3.
rész
Elizabeth cipőjének kopogása ütemesen
visszhangzott a szinte kihalt folyosón, ahogy lassan rótta a métereket, fel és
le, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Időközönként aranyozott karórájára
pillantott, majd mélyet sóhajtott és ismét folytatta céltalan sétáját. A
tárgyalóterem mellett elhelyezett, ránézésre is kényelmetlennek tűnő, műanyag
széken Mick alsó ajkát harapdálva figyelte ügyvédjét.
- Ideges?
– kérdezte halkan, bizonytalansággal a hangjában, mire Elizabeth megtorpant, és
mint, akinek csak most tűnik fel, hogy nincs egyedül, ránézett a fiatalemberre,
akinek sötét szeméből félelmet olvasott ki.
- Inkább
türelmetlen – válaszolta nyugodt hangon, így is érzékeltetve, hogy annak nincs
oka aggodalomra – csipkedhetnék magukat odabent! – nézett megint az órájára,
melyen a mutató már elhagyta a delet – kettőkor egy másik tárgyalásom is lesz!
– morogta orra alatt bosszúsan, majd égnek emelve tekintetét fordította fejét a
másik irányba, amikor észrevette, hogy az egyik teremőr leplezetlenül
végigméri, és rámosolyog. Éppen ez volt az oka, hogy noha elmúlt 30 éves, még
mindig szingli volt. A férfiak többsége pontosan ilyen sóvárgó tekintettel
nézett rá, és a legkisebb jelét sem adták annak, hogy meg akarnák ismerni,
kíváncsiak lennének arra, mi lakozik a szívében, vagy a gondolataiban. Ha mégis
el tudtak szakadni idomaitól, és beszédbe elegyedtek vele, többnyire azonnal
visszavonulót fújtak, amint megtudták, hogy ügyvédként dolgozik, ha pedig még
ez sem tántorította el őket, akkor apja nevének említése elég volt ahhoz, hogy
átgondolják életüket, és nyúlcipőt húzzanak. Elizabeth sosem kesergett emiatt.
Tökéletesen elégedett volt életével, és biztos volt abban, hogy egy kapcsolat
csak kellemetlen, és felesleges bonyodalmakat hozna magával. Ettől függetlenül
akadt egy-két futó kalandja, de mindig vigyázott arra, hogy érzelmileg teljesen
elzárkózzon, és ne kövesse el azt a hibát, amit tíz évvel korábban. Még mindig
szívében égett a seb, melyet saját apja okozott neki azzal, hogy le kellett
mondania szerelméről. Az egyetlen férfiról, akit tiszta szívéből szeretett, és
aki előtt igazán önmaga lehetett. Akit nem érdekelt, ki az apja, nem félt
támogatni őt a tanulmányaiban, sőt, büszke volt rá, és aki minden rezdüléséből
érezte, mire van szüksége. Még most sem tudta megbocsátani magának, hogy nem
mert szembe szállni az apjával, és hagyta, hogy zsarolással szétválassza őket.
- Ugye,
maga elhiszi nekem, hogy ártatlan vagyok, és nem én tettem? – zökkentette ki a
keserű, fájdalmas múltból Mick hangja, mire azonnal összeszedte magát, és
rezzenéstelen arccal nézett a fiatal fiúra.
- Nem
számít, én mit hiszek – válaszolta kimért, hivatalos hangon – az a lényeg, hogy
az esküdtek mit gondolnak, és ejtsék az ügyet.
- Nekem
számít! – jelent meg büszkeség a sötét szemekben, mire Elizabeth mélyet
sóhajtott.
- Ha
nem ezt hinném, nem lennék itt – válaszolta kényszeredetten, ügyelve arra, hogy
semmi érzelem ne látszódjon az arcán.
- Igazából
nem is értem, mit keres itt – húzta el száját keserűen Mick, és amikor az
ügyvédnő értetlenül ránézett, folytatta – ahol én felnőttem, esély sincs arra,
hogy megfizessünk egy olyan ügyvédet, mint maga. Mégis, miért csinálja? –
kérdezte kíváncsian, őszinte érdeklődéssel a szemében, amivel sikerült elérnie,
hogy Elizabeth megint visszarepüljön a múltba, és felidézze Bryan-t és az
apjával lefolytatott vitát. A férfi hallani sem akart róla, hogy szakot
váltson, ő azonban úgy érezte, csak így teheti jóvá, ami Bryan-nel történt. Amint
kilépett a házból, apja zároltatta a számláit, így kénytelen volt munkába állni
az egyetem mellett. Bár nagy volt a kísértés, hogy a 21. születésnapját
követően hozzányúljon anyai örökségéhez, nemet mondott a csábításra, helyette
tovább dolgozott éjszakánként, egy szupermarketben, mint árufeltöltő. Annyit
spórolt, amennyit csak tudott, így a diploma megszerzése után, és a gyakornoki
idő leteltével, megalapította ügyvédi irodáját, melynek keretén belül olyan
fiataloknak nyújtott jogi védelmet, mint az előtte ülő Mick Gregory. Pusztán
egyetlen feltétele volt annak, hogy elvállaljon egy ügyet: biztosan kellett
tudnia, hogy védence ártatlan.
- Ártatlan,
és a kirendelt védővel kitörölhetné a hátsófelét – vont vállat elegáns
mozdulattal Elizabeth – nekem ennyi elég, hogy itt legyek.
- Sokat
jelent a számomra, hogy segít, és hisz nekem – vallotta be szemlesütve Mick,
így nem láthatta, hogy Elizabeth döbbenten vonja össze szemöldökét – ahonnan én
jövök, nem számíthat másra az ember, csak megvetésre, és előítéletre. A
gettóban élsz, tehát bűnöző vagy – sóhajtott fájdalmasan Mick, és Elizabeth-nek
azonnal Bryan jutott eszébe. Bár soha életében nem követett el semmit, csak
azért, mert szegény volt, majdnem rács mögé került apja zsarnoksága miatt. –
Tudja, az apám korán elhagyott minket, és…
- Ne
haragudjon, ez mennyiben tartozik rám? – vágott a szavába Elizabeth, még
mielőtt a fiú belemélyedhetett volna a történetbe. Bár nem akart érzéketlennek
tűnni, Mick életéről sem akart többet tudni, mint amennyi szorosan az ügyhöz
kapcsolódhat. Nem akart érzelmileg kötődni egyetlen védencéhez sem, nem akart
álmatlanul forgolódni éjszaka, azon gondolkodva, vajon sikerül-e kitörniük
reménytelen helyzetükből. Az évek során, amíg eljutott addig, ahol most
tartott, megkeményítette a szívét, és még a lehetőségét is kizárta annak, hogy
bárkihez közel kerüljön. Szilárdan hitt benne, hogy csak így kímélheti meg
magát attól a fájdalomtól, amin keresztül ment 10 évvel korábban.
- Én
csak… - nyelt nagyot Mick szégyenlősen – csak azt szerettem volna, ha tudja,
milyen vagyok igazából…
- Az
ügyvédje vagyok, nem a pszichológusa – zárta rövidre a beszélgetést Elizabeth
nyersen –de ha mindenképpen tanácsot vár tőlem, szívesen adok! Legközelebb, ha
nem akar itt ülni velem, és nem akarja, hogy mindenki bűnözőnek nézze, akkor
javaslom, ne a gettó leghírhedtebb bandájából szedje fel a soron következő
barátnőjét! – tört fel belőle mérgesen, de alig találkozott tekintete Mick
döbbent, szégyenkező pillantásával, már meg is bánta kirohanását. Első
gondolata az volt, hogy elnézést kér, végül elvetette ezt az ötletet. Semmi
szükségét nem érezte, hogy bocsánatot kérjen, és visszakozzon. Ha valamit
megtanult ebben a szakmában, és az elmúlt évek könyörtelenségéből, az éppen az
volt, hogy mindenki kihasználja a másik gyengeségét, amint észreveszi, és ez
alól saját apja sem volt kivétel. Végül mégis megszánta a görnyedten, magába
roskadva ülő fiatalembert, és elhúzta száját – amíg önmagát nem tiszteli, és
nem értékeli, nem várhatja el másoktól – tette hozzá lágyabb hangon, mire Mick
bólintott, de válaszolni nem volt ideje, mert nyílt a tárgyalóterem ajtaja, és
egy magas, sötét hajú, izmos férfi lépett ki rajta, egyenruhában.
- Gregory
kontra állam! – harsant fel a hangja ijesztő mennydörgésként a kihalt folyosón,
mire Elizabeth felemelte a székről aktatáskáját, és jobb kezével a terem felé
mutatott. Amikor Mick felállt, és idegesen elindult, elé állt, és mélyen a
szemébe nézett.
- Húzza
ki magát! – parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon, és kék szeméből olyan
határozottság áradt, hogy Mick egy percig sem gondolkodott, csak
engedelmeskedett, mire Elizabeth bólintott – nincs miért szégyenkeznie, ne is viselkedjen
úgy! – tette hozzá lágyabb hangon, majd belépett a terembe, nyomában
védencével. Alig 20 perc múlva elégedetten nyugtázta újabb győzelmét, és
fogadta el a vidáman mosolygó fiatalember kezét, aki nem győzött hálálkodni,
amiért segített neki.
- Gratulálok!
Nyilván nagyon elégedett magával – állt meg mellettük az ügyész, akinek haragos
pillantásából, és összeszorított ajkából egyértelműen kiolvasható volt,
mennyire bosszús.
- Lássuk
csak – húzta fel szemöldökét Elizabeth elgondolkodva – a bíróság ejtette a
védencem ügyét bizonyítékok hiányában, magáról ismét bebizonyítottam, hogy
alkalmatlan ügyésznek, mert képtelen felismerni, ha veszett ügyért harcol,
ebédelni is lesz időm a következő tárgyalás előtt, és még egy óra sincs –
sorolta a nő, miközben komótosan pakolta iratait aktatáskájába. – Igen, azt
hiszem, maximálisan elégedett lehetek.
- Minden
Góliátra jut egy Dávid! – jósolta meg a nő bukását vágyakozással a hangjában
Roscow, így érthetővé téve, hogy alig várja, legyőzze valaki a nőt a teremben, mire
Elizabeth elismerő mosolyra húzta ajkát.
- Nos,
figyelemreméltó, ahogy kezeli a vereséget, de kicsit túlzásnak érzem, hogy
Góliáthoz hasonlítja magát – jegyezte meg ártatlan arccal, mintha nem értette
volna, mire céloz a férfi, mire amaz, mérgesen lépett hozzá kissé közelebb.
- Figyelmeztetem,
Harrison – halkult el a hangja az ügyésznek, hogy még fenyegetőbbé váljon – ne
álljon le disznókkal harcolni! Mindketten mocskosak lesznek, de a disznó még
élvezi is! – szívta meg fogát indulatosan, mire Elizabeth rezzenéstelenül mérte
végig.
- Köszönöm.
Legalább tudom, milyen állattal állok szemben – nézett mélyen a férfi apró,
közel ülő szemeibe, melyből csak úgy sütött a düh, majd a választ meg sem
várva, nyomában ügyfelével, távozott a tárgyalóteremből.
Trevor Larson
nagyot fújtatva dobta le magát az ütött-kopott bőrszékbe, miközben ingén
pattanásig feszültek a gombok, ahogy kényelmesen hátradőlt. Sötétbarna zakója
valamikor a ’70-es években lehetett divatos, akárcsak kordbársony nadrágja, és
bordó nyakkendője, melyet szorosan kötött meg nyakán. Az íróasztal mögött ülő
fiatal kollégája abbahagyta a teniszlabda ütemes pattogtatását a falon, és
érdeklődve fordult felé.
- Új
ügy? – kérdezte kíváncsian, mire Trevor elé hajított egy barna mappát.
- Semmi
extrém – köszörülte meg torkát, melynek rekedtségét a sok éves dohányzásnak
köszönhette – Barry Kolansky, bandaháborúba keveredett, állítólag rálőtt az
egyik srácra a másik bandából – tájékoztatta ideiglenes társát, miközben végig
simított gyér, ősz haján, amit tökéletesen hátrafésülve hordott.
- Megszorongattad?
– kérdezte a fiatalabb férfi 50 év feletti kollégáját, aki bár jelentős
túlsúllyal rendelkezett, még mindig a legjobb rendőrnek tartották számon a
szakmában.
- Próbáltam,
de a kis nyomorult lakatot tett a szájára – válaszolta elhúzott szájjal, és
amikor társa felállt, hogy átvegye a mappát, folytatta – nyugodtan ülj vissza,
újonc! – parancsolt rá a férfira, mire az, haragosan húzta össze kék szemét.
- Attól,
hogy áthelyeztek, még nem vagyok újonc! – emlékeztette az idősebb férfit, mire
az, megrántotta a vállát.
- Ennél
az egységnél az vagy! – válaszolta nyugodtan, miközben erőt vett magán, és
hangos sóhaj közepette előredőlt, hogy elérje a fánkos dobozt.
- Elmúlt
este 7! Ilyenkor akarsz magadba fánkot tömni? – kérdezte hitetlenkedve társa,
akivel mindössze két hete osztotta meg a munkáját, amíg régi társa felépült egy
lövöldözésből, mire Larson megvonta a vállát, ő pedig rosszallón rázta meg
fejét -–téged nem egy golyó, hanem a koleszterined fog kinyírni -–jegyezte meg
sötéten, majd ismét elindult, hogy átvegye a kihallgatást, de Larson ezúttal is
megállította.
- Mondtam,
hogy nyugodtan tedd le magad! Ez a kis patkány egyetlen alkalommal jártatta a
pofáját, amikor ügyvédet követelt – magyarázta Trevor bosszúsan, két falat
között, majd megfogott egy dobozos kólát, és alaposan meghúzta. – Amilyen
rohadt szerencsénk van, Elizabeth Harrison lesz az ügyvédje, mi meg
cseszhetjük! – tette hozzá pesszimista hangon, mire fiatal kollégája döbbenten
meredt rá.
- Milyen
nevet mondtál az előbb?! – torpant meg, miközben két kézzel támaszkodott meg
társa asztalán, és egészen közel hajolva hozzá várta a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése