Vonzások hálójában 36. rész (befejező rész)

"Kedves Olvasóim! 

Elérkeztünk ennek a történetnek is a végéhez :) Köszönöm, hogy mindig türelemmel vártátok, és mindig írtatok véleményt, mellyel biztosítottatok afelől, hogy tetszik, amit körmölök rövid szabadidőmben. Bevallom, ez is kellett hozzá, hogy szeressem írni ezt a történetet. Sajnálom, hogy csak heti egy-két részt tudtam hozni, de elég zsúfolt életem van :( Éppen ezért vagyok hálás a türelemért, és kitartásért :) A következő történet kicsit várat magára... még a vázlat sincs meg a fejemben, csak egy nagyon halvány keret, ami vajmi kevés ahhoz, hogy olyan történet kerekedjen ki belőle, amilyet tőlem megszokhattatok, ha fogalmazhatok így. :) Remélem, ha eljön az idő, és megjelenek az új sztorival, akkor is itt lesztek, és hűségesen olvastok, ahogy eddig :) Köszönöm a sok pozitív véleményt! :)" K.B

"Kedves Tine!

Te vagy a legjobb barátom, sőt, azt mondhatom, hogy több is, mint egy barát. Családtag vagy, akire mindig, minden körülmények között számíthatok, aki bármikor meghallgat, bátorít, és aki még nyomást is gyakorol rám, ha az kell, hogy végre nekiálljak írni :) Köszönöm, hogy mindig támogatsz, nemcsak engem, hanem a családomat is a nehéz helyzetekben, amikor minden jó szó sokat jelent, és annál is többet ér... Köszönjük, hogy vagy nekünk! 

Nem akarnál seggbe billenteni, hogy végre írjak egy vázlatot? :) ;) " K.B

36. rész (bef.rész)

Kate - nek esze ágában sem volt túl korán megnyugtatni a nőt. Hagyni akarta, hogy egy kicsit elgondolkodjon azon, amit mondott, és a lehetőségeken, mielőtt felajánlja a második verziót. Tudta, hogy gonosz játékot játszik, de azt is tudta, ha nem sikerül ráijesztenie Marcela-ra, az, sosem fogja magától bevallani, amit elkövetett. A kockázat arra, hogy a bíróság nem találja elegendőnek a bizonyítékokat, túlságosan nagy volt ahhoz, hogy hagyja ezt az esélyt elmenni maguk mellett. Amikor már látta a nő tekintetén, hogy elméje felvázolta elé a halálbüntetést, és azt is, ahogy a halálsoron ülve várja, hogy utolsó vacsorája után egy pap társaságában, aki a bibliából olvas fel, és a Mi atyánk-at mormolja, a vesztőhelyre kísérjék, megkönyörült rajta, és válaszolt a feltett kérdésre.

-          A másik lehetőség, hogy bevall mindent, én pedig, segítek, hogy a halálbüntetésnek még csak a réme se fenyegesse. Áll az alku? – kérdezte, farkasszemet nézve a nővel, aki néhány másodpercig gondolkodni kezdett – ez egy igen, nem kérdés volt, Marcela! – emelte meg kicsit a hangját Beckett a nyomaték kedvéért, mire a vele szemben ülő végül bólintott.

-          Rendben! Igen! Beszélek! – fújta ki a levegőt, majd, mivel két vallatója továbbra is hallgatagon ült, belefogott – apám mindig egy zsarnok szemétláda volt. Mindig tudni akarta, hol vagyok, mit csinálok, és ehhez még besúgói is voltak. Spiclik, akiket azért fizetett, hogy a nyomomban legyenek! Alig vártam, hogy betöltsem a 21. életévemet, és eltűnhessek végre, de amikor ez bekövetkezett, közölte, hogy nem kapok egy vasat sem! – fröcskölte gyűlölködve a szavakat Marcela, mire Castle vette át a szót.

-          Ekkor találkozott Jared-del, igaz? – kérdezte, mire a nő bólintott.

-          Igen. Kártyázni jött apámhoz, és beszélgetni kezdtünk. Egyezséget ajánlottam neki. Tudtam, hogy adósságai vannak, és gondoltam, mindkettőnk közös érdeke, hogy pénzhez jussunk, méghozzá, sok pénzhez – mesélte beletörődő hangsúllyal – Elmondtam neki, hogy szökni akarok, és megegyeztünk, hogy közösen összelopunk annyit, amennyiből ő rendezi az adósságait, én pedig, elmenekülhetek. Az első néhány hónapban mindketten a pénzszerzésre koncentráltunk. Én rendszeresen sikkasztottam apám számlájáról, ő pedig, bepalizott egy csomó gazdag pacákot, valami befektetési szöveggel. Minél többet találkozgattunk, minél többet beszélgettünk, annál közelebb kerültünk egymáshoz – csuklott el egy pillanatra Marcela hangja, amiben nem volt semmi színészi, semmi megjátszott. Látszott rajta, hogy ezúttal tényleg mélyen érinti, amiről beszélnie kell – szép lassan egymásba szerettünk, legalábbis én azt hittem…

-          Jared nem szerette viszont? – hökkent meg Castle, aki még mindig azt hitte, hogy egy szerelmi történet szálait göngyölítették fel.

-          A szökés napján, Enrique kivitt az építkezésre – hagyta figyelmen kívül a kérdést Marcela, úgy folytatta – Jared már ott várt… egy táska volt a kezében… tele pénzzel – tört meg kissé a hangja, majd erőt véve magán, tovább beszélt – én boldog voltam, alig vártam, hogy induljunk, és végre magunk mögött hagyjunk mindent, de ő eltolt magától. Közölte, hogy szerelmes… egy másik nőbe, és vele akar elszökni apám és a tartozásai elől.

-          Mi volt a táskában? – kérdezte Kate, annak ellenére, hogy sejtette, de hallani akarta.

-          A részem. Minden alkalommal, amikor találkoztunk, átadtam neki a pénzt, amit apámtól sikkasztottam. Biztonságosabb helyen volt, mint a szobámban. A közösen lopott dohány felét hozta el nekem, mondván, hogy nélküle is elszökhetek… dühös lettem! Kihasznált! – emelkedett meg az emlék hatására Marcela hangja, és tekintetében a korábbi csalódottság helyére a bosszú tüze költözött, ahogy tovább folytatta – nem érdekelte, hogy mit érzek iránta, képes lett volna egyszerűen csak úgy otthagyni! Nem gondolkodtam! Csak megfogtam egy követ, és fejbe vágtam vele! A fene se gondolta volna, hogy meghal! – sóhajtott dühösen, majd némaságba burkolózott, mintha épp most fogta volna fel, mit is tett.

-          Miért vágta el a torkát, amikor már úgyis halott volt? – kérdezte Beckett nyugodt hangon, mire Marcela megrántotta a vállát.

-          A tervemhez kellett – felelte nemes egyszerűséggel a hangjában Marcela, és amikor vallatói értetlenül néztek rá, folytatta – az, hogy Jared átvágott, még nem tántorított el attól, hogy lelépjek apámtól. Kellett valami, ami leköti addig, amíg kiötlöm, hogyan tovább. Tudtam, hogy ha elég brutális vagyok, sosem gyanakszanak majd női elkövetőre, ezért elvágtam a torkát. Aztán jött az ötlet, hogy apám olasz, ráadásul Jared kártyázott vele, így megcsináltam a szicíliai nyakkendőt. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljutnak apámhoz, és attól kezdve nyert ügyem lesz! – jelentette ki elégedett mosollyal szája szegletében, mit sem törődve a megvető tekintetekkel, melyek rászegeződtek, majd elhúzta a száját – persze, mint mindig, Vincenzo Sattori ebből a szarból is kimosta magát… pedig, még magukat is fogva tartotta!

-          Igen, azért, hogy magát védje! – tört fel Kate-ből, mire Marcela megrántotta a vállát.

-          Nem szorultam a védelmére!

-          Ezért hagyta a kanapén a bombát? Hogy megszabaduljon tőle? – kérdezte Castle megrökönyödve, mire Marcela sátáni mosollyal az arcán fordult felé. Szeméből gyűlölet lángja sütött, ahogy végig mérte az írót, majd lassan bólintott.

-          Pontosan! Nem várom, hogy megértse, nincs szükségem rá, de ne ítélkezzen, amiért sántítok, ha még nem járt a cipőmben! – jelentette ki költői képet használva, majd Kate felé fordult – hol írjam alá a vallomásom? – kérdezte nyugodt hangon, és arcán látszott, belenyugodott, hogy élete hátralévő részét börtönben fogja tölteni, ahogy az is látszott rajta, ez a világ nem sokban fog különbözni attól a világtól, melyben eddig élt, hacsak annyiban nem, hogy a megszokott csillogás nem veszi majd körül.

Kate az utolsó sorokat futotta át a jelentésben, amikor halkan kopogtattak az ajtón, ő pedig, felnézett, és arcára azonnal mosoly költözött, ahogy meglátta férjét az ajtófélfának támaszkodni.

-          Zavarhatom néhány percre, kapitány? – kérdezte csintalan mosollyal az ajkán, mire Kate bólintott, ő pedig, beljebb jött, és helyet foglalva az asztallal szemközti székben, folytatta – arra gondoltam, hogy ha végeztél, megismételhetnénk azt a vacsorát, aminek olyan csúnya vége lett.

-          Csúnya? Én úgy emlékszem, hogy nagyon is szépen ért véget – utalt a gyönyörű szeretkezésükre a szállodában a kapitány, mire Castle lassan bólintott.

-          Persze, az varázslatos volt, de én arra gondoltam, amikor kihajítottál a szobából.

-          Nem kellett hajítani, mentél magadtól – jegyezte meg Kate csipkelődve, annak ellenére, hogy legszívesebben kiűzte volna azt a pillanatot az emlékeiből, és csak a csodás szerelmeskedésük képeit hagyta volna meg.

-          Mit tehettem volna? Fegyvered van! – védekezett Castle, majd huncut mosollyal folytatta – és bilincsed is… erről jut eszembe, vacsora után… - fogott volna bele, de hirtelen Ryan jelent meg az ajtóban, Kate pedig, egy szempillantás alatt kapcsolt.

-          Megoldottuk az ügyet, most már távozhatsz! – közölte szenvtelen hangon az íróval, akinek szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja, mit történik, de amint sikerült, sértetten állt fel a székből, és gúnyosan hajolt meg felesége előtt.

-          Ahogy parancsolja, kapitány – ejtette ki olyan hangsúllyal a titulust, mintha citromba harapott volna – elvégre, te vagy a kapitány… - fűzte hozzá, mire Kate is felállt, és nem törődve Ryan sűrű pislogásaival, akihez ezúttal már Javi is társult, mintha megérezte volna, hogy vihar közeledik, válaszolt.

-          Pontosan! És ellentétben a korábbi kapitányokkal, nekem nem életcélom boldoggá tenni a polgármestert, Castle! – húzta össze szemét elszántan Kate, mire Castle egy percig némán nézte, majd anélkül, hogy egy leheletnyit is rezzent volna az arca, megfordult, úgy szólt vissza.

-          Ezt még nem játszottuk le! – jelentette ki büszkén, majd a fiúkra egy pillantást sem vetve távozott, Kate pedig, alig tudta elrejteni mosolyát, mely ajkára kívánkozott.

Castle éppen elzárta a sütőt, és megkeverte a szószt, amikor kopogtattak, ő pedig, azonnal az ajtóhoz sietett. Szélesre tárva azt, szeme felcsillant az örömtől, amikor meglátta, hogy szerelme áll ott, karján a kabátjával, és szerelmes mosollyal az ajkán.

-          Ígértél egy vacsorát, firkász! – kacsintott rá a férfira, aki válasz nélkül fonta derekára a karját, és rántotta be a lakásba, miközben ajka szomjasan tapadt a cseresznyeajkakra, és nyelve akadálytalanul törve utat magának, furakodott az édes barlangba, újra és újra felfedezve az ízt, mely örökre bevésődött elméjébe. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Kate mindkét karjával átölelte férje nyakát, és szorosan hozzábújva, szimatolt a levegőbe. – Spagetti? – kérdezte, miközben ujjai lágyan cirógatták Castle tarkóját.

-          Előbb a bocsánatkérés – felelte Castle, mire Kate döbbenten nézett rá, ő pedig, folytatta – kitiltottál az őrsről, ráadásul Ryan és Javi füle hallatára! Hogyan fogok így körülötted legyeskedni? – kérdezte durcásan, mire Beckett, közelebb hajolva, alsó ajkát fogai közé véve, finoman megharapva azt, válaszolta.

-          Nem féltelek. Elvégre író vagy, kitalálsz valamit – suttogta, és forró lehelete szinte égette a férfi ajkát, miközben apró csókokkal hintette tele.

-          Igen… elég kreatív tudok lenni… - lehelte vissza a férfi, majd hozzátette – mi lenne, ha a desszerttel kezdenénk? – kérdezte vágytól rekedt hangon, mire Kate érzéki mosollyal bújt hozzá még közelebb.

-          Látod, milyen jó ötleteid vannak néha? – kérdezett vissza, és a válasz az a lágy, szenvedélyes csók volt a férfi kérdésére, mellyel birtokba vette a keskeny, érzéki ajkakat, hogy aztán a háló felé araszolva, ügyet sem vetve a frissen elkészült vacsorára, elmerüljenek a kényeztetés, a szerelem, és a szenvedély világában, egy olyan utazás során, melynek végén minden alkalommal a csoda várt rájuk.

VÉGE!