Árnyék a múltból 12. rész

12. rész

Kate nem siette el feltenni az utolsó kérdést. Noha, meg volt győződve róla, hogy az előtte álló férfi ártatlan, mégis néhány másodpercig komótosan, minden apróságot megfigyelve futtatta végig tekintetét rajta. A fekete nadrág poros lett, ahogy a park porát felverte a szél, a szintén fekete cipő láthatóan kényelmes volt, de nem a legdrágább fajtából való. A ropogósra vasalt ing kora estére már gyűrötten feszült izmos, kidolgozott felsőtestére. Alkarján táncot lejtettek az izmok, ahogy az ételfoltokkal díszített kötényt gyűrögette, és adogatta egyik kezéből a másikba. Sötét szemei sokkal inkább árasztottak félelmet, mint magabiztosságot, de a nyomozónő tisztában volt vele, hogy a félelmet nem a felelősségre vonástól való rettegés szülte, hanem az, hogy nevét ismét összekapcsolják azzal a személlyel, akinek köszönhetően nemcsak mindenét elveszítette, de még kórházba is került.

-          Hol volt tegnap hajnalban, Mr. Costareida? – tette fel végül az utolsó kérdést, inkább csak rutinból, mintsem gyanakvásból, mire a férfi megnyalta száját és kissé szégyenkezve, lehajtotta a fejét.

-          A kúton – motyogta maga elé olyan halkan, hogy szinte alig lehetett hallani.

-          Hol? – kérdezett vissza Castle, aki láthatólag hiába fülelt erősen, nem értette a választ.

-          A benzinkúton – ismételte meg most már hangosabban, de kissé ingerültebben is Fabio. Arcán látszott, egyáltalán nem örül, hogy be kell ismernie két idegennek szánalmas anyagi helyzetét, mely oda sodorta, ahol soha nem akarta látni magát, amikor Amerikába érkezett – két állásom van. Nappal pincérként dolgozom, aztán hajnali négyig-ötig egy benzinkúton vagyok kasszás. Tessék – nyújtott át egy szórólapot, mely nemcsak a kutat, és annak olcsón igénybe vehető szolgáltatásait, hanem az ott helyet kapó ajándékbolt kínálatát is hirdette – plusz 5 dollárt kapok, ha valaki a szórólap miatt keresi fel a kutat – fűzte hozzá magyarázatképpen, mit is keresett fekete egyen-nadrágja zsebében a reklámlap.

-          Kimerítő lehet – jegyezte meg az író együtt érző hangon, mire Fabio elhúzta a száját.

-          Túlélem. Az étterem csak 11 után nyit, szóval mindig tudok aludni a két műszak között öt-hat órát. – felelte a férfi, majd ahogy észrevette a sajnálatot Castle tekintetében, szinte azonnal igazi olasz büszkeség villant fel a szemében, úgy húzta ki magát – nem kell sajnálni engem, Uram! Nem a megélhetésért csinálom! Van egy álmom! Egy családi étterem, és ezért bármit megteszek! – jelentette ki határozott hangon, majd amikor látta, hogy a nyomozó és társa már nem tesznek fel több kérdést, ismét elővett egy cigarettát, és a felszálló füst mögül nézett rájuk – mehetek? – kérdezte, végül Kate bólintott, ő pedig, útját az étterem felé véve, lassan elballagott.

Kate és Castle szótlanul tették meg az utat az autóig, ahogy az író azt is némán nézte végig, hogy a nyomozónő előveszi telefonját, és Javi számát tárcsázza. Nem kellett sokat várnia, szinte azonnal felvették a túloldalon a készüléket.

-          Espo, ellenőrizzétek le Costareida alibijét, hogy valóban dolgozott-e éjjel a benzinkúton tegnap – diktálta be a címet Kate, miközben egy gombnyomással hangosította ki a telefont, és elindult a forgalmas new york-i utcákon, mely annak ellenére, hogy már besötétedett, nemhogy kihaltabb, inkább zsúfoltabb lett. Az utakat megtöltötte a munkából hazaigyekvők, vagy a bulira, randevúkra siető emberek sokasága, nehezítve az előrejutást. A nyomozónőnek nemcsak a jelzésekre, és a többi autósra, de a taxik hirtelen sávváltására is figyelnie kellett, akik mindenfajta óvatosság nélkül kanyarodtak egy-egy járdaszegélyhez, ha észrevették, hogy valaki leintette őket. – Találtatok valamit? – kérdezte, mialatt egy éppen lehúzódó taxist került ki alig pár centiméterrel elkerülve, hogy összeütközzenek.

-          Fellini és Rocco is tiszta. Bár mindenüket elvesztették, amikor Parozzi kiszállt az üzletből, egyikük sem akart bosszút állni. – vázolta, amit megtudott Javi – Fellini még a városban van, egy futárszolgálatnál van, mint sofőr. A gyilkosság időpontjában repülőgépen ült. Ma reggel érkezett vissza Floridából, ahol a nővérét látogatta meg. Rocco viszont eltűnt.

-          Ezt hogy érted? – kotyogott közbe Castle, egyértelművé téve Javi számára, hogy felettese kihangosította a készüléket.

-          Miután tönkrement, a szomszédja szerint, felkereste két, öltönyös figura. Két nappal később Rocco a családjával együtt bepakolt és elköltözött. Senki nem tudja, hol lehetnek. – válaszolta készségesen Espo, mire Kate ráncolni kezdte a homlokát, és Castle-re pillantott.

-          Csörögj rá az F.B.I-ra, és kutakodj egy kicsit náluk! Van egy olyan érzésem, hogy Rocco nem egyedül intézte az eltűnését. – felelte Kate, miközben egy piros lámpa megállásra késztette.

-          F.B.I? – kérdezett vissza Javi értetlenül, mire Castle röviden elmondta neki, amit Fabio a fickókról mesélt, akik időközönként arra próbálták rávenni, hogy Parozzi ellen tanúskodjon.

-          Ryan a közelben van? – terelte át a beszélgetés fonalát Kate, mire morcos dünnyögést kapott válaszul, ami valami olyasmit jelenthetett társa szájából, hogy régi barátja a közelben van, de előbb törjön le a nyelve, mintsem, hogy szóljon neki – rendben! Akkor hívd a telefonhoz, kérlek! – szólította fel mézédes hangon, mosolyogva Javi-t a nő, és szinte látta maga előtt, ahogy összeszorítja a száját.

-          Ryan! – hallotta a nyomozónő, ahogy Espo mély hangját felemelve, társának kiált. – Mássz az asztalomhoz!

-          Te nekem nem parancsolsz! Ha akarsz valamit, mássz ide te! – jött az azonnali, dacos válasz, mire Kate türelmetlenül felsóhajtott, és besorolt a jobbra kanyarodó sávba.

-          Beckett akarja tudni, hogy dolgoztál-e valamit az elmúlt néhány órában, de majd megmondom neki, hogy azt üzened, ha kíváncsi rá, hívjon fel téged! – adott csípős választ társának Javi, mire Kate most hallhatta, ahogy egy széket feldöntenek, majd nem sokkal később, Ryan levegő után kapkodva szólt bele a telefonba.

-          Beckett! Itt… va… vagyok! – dadogta Kevin kifulladva, melyből arra lehetett következtetni, hogy futva tette meg a rövid távot, nyilván attól való félelmében, hogy Javi leteszi a telefont, mire odaér. – Falconnak tuti alibije van. Montana-ban él a feleségével, és egy horgász bolt boldog tulajdonosa. Magnore még mindig börtönben ül, szóval ő sem ölhette meg Parozzi-t.

-          Talán felbérelt valakit – jegyezte meg csak úgy, mellékesen Castle, mire bezsebelhetett egy elismerő pillantást a nyomozónőtől, Kevin azonban, szinte azonnal megölte az elméletet válaszával.

-          Nem hinném. Beszéltem az őrökkel. Magnore magányos farkas lett a sitten. Senki nem látogatja, senkivel nem beszél telefonon, sőt, busás pénzt fizetett az ügyvédjének, hogy elintézze, egyedül lehessen a zárkájában, aminek az ajtaját a nap 23 órájában zárva tartják. Mindössze egyetlen órára megy ki sétálni a börtönudvarra, akkor is őr kíséri, aki azt állítja, Magnore üldögél egy keveset a padon, olvasgat, aztán visszamegy a cellába.

-          Mitől fél ennyire? – hökkent meg Castle, akinek furcsa volt, hogy egy rab a börtönben önszántából válasszon még nagyobb rabságot.

-          Nem fél, legalábbis az őrök szerint. Egyszerűen csak megutálta az embereket – felelte egyszerűen Ryan, majd miután megegyeztek, hogy másnap még inkább Parozzi múltjának mélyére ásnak, bontották a vonalat. Castle csak ekkor vette észre, hogy nem a kapitányság parkolójában, hanem az ő lakásának mélygarázsában állította meg az autót Kate.

-          Gondoltam, spórolok neked egy kis pénzt, és hazahozlak – válaszolta a ki nem mondott kérdésre Kate, majd amikor látta a csalódottságot végig suhanni az író arcán, melyet még a félhomály sem tudott elrejteni előle, hozzátette – ezen kívül, karattyoltál valami romantikus, gyertyafényes vacsoráról is – nézett rá sokat ígérő tekintettel, mire Castle arca azonnal felderült, és szélesen elvigyorodott.

-          Jól értsem, hogy randevút kér tőlem, nyomozó? – húzta ki magát magabiztosan a férfi, önbizalommal telve, mire Kate felhúzta szemöldökét, úgy nézett vissza rá.

-          Randevút kérni? Egy lehetőséget adtam, Castle, hogy meggyőzz, mennyire vagy jó szakács. De nem erőszak. Holnap találkozunk az őrsön! – köszönt el a férfitól, miközben ráadta a gyújtást az autóra. Az író villámgyorsan nyúlt a kormány jobb oldala alá, és állította le az autót, miközben egészen közel hajolt a nő arcához, és lehelete forrón égette a kívánatos ajkakat, úgy suttogta.

-          Szívesen élnék a lehetőséggel, amit kaptam – búgta szerelmes hangon, majd a választ meg sem várva, ráhajolt az édes ajkakra, és birtokba vette azokat.

A lakás ajtaja szélesre tárult, ahogy az író nem éppen finomkodva, lábával berúgta azt, miközben karjai egy percre sem engedték el a nyomozónő derekát, és legalább olyan szorosan tartották, mint amilyen szorosan ajka a nőére tapadt. Nyelvük édes, vágyat felébresztő játékot játszott a másik szájában, minden egyes pillanatot kiélvezve, hogy érezhetik a másik ízét.

-          Azt hittem, vacsorára hívtál – lehelte a férfi szájába a szavakat Kate, miközben szorosan a falnak simulva hagyta, hogy Castle becsukja az ajtót, anélkül, hogy eltávolodtak volna egymástól, ő pedig, fürgén hámozta le róla a zakót, hogy ujjai végre végig szánthassanak a kemény mellizmokon.

-          Úgy gondoltam, kezdhetnénk a desszerttel – súgta vissza, mialatt minden porcikája beleremegett, ahogy Kate finoman fogai közé vette alsó ajkát, és érzékien megharapta.

-          Nocsak, úgy tűnik, neked néha egész jó ötleteid is vannak – mosolygott a férfira szemtelenül, és éppen hagyta volna, hogy ismét birtokba vegye ajkait, amikor hirtelen váratlan dolog történt.