Soha többé! 26. rész

26. rész

Castle cipőjének kopogását ütemesen verte vissza a lejárólapozott, kihalt folyosó, és a fehérre meszelt falak, melyek barátságtalanul tornyosultak felette. A műanyag székek szinte kiabáltak neki, hogy üljön le, de úgy érezte, egy percet sem tud nyugton lenni, amíg nem tudja meg, mi történt menyasszonyával. Miután Ryan kihívta a mentőket, azok néhány perc leforgása alatt kiértek, és azonnal oxigénmaszkot tettek a nőre. Míg az orvos Kate vérnyomását mérte, és az oxigénszintet ellenőrizte, addig az ápoló Castle-t faggatta az előzményekről, aki nagy nehezen beszámolt neki a tűzről, és arról, hogy azóta Beckett sokat köhögött. Amíg a kollégák pillantásától kísérve, Kate-t levitték a rájuk várakozó mentőautóba, Javi vette át Matthias kihallgatását, aki megrökönyödve, ledermedve ácsorgott a kanapé előtt. Most, alig egy órával később, Castle még mindig a híreket várta, de az ajtó, ami mögött eltűntek az orvosok szerelmével, nem akart kinyílni. A szituáció fájón ismerős volt a számára, felelevenítve a néhány évvel korábbi eseményeket, amikor meglőtték szerelmét a temetőben, és ő ugyanilyen kétségbeesetten csak reménykedhetett, hogy nem veszíti el. Élénk fantáziája szinte percek alatt vetített elé egy sivár képet, ahogy Kate koporsója mellett áll, kezében az eljegyzési gyűrűt szorongatva, több, díszegyenruháját viselő, szomorú rendőrtiszt mellett. Szinte hallotta, ahogy Lanie Javi karjaiban zokog, látta maga előtt Ryan könnyes szemét, ahogy tartva magát, nem engedi azokat kipotyogni, és érezte a fájdalommal vegyes ürességet, mely lelkét mardosta a nő hiányától. Szörnyű gondolataiból egy gyengéd érintés szakította ki, ő pedig meglepetten pördült hátra, hogy tekintetét a vele szemben álló, gondterhelten homlokát ráncoló, fáradt szürke szemekbe fúrja, melyek egy magas, 50-es éveinek elején járó, ősz hajú, fehér köpenyt viselő férfihez tartoztak. Castle azonnal felismerte az orvost benne, aki átvette a mentősöktől szerelmét. Épp abban a pillanatban, amikor megszólalt volna, kivágódott az ajtó, melyet egy teljes órán át figyelt megbabonázva, és két fehér egyenruhás ápoló, egy hordágyon tolta ki rajta az eszméletlen nőt, akinek szájában egy cső volt. Castle összeszorult szívvel, gyomrában gombóccal nézte, ahogy lassan a folyosó vége felé tolják, és azonnal utána akart menni, amikor az orvos ismét vállára tette a kezét, így megakadályozva, hogy kövesse őket.

-         Mr. Castle…  - szólította meg halkan az írót, de a férfi nem hagyta, hogy befejezze.

-         Doktor úr! Hogy van a menyasszonyom?! Ugye nem lesz semmi baj?– záporoztak izgatott hangon, kétségbeesve a kérdései, mire a Dr. Yellow névtáblát viselő doktor szelíden felemelve jobb kezét, fojtotta belé a szót.

-         Először is, nyugodjon meg, és haladjunk sorjában! – csitította a férfit, barátságos mosollyal, majd Castle legnagyobb rémületére, hirtelen elkomolyodott, és finoman megköszörülve torkát, nagyot sóhajtva húzta végig kezét homlokán, mintha azon gondolkodna, hogyan is fogjon hozzá mondandójához – A menyasszonya súlyos füstmérgezést kapott. – kezdett bele halkan, és arcán látszott, alaposan megválogatja a szavait, mielőtt folytatja, amivel csak még jobban megijesztette az írót – nagyon sok szén-monoxid került a tüdejébe, amely apránként elzárta a léghólyagocskákat, ezért köhögött, és kiszárította a nyálkahártyát. Végül már olyan mértékű volt az elzáródás, hogy nem jutott elég oxigénhez, ezért ájult el. A szaturációja, azaz a véroxigénszintje nagyon lecsökkent…

-         Értem… - bólintott nehezen Castle, majd nagyot nyelt – most hogy van? – kérdezte félve, miközben kutatva futtatta végig tekintetét az orvos ráncokkal barázdált arcán, egy bátorító mosoly, vagy egy bíztató jelet várva, de a férfi csak szomorúan megrázta a fejét.

-         Sajnálom, de még mindig eszméletlen. Sikerült stabilizálnunk az állapotát, de gépre kellett kötnünk, jelen pillanatban azon keresztül jut oxigénhez. – felelte őszintén, mély együtt érzéssel a hangjában az orvos, Castle pedig úgy érezte, minden erő kifut a lábából, és a falnak támaszkodva, lassan csúszott le az egyik hófehér székre, míg az orvos folytatta – nem szabad elkeseredni! A hölgy még fiatal, erős szervezete van, ami képes regenerálódni, és napok múlva képes lehet önállóan lélegezni, de egyelőre, nem kockáztatunk…

-         Bemehetek hozzá? – kérdezte szinte suttogva az író, mire az orvos beleegyezőn bólintott.

-         Addig marad, ameddig csak akar. A 427-es szobába vitték, az elkülönítőbe. – erősítette meg metajelzését a férfi, majd a folyosó végén lévő nővérpult felé indult, ahol a pult mögött álló, molett, szűk egyenruhát viselő, haját kontyba kötött nővér már egy cetlit lobogtatva várt rá. Castle nagyot sóhajtva emelkedett fel a székből, majd a megadott szoba felé vette útját. Lábai szinte maguktól haladtak előre, miközben gondolatai az orvos szavai körül forogtak. Bármennyire is szeretett volna pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és hinni, hogy szerelme néhány nap múlva magához tér, és elfelejtik az egészet, fejéből nem tudta kiverni a képeket, mely a pihenőben játszódott le előtte, ahogy Kate elsápadt, homloka gyöngyözni kezdett, és levegő után kapkodva, fuldokolva köhögött. Agya minduntalan elé vetítette a rémült zöldes-barna tekintetet, aztán ahogy eszméletlenül a karjaiba csuklik, majd, amikor kitolták a hordágyon. Olyan elesett volt, annyira sebezhető és gyenge, amilyennek csak egyetlen egy alkalommal látta eddig. Amikor odaért a 427-es ajtó elé, gondolatait ismét pozitív mederbe próbálva sodorni, nagy levegőt vett, és belépett a szobába, melyet az egyetlen ablakon félig leengedett reluxák félhomályba burkoltak. Castle szíve összefacsarodott a látványra, ahogy végig nézett a nyomozó sápadt arcán. A lélegeztető gép egyenletes pityegése ritmusosan hasított bele a szoba csendjébe, a mellette álló ballon pedig, lassan, minden lélegzetvételnél felfújódott, majd leengedett. Kate arca kisimult volna, és a külső megfigyelő számára úgy tűnt csak, mintha aludna, de Castle tudta, ennél sokkal nagyobb a baj. Ajkát összeszorítva, könnyes szemmel ült le mellé a székre, és olyan gyengéden fogta meg a kezét, és kulcsolta rá ujjait, mintha attól félne, kárt tehet benne. Néhány másodpercig csak figyelte a nőt, majd nehéz szívvel, suttogni kezdett.

-         Nem hagyhatsz itt, Kate! – mormolta maga elé a szavakat, miközben pillantását szeretettel telve, aggódva futtatta végig a törékeny, vékony testen, melyet a kórházi takaró rejtett el szemei elől – nem teheted ezt velem! Végre igent mondtál, nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétálj az eljegyzésből… nem engedem… - ismételte meg határozottan, mintha valóban rajta múlna, majd elakadt a szava. Torkát sírás fojtogatta, végül csak némán felemelte a nő kezét, és belecsókolt a tenyerébe. A pillanatot az ajtó nyitódása szakította meg, Castle pedig kíváncsian nézett fel a barátságosan, ugyanakkor együtt érzőn mosolygó, fiatal nővérre.

-         A menyasszonya holmiját hoztam, amit a vizsgálóban levettünk róla. Gondolom, hazaviszi… - válaszolt a ki nem mondott kérdésre a nő, és egy kisebb szatyrot nyújtott át az írónak, aki szó nélkül fogadta el, majd hagyta, hogy a nővér távozzon. Néhány percig még fogta Kate kezét, végül komótosan felemelte a szatyrot, és átvizsgálta. Szívére mázsás súly nehezedett, amikor kezei közé került az eljegyzési gyűrű. Még emlékezett rá, hogy a kunyhó előtt ő húzta fel a nő ujjára, és megígértette vele, hogy soha többé nem veszi le. Most könnyes szemmel forgatta meg a kis ékszert, hogy aztán megfogva a nő kezét, finoman ismét az ujjára húzza.

A napok gyorsan teltek, és Castle legnagyobb örömére szerelme értékei olyan ütemben javultak, hogy az orvosok azon gondolkoztak, hamarosan leveszik a lélegeztető gépről. Az egyetlen akadálya az volt, hogy még mindig nem tért magához, addig pedig, nem akartak felesleges kockázatot vállalni. Castle minden napot a kórházban kezdett, és csak enni, tisztálkodni járt haza. Lanie, Javi, Ryan, sőt még Jim is, Kate apja, is többször megpróbálták rávenni, hogy pihenjen egy kicsit, de erre nem volt hajlandó. Órák hosszat ült a nő ágya mellett, beszélt hozzá, viccelődött, de Kate továbbra sem adta jelét, hogy fel akarna ébredni, így minden nap, nehéz szívvel hagyta el a kórtermet. Egy héttel azután, hogy Kate kórházba került, Castle úgy döntött, bemegy az őrsre, és elhozza a nő asztaláról az elefántszobrocskákat, melyről tudta, milyen sokat jelentenek neki. Tudta, hogy Kate sosem hitt a babonákban, vagy a szerencse hozó tárgyakban, ő azonban annál inkább, és úgy érezte, nincs veszítenivalója. Amint kilépett a liftből, útját azonnal a nyomozónő asztala felé vette, és csak remélte, hogy senki nem tartóztatja fel, így mihamarabb szerelme mellett lehet, megszokott helyén, a kis széken ülve, kezét fogva. Éppen felemelte az asztalról a szobrocskát, amikor Ryan jelent meg mellette, Javi társaságában.

-         Hogy van? – csendült fel az első kérdés szinte egyszerre a két detektív szájából, mire Rick nagyot sóhajtott.

-         Változatlanul. A véroxigén növekszik, és gyakorlatilag már egyedül kellene lélegeznie, de még mindig nem tért magához, így várnak. Attól félnek, ha előbb veszik le a gépről, összeomolhat… - ejtette ki nehezen a szavakat, és a két férfi arcán látta, egyikük sem mer belegondolni ebbe a lehetőségbe. – Nálatok mi a helyzet? – terelte a nyomozásra a beszélgetést Castle, így elnyomva félelmeit, mire Javi megrántotta a vállát.

-         Még mindig nem tudjuk, ki lehet a pasas, akivel Sue találkozgatott. Csak a személyleírás van meg Matthias-tól, de az kevés – sóhajtott mélyet, mire Castle összeráncolta a homlokát, végül felnyögött.

-         A pasas Edward Lyon! – csapott az asztalra, amikor eszébe jutott, hogy már akkor tudta, kit keresnek, amikor Matthias leírta a férfi külsejét, de figyelmüket elvonta Kate rosszulléte, és azóta sem foglalkozott vele – Leon banki ügyintézője volt, ő rendezte neki a széfet! Nézzetek utána! – utasította ösztönösen a két nyomozót, mire azok kérdőn vonták fel szemöldöküket, de ő nem is foglalkozott vele, csak a lift felé indult, hogy mielőbb szerelmével lehessen, és elújságolhassa neki az ügy menetét. Remélte, hogy ha a munkáról hall néhány szót, talán előbb magához tér. Amikor azonban felvette a kórházba érve a steril ruhát, és benyitott a szobába, szíve szinte megállt félelmében. Az ágy, melyben egy hétig őrizte szerelmét, üres volt.