46.
rész
Tekintete
együttérzőn futott végig Kate-en, aki hason feküdt az ágyon, karjára borult, és
szívet tépően zokogott. Válla rázkódott a sírástól, Nanny pedig nesztelenül
lépkedett közelebb az ágyhoz, majd foglalt helyet mellette, mire Kate riadtan
emelte fel fejét. Zöldes-kék szeme szinte világított, ahogy nagyanyjára emelte
tekintetét, majd anélkül, hogy bármit mondott volna, Nanny kitárta karját, ő
pedig megadón simult bele az ölelésbe. Helen vigasztalón ringatta Kate-et,
mialatt kezével haját, hátát simogatta, és úgy érezte, a szíve szakad meg érte.
Még soha életében nem látta ennyire szenvedni, és bármit megtett volna azért,
hogy elűzze a fájdalmát, de azt is tudta, hogy ezt egyedül Kate teheti csak
meg.
- Ugye
tudod, hogy ennek nem kellett volna így alakulnia – szólalt meg halkan kis idő
múlva, amikor érezte, hogy Kate lassan megnyugszik, és elapadnak a könnyei,
mire unokája elhúzódott tőle az ágy végébe, és megtámasztotta hátát a támlán, ő
pedig átnyújtott neki egy zsebkendőt.
- Most
vagy később alakul így, nem mindegy? – kérdezte rekedtes hangon, mire Nanny
értetlenül ráncolta össze szemöldökét.
- Miért
kellene bármikor így alakulnia? – kérdezett vissza, Kate pedig megrántotta a
vállát, miközben bánatosan törölte meg szemét, és fújta ki orrát.
- Te
is tudod, miért – húzta fel térdét, és átfogta karjaival, úgy támasztotta meg
állát – Dean és én sosem illettünk össze. Már akkor elvetélt ötlet volt a
szerelmünk, amikor elkezdődött – magyarázta halkan, de Nanny örömtelenül
felnevetett.
- Az
ég áldjon meg Kate! – csapta össze tenyerét – mióta lehet racionálisan
megválasztani, kibe szeretünk bele? – kérdezte hitetlenkedve. – A szerelmet a
szívünk választja, és ez teljesen független a társadalmi rangtól, a vagyontól,
a bőrszíntől, vagy bármi mástól!
- Ezt
talán még igaz is lehet, kivéve, ha a háttérben ott ólálkodik egy velejéig
romlott báty, és egy hasonszőrű nőszemély, akik arra tették fel az életüket,
hogy pokollá tegyék az enyémet és Dean-ét – válaszolta keserűen, majd folytatta
– sosem fognak békén hagyni minket, én pedig nem vagyok hajlandó úgy élni, hogy
folyton a hátam mögé nézzek, magyarázkodjak, vagy…
- Álljunk
csak meg egy percre! – szakította félbe határozottan Nanny. – Mikor neveltelek
én arra, hogy megfutamodj, és ne nézz szembe az akadályokkal? – kérdezte
összehúzott szemöldökkel. – Tényleg képes vagy hagyni, hogy ők nyerjenek? Mert
tudod, ha most elmész, azzal az ő kezükre játszol! Jót nevetnek majd a
markukba, és boldogan, elégedetten dőlnek hátra a fotelben, hogy elérték, amit
akartak! – figyelmeztette unokáját, de Kate hajthatatlan volt.
- Ha
maradok, az tényleg győzelem? – kérdezte halkan, mély szomorúsággal a
hangjában. – Legfeljebb annyit érek el vele, hogy újabb és újabb terven törik
majd a fejüket, ebben viszont nem veszek részt! – jelentette ki határozottan,
mire Nanny komolyan nézett végig rajta.
- Nem
menekülhetsz az érzéseid elől, ugye tudod? – kérdezte együtt érző hangon – a
világ végére is elutazhatsz, a szerelmed nem fog elmúlni Dean iránt – jósolta
meg, majd nagyot sóhajtott, és szó nélkül hagyta el a szobát, Kate pedig elnyomott
egy szitkot orra alatt, miközben szeméből ismét kibuggyant egy könnycsepp. Már
most borzasztóan hiányzott neki a férfi, csókjai, biztonságot nyújtó ölelése,
hangja, illata, és elképzelni sem tudta, hogyan fogja kibírni nélküle, de most
is úgy gondolta, helyesen döntött. Bár Dean biztosan mindent elkövetett volna
azért, hogy Karen és Cedrick ne állhasson többé közéjük, nem tehette ki ennek
szerelmét. Megérdemelte, hogy egy olyan nő mellett találja meg a boldogságot,
aki sokkal kevesebb bonyodalommal jár, mint ő. Ezzel a tudattal indult el a
fürdőszobába, majd egy gyors tussolást követően, összecsomagolta holmiját, hogy
aztán nyugtalan álomra hajtsa fejét. Másnap korán reggel, egyedül indult el a
reptérre. Bár Nanny mindenáron el akarta kísérni, Kate ezúttal nem engedett.
Nem akarta még inkább elnyújtani az amúgy is fájdalmas búcsút, ezért taxit
hívott, majd szorosan megölelte nagyanyját, és gyorsan beült az autóba, még
mielőtt az megláthatta volna szemében a könnyeket. Minél távolabb került a
birtoktól, annál nagyobb lett a fájdalom és a keserűség a szívében, miközben
arra gondolt, milyen boldogan tervezte a jövőt alig néhány nappal korábban,
amikor még azt hitte, végleg hazaköltözik, és Dean-nel lehet.
Dean
ujjai puhán simítottak végig a kék pamutkendőn, melyet még Kate hagyott a
lakásában, amikor nála töltötte az éjszakát. Szemét lehunyva, nagyot sóhajtva
szorította rá ökölbe a kezét, miközben agya, mint egy kínzásképpen idézte fel
annak az éjszakának minden gyönyörű pillanatát, a vágy pedig szerelme után
szinte elviselhetetlenné vált. Két hét telt el azóta, hogy Kate elküldte őt, ő
pedig minden nappal jobban szerette és jobban vágyakozott utána. Bár tisztában
volt vele, hogy Kate nem akarja látni, és megkérte, hogy ne menjen utána
Bostonba, mégis egyre erősebben érezte a késztetést, hogy beszélnie kell vele.
Egyszerűen képtelen volt beletörődni, hogy elveszítette. Hirtelen kinyitotta a
szemét, majd a telefon után nyúlt, és ujjai fürgén tárcsázták az ismert számot.
- Colorado
Airlines, miben segíthetek? – csendült fel a vonal végén egy fiatalos női hang,
mire Dean, továbbra sem engedve el a kendőt, megköszörülte torkát.
- Egy
jegyet szeretnék foglalni Bostonba, egy ma induló járatra – jelentette ki
határozott hangon, majd várt néhány másodpercet, amíg a hölgy ellenőrizte a
gépeket.
- Sajnálom,
de jelenleg nincs szabad hely – közölte szabadkozó hangon a diszpécser –
esetleg holnap? – vetette fel, de Dean megrázta fejét. Úgy érezte, egy percet
sem tud várni, nemhogy még egy teljes napot.
- Kérem,
nézze meg még egyszer! – kérte enyhe türelmetlenséggel a hangjában, de az
ismeretlen nő sajnálkozva sóhajtott.
- Megnézhetem
akár százszor is, ha nincs, akkor nincs – válaszolta nyugodt, de távolságtartó
hangon, Dean pedig bosszúsan túrt bele hajába.
- Nekem
mindenképpen ma kell utaznom, érti? A jövőm múlik ezen az utazáson! Az életem! –
fogta könyörgőre a dolgot, mire néhány percnyi csend telepedett rájuk, ő pedig
reménykedve szorított rá a kagylóra kezével.
- Talán
tudok egy helyet – hallotta meg a nő bizonytalan hangját, mire izgatottan várta
a folytatást – de előre mondom, hogy nem a legkényelmesebb utazásban lesz része
– figyelmeztette, Dean azonban bármit elfogadott volna, csak minél előbb
indulhasson.
- Nézze,
ha kell, a gép szárnyára is kiülök, csak hadd utazzam ma – esküdözött, mire az
idegen nő halkan felnevetett.
- Irigylem
a hölgyet – jegyezte meg diszkréten, jól ráérezve, miért is lehet ennyire
fontos a férfinak az utazás, majd mielőtt Dean bármit mondhatott volna,
folytatta – délután tizenhat órakor indul egy Charter járat Burnsville-ből
Minneapolisba, onnan pedig két órás várakozással, átszállással mehet tovább
Bostonba. Ez így megfelel? – kérdezte, mire Dean némán mormolt el egy imát.
- Tökéletes!
Köszönöm szépen! – hálálkodott boldogan, mire ismét hallotta, hogy
beszélgetőpartnere néhány billentyűt leüt a gépen.
- Milyen
névre jegyezhetem elő? – jött a következő kérdés, majd miután minden személyes
adatát bediktálta, bontotta a vonalat, és elégedetten mosolyodott el. Most már
csak azt kellett kitalálnia, hogyan győzi meg Kate-et, hogy egymás mellett a
helyük, hogy a szerelmük erősebb lehet mindennél, és arról, hogy részéről nem
áldozat, ha a világ végére kell is költöznie azért, hogy együtt legyenek. Éppen
itt tartott gondolatban, amikor kopogás zavarta meg, majd másodpercek múlva
nyílt az ajtó, és egy magas, izmos férfi nyomult be a helyiségbe.
- Mi
a helyzet, Sly? – rejtette gyorsan zsebébe a kendőt, mely még mindig a kezében
volt, úgy emelte tekintetét a seriff-helyettesre, aki az egyik legmegbízhatóbb
emberének számított. Bár szőke haja, kék szeme, és állandóan mosolygós képe
miatt nem nézte volna senki többnek 25 évesnél, már a harmincat is jócskán
elhagyta, és ő volt az egyetlen, akire Dean bármikor rá merte volna bízni az
irodát.
- Csak
gondoltam szólok, hogy ma érkezik az új ember, akit a központból kértél –
figyelmeztette főnökét, mire az elhúzta a száját. Alig másfél héttel ezelőtt
adta be felmondását egyik ifjú kollégájuk, aki mindössze pár nap alatt rájött,
hogy nem való neki ez a szakma, így aztán nem is gondolta, hogy máris reagálnak
a kérésre.
- Mikor
jön? – kérdezte, miközben remélte, hogy nem tesz keresztbe az utazásának, mire
Sly felemelte a kezében lévő levelet.
- Elméletileg
már itt kellene lennie – válaszolta nyugodtan, majd elmosolyodott – de tudod,
milyenen ezek a zöldfülűek – tette hozzá csípősen – a pontosság nem erényük,
mintha az akadémián nem is lenne elvárás.
- Ajánlom
neki, hogy még három előtt ideérjen, mert, ha miatta lekésem a gépet, pokollá
fogom tenni az életét! – jósolta meg a sötét jövőt bosszúsan Dean, miközben
felállt a székből, és háttal állva az ajtónak, kinézett az ablakon.
- Nem
venném a lelkemre, ha miattam nem tudnál elutazni – hallotta meg a két hete
hiányolt, lágy, dallamos hangot, mire döbbenten kapta oda a fejét, és ajka
elnyílt meglepetésében, amikor meglátta, hogy Kate áll vele szemben az ajtóban,
közvetlenül Sly mellett, aki érdeklődve pillantott hol egyikükre, hol a
másikukra.
- Kate?
– nyögte hitetlenkedve, miközben kezével egyetlen mozdulattal jelzett
helyettesének, hogy távozhat, aki elnyomva egy mosolyt, angolosan elhagyta a
helyiséget.
- Bocs
a késésért – lépett beljebb az irodába Kate, majd becsukta maga mögött az ajtót
– beletelt némi időbe, amíg el tudtam intézni az áthelyezésemet Lakeville-be –
vallotta be halványan mosolyogva, Dean pedig nem akart hinni sem a szemének,
sem a fülének. Fel sem tudta volna sorolni, hányszor álmodott erről a
pillanatról, és nem mert még pislogni sem, mert attól félt, ha egy másodpercre
is lehunyja szemét, kiderül, hogy csak álmodik.
- Az
áthelyezésedet? – kérdezte zavartan, és bár sejtette, mit is jelenthet ez
pontosan, nem merte elhinni, hogy igaz lehet, amire gondol. A nő szájából
akarta hallani, addig nem engedte meg magának, hogy elhiggye. – Ezt úgy érted,
hogy…
- Hazajöttem
– nyelt nagyot Kate, miközben szeme szinte itta magába a szeretett férfi
látványát. Két hete nem látta, de nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna
rá, ne vágyott volna vissza hozzá, és nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjön,
mekkora hibát követett el, amikor hagyta, hogy a félelmei vezessék. Dean
mindent képes lett volna feladni érte, ő viszont elmenekült ahelyett, hogy
harcolt volna. Amint ezt felismerte, felkereste felettesét, és az áthelyezését
kérte, aki teljesen bolondnak titulálta, amiért a nyüzsgő nagyváros helyett egy
Isten háta mögötti, colorado-i porfészekben akar egyenruhában parádézni, de nem
akadályozta meg döntésében, ő pedig csak remélni merte, hogy nem rontott el
mindent örökre. Itthon volt, itt is akart maradni, Dean-hez akart tartozni, és
ezért most már képes lett volna bárkivel megvívni a harcát. A kérdés már csak
az volt, vajon Dean akarja-e még, hogy itt legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése