Árnyék a múltból 11. rész

11. rész

Kate látszólag kényelmesen dőlt neki az étterem falának, miközben Castle nem tudta hova tenni a történteket. Arra számított, hogy a nyomozónő azonnal szembesíti a lányt azzal, hogy hazudik, így jócskán meglepte, amikor Beckett egyszerűen csak elköszönt, és távozott. Némán nézte a nyugalmat árasztó nőt, ahogy félig lehunyt szemmel fordítja arcát a lebukni készülő őszi nap utolsó sugarai felé, majd amikor megunta a várakozást, erőteljesen megköszörülte a torkát.

-          Szabad megkérdeznem, mi folyik itt? – kérdezte közelebb lépve, mire Kate a nélkül válaszolt, hogy kinyitotta volna a szemét.

-          Hogyne. A pincér lány hazudott, ráadásul elég rosszul – húzta el a száját megvető módon, majd folytatta – megtehettem volna, hogy bemegyek a konyhára, és előrángatom Fabio-t, de úgyis letagadta volna, hogy arra kérte a zöldfülűt, hazudja azt, hogy nincs itt. Dörzsölt fickó, és mint ilyen, pontosan tisztában van vele, hogy ha nem is követett el semmit, azért letartóztathatom, hogy letagadtatta magát egy rendőr előtt.

-          Tehát? – faggatózott tovább Castle, mire Kate rejtélyesen elmosolyodott.

-          Tehát? Egy… kettő… - kezdett számolni a nyomozónő, majd kinyitotta a szemét, és ellökte magát a faltól, közelebb sétálva az ajtóhoz – három! – mondta ki az utolsót, és szinte ugyanabban a pillanatban kivágódott az étterem ajtaja, és egy sötét hajú, magas, legalább 180 centiméteres, 40-es éveinek elején járó, fehér inget, és fekete nadrágot viselő férfi lépett ki rajta. Nem jutott azonban messzire, mert, ahogy átlépte a küszöböt, Kate teljes erővel taszította a falhoz, Fabio pedig, levegő után kapkodva, tágra nyílt szemekkel meredt a vele szemben álló nőre – Nocsak, nocsak! Fabio Costareida! Úgy tudtam, ma nem is dolgozik, hát mi szél hozta erre? – mosolygott a férfira Kate gúnyosan, mire az, összeszorította a száját.

-          Maguk ezt nem értik… - vett mély levegőt a delikvens, elismerve ezzel bűnösségét, mialatt ideges mozdulattal túrt bele sűrű hajába. Alkarján megfeszültek az izmok, szépen ápolt ujjai között lágyan rendeződtek el a hajtincsek, hogy aztán a szél, erejét fitogtatva, újra összeborzolja őket.

-          Nosza, magyarázza el! – fonta keresztbe karjait Kate, mire Fabio cikázó tekintettel kezdte fürkészni a környéket.

-          Sétálhatnánk? – kérdezte kissé bátortalanul, mely szöges ellentétben állt marcona, olasz külsejével, kemény vonásaival. Kate egy pillanatig hezitált aközött, hogy sétálgasson-e egy férfival, aki letagadta magát a rendőrség előtt, és aki potenciális gyilkos lehet, vagy vigye be egyenesen az őrsre, végül úgy döntött, egy séta belefér. Tisztában volt a képességeivel, és azzal is, hogy innen már nem menekülhet Fabio. A férfi a szótlanságot beleegyezésnek vette, és útját egyenesen az étteremmel szemközti park felé vette. Néhány percig némán tette egymás után fekete cipőbe bújtatott lábait, végül, ahogy elért az első padhoz, ledobta a kezében lévő kötényt, és leült. Fehér ingének mellényzsebéből cigarettát húzott elő. – Megkínálhatom magukat? – kérdezte udvariasan, minden akcentus nélkül, majd amikor azok nemet intettek, kihúzott egy szálat, és az öngyújtó lángját rutinosan védve az egyre erősebb és hűvösebb széltől, meggyújtotta, és mélyen megszívta. Lehunyt szemmel hagyta, hogy a füst végig karcolja torkát, és miután kifújta, felnézett Kate-re. – Tudom, miért van itt…

-          Valóban? Akkor gondolom, ezért tagadtatta le magát szegény lánnyal – válaszolta Kate, mire Fabio bólintott.

-          Pontosan. Értsék meg, nem tehettem mást! – nézett fel rájuk kétségbeesett tekintettel, de amikor nem kapott választ, sőt, még együtt érző tekintetet sem, ismét megszívta a cigarettát – Próbálom kizárni az életemből, próbálok úgy élni, mintha nem is ismerném, de bizonyos időközönként megkeresnek maguk, és azt akarják, valljak ellene, amit nem tehetek meg! Tudom, hogy ez kötelességem lenne, de értsék meg…

-          Egy pillanat! Maga azt hiszi, azért keressük, mert azt akarjuk, hogy Parozzi ellen valljon? – vágott a szavába Castle, még mielőtt nagyon belemelegedne, mire Fabio értetlenül nézett fel rájuk. A kérdés annyira meglepte, hogy a cigarettába is elfelejtett beleszívni.

-          Miért? Nem azért? – kérdezett vissza, mire Kate vette át a szót.

-          Meséljen erről az ismeretségről, amit annyira felejteni akar! – szólította fel a férfit, aki néhány másodpercig hezitálni látszott. Utolsó slukkot szívva a cigarettába, érezhetően nem tudta, mihez kezdjen. Attól félhetett, mégis azért jöttek, hogy koronatanút faragjanak belőle, de a kíváncsisága erősebb lehetett, mint a félelem, mert végül nagyot sóhajtott.

-          Néhány évvel ezelőtt érkeztem Amerikába. Mint minden ifjú, én is álmokat dédelgettem, és azt mondták, Amerika az álmok földje… - fogott bele a történetébe Fabio, miközben újabb cigire gyújtott – amikor idejöttem, nem volt semmim. Felkerestem régi barátokat, ők javasolták Parozzi-t. Azt mesélték róla, hogy csak olaszokkal üzletel, mert így akar segíteni a honfitársain – mesélte, mire Kate sokatmondón Castle-re nézett, aki csak legyintett – így utólag inkább azt mondanám, hogy egy rohadt rasszista, fajgyűlölő seggfej, aki azért nem üzletel mással, mert lenézi a többi nemzetet – fűzte hozzá, mire most Castle-ön volt a sor, hogy ránézzen a nyomozóra.

-          Felkereste, hogy segítsen? – kérdezte szinte teljesen feleslegesen Kate, de így akarta visszazökkenteni a férfit mondandójához.

-          Fel – bólintott Fabio – amit később ezerszer, milliószor megbántam! – csapott igazi olasz temperamentummal a tenyerébe ököllel, majd nyugalmat erőltetve magára, tovább beszélt – az álmom az volt, hogy nyitok egy éttermet. Családi vállalkozás lett volna, de tőkém kevés volt. Parozzi beszállt az üzletbe…

-          Mi történt? – mutatott a pincér öltözetre Castle, mire Costareida elhúzta a száját.

-          Az elején minden jól ment… később jöttek a problémák… - sóhajtott mélyet, és arcán látszott, ahogy elmélyültek a ráncok szeme és ajka körül, hogy még mindig fájó pont az életében ez a kudarc – megtettem mindent, hogy működjön az üzlet, de egyszerűen nem ment. Pletykák kezdtek el terjedni az éttermemről, arról, hogy nem higiénikus, végül az ÁNTSZ is megjelent, és bezáratta a helyet, a nélkül, hogy bármi kézzel foghatót talált volna. Csődöt kellett jelentenem, Parozzi pedig, kiszállt. Alig két héttel később, eladtam az éttermet, lebontották, és egy olasz marketing cég létesült a helyén. Azonnal összeraktam a képet, amint megtudtam, ki a tulajdonos. Az egész mögött ő állt! – szorította össze a száját Fabio dühösen.

-          Perre vitte a dolgot, amit elveszített – vonta le a következtetéseket Kate, mire az, bólintott.

-          Igen. Parozzi is a saját igazát hajtotta, és én is. A különbség a két igazság között pusztán annyi volt, hogy mennyit keres az ügyvédünk. Ő jobban tudott fizetni, így megnyerte a pert. – vallotta be szégyenkezve, miközben olyan erővel taposta az apró kavicsokkal borított talajba a csikket, mintha az utolsó hamuig el akarná tüntetni a nyomát.

-          Beszámolók szerint, azzal fenyegetőzött, hogy kikészíti Parozzi-t – jegyezte meg a nyomozónő, mire Fabio most ránézett mélybarna szemeivel.

-          Pontosan! Ki akartam készíteni! Tönkre akartam tenni, és meglehetősen sok energiát is fektettem bele! Bárhol jártam, mindenkinek elmondtam, mekkora szemétláda, milyen tisztességtelen! Ellentétben a többi áldozatával, én nem fogtam be a számat! - lovallta bele magát egyre jobban a dühébe ismét a férfi, majd hirtelen elcsendesedett. – Aztán néhány hét múlva, megkeresett két fószer. Parozzi küldte őket, és rábeszéltek, hogy semmi értelme az egésznek.

-          Feladta? – kérdezte döbbenten Castle, aki valamiért, számára is rejtélyes módon, remélte, hogy Fabio Costareida nyerhetett Parozzi-val szemben, mint a mesékben a legkisebb királyfi, aki megbünteti a rosszat, a jó pedig, elnyeri méltó jutalmát. Annak ellenére hitt ebben, hogy tudta a történet végét.

-          Fel! Miután kijöttem a kórházból, a „rábeszélésnek” hála, rájöttem, hogy Parozzi minden tekintetben érinthetetlen. Szavakkal is! – jegyezte meg keserű csalódással a hangjában Fabio, mire Castle letörten bólintott.

-          Ezért döntött úgy, hogy megöli? – csapott le a mondatra Kate, mire Fabio döbbenten meredt rájuk.

-          Megölni? Parozzi halott? – kérdezett vissza hitetlenkedő hangon, majd, mivel válasz nem érkezett, kétkedve rázta a fejét, végül, mintha akkor gyúlt volna isteni szikra elméjében, a fejéhez csapott – Ezért vannak itt! Nem azért, hogy tanúskodjak ellene, hanem azért, mert azt hiszik, én öltem meg! – rakta össze a kockákat viszonylag gyors észjárással Fabio, miközben egyre hangosabban nevetett.

-          Maga tette? – dobta a kérdést Kate teljes komolysággal az arcán, attól függetlenül, hogy már sejtette a választ.

-          Nem! Lett volna rá okom, ezer is, de nem! – rázta meg a fejét Fabio, majd elkomolyodva folytatta – tudják, sokat vesztettem… vagyont, luxust, becsületet, büszkeséget… de hat hét gipsz után elismertem, hogy semmi nem ér annyit, hogy az életemet kockáztassam. Ezért döntöttem úgy, hogy elfelejtem Parozzi-t, azt is, hogy ismerem! Ehhez tartottam magam mostanáig! – jelentette ki magabiztosan, mire Kate Castle-re, majd az előttük ülőre nézett, és tudta, már csak egyetlen kérdés van hátra, amit fel kell tennie.