2014. március 3., hétfő

Soha többé! 27. rész



27. rész

Castle kiszáradt torokkal, vadul dobogó szívvel meredt az üresen álló ágyra, miközben agya a legrémisztőbb variációkat vetítette elé, kezdve attól, hogy Kate magához tért, és saját felelősségére távozott kórházból, egészen a legrettenetesebbig, hogy mégis megpróbálták eszméletlen állapotban levenni a gépről, aminek aztán tragikus következményei lettek. Ahogy közelebb lépve körbe futtatta tekintetét a szobán, bármilyen nyomát felfedezve annak, hogy nem a legrosszabb következett be a lehetőségek közül, érezte, hogy gyöngyözni kezd a homloka. Nagyot nyelve állt meg az üres ágy mellett, és kezével végig simított az élére vasalt, hófehér, sima lepedőn. Gondolataiból az ajtó nyitódása szakította ki. Ugyanaz a fiatal nővérke lépett be rajta, ugyanazzal a barátságos mosollyal az arcán, aki Kate holmiját átadta neki egy héttel korábban.
-          Mr. Castle, a menyasszonya talán itt felejtett valamit? –kérdezte magától értetődő hangon, majd amikor észrevette, hogy Castle milyen értetlenül néz vissza rá, a homlokához csapott – Ó, bocsásson meg! A kolléganőm nyilván nem értesítette magát! – nevetett fel szégyenkezve, zavartan, majd folytatta – Beckett nyomozó ma reggel magához tért, és levették a lélegeztető gépről. Mivel az eredményei jók voltak, és önállóan lélegzett, minden megpróbáltatás nélkül, így átvihettük egy normál szobába az elkülönítőből. – magyarázta készségesen, mire Castle érezte, hogy lassan eltűnik a gombóc a torkából, megszűnik a nyomás a mellkasán, és ismét kap levegőt.
-          Most hol van? – kérdezte izgatottan Castle, aki az egészből csak annyit fogott fel, hogy szerelme magához tért, és jól van.
-          Második emelet, 229-es szoba – válaszolta elnézőn mosolyogva a nő, majd fejét megértőn ingatva figyelte, ahogy az író mindent hátrahagyva kirohan az ajtón, és azonnal a lépcső felé veszi útját. Castle szinte kettesével szedte a lépcsőfokokat, és olyan iramban rohant, hogy mire a megadott ajtóhoz ért, már kapkodnia kellett a levegőt. Mélyeket lélegezve, nyugalmat és higgadtságot erőltetve magára állt meg a 229-es számmal jelölt, hófehér ajtó előtt, majd amikor érezte, hogy légzése ismét a normális, és már szíve sem kalapál olyan erősen, vett egy nagy levegőt, és halkan benyitott. Kate kisimult arccal, lehunyt szemmel feküdt az ágyban. A csövek, és a zümmögő, pityegő gépek eltűntek a közeléből, csak egy kis éjjeli szekrény, rajta egy kancsó, tele vízzel, és egy pohár volt mellette. Castle halkan sétált közelebb, nehogy felébressze az alvó nőt, de amint az ágy mellé ért, Kate kinyitotta a szemét, és bágyadtan rámosolygott.
-          Szia – köszönt elhaló, még mindig kissé rekedtes hangon, mire Castle szeme könnybe lábadt, és odahúzva egy széket, leült mellé, és két keze közé fogta a karcsú ujjakat.
-          Szia! Nagyon megijesztettél, ugye tudod? – kérdezte gyengéd, megrovó hangon, mire Kate elkomolyodott, és kihúzva kezét a ráfonódó ujjak közül, lágyan simított végig a frissen borotvált arcon.
-          Tudom. Sajnálom! – nézett mélyen a rászegeződő, aggódón, de most már megkönnyebbülten csillogó kék szemekbe. -–Én sem így terveztem... -–próbált humorizálni Kate, mire Castle elhúzta a száját, de nem válaszolt, csak közelebb hajolt, és puhán szájon csókolta a nyomozót. Ajka finoman, szinte cirógatva érintette meg a nőét, mintha attól félne, ez csak egy álom, amiből bármikor felébredhet, és arcon csapja a rideg valóság, Kate pedig, ugyanolyan finoman viszonozta.
-          Soha többé ne csinálj velem ilyet! – motyogta a csókba Rick, mire Kate újra megcsókolta, ezúttal azonban már hosszabban, nyelvével selymesen végig simítva alsó ajkán, Rick pedig, felnyögött a gyengéd érintésre. Egy egész örökkévalóságnak érezte az elmúlt hetet, amíg arra várt, hogy ismét ajkán érezze a nőét, és most minden másodpercét el akarta menteni memóriájába.
-          Mi a helyzet az üggyel? Haladnak a fiúk? – tért rá a munkára Beckett a csók megszakítása után, mire Castle ajkán büszke mosoly jelent meg, magában pedig, megnyugodva állapította meg, hogy szerelme ismét a régi, ha az első gondolata a lezáratlan gyilkosság.
-          Hogy őszinte legyek, még mindig egy helyben topognának, ha én ma nem megyek be – jelentette ki önelégülten, mire Kate kétkedve ráncolta össze szemöldökét, ő pedig, folytatta – a fickó, akit Matthias Sue barátjaként jelölt meg, a személyleírás alapján…
-          Edward Lyon, a bankos fickó – fejezte be helyette Kate bólintva, elrontva ezzel a férfi örömét, mire az, duzzogva bólintott – de gondolom, ezt Javiék nem tudták a leírás alapján – vélte Beckett, mire Castle megint bólintott.
-          Pontosan. Csak egy fantomképük volt, amihez viszont nem tudtak nevet kapcsolni, amit én oldottam meg. Már akkor rájöttem, hogy kiről beszél Matthias, amikor leírta a fickót, de aztán… - akadt el mondandója közepén, mert nem akarta a felelevenítéssel újraélni azokat a perceket, órákat, napokat. – mindegy is, már szóltam nekik, szóval utánanéznek. – zárta rövidre a beszélgetést, mire Kate egyetértően, és szemében cseppnyi elismerő csillogással bólintott.

Alig egy héttel később, Kate nagyot sóhajtva, a visszatérés örömétől csillogó szemmel nézett körül a kapitányságon, asztala mellett állva. Úgy tűnt, a távozása óta semmi sem változott. Ugyanaz a nyüzsgés, és lárma fogadta, mint, amit itt hagyott. A nyomozók, munkájukba merülve telefonáltak, bizonyítékot gyűjtöttek, vagy éppen gyanúsítottakat, tanúkat hoztak be kihallgatásra, a kapitány ezúttal is asztala mögött ülve egy aktába mélyült, míg Castle a fiúkat ugratta, egészen addig, amíg észre nem vették, hogy ő is megérkezett.
-          Te meg, mit csinálsz itt? – kiáltott fel az író rémülten, mire minden fej az őrsön feléjük fordult, de amikor látták, hogy csak Castle volt a hang forrása, ismét a munkájukba temetkeztek. Reakcióikon látszott, megszokták már a férfi furcsa megnyilvánulásait.
-          Itt dolgozom, rémlik? – felelte Kate halálos nyugalommal, mire Castle társaságában Javi és Ryan is közelebb lépett, hogy véletlenül se maradjanak le „anyu” és „apu” újabb vitájáról.
-          Persze, hogy rémlik, de az orvos világosan megmondta, hogy még pihenésre van szükséged! – emlékeztette a nőt a barátságos doktor figyelmeztető szavaira, amelyeket akkor mondott, amikor elhozhatta a kórházból.
-          Csak a Parker ügyről akartam érdeklődni, annál is inkább, mert még a jelentést sem tettem Gates asztalára. Nyílván már tüzet okádik mérgében… - magyarázta jelenlétét Kate, de Rick egy kézlegyintéssel hallgattatta el.
-          Rossz válasz! A Parker ügy anyagáért ugyanis engem küldtél be, emlékszel? Tehát? Mit keresel itt? – ismételte meg a kérdést magabiztosan, nagyképűen Castle, akin látszott, azon ritka pillanatok egyikét élvezi, amikor a nő fölé kerülhet.
-          Nem tudtam tovább otthon ücsörögni! Unatkozom! – tört fel a nőből morcosan, miközben lehuppant székébe, és igyekezett figyelmen kívül hagyni Javi és Ryan vigyorgó képét, akik látható módon nagyon jól szórakoztak kettejük párbeszédén. – értsd meg Castle, hogy én nem vagyok az az otthonülő típus! Nem szoktam lábadozni! - jelentette ki határozottan, mire Castle szigorúan rázta meg a fejét.
-          Akkor sem maradhatsz! Az orvos azt mondta, még nem dolgozhatsz, én pedig, be fogom tartatni az utasításait, mert megígértem! – csendült fel a mély bariton ellentmondást nem tűrően, mire Kate nagyot sóhajtott.
-          Legalább meghallgathatom, hogy mire jutottak a srácok? – kérdezte látszólag belenyugodva az események alakulásába, mire Castle nagyvonalúan bólintott, Kate pedig, Javira nézett várakozón.
-          Edward Lyon nem más, mint Leon Parker törvénytelen gyereke. Annak a nőnek a fia, akibe Leon halálosan szerelmes volt, de otthagyta őket. – fogott bele az ügy ismertetésébe Javi – miután az anyja meghalt, Edward kutatni kezdett az apja után, és amikor rájött a bankrablási sztorira, meg a térképre, elhatározta, hogy megszerzi a pénzt, mert úgy vélte, az jár neki. Innen már csak egy lépés volt összebarátkozni a mostoha húgával, akinek könnyen a bizalmába férkőzött, lévén, hogy olyan a csaj, mint egy kóbor kutya. Bárkihez képes kötődni, aki két jó szót szól hozzá – húzta el a száját Javi, majd Ryan vette át a szót.
-          Miután Sue elpanaszolta neki, milyen rosszul bánik vele az apja, felajánlotta, hogy segít elintézni, egész pontosan, könnyebbé tenni az életét. A többi már ismert… nyittatott a fickóval egy széfet, de arra nem gondolt, hogy a térkép közelébe így sem tud férkőzni, ezért elment a lakására, szembesítette vele, hogy kicsoda valójában, majd amikor Leon nem akarta átadni a pénzt, megölte. – zárta rövidre a dolgot, mire Kate elégedetten bólintott. – Ó, ha már itt vagy, aláírhatnád a jelentést – tolt az orra alá egy papírt Ryan, melyet a nő egy tollvonással aláfirkantott.
-          Mehetünk is, nem? – vetette fel a lehetőséget Castle, mire Kate elhúzta a száját. Hiányzott már neki az őrs nyüzsgése, Javi és Ryan folyamatos marakodása, baráti csipkelődése, ráadásul még azt sem tudta elintézni, amiért igazából jött. Végül hirtelen ötlettől vezérelve, kérlelőn fordult az íróhoz.
-          Előtte még készítenél nekem egy kávét? Már nem is emlékszem az ízére! – nézett könyörgőn az íróra, mire az, először állta a tekintetét, majd nagyot sóhajtott, és szó nélkül a pihenő felé indult. Kate csak erre várt, amint a férfi látótávolságon kívül került, a zsebébe nyúlt, és egy borítékot adott át Ryan-nek, annak az embernek, akiben a világon a legjobban bízott. – Ryan, nekem mennem kell. Ha Castle kijön a kávéval, ezt add oda neki! – kérte a férfit, aki értetlenkedve ugyan, de bólintott, ő maga pedig már el is tűnt.                                                        

1 megjegyzés:

  1. Köszi Laller! :) nagyon örülök, hogy tetszik. :) igen, a befejezéseim mások szerint is idegtépőek, de ezzel sikerül elérnem, hogy várjátok a kövi részeket :) célom, hogy fenn tartsam a figyelmet, és úgy tűnik, működik :)
    Nagyon jól esik, hogy olvasod, és szánsz időt a véleményezésre :) Jó érzés! :)
    ma este érkezik a következő rész :) ;) Még egyszer köszönöm! :)

    VálaszTörlés