43.
rész
Sötét
tekintete, ökölbe szorult keze és a halántékán lüktető ér világosan elárulta a
számukra, milyen dühös, miközben beljebb lépett, és bevágta maga mögött az
ajtót. Áldotta eszét, amiért nem hagyta magát lebeszélni róla, hogy ma bejöjjön
az irodába. Maggie nem volt elragadtatva az ötlettől, próbálta meggyőzni, hogy
korai lenne még üzleti ügyekkel foglalkoznia, de ő tudni akarta, hogyan
haladnak a folyamatban lévő ügyek és Steven-nel is beszélni akart. Azt remélte,
segít neki a férfi kinyomozni, mivel tarthatja sakkban Corinne Nate-et, de arra
legrosszabb rémálmaiban sem számított, hogy ő is cinkos az egészben. Amikor
megérkezett, a titkárnő nem volt a helyén, de akkor még semmi rosszra nem
gondolt. Ebédidő lévén, azt hitte, talán kivette a szünetet, és a nem messze
lévő étteremben lehet, így gondolkodás nélkül nyitott be az irodájába, melyhez
joga volt, elvégre az ő vállalata volt. Lába földbegyökerezett, szíve pedig
kihagyott egy ütemet, amikor meghallotta, miről beszélgetnek.
- John,
engedje, hogy megmagyarázzam – lépett közelebb Steven, simulékony, kínosan
feszengő mosollyal az ajkán, melyen még ott volt a nyoma Corinne rúzsának, de
John egyetlen kézmozdulattal megállásra kényszerítette.
- Megmagyarázni?!
Mi az ördögöt akarsz te ezen megmagyarázni?! – dörrent a hangja indulatosan. –
Felfordul tőletek a gyomrom! – tette hozzá elhúzott szájjal, mire Steven,
letörölve ajkáról a vörös rúzs maradványát, kétségbeesetten mutatott
Corinne-ra.
- Egyszerűen
letámadott! Megcsókolt, mit tehetettem volna? – kérdezte szánalmasan vékony
hangon, mire Corinne felnevetett, John azonban megvetőn mérte végig a férfit.
- Ennyire
ostobának nézel? – kérdezte jéghideg hangon, mely szinte megfagyasztotta
Steven-t, majd folytatta – tisztán hallottam, hogy csak érdekből akarod elvenni
a lányomat! A vállalatra fáj a fogad, te nyomorult! Még arra is képes lennél,
hogy megcsald ezzel a nővel! – mutatott undorodva Corinne-ra, aki elhúzta
száját, de nem szólt egy szót sem. Láthatólag nem nagyon zavarta, milyen
véleménnyel van róla az idős férfi.
- Nem!
– rázta meg fejét Steven, majd vadul kezdte el bizonygatni ártatlanságát. – Azt
csak azért mondtam, hogy kiszedjem Corinne-ból, mi a valódi célja… vagyis…
tudtam, hogy tervez valamit, még a bálon avatott be, és gondoltam, ha megtudom,
elmondhatom magának és akkor…
- Elég
volt! – fojtotta a férfiba a szót John kemény hangon. – Azt hittem, jobb
választás lehetsz a lányom számára, mint Nate, de annak a fiúnak a kisujjáig
sem érsz fel! Vagyonos család ide vagy oda, Nate Jamison, a bejárónőm fia
milliószor különb ember nálad! – vágta a férfi szemébe megvetőn, majd folytatta
– őszintén szereti Victoria-t, még arra is képes lenne, hogy feleségül vegye
ezt a bestiát és tönkre tegye az egész életét, csak, hogy megóvja őt! Ezzel
szemben, mit nyújtanál te a lányomnak?! – lépett közelebb fenyegetőn
Steven-hez, aki riadtan húzta össze magát. – Soha az életben nem akarlak látni,
Steven! Egy órát adok, hogy minden holmidat összeszedd, aztán takarodj!
- Victoria…
- akart mondani valamit, de John felhorkant.
- Soha
többé ne merd a szádra venni a nevét! Nem vagy méltó rá, világos?! – dörrent
keményen a hangja. – Indulás! Takarodj innen!
- De
John… - próbált ellenkezni a fiatal férfi, de torkára forrt a szó, amikor
meglátta a villámló tekintetet.
- Láss
munkához! Egy óra múlva a biztonságiakkal dobatlak ki, ha még itt leszel! –
mutatott az ajtó irányába határozottan, és amikor Steven eloldalgott mellette,
még utána szólt. – Ne hidd, hogy apád nem fog tudomás szerezni erről! Első
dolgom lesz, hogy felhívom! Ahogy ismerem, nem lesz elragadtatva! Most pedig
tűnés! – tárta szélesre az ajtót, aztán miután Steven sebtében távozott, ismét
bezárta és Corinne felé fordult, aki unottan nézett vissza rá.
- Nos?
Az én apámat is felhívja? – kérdezte szemtelen magabiztossággal, de egy
másodpercre elbizonytalanodott, amikor John tekintetével találkozott a
pillantása.
- A
lányomat fenyegeted? – kérdezte ijesztően nyugodt hangon, mire Corinne nagyot
nyelt, de nem mutatott félelmet, csak kihúzta magát és állta a férfi
tekintetét. – Idejössz, az én városomba és fenyegeted a lányomat? Tönkre akarod
tenni a karrierjét? – húzta fel szemöldökét érdeklődve, hiszen saját fülével
hallotta, amit Corinne Steven-nek mondott, bár már akkor is erre gyanakodott,
amikor Nate és Victoria beszélgettek a hallban.
- Nos,
lehet, hogy ez a maga városa, de az apám… - próbálta volna kijátszani az utolsó
kezében lévő kártyát Corinne, de John határozottan félbeszakította.
- Az
apád egy senki! – csattant keményen a hangja, ami meglepte Corinne-t, mert
elhallgatott, ő pedig folytatta – az egyetlen, amit fel tud mutatni, az a szék,
amiben ül, és amibe én ültettem bele! Az egyetemen évfolyamtársak voltunk, így
segítettem, amikor megkért rá, de ahogy odaültettem, ki is tudom emelni onnan!
– csendült fel fojtott indulat a hangjában, melyet még csak meg sem emelt, így
még ijesztőbbnek hatott, miközben tovább beszélt. – Ne akard kipróbálni, milyen
messzire megyek el, ha a lányomról van szó, Corinne – sziszegte egészen halkan,
és elégedetten látta, hogy a nő arcából kifut a vér. – Lelkiismeretfurdalás
nélkül teszem tönkre apádat és téged is, ha egy haja szála is meggörbül
Victoria-nak, vagy ha bármilyen folt esik az orvosi becsületén, megértetted?! –
szegezte neki a kérdést, mire a nő bólogatni kezdett, és már nyoma sem volt a
korábbi magabiztosságának. – Estére a bostoni gépen leszel, Nate nélkül! Soha
többé nem keresed azt a fiút, azt is elfelejted, hogy valaha ismerted! Ha még
egyszer meglátlak a városban, vagy bármilyen formában kapcsolatba próbálsz
lépni Nate-tel vagy a lányommal, esküszöm neked, hogy apád legfeljebb egy gyors
étteremben lesz vezető, ahol te fogsz mosogatni! Felfogtad? – kérdezte olyan
komoly hangon, hogy Corinne egy másodpercet sem tétovázott, higgyen-e neki. –
Tűnj el innen! – bökött fejével az ajtó felé, mire a nő bólintott, aztán
könnyeivel küszködve viharzott ki az irodából. John mély levegőt vett, majd
fogát összeszorítva nyomta meg kezével mellkasát, melybe szúró érzés
keletkezett. Aprókat lélegezve nyúlt zakójának belső zsebébe és emelte ki a
fehér pirulákkal teli, narancssárga dobozt, aztán gyorsan lepattintotta a
tetejét és nyelve alá helyezett közülük egyet. A hatás másodpercek múlva
érződött, megszűnt a nyomás, a szúró érzés is csillapodni látszott, ő pedig
ismét tudott mély levegőt venni fájdalom nélkül. Ez az eset Corinne-nal és
Steven-nel megviselte, és azt bizonyította számára, hogy valóban nem való már
neki a stresszes élet. El kellett gondolkodnia rajta, hogyan legyen tovább a
vállalattal, hiszen abbéli reménye, hogy leendő veje veszi majd át a céget,
végképp szertefoszlott. Ha minden jól megy, lánya férje sokkal inkább a szív
anatómiájában és nem a tőzsde útvesztőiben lesz jártas. Ahogy idáig jutott
gondolatban, tekintete a kezében lévő gyógyszerre esett, amit még Nate írt fel
neki, és keserédes mosollyal nyugtázta, hogy talán nagyobb hasznát is veszi egy
szívsebész vőnek, mint egy üzletembernek. Megrázva fejét, a telefon után nyúlt,
és villámgyorsan tárcsázta a kórház számát. – Itt John Kincaid, a lányommal,
Dr. Kincaid-del szeretnék beszélni! – mutatkozott be.
- Nahát,
Mr. Kincaid! Ezer éve nem beszéltünk! – hallotta meg Amy vidám hangját, mire
óhatatlanul is elmosolyodott. Lánya legjobb barátnője mindig mosolyt csalt az
arcára, életvidám természete magával ragadó volt, és biztosan tudta, hogy bármit
megtenne Victoria-ért, ahogy egy igazi barátnak kell. Az a fajta volt, aki
előbb cinkosságot fogadott, és csak aztán kérdezte meg, miről is van szó. –
Sajnálom, hogy csak egyszer tudtam meglátogatni, amíg kórházban volt, de
egyfolytában ügyeltem.
- Semmi
baj, Amy, megértem. Victoria is rengeteget dolgozott a napokban – hárította el
a szabadkozást John. – Tudnád kapcsolni nekem? – kérdezte enyhe
türelmetlenséggel a hangjában, mert mielőbb közölni akarta vele a hírt, hogy
Corinne már nem tényező többé.
- Attól
tartok, azt nem lehet – hallatszódott őszinte sajnálkozás a nő hangján. – Éppen
a műtőben van, ilyenkor nem zavarhatom.
- Meddig
tart az operáció? – kérdezte csalódottan John, mire Amy a faliórára pillantott.
- Az
imént kezdték el, szóval legalább két-három óra – felelte, mire az idős Kincaid
elhúzta száját, de másodpercekkel később felderült az arca.
- Ez
esetben, kapcsolnád Dr. Jamison-t? – jött a második lehetőség, hiszen neki
édesmindegy volt, a páros közül, melyiküket avatja be előbb, Amy pedig bólintott.
- Persze,
egy pillanat – felelte készségesen, de John hiába várt a megszokott hangra, az
nem érkezett meg, ehelyett ismét Amy szólalt meg. – Mr. Kincaid, Dr. Crohn akar
Önnel beszélni, itt áll mellettem, adom – közölte egy levegővel, majd hamarosan
az igazgató hangja csendült fel a vonal végén.
- Halló?
John? – kérdezte, és amikor megjött a hümmögő válasz, folytatta – tudsz róla,
hogy a lányodnak elment a józan esze?! – csapott egyenesen a közepébe, mire
John értetlenül meredt a kezében lévő kagylóra. – Ma reggel beadta a
felmondását!
- Hogyan?!
– hökkent meg a férfi, amaz pedig folytatta.
- Úgy,
ahogy mondom! Először azt hittem, Bostonba akar menni Dr. Jamison-nal, de nem!
- Nem?
– értetlenkedett tovább John, hiszen elsőre neki is ez jutott eszébe. Bár
hiányzott volna neki Victoria, megértette volna, ha a szívét követi, és a
férfival tart.
- Nem!
Egyáltalán nem akar orvos lenni többé! Úgy fogalmazott, hogy szögre akasztja a
fehér köpenyt! Tőled akarja átvenni a cég irányítását! – tájékoztatta régi barátját
a fejleményekről Dr. Crohn, mire John szeme könnybe lábadt, amikor meghallotta.
Tisztában volt vele, miért döntött így Victoria. Ha lemond az orvosi
karrierjéről, Nate-nek nem kell megnősülnie, Corinne nem tudja tovább zsarolni,
ha pedig átveszi a céget, ő is megnyugodhat anélkül, hogy feleségül kellene
mennie Steven-hez. – Remélem, nem hagyod, hogy ezt tegye! Én összetéptem a
felmondását, de már elküldte az igazgató tanácsnak is! Én mondom, olyan önfejű,
mint az anyja! – morgolódott tovább Dr. Crohn, mire John megköszörülte a
torkát.
- A
tanácsot elintézem, Victoria felmondását tekintsd pillanatnyi hóbortnak Alfred
– kérte a férfit, mire az megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Most pedig
kapcsolnátok végre Dr. Jamison-t? – kérdezte türelmetlenül, mire az igazgató
átadta a telefont Amy-nek, aki azonnal engedelmeskedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése