29. rész
Donald Frost
magas, legalább 190 centi, 50-es éveinek elején járó, őszes halántékú, barátságos
tekintetű férfi volt. Az a fajta orvos, aki egyetlen mosolyával, és kedves,
közvetlen modorával percek alatt eléri, hogy még a legbizonytalanabb, és
legfélénkebb páciens is azonnal bizalmába fogadja, és elhiggyen mindent, amit
mond. Hatalmas, tölgyfából készült íróasztalán patinás rend uralkodott, ő maga
pedig éppen egy kartont nézett át, amikor Beckett és Castle megjelentek nála. A
férfi kíváncsian emelte rájuk meleg barna tekintetét, majd amikor
bemutatkoztak, egy bólintással jelezte a titkárnőnek, hogy hagyja őket magukra.
Kate merev fejrázással utasította el a felkínált helyet, mire az orvos
biccentett, jelezve, hogy tudomásul vette, majd kérdőn nézett rájuk.
-
Nyomozó, miben segíthetek Önöknek? – kérdezte nyugodt
hangon, miközben ő is megkerülte az asztalt. Sötét öltönye tökéletes összhangot
mutatott a fehér inggel, és színben az öltönyhöz passzoló nyakkendővel, fekete,
lakozott, elegáns cipője pedig hangtalanul suhogott a padlószőnyegen, ahogy
kisétált az asztal mögül, és megtámasztva magát annak szélén, várakozón
pillantott vendégeire. Tekintetén, és arcán nyoma sem volt nyugtalanságnak,
látszólag, valóban nem tudta, miért jöttek.
-
A Tricelyd kísérletről, és Loren Hillarys haláláról
szeretnénk feltenni néhány kérdést – válaszolta Beckett higgadtan, miközben
tekintetét egy pillanatra sem vette le az igazgató arcáról.
-
Természetesen, válaszolok, amennyiben tudok, bár
őszintén szólva, fogalmam sincs, miben tudnék a rendelkezésükre állni – vonta
meg a vállát kétkedve a férfi – a kísérletet visszautasítottam, a hölgyet
pedig, sosem ismertem – nézett rájuk szomorkás tekintettel, mint aki valóban
sajnálja, hogy nem tud hasznos segítség lenni a rendőrség számára. – Én
döbbentem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy Scottdale kolléga titokban
megegyezett Alan McIntery-val. – csóválta meg a fejét rosszallóan, és szégyenkezve,
amiért, mint igazgató, nem látta, mi folyik a háta mögött.
-
Valóban megdöbbent? Vagy inkább sajnálta, hogy elapad a
bevételi forrás? – vette át a szót most Castle, mire az orvos értetlenül nézett
vissza rá.
-
Nem értem, miről beszél… - ráncolta össze szemöldökét,
miközben tekintete zavartan cikázott vendégei között.
-
Elmagyarázom. Egy forrásunk szerint, Ön nagyon is
tisztában volt azzal, mi folyik a kórházban, és noha a kísérletet leállította,
a titkos kutatásban legalább 30%-ban benne volt! – szembesítette Gary szavaival
a férfit Kate hideg, kimért hangon, majd a választ meg sem várva folytatta –
aztán akadt egy kis probléma. Megjelent a képben Loren, és le kellett volna
állniuk, de maga ezt nem akarta, ezért…
-
Egy pillanat! Mégis, mit képzelnek?! – szakította félbe
a nyomozót Frost emelt hangon, felháborodva – Idejönnek, és egy forrás
megbízhatatlan szavaira hagyatkozva azzal vádolnak, hogy titkos kísérletekhez
asszisztáltam a kórházamban, és megöltem egy fiatal nőt?! Ez felháborító!
-
A forrás talán megbízhatatlan, de az adatbázisunk nem!
– nézett farkasszemet az orvossal Kate magabiztosan, és apró győzelemnek
könyvelte el, amikor látta, hogy Donald nagy levegőt véve hunyja le a szemét,
fáradtan, megtörve, ő pedig, folytatta – Tudjuk, mi történt Michiganben! Miért
kellett olyan sietve távoznia. – szembesítette a férfit mindazzal, amit
megtudtak róla – Kedve támadt nosztalgiázni? Vagy… kísértette a múlt? Esetleg
rájött, mennyi pénzt keresett? – záporoztak Kate kérdései a férfi felé, mire
az, lassan visszasétált az asztalához, és leült a bőrfotelbe, kezeit az ölébe
ejtve. Barna szemében már nem csillogott a barátságos fény, arca nem árasztotta
azt a bizalmat, amelyet minden orvostól várna a páciens. Ebben a pillanatban
sokkal inkább hasonlított egy megtört, agg emberre, akit meggyötört az élet.
-
Jól mondta, nyomozó. Ami történt, az már a múlt, amit
Michiganben végleg magam mögött hagytam – szólalt meg halkan, szégyenkező
hangon – nem vagyok rá büszke, de kitörölni sosem fogom tudni, ezért kénytelen
vagyok együtt élni a bűneimmel. Ide viszont – mutatott ujjával a tölgyfa asztal
lapjára határozott hangon – tiszta lappal jöttem, amit igyekeztem is tisztán
tartani!
-
Amíg rá nem jött, hogy anyagilag nem a legkedvezőbb
becsületesnek lenni, igaz? – dobta a következő provokáló kérdést ezúttal
Castle, mire Donald hitetlenkedve rázta meg a fejét.
-
Értsék már meg, hogy bármit is mondott a forrásuk, én
az egész kísérletről semmit sem tudtam! Ha csak sejtettem volna, mit művel
Scottdale a hátam mögött, magam hajítom ki a klinikáról, és jelentem fel a
kamaránál! A hölgyet pedig, akinek a meggyilkolásával vádolnak, nem hogy nem
ismerem, de még a nevét sem hallottam soha! – tört fel kétségbeesetten az
orvosból, mire Kate összehúzott szemmel nézett rá.
-
Miért kellene hinnem magának? – kérdezte nyugodtan,
mire Donald nagyot sóhajtott.
-
Mert az igazat mondom. Egyébként pedig, amikor az
említett hölgyet megölték, én Bostonban voltam egy konferencián! Nézzenek csak
utána, minden jelenléti papíron ott szerepel az aláírásom! – nézett rájuk
könyörgőn az orvos, és Kate egy pillanatig csak némán nézett vissza rá. Munkája
során számtalanszor hallotta már a gyanúsítottakat esküdözni, hogy ártatlanok,
és többnyire meg tudta állapítani, melyikük mond igazat. Jelen esetben nem
tudott szabadulni az érzéstől, ami hatalmába kerítette, ahogy belenézett Donald
Frost tisztán, kétségbeesetten, félelemtől ragyogó barna szemébe, miközben
felsejlett neki Gary arca is. Noha, a férfi is könyörgött neki, hogy segítsen,
és bizonygatta, hogy ártatlan, az ő tekintetében nem látta azt a
bizonytalanságot, és rettegést, bizonyítani akarást, mint most Donald szemében.
Emellett, amikor Gary-vel beszélt, minden porcikája azt súgta, hogy a férfi
hazudik. Most hirtelen gondolt egyet, és nagy levegőt véve kérdezte.
-
Tudott bárki a kórházban arról, hogy miért jött el
Michiganből? – hagyta látszólag figyelmen kívül Donald könyörgését, mire az
most töprengve ráncolta össze a szemöldökét. Egy pillanatig gondolkodott, majd
keserűen húzta el a száját.
-
Csak Gary Scottdale – válaszolta lesújtva, ahogy benne
is tudatosodott, mit is keresnek nála a rendőrök, és miért vádolják
gyilkossággal – körülbelül egy évvel ezelőtt elmentünk ünnepelni. Egy sikeres
gyógyszer kísérleten voltunk túl… ketten maradtunk, a többiek hazamentek, mi
pedig, többet ittunk a kelleténél, és mindketten mesélni kezdtünk a múltunkról.
Mire vagyunk büszkék, és mire nem… akkor meséltem el neki a történetem… -
halkult el a hangja, és arcát kezébe temette, ahogy rájött, milyen aljas módon
éltek vissza a bizalmával. Miután nehezen emészteni kezdte a történteket,
bánatos arccal nézett a nyomozóra – Gary a forrás, ugye? – kérdezte, mintegy
megerősítést várva arra, amit már anélkül is tudott – Ő akarta rám kenni, igaz?
– Kate nem válaszolt, csak felállt, elnézést kért, majd Castle-el a nyomában
távozott, magára hagyva az igazgatót, aki még mindig hitetlenkedve dőlt hátra a
fotelben. Beckett határozott léptekkel igyekezett a kijárat felé, majd a
nővérpultnál olyan hirtelen torpant meg, hogy az író majdnem fellökte. Magabiztosan
lépett oda az ott álló szőke, 30-as éveinek elején járó nőhöz, majd, miután
bemutatkozott, elkérte az orvosok beosztását, amit azonnal át is nyújtott neki
a készséges ápolónő. Szeme villámsebességgel cikázott végig a sorokon, majd,
amikor megtalálta, amit keresett, mérgesen csapott a pultra.
-
A francba! Megint átvert minket! Nem csak, hogy nem
operált aznap, amikor Lorent megölték, de még csak a kórházban sem volt! –
világosította fel a mellette álló írót ingerülten Beckett, majd a kijárat felé
vette az útját. Az autóban ülve mérgesen szitkozódva szorította a kormányt. A
düh, mely belülről égette, amiért megint hagyta magát rászedni, szinte
felemésztette. Rick, mintha érezte volna, mi jár a nő fejében, az első piros
lámpánál, halkan szólalt meg.
-
Sajnálom. Az én hibám… - hajtotta le a fejét bűnbánón,
mire Kate szemöldök ráncolva, zavartan nézett rá.
-
Micsoda? – kérdezett vissza meglepetten, mire Castle
megvonta a vállát.
-
Te tudtad, hogy ő a gyilkos, de én ragaszkodtam hozzá,
hogy nézzünk utána annak, amit mondott. Bíznom kellett volna az ösztöneidben… -
fűzte hozzá szomorúan, mire Kate halványan elmosolyodott.
-
Castle! – fordult most a férfi felé Beckett, mire az,
ráemelte csalódottan csillogó kék szemeit – Utánanéztem, mert utána akartam
nézni. Nem a te hibád, oké? – simogatta meg a férfi arcát finoman, és
megkönnyebbülten látta, hogy annak kis mosolyra húzódik az ajka, ő pedig,
folytatta – egyébként sem történt nagy baj, csak autóztunk egy kicsit, és
beszélgettünk egy jót az igazgatóval. – rántotta meg a vállát könnyedén a nyomozó
mosolyogva, mire Castle most már felhőtlenebbül vigyorgott vissza rá.
-
Kötve hiszem, hogy az igazgató is élvezte – kacsintott
a nőre, mire Kate visszakacsintott, és közelebb hajolva, lágyan találkoztak
ajkaik. Puhán, gyengéden csókolták a másikat, nem engedve, hogy a vágy, mely a
másik felé hajtotta őket, eluralkodjon rajtuk. A pillanatot egy, a nő kocsija
mögötti autó hangos tülkölése zavarta meg, melynek türelmetlen gazdája így
jelezte, hogy a lámpa zöldre váltott, és folytatná útját. Kate még egyszer
rámosolygott a férfira, belenézve a kék szemekbe, melyek szerelmet, és boldogságot
tükröztek, majd sebességbe kapcsolt, és tovább hajtott. A csendet, mely lágyan
ölelte körbe őket, Castle hangja törte meg – csak azt nem értem, hogy miért küldött
el minket egy hamis nyomon Gary? Elvégre, már előzetesben van…
-
Nem tudom – rántotta meg a vállát Kate – talán
szórakozni akart még egyet utoljára – vélte elgondolkodva, de a hangsúlyból már
hallani lehetett, hogy nem különösebben érdekli a dolog. Éppen folytatta volna,
amikor megszólalt a mobilja, ő pedig azonnal felvette, amikor látta, hogy Javi
hívja. Egy pillanatig csak hallgatta, mit akar társa, majd kikerekedtek a
szemei, és olyan erővel taposott a fékbe, hogy az írónak két kézzel kellett
megkapaszkodnia a műszerfalban – tessék?! – hördült fel a nyomozónő hitetlenkedve,
remélve, hogy amit az imént hallott, csak egy rossz vicc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése