedett
a férfi, mire Kate megrántotta a vállát. Beszélni még mindig nem tudott, tüdeje
még mindig fájón égett az oxigénhiánytól. Castle először az összebilincselt
kezű, fancsali ábrázattal álldogáló orvoson, majd a csuromvizes Beckett-en
nézett végig, hogy ellenőrizze Javi állítását, majd nagyot nyelt.
-
Ez… szexi… durva, de… nagyon szexi… - húzta össze
szemét, és kínlódva harapta meg az öklét. Kate volt az egyetlen, aki a szokásos
évődés mellett, ezúttal a vágyat is felfedezte a kék szemekben.
-
Castle, ha ki akarod próbálni… - hagyta félbe a
mondatot Beckett, mire Rick nagyot nyelve várta a folytatást, ő pedig, kacéran
folytatta – csak ugorj a tóba. Javi, vagy Ryan bizonyára szívesen utánad ugrik,
és megbilincsel – kacsintott a férfira halkan nevetve, mire a két férfi vadul
ellenkezni kezdett, Castle pedig látszólag csalódottan húzta el a száját,
magában azonban elmosolyodott, mert a gonosz élcelődés mellett, mely a
kollégáknak szólt, csak ő láthatta az érzéki pillantást, melyet a nő neki
küldött.
Kate ismét
száraz ruhában, a pihenő ablakából, összehúzott szemmel figyelte, ahogy régi barátját,
Gary-t két egyenruhás elvezeti, bilincsben, hogy átszállítsák az előzetesbe.
Nagyot sóhajtva gondolt arra, hogyan ismerhette ennyire félre a férfit. Annak
ellenére, hogy most már tudta, sosem volt belé szerelmes, mindig is jó
barátjának tartotta. Éppen itt tartott gondolatban, amikor Rick keze lágyan
végig simított a derekán, ő pedig halvány mosollyal az ajkán fordult felé.
Néhány másodpercig csak némán hagyták, hogy foglyul ejtse őket a másik tekintete,
majd Castle szó nélkül húzta a karjaiba a nyomozónőt, és ölelte át szorosan.
-
Egy idő után, már nem fog annyira fájni… - suttogta a
fülébe, és Kate-t megint ámulatba ejtette, hogyan képes a férfi a gondolataiban
olvasni. Még szorosabban hozzásimulva, nagyot sóhajtva suttogott vissza.
-
Nem fáj. Dühít. Mérges vagyok, amiért ilyen könnyen
rászedett… - motyogta sértetten, és megbántottan, mire Rick most kissé
eltávolodott tőle, és puhán megcsókolta.
-
Valld be, hogy a legjobban mégis az dühít, hogy
kénytelen vagy bocsánatot kérni tőlem – villant ravaszul a kék tekintet, mire
Kate gyanakodva húzta össze a szemét.
-
Eszemben sincs bocsánatot kérni tőled! – rázta meg a
fejté tiltakozása jeléül, mire Rick még szorosabbra fonva karjait, színpadiasan
sóhajtozni kezdett.
-
Szomorú, amikor valaki ilyen nehezen viseli, hogy
veszített… - emelte égnek a szemét, majd rezzenéstelen arccal folytatta –
valaki egyszer azt mondta, hogy csak az igazán nagy emberek képesek arra, hogy
bocsánatot kérjenek, ha tévednek… persze, ez számodra most elég kínos, így
megértem, ha te…
-
Elég! – szakította félbe egyszemélyes monológját a
férfinak, majd nagy levegőt vett, és karját a nyaka köré fonva, mélyen
belenézett az igéző kék szemekbe – bocsánatot kérek… - súgta halkan, komolyan,
mire Rick szeméből hirtelen eltűnt a kópéság, és megindultan nézett vissza rá,
ekkor azonban a nő ajka csibészes mosolyra húzódott – bocsánatot kérek, hogy az
eddigi évek során tapasztalt, gyerekes, egoista, féltékeny, óvodás húzásaid
közül, képtelen voltam arra, hogy kiszűrjem, ez nemcsak egy újabb őrült,
meseszerű, semmiféle racionalitást nem tartalmazó elmélet. – fűzte hozzá, mire
Rick, rádöbbenve, hogy megint a nő került ki győztesen, hiszen megkapta ugyan a
bocsánatkérést, de mellette szembesítették is jó néhány hibájával, durcásan
húzta el a száját.
-
Gonosz vagy! – morogta sértetten, mire Kate közelebb
hajolt, és szinte a szájába súgta a szavakat.
-
De még milyen gonosz! – harapta meg finoman a férfi
alsó ajkát, nyelvével puhán végig szántva rajta, akinek elakadt a lélegzete a
mozdulatra – gyere át ma este, és megtudod… - lehelte két apró csók között, és
teste bizseregni kezdett, amikor megérezte, hogy az író finom tenyere simogatni
kezdi a derekát.
-
Nem lehet… - rázta meg a fejét Castle, kellőképpen
megdöbbentve ezzel a nyomozót, aki most összeráncolt szemöldökkel hajolt el az
újabb csók elől, és kérdőn pillantott rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése