Jogodban áll szeretni 4. rész

4. rész

Larson meglepetten húzta fel bozontos szemöldökét, miközben ifjú társa türelmetlenül várta a választ.

- Téged meg mi a fene lelt? Vegyél vissza újonc! – méltatlankodott, mivel azonban a fiatal férfi továbbra is némán nézett rá, nagyot sóhajtott – Elizabeth Harrison – ismételte meg a nevet kelletlenül, mire ideiglenesen kapott társa felegyenesedett, és tekintete a távolba révedt – ismered? Fogadjunk, hogy neked is meggyűlt már vele a bajod – tömött újabb fánkot a szájába Trevor, de a másik megrázta a fejét.

- Nyilván csak összetévesztem valakivel – jegyezte meg halkan, cseppnyi csalódottsággal a hangjában, mire Larson gúnyosan elhúzta húsos ajkát.

- Azt nem hinném! Azt a nőt senkivel nem lehet összetéveszteni! Én mondom, egy boszorkány! Zsaru legyen a talpán, aki itt tudja tartani a gyanúsítottat, ha ez a hárpia megjelenik – beszélt tovább, hangjából pedig jól kivehető volt, mennyire bosszantja a nőnek még az említése is. – Azt mondják, még egyetlen tárgyalást sem veszített el. Külsőre 10/10-es a csaj – szívta meg fogát elismerőn, majd elkomorodott – de ami a lelkét illeti, sötét, mint az éjszaka. A tekintetével megfagyasztja a levegőt, és ha rád néz, elátkozod a pillanatot, amikor rendőrnek álltál. – írta le minden finomkodás nélkül az ügyvédnőt, és tovább is folytatta volna, ha nem zavarja meg a lift ajtó nyitódásának hangja, mire mindketten abba az irányba néztek. Larson lesújtva hunyta le szemét, miközben nagyot szusszant, és tüntetőleg hátat fordított, ifjú kollégája azonban, nem tudta levenni szemét a liftből kilépő nőről. Az elegáns, szürke kosztüm úgy állt a karcsú alakon, mintha ráöntötték volna, szőkés-barna fürtjeit szoros kontyba fogta, kék szeme kutatón pásztázta végig a kapitányság kicsi, de annál zsúfoltabb helyiségét, majd, amikor megpillantotta Larson-t, csábító ajka elégedett félmosolyra húzódott és elindult feléjük. Alig néhány méter választotta már csak el tőlük, amikor hirtelen megtorpant, és nagyot nyelve nézte a túlsúlyos rendőr mellett álló fiatal férfit, akinek kék szeme szinte világított az iroda félhomályában, és tekintetét egyenesen rá szegezte.

- Elizabeth Harrison – hatolt el a nő tudatáig a bársonyos, mély bariton, melyet ezer közül is felismert volna, és amely 10 év elteltével is gyakran kísértette álmaiban – amikor utoljára találkoztunk, vállalati jogásznak készültél – jegyezte meg a férfi, miközben pillantását egy másodpercre sem vette le Elizabeth-ről.

- Bryan? –nyelt nagyot az ügyvédnő, miközben tekintete hitetlenkedve pásztázta végig a férfiasan markáns arcot, mely az elmúlt tíz évben csak még vonzóbbá vált. Sötét haja kócosan hullott homlokába, kisfiússá varázsolva az egyébként kissé szigorú vonásokat. A keskeny ajkak magabiztosan mosolyogtak rá, állát enyhe borosta takarta, és ő eljátszott a gondolattal, milyen érzés lehet rajta végig simítani. A fekete bőrdzseki, és az alatta lévő fehér póló kihangsúlyozta széles vállait, izmos mellkasát, a fekete farmer pedig tökéletesen simult keskeny csípőjére és erős combjára. Szíve vadul dörömbölt a mellkasában, miközben agya kegyetlenül sorakoztatott fel lelki szemei előtt minden emléket a férfival kapcsolatban, ajka pedig bizseregni kezdett, ahogy felrémlett előtte csókjának íze. Olyan szenvedélyesen, mégis gyengéden tudta csókolni, hogy minden idegsejtje beleremegett, és azóta sem élt át ahhoz fogható érzést.

- Teljes életnagyságban – rántotta ki emlékei közül Bryan, miközben Larson érdeklődve fordult feléjük.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte hitetlenkedve Elizabeth, mire Bryan megrántotta a vállát.

- A sors útjai kifürkészhetetlenek – válaszolta mosolyogva – de ne aggódj, ezúttal az oldalamon van a bilincs, és nem a csuklómon – tette hozzá félig komolyan, miközben elhúzta kissé a kabátját, így láthatóvá vált jelvénye, fegyvere és a fém bilincs.

- Ezek szerint, mégiscsak ismered – jegyezte meg unottan, majd enyhe kíváncsisággal a tekintetében kérdezte – csak nem téged is ő hozott ki a dutyiból? Vagy éppen miatta kerültél be? – nevetett fel, akaratlanul is rátapintva a lényegre, mire Elizabeth hidegen nézett le rá.

- Helló Larson nyomozó – üdvözölte az idősebb rendőrt, aki elhúzta száját, de nem viszonozta a köszöntést –látom, diétázik – bökött fejével a fánkos doboz felé, majd hozzátette – ha így folytatja, online kell majd kihallgatnia a gyanúsítottjait – jegyezte meg epésen, így utalva a férfi egyre terebélyesebb súlyára, mire Bryan elnyomott egy mosolyt.

- Jó, hogy megérkezett, Harrison! Úgyis kezdett már elviselhetetlenül meleg lenni ebben a lyukban – tápászkodott fel a székből nehézkes mozgással. Noha, nyomozói tudásához kétség sem férhetett, azt is mindenki tudta róla az őrsön, hogy évek óta inkább csak irodai munkát vállalt, terepre nem járt. – Hála magának, és a fagyos modorának, nem kell az államnak légkondira költenie – fűzte hozzá gúnyosan, Bryan pedig értetlenül figyelte a két ember szócsatáját. Az a nő, akit ő tíz évvel ezelőtt megismert, kedves volt, és vidám, tele élettel. Mindenkihez volt egy jó szava, nyílt szívével és mosolyával bárki bizalmát elnyerte, és nyomokban sem hasonlított rá az, aki most előtte állt.

- Larson, tartsa meg a bókjait! A végén még infarktust kap a nagy erőlködéstől, hogy kedves legyen hozzám – húzta el száját Elizabeth, majd a választ meg sem várva, hivatalos hangot felvéve, folytatta – az ügyfelem? – tért azonnal jövetele okára, mire Larson az egyik kihallgató helyiség felé bökött, telt képére pedig utálkozó kifejezés ült ki.

- Ismeri a járást! A kettesben van – válaszolta, de amikor az ügyvédnő indulni készült, még megállította – én a maga helyében, rábeszélném, hogy vádalkut kössön.

- Szerencsére, még sosem voltam annyira kilátástalan helyzetben, hogy a maga tanácsaira szoruljak – vágott vissza Elizabeth magabiztosan, miközben szorosabbra fogta aktatáskáját, és a kihallgató felé indult. Amikor Barry anyja telefonált neki, hogy fia ismét bajba került, éppen apjához készült, hogy meglátogassa szeretett dadáját. Az egyetlen asszonyt, aki előtt önmaga mert lenni, akit közel mert engedni magához, és aki tudta, miért zárta be szívét mindenki előtt. Csak remélte, hogy Barry tényleg nem keveredett bele komolyabban a bandaháborúba. Legutóbb, amikor védte, világosan az értésére adta, és megígértette vele, hogy szakít a bandával, de nem lehetett biztos benne, hogy meg is tette.

- Ugye tudod, hogy Kolansky egy ideig még a vendégszeretetünket élvezi? – állította meg Bryan hangja, éppen akkor, amikor lenyomta volna a kihallgató kilincsét, mire megtorpant, és visszafordult.

- Látom, az optimizmusod még mindig a régi – jegyezte meg rezzenéstelen arccal, miközben szíve mélyén alig várta, hogy Bryan felhozza a múltban történteket, ő pedig elmondhassa, miért döntött akkor úgy, ahogy.

- Igen, ezt az egyet nem tudtad kiölni belőlem – válaszolta a férfi büszke tekintettel, így egyértelművé téve a nő számára, hogy nem tudta elfelejteni árulását. Elizabeth egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy bátorságot merít, és elmondja, nem ő volt apja egyetlen áldozata, de amikor körülnézett a rendőrökkel zsúfolt kapitányságon, meggondolta magát. Sem az időt, sem a helyet nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a múltról beszélgessenek, így csak felemelte fejét, és figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, benyitott a helyiségbe. Barry Kolansky magas, vékony, fekete bőrű srác volt. Sötét szemét érdeklődve emelte az ajtó irányába, és arca azonnal felderült, amikor meglátta, hogy ügyvédje jelenik meg a nyomozó mellett. Az ajka feletti, pelyhedző bajusz elárulta, hogy még nem lépett a férfikorba, melyet csak alátámasztott a legalább három számmal nagyobb póló, és az elnyűtt farmer, amelynek ülepe szinte a térdhajlatát verte. Bár alig múlt 17 éves, alkarját tetoválás díszítette. A három darab hármas szám, egymás mellett annak a bandának a jelképe volt, ahova tartozott, és amiről megígérte Elizabeth-nek, hogy otthagyja.

- Na, akkor már vehetik is le rólam a bilincset! – nyújtotta ki kezét flegma magabiztossággal Barry, miközben közelebb sétált, Elizabeth pedig nagyot nyelt, és minden erejére szüksége volt, hogy figyelmen kívül hagyja ügyfele megnyilvánulását. Egyre biztosabb volt benne, hogy védence ezúttal vastagon benne van a lövöldözésben, amivel vádolják, és ha csak őt nézte volna, már sarkon is fordul, hogy szembenézzen a fiú, tetteinek következményeivel, de fejéből nem tudta kiverni az anyja kétségbeesett hangját, aki szentül meg volt győződve fia ártatlanságáról. Úgy döntött, ad neki egy esélyt, hát ha téved, és tényleg semmi köze a bandaháborúhoz.

- Mivel gyanúsítjátok? – fordult Bryan felé a nő, mire az, felnyitotta a kezében lévő mappát és olvasni kezdett.

- Bandaháború a 86. utcában, Tripla Hármasok kontra Medúzák – közölte az információkat nyugodt hangon a férfi, miközben Elizabeth figyelmét nem kerülte el, ahogy Barry, aki kényelmesen dőlt oldalával a kihallgató falának, unottan hallgatja, és ujjával egymás után rajzolt hármas számokat a falra –több tanú is állítja, hogy Barry is ott volt, és rálőtt az egyik Medúzára. A srác jelenleg kómában fekszik, az orvosok szerint, nem sok esélye van rá, hogy felépüljön. Az alku a következő. Ha feladja a bandatagokat, és elmondja, melyik kábítószer összekötőtől szerzik a drogot, akkor a fiatalkorúak bíróságára visszük az ügyet. Kap 15 évet gyilkossági kísérletért, és még alig múlik 30, amikor szabadul. Ha nem, úgy felnőttként tárgyaltatjuk az ügyét.

- Egy frászt! Mondtam, hogy nincs alku! – szólalt meg felháborodott hangon Barry, mire Elizabeth szúrós tekintettel nézett rá.

- Tudtommal azért vagyok itt, hogy tárgyaljak maga helyett! Akkor szól, ha én engedélyt adok rá, világos? Ellenkező esetben, fogom a táskámat, és itt sem vagyok! – pirított rá a srácra, aki nagyot nyelve, szégyenkezve fordította el fejét – üljön le! – mutatott a székre Elizabeth, mire az néhány másodpercig dacosan nézett szembe vele, végül meggondolta magát, és helyet foglalt. – Váltani akarok néhány szót az ügyfelemmel négyszemközt – fordult most a nő Bryan felé, mire az, bólintott, és elhagyta a kihallgatót, ő pedig ismét a fiúra irányíthatta minden figyelmét. – Ki vele! Az igazat akarom tudni! Kímélj meg a maszlagtól, arra nincs időm. Ha csak megsejtem, hogy hazudsz, felállok, és elmegyek! – váltott tegezésre, amint kettesben maradtak, mire a korábbi flegma, magabiztos külső eltűnt, és Barry átváltozott egy ijedt gyerekké. Szeme megtelt könnyel, és nagyokat nyelve bólintott.