Nem menekülhetsz 47. rész

 

47. rész

Mivel Dean még mindig szótlanul nézett vissza rá, Kate elbizonytalanodott, és már korántsem érezte olyan jó ötletnek, hogy hazajött. Félelem szorította össze a szívét a gondolatra, hogy elkésett, túl sokáig várt, hogy Dean nem lesz képes megbocsátani neki, amiért nem harcolt a szerelmükért, hanem a menekülést választotta.

- Úgy döntöttem, Lakeville-ben maradok, és a központ szerint, szükségetek van egy kollégára – erőltetett magára idegesen egy mosolyt, mire Dean nagyot nyelt, miközben érezte, hogy szívében a korábbi fájdalom és csalódottság helyére a boldogság halvány szikrája költözik, de még nem merte teljesen átadni neki magát.

- Miért? – kérdezte halkan, mert tudni akarta, mi volt az ok, amiért hazajött szerelme, és csak remélni merte, hogy ezek között ő is szerepel majd, mire Kate zavartan rántotta meg vállát.

- Itt lakik a nagyanyám… nyugalomra vágyom – kezdte sorolni, miközben még beljebb lépett a helyiségbe, Dean tekintete pedig végig futott karcsú alakján. A szokásos ing és farmer helyett ezúttal igazi, bostoni viseletben volt. Bőrkabátja alatt fehér blúzt viselt, mely ráirányította a figyelmet telt kebleire, a szűk szabású, sötétkék farmer pedig kiemelte formás csípőjét. Haját kivételesen nem fogta össze, hanem lágy tincsekben omlott a vállára, Dean-nek pedig kedve lett volna közéjük túrni, hogy érezhesse selymességét. – Hiányzik a birtok… jól állna az egyenruha – mosolyodott el félénken a nő, majd elkomolyodott, és mélyen belenézve a kék szemekbe folytatta – és… itt vagy te is – tette hozzá bizonytalanul, Dean pedig érezte, hogy nagyot dobban a szíve a vallomásra.

- Biztosan ezt akarod, Kate? – kérdezte, miközben közelebb lépett a nőhöz, aki lassan bólintott.

- Azt mondtad, ketten együtt megbirkózunk mindennel és mindenkivel – idézte fel a férfi aznap esti szavait, amikor eldöntötte, hogy elutazik Bostonba. – De én féltem – vallotta be nagyot nyelve. – Féltem attól, ami ránk várhat, és nem akartalak kitenni ennek. Nem akartam, hogy miattam harcolj a családoddal, ezért a menekülést választottam és ellöktelek magamtól – folytatta remegő hangon, majd Dean-re emelte szemét, aki lenyűgözve nézett rá, mialatt úgy érezte, mintha az álma válna valóra. Kate itt állt vele szemben, kész volt bárkivel megküzdeni a szerelmükért, neki pedig csak ki kellett volna nyújtani a kezét, hogy megérintse. Ez több volt, mint, amit valaha kívánhatott volna magának, de érezte, még türelmesnek kell lennie, mialatt a nő tovább beszélt. – Nem menekülök tovább, Dean! – jelentette ki elszánt, határozott hangon, melyben nyoma sem volt a bizonytalanságnak. – Kész vagyok szembenézni Cedrick-kel, Karen-nel, és minden aljaságukkal, ha… - torpant meg egy másodpercre, majd nagy levegőt vett, és bátorságot gyűjtve, folytatta. – Ha áll még az ajánlatod, és ha még szeretsz egy kicsit…

- Nem – ingatta meg fejét lassan Dean, Kate ereiben pedig meghűlt a vér, miközben észre sem vette, hogy a férfi ajkán lágy mosoly jelenik meg, úgy lép hozzá közelebb. – Nagyon szeretlek, és azok után, amit mondtál, még jobban szeretlek, mint valaha! – suttogta boldogan, majd lejjebb hajtotta fejét, Kate pedig megkönnyebbülten engedte ki a tüdejében rekedt levegőt, úgy fogadta a férfi csókját. Ajka vágyakozva nyílt meg a férfi kutató nyelve előtt, és belesóhajtott a csókba, amikor megérezve annak selymes puhaságát, lassú, ingerlő táncba kezdtek, mialatt karjaival átölelte nyakát, és szorosan simult bele az ölelésbe. Dean keze a derekára vándorolt, és magához húzta, ajka pedig szomjazva tapadt a nőére. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Kate mosolyogva simított végig a férfi arcán.

- Szeretlek – suttogta Kate, majd újabb csókot váltottak, aztán Dean kényelmesen megtámasztva csípőjét az asztal szélénél, továbbra is átkarolva tartva Kate-et, az ölébe húzta szerelmét.

- Kicsit sem zavar, hogy én leszek a felettesed? – húzta fel szemöldökét komiszul Dean, reagálva arra, hogy Kate lett az új kolléga, mire a nyomozónő pimaszul nézett vissza rá.

- Viccelsz velem? Alig várom, hogy ágyba bújjak a főnökömmel – jelentette ki, mire a férfi halkan felnevetett, és forrón megcsókolta.

- Nem fogsz unatkozni itt, a nagyváros után? – kérdezte kissé komolyabban, amikor elváltak ajkaik, miközben keze megállás nélkül simogatta a nő hátát, derekát, ajkán pedig szerelmes mosoly játszott, mire Kate elgondolkodva harapta be alsó ajkát, mintha fontolóra venné a kérdést.

- Van egy-két ötletem, mivel üssem el az időt – mosolygott kacéran Dean-re, mire annak tekintete lustán simogatta végig a gyönyörű arcot, a szerelmesen csillogó zöldes-kék szemeket, melyből vágyat olvashatott ki, a szépen ívelt orrot, a telt ajkakat, melyek hívogatón nyíltak kissé szét, és a kecses nyakat, majd nagyot nyelt, és mélyet sóhajtott.

- Mi lenne, ha eltűnnénk innen? – javasolta halkan, apró csókokkal teleszórva Kate nyakát, mire az vágyakozva felsóhajtott, és mosolyogva túrt bele a sűrű tincsekbe a férfi tarkóján.

- Azt hittem, szolgálatban vagy – jegyezte meg sokatmondó, de hamiskás mosollyal, mire Dean könnyedén rántotta meg vállát.

- Így van – értett egyet, majd azonnal folytatta – de tudod, van egy megbízható helyettesem, akire bármikor itt hagyhatom az irodát, ráadásul, mielőtt elfogadom az áthelyezésedet, kutya kötelességem minden tekintetben ellenőrizni az alkalmasságodat – tette hozzá bőszen bólogatva, komiszul megcsillanó szemekkel, hogy Kate-nek semmi kételye ne legyen afelől, mire is gondol pontosan, mire a nő halkan felnevetett.

- Nyugtass meg, hogy ez nem minden kolléga esetében követendő protokoll – csúszott le keze a férfi nyakáról széles mellkasára, mire az megrázta fejét.

- Ez egy egészen kicsi, zárójelben foglalt része a hivatalos eljárásnak, amit most alkalmazok először – jelentette ki komoly arccal, mire Kate egészen közel hajolt hozzá.

- És utoljára – suttogta szinte a szájába a férfinak a szavakat, aki egyetértőn, mosolyogva bólintott, aztán ajkuk hosszú, lágy csókban forrt össze.

- Menjünk innen – motyogta két csók között Dean, vágyakozó hangon – fogalmad sincs, mennyire vágyom rád, mennyire hiányoztál! Tűnjünk el innen, hogy kettesben legyünk! – kérlelte, végig simítva a nő combján, mire Kate elmosolyodott.

- Le fogod késni a géped – jegyezte meg halkan, így utalva rá, amit Dean mondott nem sokkal azelőtt, hogy belépett volna az irodába. – A világért sem szeretném, hogy ez miattam történjen meg, aztán pokollá tedd az életem – tette hozzá, miközben ujjai ingerlőn cirógatták a férfi tarkóját.

- Az igazság az, hogy éppen miattad ültem volna gépre – vallotta be Dean, belecsókolva a nő nyakába, és amikor az meglepetten távolodott el tőle kissé, hogy bele tudjon nézni a szemébe, folytatta – Bostonba akartam menni, hogy meggyőzzelek, nekünk egymás mellett a helyünk.

- Valóban? – húzta fel szemöldökét Kate, és szívét boldogság járta át a tudatra, hogy Dean képes lett volna utánamenni Bostonba, mely csak még inkább bizonyította a számára, mennyire szereti. – Mégis, hogyan győztél volna meg? – kérdezte évődve, mire Dean újra belecsókolt a nyakába, majd a blúz kivágása mentén haladt egyre lejjebb, halk sóhajokat előcsalogatva a nőből, hogy aztán visszataláljon ajkához.

- Számtalan ötletem volt… - motyogta halkan, finoman megcsókolva a mézédes ajkakat – és ha gondolod, néhányat közülük prezentálni is tudok a lakásomon… - ajánlotta fel mosolyogva, mialatt keze végig siklott a nő derekán, majd előre vándorolt, és mintegy véletlenül szántott végig a telt kebleken a blúzon keresztül.

- Csábító gondolat – lehelt puha, érzéki csókot Dean ajkára, de amikor az el akarta mélyíteni, távolabb húzódott tőle – de mielőtt engednék a szelíd erőszaknak, el kell intéznünk valamit – szólalt meg és hangjának komolysága aggodalmat generált Dean-ben, aki összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá.

- Mire gondolsz? – kérdezte, és idegessége csak nőtt, amikor látta, hogy Kate elhúzza a száját.

- A bátyádra és Karen-re – válaszolta nyugodtan, mire Dean lassan bólintott. Akárcsak Kate, ő is tisztában volt vele, hogy pontot kell tenniük az ügy végére, ha nem akarják, hogy kapcsolatukat megfertőzze az állandó áskálódás, és csak remélni merte, hogy ezúttal nem arra jut a nő, mint két héttel korábban, hogy nincs közös jövőjük. – Te is tudod, hogy amint a fülükbe jut a visszatérésem, mindent elkövetnek majd, hogy elválasszanak minket egymástól.

- Tudom – húzta el száját Dean, majd eltökélten nézett bele szerelme szemébe – de nem hagyjuk, hogy ez megtörténjen!

- Mi lenne, ha örökre elvennénk a kedvüket ettől a játéktól? – vetette fel kihívó pillantás kíséretében Kate, mire Dean érdeklődve húzta össze szemét.

- Fejtsd ki – mosolyodott el bizakodón, mire Kate is elmosolyodott.

- Mindenkinek van gyengepontja, ez alól Karen és Cedrick sem kivétel – fogott bele, Dean pedig figyelmesen hallgatta – mi pedig a saját fegyverükkel fogjuk legyőzni őket – tette hozzá rejtélyesen, mire a férfi elgondolkodva bólintott.

- Ha ezzel megvagyunk, meghívhatlak ebédelni? – kérdezte csintalan mosoly kíséretében, és arcán jól látszott a türelmetlenség, mire Kate gyanakodva nézett rá.

- Randy kocsmájában találkozunk? – kérdezett vissza, így utalva arra a bizonyos estére, amikor minden olyan rosszul sült el, mire Dean határozottan rázta meg fejét.

- Kizárt! – jelentette ki azonnal – a lakásomban foglak várni, ha pedig te végzel előbb – nyúlt hátra, és az asztalfiókból egy kulcsot vett elő, amit Kate-nek adott – akkor te vársz engem – tette hozzá, mire Kate elmosolyodott, elvette a kulcsot, és farmerjának zsebébe rejtette. – Most pedig induljunk végre! – egyenesedett fel, Kate pedig bólintva értett egyet.

- Tiéd Cedrick, enyém Karen – közölte halálos nyugalommal a hangjában, mire Dean mókás grimaszt vágott.

- Nyugtass meg, hogy a fegyveredet a kocsiban hagyod – tréfálkozott a nővel, Kate pedig komolyan nézett vissza rá.

- Nem ér annyi papírmunkát – felelte rezzenéstelen arccal, majd mindketten nevetni kezdtek, Sly pedig meglepetten bámult utánuk, zavara pedig csak még nagyobb lett, amikor Dean, mielőtt kilépett volna, még hátrafordult.

- Telefonálj a Colorado Airlines-hoz, és mondd le a ma délutáni utamat Bostonba! – kérte határozottan, majd tekintete Kate-re tévedt, és elmosolyodott. – Már semmi okom rá, hogy elutazzak! – tette hozzá, majd, mit sem törődve helyettesének zavart tekintetével, elhagyták a hivatal épületét.

 

Karen unottan kevergette kávéját a hófehér, levendulamintás porcelán csészéjében, miközben tekintetével a szobalányt követte, aki éppen a bútorokat törölgette. Amikor végzett a könyvespolccal, és a tv-szekrény felé indult, Karen indulatosan dobta le a fémtálcára a kanalat, ami hangos zajjal vonta magára a fiatal, 20-as éveinek elején járó, barna hajú, karcsú termetű lány figyelmét, aki összerezzent a váratlan eseménytől.

- Hányszor mondjam, hogy ne akkor portalaníts, amikor a szobában vagyok?! – sivította bosszúsan – minden tiszta por lesz, ráadásul még annyi eszed sincs, hogy kinyiss egy ablakot! – mérgelődött tovább, mire a szobalány összeszorította ajkát, és nyugalmat erőltetve magára, kényszeredetten elmosolyodott.

- Elnézést, Ms. Gilbert! – szabadkozott halkan, majd elindult, hogy elhagyja a helyiséget, de Karen hangja megállította.

- Most meg, hová mész?! – förmedt rá türelmetlenül, a lány pedig zavarodottan torpant meg a helyiség közepén.

- Én azt hittem… vagyis úgy gondoltam, hogy addig, amíg itt van, talán…

- Te ne gondolkodjál! – vetette oda, majd megvetőn mérte végig – nem azért vettünk fel, hogy gondolkodj, hanem azért, hogy azt csináld, amit kell! Takaríts! Vagy ez is meghaladja a képességeidet? – kérdezte fensőbbséges tekintettel, mire amaz megrázta a fejét.

- Természetesen, nem – nyelt nagyot, miközben már a sírás kerülgette, és éppen akkor, amikor Karen folytatni akarta, megszólalt a bejárati ajtó csengője, ők pedig egyszerre kapták oda fejüket. A szobalány tanácstalanul ácsorgott, fogalma sem volt, hogy elinduljon, vagy maradjon, hiszen nem tudhatta, mivel bőszíti fel még jobban a ház urának lányát, miközben ismét felhangzott a csengő hangja.

- Na, mi lesz már! Nyisd ki! – mutatott kinyújtott karral az ajtó felé ingerülten Karen, amaz pedig vadul bólogatva, fejét kissé meghajtva indult el, hogy teljesítse a kérést.