10.
rész
Kate azonnal észrevette az író szemében
azt a tipikus, gyermeki, örömteli csillogást, melyet csak akkor szokott
tapasztalni, ha a férfinak valami olyan ötlet jut az eszébe, amire ő egyértelműen
égnek álló hajjal reagál. A csibészes mosoly, és a hozzá tartozó izgatott
várakozás Beckett csalhatatlan ösztöneinek azt súgta, ezúttal is felkészülhet
egy képtelen gondolatra. Nagyot sóhajtva fordult egy pillanatra a férfi felé.
-
Castle, remélem, tisztában vagy vele,
hogy eddig valahányszor gondolkodtál – tette ki két kezének ujjaival a
virtuális idézőjelet a nyomozónő – abból ritkán sült ki bármi jó –
figyelmeztette a férfit, így próbálva visszarántani a szilárd talajra, de mint
mindig, ezúttal sem ért el semmi eredményt. Castle csak mosolyogva legyintett.
-
Tisztában vagyok azzal, hogy neked
nagyon nehéz elismerni, milyen sok alkalommal segített hozzá benneteket egy ügy
megoldásához az én zsenialitásom, ezért nem is firtatom – mutatott látszólag
könnyedén önzetlenséget, majd még mielőtt a nyomozónő reagálhatott volna,
folytatta – már csak azért sem, mert nem az üggyel kapcsolatban gondolkodtam,
hanem kettőnkről. – fűzte hozzá, és elégedetten nyugtázta, hogy felkeltette a
nő érdeklődését annyira, hogy a következő piros lámpánál teljesen felé fordult.
Kate először azt hitte, a férfi talán meggondolta magát kettejükkel
kapcsolatban, de amikor látta, hogy annak kék szemében még mindig gyermeki
várakozás csillog, megnyugodva állapította meg, hogy mégis csak sületlenségre
számíthat, de a magánéleti vonalon.
-
Miért hiszed, hogy ha kettőnkről
gondolkodsz, az jót tesz a kapcsolatunknak, ami megjegyzem, még túlságosan
friss ahhoz, hogy kibírja, ha te gondolkodsz róla – csipkedte meg a férfit
Kate, mire az, felháborodottan tátogatta a száját, és levegő után kapkodott.
-
Ezt mégis hogy értsem? – kérte ki
magának minden színészi képességét beleadva, hogy Kate számára egyértelmű
legyen, vérig sértette, de a nőről lepergett a belefektetett energia, és
miközben ismét sebességbe tette az autót, besorolt a jobbra kanyarodó sávba, úgy
folytatta.
-
Lássuk csak… Kate, gondolkodtam… Kate,
arra gondoltam, hogy… Beckett, szeretném, ha tudnád, gondolkodtam, és… - kezdte
sorolni a megkezdett mondatokat, melyek mögött mindkettejük emlékeiben az
elmúlt négy év olyan eseményei ugrottak be, amikor Castle kettejükkel
kapcsolatban akart mondani valamit, végül sosem tette.
-
Rendben! – állította meg a nőt felemelt
kezekkel Castle, majd nagy levegőt vett – elismerem, hogy számtalanszor fogtam
bele ilyen, és ehhez hasonló mondatokba, melyeket sosem fejeztem be, de
korántsem azért nem oldódtak meg a dolgok, mert gondolkodtam kettőnkről! Mindig
közbe jött valami! – vette azonnal védelmébe saját magát az író, mialatt Kate
leparkolta az autót egy hamisítatlan olasz étterem előtt. A két szárnyú,
üvegbejárat felett egy hatalmas bajuszt viselő, séf jelmezbe öltöztetett, vidám
tekintetű műanyag figura, kacsintva csalogatta be az Il maestro della Pizza nevű helyre a vendégeket, miközben a
helyiségből fülbemászó, andalító olasz muzsika kúszott az arra sétálók fülébe,
hogy aztán egész nap ott motoszkálva, felpiszkálják kíváncsiságukat, és olasz
ízek utáni vágyukat, míg végül este, amikor fáradtan hazafele bandukolnak,
betérjenek egy igazi, olasz paradicsomos pennére, vagy pizzára. – Nem akarok
ujjal mutogatni, de a te hibád volt. Én mindig, mindent tökéletesen
előkészítettem a fejemben. De amikor eljutottam volna odáig, hogy elmondjam,
vagy megszólalt a telefonod, vagy betrappolt a beszélgetés kellős közepébe
Javi, vagy Ryan, vagy… - sorolta az érveket maga mellett Castle, mire Kate
elmosolyodott, és anélkül, hogy válaszolt volna a kirohanásra, mindkét karjával
átölelte a férfi nyakát, és magához húzta. Csókja nem volt hosszú, nem is volt
célja felébreszteni vágyaikat, hiszen munkában voltak, de képtelen volt
megállni, hogy ne hajoljon a puha ajkakra. Ajkuk selymesen simult a másikéra,
nyelvük lágyan kóstolgatta a másik ízeit, miközben mindketten elmerültek a
pillanat varázsában. Amikor megszakították a csókot, Kate éppen készült
kiszállni az autóból, de Castle hangja megállította. – Szóval… érdekel, min
gondolkodtam?
-
Essünk túl rajta – sóhajtott nagyot a
nyomozónő, de az ajtót továbbra is nyitva tartotta, mintegy menekülési
útvonalként, ha nagyon eszement lenne az ötlet.
-
Említetted, hogy titokban kell tartanunk
Gates és a többiek előtt a kapcsolatunkat – idézte fel korábbi beszélgetésüket
az író, majd amikor látta, hogy határozottan felkeltette a nő érdeklődését,
folytatta – mit szólnál hozzá, ha lenne egy titkos jelszavunk… - vetette fel,
mire Kate összeráncolta a szemöldökét.
-
Egy micsoda? – kérdezett vissza, mivel
remélte, hogy rosszul hallotta.
-
Titkos jelszó – ismételte meg Castle
természetes hangon, majd folytatta – például, lehetne a Vitorlát bonts! Ez azt
jelentené, hogy szabad a pálya, és…
-
Először is, nem vagyok tengerész!
Másodszor! – fojtotta a férfiba a szót Kate - elárulnád, hogy egy őrs kellős
közepén, hogyan fűzném bármelyik mondatomba azt, hogy Vitorlát bonts, anélkül,
hogy a kollégák azt hinnék, elment a józan eszem? – kérdezte kétkedve, majd
megrázta a fejét – nincs jelszó! Egyszerűen csak úgy teszünk, mintha továbbra
sem lenne közünk egymáshoz. – jelentette ki határozott hangon, mire Castle
szomorkásan nézett rá.
-
Belátom, a Vitorlát bonts tényleg nem a
legjobb jelszó… de talán… - próbálkozott ismét, de Kate szigorúan nézett rá.
-
Castle! Egyáltalán, miért akarsz titkos
jelszót? Tudod jól, hogy az őrsön semmi sem történhet kettőnk között, ezáltal
teljesen mindegy, hogy tiszta-e a levegő - értetlenkedett Kate, mire Rick
megvonta a vállát.
-
Kell valami, amiből tudom, hogy minden
rendben. Hogy nem azért nézel rám mérgesen, mert látni sem akarsz, hanem azért,
mert Javi és Ryan előtt mérgesnek kell lenned… - vallotta be kisfiús zavarral
az arcán, mire Kate meghökkent. Rá kellett döbbennie, hogy annak ellenére, ami
kettejük között történt, Castle még mindig bizonytalan, még mindig attól fél,
hogy csak egy fellobbanás volt a részéről a múlt éjszaka.
-
Rendben, találjunk ki valamit… - súgta a
férfinak, majd puhán megcsókolta. Amikor elváltak ajkaik, még félig komolyan
hozzá fűzte – semmi jelszó! – figyelmeztette az írót, majd tudomást sem véve a
győzelemittas vigyorról, kiszállt az autóból, és az étterem bejárata felé vette
az irányt, Castle pedig, boldogan követte.
Az étterembe lépve Kate-nek szoktatni
kellett a szemét a félhomályhoz, mely a helyiségben uralkodott. A látszólag
rendezetlenül elhelyezett asztalokat piros-fehér kockás abroszok borították,
rajtuk egy-egy gyertya égett, és egy szál vörös rózsa keltett meghitt,
romantikus hangulatot. A terem sarkában egy ősz hajú, 60-as éveinek végén járó,
fekete öltönyt, fehér inget viselő férfi gitározott. Mély, selymes hangján
halkan csendültek fel egymás után a szerelmes dalok olasz nyelven. Alig
beléptek, egy fiatal, 20-as éveit taposó lány lépett eléjük, fehér-fekete
pincér egyenruhában. Barna, hosszú haja a derekát verte, még úgy is, hogy
fonatban hordta. Ajkán barátságos mosoly csillogott, kezében pedig, két étlapot
szorongatott.
-
Jó napot! Ajánlhatok egy asztalt,
elrejtve a kíváncsi tekintetek elől? – kacsintott cinkosan kettejükre, és a
sarok felé mutatott, szemben a gitáros férfival, de Kate megrázta a fejét.
-
Köszönöm, de minket sokkal inkább Fabio
Costareida érdekelne – mutatta fel jelvényét, melyen megcsúszott a gyertyák
fénye, még csillogóbbá téve azt. A lány azonnal elkomolyodott, és bólintott.
-
Azonnal szólok neki – tette le az egyik
asztalra az étlapokat, majd eltűnt egy kétszárnyú, billenő ajtó mögött.
-
Szívesen vacsoráznék itt… úgy értem,
veled – hajolt közelebb a nőhöz Castle, és Kate ismét érezte a bizsergést, ahogy
a férfi lehelete megcsiklandozta nyakát. Válaszolni azonban nem volt ideje,
mert nyílt az ajtó, és a korábban látott lány lépett ismét hozzájuk.
-
Sajnálom, de Fabio mégsem tartózkodik
bent… - nyelt nagyot, és Kate-nek elég volt gyöngyöző homlokára néznie ahhoz,
hogy tudja, nem mond igazat.
-
Az előbb azért ment, hogy szóljon neki,
nem? – kérdezte Castle gyanakodva, mire a lány zavartan kezdte igazgatni
szoknyáját, precízen eltüntetve róla minden látható és láthatatlan szöszt.
-
Valóban… tudják, én véletlenül elfelejtettem,
hogy ma szabadnapos… - dadogta kínosan feszengve, és Castle éppen szembesíteni
akarta azzal, hogy hazudik, amikor hirtelen Kate szólalt meg.
-
Értem! Előfordul az ilyen, ne aggódjon!
– mosolygott barátságosan a lányra, aki Castle-el egyetemben döbbenten nézett
vissza rá, Kate pedig, folytatta – mikor lesz bent legközelebb?
-
Nos, én… igazán nem tudom… úgy értem,
nem ismerem a beosztását… az is lehet, hogy már nem is lesz bent egyáltalán a
héten… - kereste a kifogásokat a pincérlány, mire Kate megint bólintott.
-
Sebaj, akkor majd véletlenszerűen
benézünk időnként. Ki tudja, legközelebb talán vacsorát is fogyasztunk. Nagyon
hangulatos étterem ez – nézett körbe olyan tekintettel a nyomozónő, mint aki
komolyan megfontolja a lehetőségét egy itt elköltött vacsorának, majd az ajtó
felé indult – nem is zavarunk tovább, minden jót! – köszönt el hangosan, és az
írót maga után húzva, távozott. Amint kiértek, Castle értetlenül meredt a
mellette álló nőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése