A félelem árnyékában 29. rész

29. rész

Castle otthonosan mozgott a pihenőben, és olyan természetességgel vette át a nyomozónőtől a kávégépbe a csészék bekészítését, mintha sosem távozott volna a kapitányságról, Kate pedig, hagyta, és csípőjét a pultnak támasztva, karba font kézzel figyelte a műveletet.

-          Mit szólsz, micsoda fordulat! – törte meg a rájuk telepedő, mégsem kényelmetlen csendet az író, mire Kate hümmögni kezdett – mi az? Szerinted, hazudik?

-          Abban mindenképpen, hogy nem tudja, hol a lánya – felelte őszintén a nő, elgondolkodva, amitől ismét megjelent a kis ránc a homlokán, melyre Castle is felfigyelt, és elmosolyodott.

-          Megint ott van – magyarázta meg az ajkára kívánkozó mosoly okát Castle, és amikor Kate értetlenül nézett vissza rá, jobb kezének hüvelykujjával finoman cirógatta meg a kis ráncot – a ránc a homlokodon, amikor gondolkodsz valamin. – fűzte hozzá, és Kate érezte, hogy szíve gyorsabban kezd verni a lágy érintés hatására.

-          Valami nem stimmel a vallomásában, csak még nem tudom, mi az. De valami zavar – húzta el a száját Kate, visszaterelve a beszélgetést az ügyre, mire Castle elnyomva egy sóhajt, szentelte minden figyelmét a kávénak, melyre már csak perceket kellett várni, hogy szájukban érezhessék az ízét.

-          Nekem egész hihetőnek tűnt, főleg, amit arról mondott, hogy Arthur hagyta, hogy a félelmei irányítsák – jegyezte meg csakúgy mellékesen, miközben lopva Kate-re pillantott. Elégedetten látta, hogy a nő nagyot nyel, és szeme egy pillanatra elsötétült, ő pedig folytatta – bár az is igaz, hogy Faith Duvall megértette Arthurt, és ezzel a félelemmel nem az járt együtt, hogy nélküle kellett folytatnia az életét – tette hozzá halkan, mire Kate érezte, itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

-          Castle, én… - fogott volna bele, de Rick felemelt kézzel állította meg.

-          Ne! Nem akarom újra kezdeni a vitát, Kate! Hidd el, megértem, miért döntöttél úgy, ahogy, és bár még sosem éreztem ehhez hasonló kínt, elfogadom a döntésedet – sóhajtott nagyot, nehezen formálva a szavakat Castle, miközben lassan közelebb sétált a nőhöz, és megállt közvetlenül előtte. Tenyere, mint egy lágy fuvallat simított végig a nő arcán, miközben folytatta – szeretlek annyira, hogy elengedjelek, ha mellettem nem vagy boldog. Márpedig, nem lehet boldog az, aki fél – suttogta halkan, majd lágyan ráhajolt a cseresznyeajkakra, és puhán megcsókolta. Nyelvével épp csak súrolta a nő ajkait, miközben szemét lehunyva élvezte a varázslatos pillanatot, majd még egy apró csókot lehelt a nő szájára, és lassan eltávolodott – vigyázz magadra! – mosolyodott el szomorúan, majd az ajtó felé indult, de mielőtt kiléphetett volna rajta, Kate hangja állította meg.

-          Várj! Kérlek! – nyögte a nő, aki úgy érezte, az utolsó lehetőségét veszítené el a boldogságra, ha most hagyná, hogy a férfi távozzon – én nem…

-          Beckett! Behozták Allison Duvallt! Az egyesben vár rád! – robbant be a pihenőbe Ryan, majd, mint aki akkor vette észre, hogy valami intim helyzetbe tenyerelhetett, tudva azt, milyen problémáik vannak barátainak, zavartan állt egyik lábáról a másikra – rosszkor jöttem? – kérdezte feszengő mosollyal az ajkán, mire mindketten egyszerre válaszoltak.

-          Igen! Nem! – jött a rég megszokott, közös felelet, de Ryan legnagyobb meglepetésére, ezúttal Kate volt az, aki igennel felelt. Látszólag Castle-t is meglepte a fordulat, mert hirtelen érdeklődőn csillant meg kék szeme, ahogy a nőre nézett, Ryan azonban, nagy levegőt vett, és kitépve a két szerelmest a pillanatból, akiknek pillantása szinte összeforrt a másikéval, folytatta.

-          Szóval, Allison az egyesben. A reptéren kapták el, éppen Chicago-ba vett volna magának jegyet – tájékoztatta felettesét Kevin, mire Castle elhúzta a száját.

-          Butább, mint hittem – vágta rá, majd az ajtó felé indult, de ezúttal, Kevin hangja késztette megtorpanásra.

-          Mi az, Castle? Ha legálisan vehetsz részt egy kihallgatáson, már nem is érdekel? – célzott arra, hogy a férfi távozni készült, de az író csak keserűen elmosolyodott.

-          Már mindent tudok, amit tudnom kellett – felelte rejtélyesen, és Kate nem tudta eldönteni, hogy vajon az ügyre, vagy kettejükre gondolt a férfi. Miközben a kihallgató szoba felé haladt, tekintetét nem tudta levenni a liftajtóról, mely hangtalanul záródott be a férfi mögött, aki még utoljára a nőébe kapcsolta tekintetét.

Allison Duvall kíváncsian nézett körbe a kihallgató helyiségben, miközben kifogástalanul szabott kosztümjéről éppen egy nem létező szöszt söpört le, amikor Kate belépett a helyiségbe. Nagy, őzike barna szemei ártatlanul figyelték a nyomozónő minden mozdulatát, aki, miközben helyet foglalt vele szemben, minden igyekezetével azon volt, hogy agyából kiűzze a pihenőbeli jelenet minden kockáját.

-          Megtudhatnám, miért vagyok itt? – kérdezte szelíd, bársonyos hangon a nő, miközben manikűrös által lakozott körmei árulkodón kopogtatták az asztal lapját, felfedve ezzel a nyomozónő előtt idegességét.

-          Arthur Gelling meggyilkolása miatt – felelte hivatalos hangon, nemes egyszerűséggel Kate, mire Allison szépen ívelt szemöldöke a magasba szaladt.

-          Mi közöm hozzá? – kérdezte érdeklődőn, mire Kate összekulcsolva ujjait, közelebb hajolt.

-          Az édesanyja házában találtunk egy borítékot, amin a maga nyála van… - fogott volna bele, hogy ismertesse a bizonyítékokat, de Allison közbevágott.

-          Na, és? Megnyaltam egy borítékot! Gondolom, rajtam kívül még több ezren ebben a városban – felelte kissé flegmán, magabiztosan, de Beckett nem hagyta magát megvezetni, kitartóan folytatta.

-          Valóban, csakhogy azok közül a borítékok közül egy sem landolt az Utolsó Lövés Temetkezési Vállalat postaládájában, benne utasítással arra vonatkozólag, mit csináljanak Donald Tate hamvaiból, és hova küldjék az elkészült golyót, ami aztán Arthur Gelling testében landolt. – szembesítette a tényekkel a nőt, akinek arcáról hirtelen eltűnt a nyugalom, és szája szeglete idegesen rándult meg – nézze, Ms. Duvall! Ne fussunk felesleges köröket! – emelte meg kissé hangját Kate, miután a nő nem reagált az elhangzottakra, ő viszont egyre türelmetlenebb lett – beszéltünk az édesanyjával, aki mindent elmondott! – játszotta ki kártyáit Beckett, és elégedetten látta, hogy Allison szeme összeszűkül.

-          Mi? Ezt hogy érti? Itt van? – záporoztak a kérdések a nőből, mire Kate bólintott.

-          Egy szobával arrébb, és ő már bevallott mindent!

-          A hülye ribanc! – fröcsögött a düh Allisonból, és a nyomozónő legnagyobb meglepetésére, az ártatlan, távolságtartó álarc egy pillanat alatt tűnt el, átadva helyét a gyűlöletnek – nem ebben állapodtunk meg!

-          Akkor miben állapodtak meg? – kérdezte Kate, lecsapva az elhangzott mondatra, mire Allison összeszorította a száját, így jelezve, hogy nem mond semmit. Beckett várt néhány másodpercig, majd nagyot sóhajtva felállt – nézze, nekem tök mindegy, kit tartóztatok le, világos? A lényeg, hogy kipipálhassam ezt is, és végre hazamehessek! – blöffölt meglehetősen hatékonyan, és örömmel látta, hogy Allison kényelmetlenül kezd feszengeni a széken, méreg drága körömcipőbe bújtatott formás lába pedig, egyre gyorsuló ritmusban veri a padlót – az anyja már elmondott egy verziót a történtekről, nekem az tökéletesen megfelel ahhoz, hogy jelentést kanyarítsak belőle, és az ügyészség elé vigyem az ügyet. Csak jó fej akartam lenni, hogy meghallgatom magát is, de ha nem, hát nem! – indult el az ajtó felé, de alig ért oda, máris meghallotta a nő hangját.

-          Várjon! Mit mondott az anyám? – kérdezte gyanakodva, majd a választ meg sem várva, sziszegve folytatta – fogadjunk azt, hogy én nyírtam ki Arthurt, mi? Ugye? Ezt hazudta? – kérdezte a nyomozót, de Kate válasz nélkül fordult hátra, és csak a vállát vonogatta, a nő pedig, tovább beszélt – hát képzelje, hogy nem! Nem én voltam! Legalábbis, nem egyedül! Ketten terveltük ki, érti? Anyám mindenáron azt akarta, hogy Arthur elváljon, és őt vegye el, de a palinak esze ágában sem volt. Folyton ott siránkozott nekem, hogy egész hátralévő életében egyedül marad! Végig csináltam már vele egy depressziót, nem kívántam még egyet! – húzta el a száját megvetőn, miközben Kate leült vele szemben, és elrejtve döbbenetét, melyet az ügyben beállt fordulat okozott, minden figyelmét a nőnek szentelte. Csak azt sajnálta, hogy Castle nem lehetett itt, ebben a pillanatban – egyszer, amikor egyik este is kiborulva, zokogva jött haza, azt találtam mondani, hogy legszívesebben kinyírnám a fickót. A franc se gondolta, hogy komolyan veszi, de másnap a reggelinél már azzal jött, hogy ketten együtt meg tudnánk tenni… szóval, felmásztunk a netre, keresgéltünk… erre most meg rám keni az egészet! Mondja, milyen anya az ilyen? A rohadt szemét! – fújtatott mérgesen, de Kate már nem várta meg a további dühkitörést. Már megvolt, amit akart, így felállt, és beküldve az egyik tisztet, aki az ajtó mellett áll, magára hagyta a nőt.

Castle nagyokat sóhajtva támasztotta meg fejét irodájában a szék támláján, miközben a korábban plafonra feldobott, és hegyükkel a nikecelbe állított ceruzákat figyelte, mely olyan benyomást keltett, mint a fakírok által használt szeges deszka. Keserűen mosolyodott el az összehasonlításra, ha belegondolt, hogy jelen pillanatban, ő is fakírnak érezte magát, hiszen bár a kínok kínját állja ki, mégis elengedte a nyomozót, és megfogadta magának, hogy bármennyire fáj is, nem megy többé a közelébe. Rá kellett döbbennie, hogy sem azzal nem ért célt, hogy veszélybe sodorta magát, sem azzal, hogy megpróbált helyesen cselekedni. Fakír – ízlelgette magában a szót, és el kellett ismernie, hogy tényleg az. Először a spanyol székhez hasonlított irodai forgószék, mellyel kikészítette a hátát, ahogy az első ügyfélre várt, most pedig, az önként vállalt magány és fájdalom. Éppen itt tartott gondolatban, és egy újabb ceruzát akart felküldeni a többi közé, hogy legalább azok ne legyenek magányosak, amikor halkan kopogtattak a nyitott irodaajtó félfáján.