A félelem árnyékában 30. rész

"Ennek a történetnek is a végéhez értem, remélem, jól szórakoztatok közben :) Köszönöm a kitartó olvasóimnak, hogy mindig szántak időt arra, hogy elolvassák, véleményt írjanak, és legfőképpen a türelmet, ahogy várakoztak az új részekre :) Külön köszönöm Drága Barátomnak, Augustinének, aki mindig bátorított, támogatott, és segített, ha elakadtam, vagy egyszerűen csak hallgatott, ha arra volt szükségem :) A következő történet talán csak szeptemberben érkezik, de igyekszem úgy alakítani az életemet, de legfőképpen a teendőimet, hogy előbb is tudjak írni :) Addig is kérem, türelmeteket, és megértéseteket! :) Köszönöm! :) " K.B

30. rész (bef.rész)

Castle rémülten ugrott fel a székből a váratlan vendég okozta zajforrásra, az utolsó ceruzával pedig, rosszul célozta meg a plafont, minek hatására, az eltalált egy másikat, mely engedve a gravitációnak, éppen az író fején koppant, aki fájdalmas grimaszt vágva simogatta meg a sajgó pontot.

-          Beckett? Te mit keresel itt? – kérdezte, felállva a székről, miközben elkönyvelte magában, hogy még fakírnak sem lenne a legjobb.

-          A laborosok végeztek, így elhoztam a hamvakat, hogy át tudd adni őket Mrs. Tate-nek – felelte halkan Kate, miközben beljebb lépett, és körülnézve az otthonosan, mégis szakmailag tökéletesen berendezett irodában, az asztalra helyezte a fehér urnát, mely pontosan megegyezett azzal, amit Castle az özvegy által mutatott képen látott – szép iroda – jegyezte meg Kate, még mindig tanácstalanul feszengve, mire Castle megkerülve az asztalt, megállt vele szemben.

-          El is küldhetted volna egy járőrrel – felelte az író, figyelmen kívül hagyva a dicséretet, miközben igyekezett, hogy arcán ne látszódjon az öröm, amit az okozott, hogy szerelme itt állt vele szemben. Tisztában volt vele, hogy nem szabad többet képzelnie a dolog mögé, mint, ami benne van. Nyilván a nőnek lelkiismeret-furdalása van, azért hozta el személyesen a hamvakat, neki pedig, tartania kell magát ahhoz, amit a pihenőben mondott.

-          Ez így van, de el akartam mondani, hogy igazad volt – rejtette zavartan kabátja zsebébe a kezeit Kate, miközben folytatta – Faith Duvall tényleg benne volt a gyilkosságban…

-          Persze, hiszen falazott a lányának – értetlenkedett Castle, de Kate megrázta a fejét.

-          Nem. Nyakig benne volt. Ketten tervelték ki, és szökni akart, ezért fogott rád fegyvert. Amikor rájött, hogy lebukott, az egészet a lányára kente – magyarázta a nyomozónő, és hangján látszott, hogy amint az ügyről beszélhet, visszatért a magabiztossága. Ez azonban csak addig tartott, amíg Castle közelebb nem lépett, ő pedig, idegesen nyalta meg száját.

-          Ezt telefonon is elmondhattad volna, Kate – próbálta kipuhatolni jövetele igazi okát az író, lágy, simogató hangon, amivel azonban csak azt érte el, hogy a nő még idegesebbé vált – miért jöttél?

-          Én csak… arról akartam veled beszélni, amit a pihenőben mondtál… - nyögte nehezen Beckett, mire Castle kihúzta magát, és fájdalmát elrejtve sétált az ablakhoz, kitekintve a város fényeire, melyek, mint ezernyi csillag az égen tündököltek.

-          Tudom, mit akarsz mondani… - vágott közbe halk hangon, mire Kate szomorú mosolyra húzta a száját.

-          Honnan tudnád, amikor még én sem tudom? – kérdezte ugyanolyan halkan, tanácstalan hangon, amivel elérte, hogy az író szemöldökráncolva vonja el tekintetét a város fényeitől, és szegezze rá kíváncsian a kék szemeket, ő pedig, folytatta – vagyis… tudom, mit akarok mondani, csak azt nem, hogyan… Én nem vagyok a szavak embere, nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy te. De elmondom, mi az, amit tudok! – vett mély levegőt, így merítve bátorságot mondandójához, miközben csak az zakatolt a fejében, amit apja mondott neki, és amit érzett, amikor azt hitte, elveszítette a szeretett férfit – Tudom, hogy szeretsz! Tudom, hogy megbántottalak, amikor a védelmedben ellöktelek magamtól, és tudom, hogy miért hagytál ma ott, a kapitányságon. De most már azt is tudom, hogy rosszul döntöttem! Tudom, hogy szeretlek, hogy nem akarlak elveszíteni, és azt is tudom, hogy többé nem fogom hagyni, hogy a félelem irányítsa az életemet! – jöttek szinte önkéntelenül ajkára a szavak, miközben a férfi minden egyes mondatnál egyre közelebb sétált hozzá, míg végül már olyan közel állt hozzá, hogy bármikor megérinthette volna, de a nő legnagyobb sajnálatára, nem tette, csak állt némán, és várta a folytatást, ő pedig, tovább beszélt – de mindennél jobban tudom, hogy veled akarok lenni, félelem nélkül, kihasználva minden alkalmat, amit… - sorolta volna tovább érveit, de Castle egy mozdulattal rántotta magához, és tapasztotta ajkát az övére. A csók lágy volt, szenvedélyes, mégis puha és szerelmes, ahogy nyelve bebocsátást kért, és amikor megkapta az engedélyt az elnyíló ajkaktól, halk sóhaj szakadt fel torkából, hogy aztán beljebb nyomulva, vegye birtokba az édes mélységet. Karja a nő derekára fonódva húzta magához egészen közel, miközben érezte, hogy a boldogság összeszorítja a torkát. Elképzelni sem merte, hogy eljöhet ez a pillanat, amikor a nő beállít hozzá, és szerelmet vall.

-          Tényleg nem vagy a szavak embere – szakította meg a csókot egy pillanatra Castle, szerelmesen mosolyogva – túl sok volt a szóismétlés – kacsintott a nőre, aki játékosan csípett bele a fenekébe, hogy aztán ismét elmerüljenek egymás ajkának ízében – várj! Várj! Ezt… ezt így nem lehet! – húzódott kissé távolabb a nőtől, aki most értetlenül nézett vissza rá – Donald figyel minket – intett fejével az urna felé Castle, Kate pedig, magasba emelte a szemét.

-          Castle, a fickó halott! Több mint halott, ezek csak a hamvai! – próbálta meggyőzni az írót, és újabb csókra magához húzni, de Rick tekintete csak az urnát szuggerálta.

-          Nem is tudom… olyan… hidegrázós az egész. Olyan, mintha kukkolnának! - rázkódott meg látványosan, mire Kate nagyot sóhajtott, végül elmosolyodott.

-          Tudod, mit? Van egy ötletem! – kacsintott a férfira, és a következő pillanatban már a bejárati ajtó felé húzta, ő pedig, engedelmesen, várakozó mosollyal ajkán követte.

Kate egy laza mozdulattal hajította kabátját a kanapéra, és indult el a konyha felé, miközben Castle is követte a példáját. Odaérve, kinyitotta a hűtőszekrényt, és egy üveg vörös bort vett elő, majd két poharat, és megtöltötte az édes nedűvel, hogy aztán egyiket a mellette álló férfi felé nyújtsa.

-          Mire iszunk? – kérdezte az író, elvéve a poharat, mire Kate elmosolyogta magát.

-          Nem is tudom, talán a tudásra – alkalmazott öniróniát, mire Rick is visszamosolygott rá, majd hirtelen elkomolyodott, és letéve a poharat az asztalra, hasonlóan cselekedve a nőével is, magához húzta szerelmét.

-          Igyunk rád! A legbátrabb nőre, akit ismerek – suttogta halkan, és Kate tudta, nem a szakmai elhivatottságára céloz, sokkal inkább arra, hogy nem csak szabad utat engedett a szíve óhajának, de el is ment hozzá, hogy ezt bevallja – köszönöm!

-          Mit? – kérdezett vissza Kate, összeérintve homlokát a férfiéval, mire az, lágyan cirógatva felkarját, távolodott el kissé, hogy a szemébe tudjon nézni.

-          Azt, hogy legyőzted a félelmedet, és kettőnk boldogságát választottad – felelte meghatottan, de meglepetésére, Kate megrázta a fejét.

-          Nem győztem le, Rick – vallotta be őszintén. Nem akarta, hogy azt higgye a férfi, már nincs jelen életében, szívében a rettegés, mely a szakítás melletti döntésre kényszerítette. – a félelem, hogy elveszítelek, mindig része lesz az életemnek, de nem tudhatjuk, mennyit szabott ki ránk a sors – ismételte meg az apja által elhangzott szavakat a nő, melyet még sosem érzett ennél igazabbnak – és legyen az bármilyen hosszú, vagy rövid idő, azt veled akarom eltölteni. Kihasználni minden alkalmat, amit kapunk. Nem akarok tovább a félelem árnyékában élni -–fejezte be azokkal a szavakkal mondandóját, amelyeket nem volt lehetősége az irodában elmondani, mire Rick megkönnyebbülten sóhajtott.

-          Én pedig, sokkal jobban szeretlek ezért, mint bármikor! – simogatta meg arcát, és lágyan megcsókolta.

-          Én is szeretlek! – lehelte két csók között a nő, majd megnyitva ajkait a férfi előtt, nyelvük selymesen, puhán feledkezett bele a csók édes, mámorító érzésébe, kezük pedig, önálló életet élve kezdte simogatni a másikat. Miközben ajkuk szomjasan itta a másik ajkának ízét, Kate lágyan simította le a férfiról a zakót, majd ujjai egyesével pattintották ki az ing gombjait, mialatt érezte, hogy Castle is lehámozza róla az inget, és kezei már a melltartóba bújtatott, vágytól duzzadt melleit simogatják. A csók megszakítása nélkül emelte karjaiba a nyomozót az író, és édes terhével a hálószoba felé vette útját, de amikor letette, Kate hirtelen megszakította a csókot, és ravaszkás mosollyal a szája szegletében, nézett fel a vágytól sötétlő kék szemekbe. Amikor azonban az író meg akart szólalni, Kate kis tenyere a mellkasára vándorolt, és finom mozdulattal tolta egészen addig, amíg le nem huppant az ágyra, ő pedig az ölébe ült, de amikor Castle át akarta ölelni, meglepetten vette észre, hogy a másodperc tört része alatt kattant a bilincs a csuklóján – tudod, mit? Igazad volt – búgta érzékien szinte a szájába a szavakat Kate a döbbenten ránéző írónak – imádom, amikor bilincs van rajtad - harapta meg évődőn a férfi alsó ajkát, felidézve annak mondatait, amikor a kihallgatóban csipkelődött vele. Castle felnyögött, ahogy megérezte, hogy Kate előrehajol, melleit mellkasának préselve, és az ágy támlájához bilincseli csuklóját - kényelmesebb lesz, ha hanyatt fekszel – kacsintott rá mosolyogva, neki pedig, eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. Hagyta, hogy a nő puha tenyere hátra döntse, majd megbabonázva figyelte, ahogy a nyomozónő lehámozza magáról a nadrágot, miközben nagyot nyelve gondolt arra, milyen jó érzés lenne végig simogatni a selymes bőrt, éppúgy, ahogy a nadrág végig siklott az izmos, mégis nőiesen formás combokon. Amikor már csak fehérnemű volt a nyomozón, ismét elhelyezkedett a férfin, és lágyan, mégis feltüzelve vágyait vette birtokba az ajkát, Castle pedig, kiéhezve a csókra viszonozta, miközben érezte, hogy csuklóján megfeszül a bilincs, ahogy akaratlanul is, hozzá akart érni a nőhöz. Kate ajka most eltávolodott az érzéki, keskeny ajkakról, és az író fülcimpáján, nyakán, izmos mellkasán szántott végig nyelvével, elégedetten látva, hogy minden apró izom megremeg érintése nyomán, melyek azonnal megfeszültek, amikor ajkával hasát cirógatta végig, hogy aztán elérve az övcsatot, ujjai fürgén oldják ki a szíjat, és húzzák le a férfiról az alsónadrággal együtt, míg ajka visszatalált a íróéhoz, és ismét táncra hívta, egy szenvedélyes csókra.

-          Kate… a bilincs… vedd le! – sóhajtott bele a csókba Castle – meg akarlak érinteni… kérlek! – lehelte ziháló lélegzettel, mire Kate elmosolyodott, és lenyúlva az éjjeli szekrényre, egy kis, fém kulcsot vett elő, hogy aztán néhány másodperc múlva már szabaddá tegye szerelme kezeit, aki abban a pillanatban átkarolta a derekát, és fordítva helyzetükön, fölé magasodott. Erős, mégis gyengéden simogató kezei bejárták a nő minden porcikáját, még inkább feltüzelve lángoló vágyait, majd ajkával követte ugyanazt az útvonalat, egészen addig, amíg elért a kis bugyihoz, mely a nőn maradt, és lassú, elnyújtott mozdulattal hámozta le róla. Ajkával végig csókolta a feszes bőrt, éppúgy, ahogy elképzelte akkor, amikor a farmernadrágot húzta le magáról a nyomozó, hogy aztán visszafelé haladva, először hasát, majd melleit kiszabadítva a melltartó fogságából, akadálytalanul kényeztesse el apró csókokkal, egészen addig, amíg ismét visszatalált az édes ajkakhoz. Csókjuk lágy volt, mégis éhesen követelőző, miközben testük egymáshoz préselődve áhítozott a beteljesülés után, és amikor végre eggyé olvadtak, megszűnt körülöttük a világ. Olyan összhangban mozogtak, melynél harmonikusabbat még nem teremtettek az égiek, és amelynél tökéletesebbet még sosem éltek át mással. Szívük egy ritmusra dobbant, lélegzetük testükkel együtt olvadt össze, miközben szorosan egymáshoz bújtak, átélve a pillanatnak minden varázsát, csodáját. Amikor átlépték a gyönyör kapuját, minden porcikájukon remegés hullámzott végig. Castle, arcát a nő nyaka vonalába temetve, megcsókolva a selymes bőrt, mosolyodott el, majd hátára fordulva húzta magához szerelmét. – mától kezdve, csak így bilincselhetsz meg! – ígértette meg a nővel, még mindig kissé zihálva az átélt gyönyör hatására, mire Kate megsimogatva arcát, fészkelte be magát mélyebben az ölelésbe, egyik lábát átvetve a férfién, aki most magukra húzta a takarót, ujjai pedig, a lágyan leomló tincsekkel játszadoztak.

-          Nem gondolod, hogy feltűnést keltenénk a kihallgató szobában egy ilyen akcióval? – kérdezte huncutul mosolyogva, mire Castle tűnődve ráncolta össze a szemöldökét.

-          Lehet, hogy igazad van. Akkor viszont, hogy elkerüljük a hálószobán kívüli letartóztatást, kénytelen leszek visszamenni az őrsre. Mindketten tudjuk, hogy úgysem bírom ki, hogy ne ártsam magam a dolgaidba, te meg nem bírod ki, mint tapasztalhattuk, hogy ne bilincselj meg – csipkedte meg a nőt, aki égnek emelte a tekintetét, de hagyta, hogy a férfi befejezze – ha viszont legálisan, a te engedélyeddel vagyok egy ügyben…

-          Úgy a bilincset csak itthon kell alkalmaznom– fejezte be a megkezdett mondatot Kate, mire Castle vadul bólogatni kezdett.

-          Pontosan! Vág az esze, mint a borotva, Beckett nyomozó! – nyomott egy puszit szerelme homlokára, akinek ujjai lágyan cirógatták mellkasát, majd Kate hirtelen elkomolyodott, és félkönyökre támaszkodva nézett le az íróra.

-          Hogyan fogsz visszatérni? Gates már egészen megszokta, hogy nem vagy ott, sőt, örül is neki – emlékeztette a kapitányra Castle-t, de az, csak legyintett.

-          Emiatt ne aggódj! A polgármester még mindig a legjobb barátom – kacsintott a nőre, aki látszólagos rosszallással vonta össze szemöldökét, végül elmosolyodott, és lágyan megcsókolta az írót, aki elmerülve a csókban, vonta szorosan magához a nyomozónőt, kiélvezve minden pillanatot, mellyel a sors megajándékozta őket, és remélve, hogy soha többé nem kell átélniük azt a fájdalmat, melyet a másik elvesztése okozott.

VÉGE!