"Kedves Olvasóim!
Ennek a történetnek is a végére értünk. Nem tudom, lesz-e újabb történet, és ha igen, mikor, de bízom benne, hogy eddig mindegyiket szerettétek. :) Nekem tökéletes kikapcsolódás volt, egy másik világba lépni, karakterek bőrébe bújni, és imádtam a pozitív visszajelzéseket, amelyeket tőletek kaptam, és amelyek motiváltak a folytatásra. Az utóbbi időben ritkábban hoztam az új részeket, kissé sűrű lett az életem, ezért sem biztos, hogy a későbbiekben fogok még írni, de szeretném, ha tudnátok, köszönettel tartozom nektek. Az, hogy olvastatok, írtatok a chat-ablakba sokat jelentett a számomra. :) Még egyszer köszönöm, és remélem, ez a történet is tetszett. :) " K.B
45.
rész
Nate
vidáman fütyörészve sétált végig a Nelson Megyei Kórház folyosóján. A
kardiológiai szakrendelését, melyet hat hónappal ezelőtt indítottak útjára,
befejezte, mivel műtét pedig nem volt beírva mára, kivételesen az egész
délutánja szabad lett, ő pedig remélte, hogy felesége társaságában töltheti. Ő
és Victoria három hónappal azután házasodtak össze, hogy a folyosón szerelmet
vallott az orvosnőnek, és az elmúlt kilenc hónapot élete legszebb időszakaként
élte meg. Victoria-val éppen olyan csodálatos volt az élete, amilyennek
elképzelte. Bár munkájuk miatt nem mindig sikerült együtt tölteniük az estét,
azon ritka alkalmakkor, amikor mindketten szabadok voltak, maximálisan
kihasználták a lehetőséget. Gyakran jártak el vacsorázni kettesben, de John és
Maggie meghívásainak is sűrűn eleget tettek, ahogy Amy-vel és annak sebész
barátjával is sok időt töltöttek, akivel Mrs. Fingle boronálta össze a lányt.
Úgy tűnt, az idős asszonynak tényleg jó szeme volt az ilyesmihez, mert a
kórházi tartózkodása alatt nemcsak Amy-nek találta meg Robert-et, hanem még két
ifjú szerelmespárt hozott össze, így hamar ráaggadták a „kórházi kerítő”
becenevet. Aki nem vágyott komoly kapcsolatra, messziről kerülte az asszony
szobáját, és fellélegzett, amikor végre gyógyultan hazaengedték.
- Helló,
Nate – üdvözölte a nővérpult mögül Amy, aki mellett Robert állt, és szerelmes
mosollyal ajkán figyelte az ápolónőt. – Mára végeztél? – kérdezte könnyed
hangon, mire az orvos bólintott.
- A
feleségem merre van? – kérdezett vissza, és szívét a jól ismert melegség járta
át ezt a szót használva. Még mindig nem tudta elhinni a szerencséjét, és úgy
érezte, sosem fogja tudni megszokni, hogy Victoria a felesége lett, de szívesen
csodálkozott rá minden nap. Annak idején elképzelni sem tudta, hogy valaha
feladja bostoni életét, a nyüzsgést, a nagyvárosi kórház nyújtotta kihívásokat,
most azonban, amikor reggel felkelt, és szerelme arcát látta meg először, már
azt nem értette, hogyan tudott enélkül élni.
- Utoljára
az orvosi szobába láttam bemenni. Egy lelet volt nála, gondolom, nyugalomra
volt szüksége, hogy tanulmányozhassa – felelte készségesen Amy, mire újabb
bólintás volt a felelet, de amikor Nate távozni akart, még megállította. –
Robert és én táncolni megyünk este, az új helyre, ami néhány hete nyitott.
Csatlakoztok? – ajánlotta fel, de Nate megrázta a fejét.
- Ne
haragudj, de ma… ma estére valami egészen különlegeset tervezek – jegyezte meg
rejtélyesen, mire Amy elvigyorodott, és útjára engedte az orvost, aki fülig érő
szájjal sietett az orvosi szoba felé. Belépve megtorpant néhány másodpercre, és
szerelmesen mosolyogva időzött el tekintete feleségén. Victoria az íróasztal
mögött ült, haját szoros copfba fogta, szemöldöke ráncba szaladt, ahogy
gondterhelten alsó ajkát rágcsálva tanulmányozta az előtte heverő kórlapot. Halkan
közelebb sétált, majd, amikor az orvosnő mögé ért, lehajolt és finoman a
nyakába csókolt. Victoria gerince mentén bizsergés futott végig, amikor
megérezte a puha ajkakat bőrén, szemét pedig lehunyta egy másodpercre és
elégedett, hümmögő hangot adott ki. – Zavarhatlak egy kicsit? – mormolta
nyakába Nate a szavakat, mialatt apró csókokkal szórta tele, Victoria pedig
bólogatni kezdett.
- Bármikor
– mosolyodott el lágyan, majd megfordult, és ajkát kínálta csókra, Nate pedig
nem tétovázott, azonnal birtokba vette. Lágyan, érzéki gyengédséggel
kényeztették egymást, nyelvük puha selymességgel találkozott, mialatt Victoria
felállt, és csípőjét megtámasztva az asztal szélén, ingének gallérjánál fogva
húzta magához egészen közel férjét, akinek keze bekúszott a fehér köpeny alá,
és derekát simogatta. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Nate
finoman simított végig a doktornő arcán.
- Reggel
észre sem vettem, amikor eljöttél otthonról – jegyezte meg, de hangjában nyoma
sem volt a rosszallásnak. – Sürgős esethez hívtak? – kérdezte, mialatt keze az
orvosnő köpenyének szélével játszott.
- Nem
– rázta meg fejét Victoria. – Csak… volt egy kis dolgom, ezért be kellett
jönnöm – tette hozzá rejtélyesen, mire Nate néhány másodpercig kérdőn nézett
rá, de amikor nem folytatta, tudomásul vette, hogy nem akarja beavatni. Kár
lett volna tagadnia, hogy rosszul esett neki, amiért felesége titkolózik
előtte, de bízott benne, és úgy gondolta, ha itt lesz az ideje, majd elmondja,
mi volt olyan sürgős, hogy a hosszú idő óta első közös reggelükön magára
hagyja.
- De
mára végeztél? – jött a következő kérdés, Victoria pedig a mögötte lévő
kartonra pillantott.
- Ezt
még aláírom, aztán szabad vagyok – felelte, mire Nate elégedetten mosolyodott
el.
- Ez
esetben, mit szólnál egy romantikus vacsorához életed szerelmével? – ajánlotta
fel kihívó tekintettel, mire Victoria szeme felcsillant.
- Remek
ötlet! Máris felhívom és megkérdezem, ráér-e – válaszolta szemtelenül
mosolyogva, majd nevetni kezdett, amikor Nate grimaszát meglátta.
- Ha
esetleg foglalt az estéje, beéred velem is? – kérdezte megjátszott
sértettséggel, felesége pedig úgy tett, mint, aki elgondolkodik a lehetőségen.
- Az
attól függ, mit tudsz ajánlani – húzta fel szemöldökét várakozón és teste
azonnal reagált, amikor Nate közelebb húzta magához, és megérezte a belőle
áradó erőt és melegséget, forró lehelete pedig megcirógatta ajkát.
- Gyertyafény,
pezsgő, illatos rózsák, meghitt hangulatvilágítás… csak mi ketten… - suttogta
halk, érzéki hangon, mialatt nyelvét finoman húzta végig a doktornő alsó ajkán,
aki érezte, hogy kiszárad a torka.
- Hmm…
- hümmögött Victoria lehunyt szemmel, miközben karjai átfonták férje nyakát, és
egészen közel simult hozzá. – Mikor lettél ilyen szemérmetlenül romantikus? –
kérdezte évődve, fogai közé véve annak alsó ajkát.
- Megadom
a módját annak, ha a szerelmi vallomásom egy éves évfordulóját ünnepelem –
válaszolta büszkén, Victoria pedig elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy éppen ma
egy éve jelent meg a folyosón Nate, és kürtölte világgá, mennyire szereti, és
feleségül akarja venni, most mégis felhúzott szemöldökkel, meglepetten emelte
kék szemét férjére.
- Nahát,
az ma van? – kérdezte látszólag döbbenten, de amikor a férfi összeráncolta
szemöldökét, felnevetett. – Ez esetben ugrott a másik randi, és kizárólagosan a
tiéd vagyok! – ígérte meg mosolyogva, majd hagyta, hogy szerelme forrón
megcsókolja.
- Ajándékot
is hoztam – szakította meg a csókot Nate, majd köpenyének zsebébe nyúlt, és egy
fekete, hosszúkás bársonydobozt húzott elő, melyet átnyújtott Victoria-nak, aki
kíváncsian nyitotta fel a fedelét. Szíve nagyot dobbant, torka pedig elszorult,
amikor meglátta, mi lapul a dobozban. Az aranylánc szépen elhelyezve feküdt a
párnán, kapcsánál pedig egy, szintén aranyból készült madártoll medál volt.
Éppen olyan, amilyet Nate ajándékozott neki ezüstből gyerekként, és amelyet
azóta is a nyakában hordott.
- Nate…
ez csodálatos – csuklott el a hangja, miközben férje kiemelte az ékszert a
dobozból, ő pedig megfordult, és haját felemelve hagyta, hogy Nate lecsatolja
nyakából az ezüstnyakláncot, és kicserélje az aranyra. – Köszönöm – fordult
felé ismét, majd mély levegőt vett és könnyeivel küszködve simított végig a
nyakában lógó ékszeren.
- Nem
– ingatta meg fejét Nate, mialatt átölelte feleségét. – Én köszönöm, hogy
vártál rám, Vic. Hogy akkor sem mondtál le rólam, amikor úgy tudtad, mást kell
feleségül vennem… hogy feladtad volna értem azt, amit szerettél, a hivatásodat.
– suttogta Victoria hajába, mire mindketten hálával gondoltak John-ra, aki
felhasználva kapcsolatait elérte, hogy a nő felmondását az igazgató tanács
figyelmen kívül hagyja. – Szeretlek – távolodott el kissé az orvosnőtől, aki
könnyes szemmel nézett fel rá.
- Én
is téged – súgta vissza Victoria, majd ismét hosszú, lágy csókot váltottak.
- Írd
alá azt a kórlapot, és tűnjünk el innen – mormolta a csókba Nate türelmetlen
szenvedéllyel, mire Victoria bólintott, és kiszabadítva magát az ölelő
karokból, kikapott egy tollat zsebéből, és gyorsan alászignózta a leletet. –
Mehetünk? – kérdezte Nate, aki már alig várta, hogy kettesben lehessen
szerelmével, és ne csak szavakkal, hanem érintéseivel, csókjaival is
elmondhassa neki, mennyire szereti, de legnagyobb sajnálatára, Victoria nemet
intett a fejével.
- Előtte…
szeretném, ha ránéznél egy leletre… - nyelt nagyot a nő és a kórlap mellől
felemelt egy hófehér borítékot.
- Bizonytalan
vagy a diagnózisban? – ráncolta össze szemöldökét Nate, mialatt felbontotta a
borítékot, de nem nézte meg, csak Victoria arcát figyelte, amiről aggodalmat
olvasott le.
- Nem
– rázta meg fejét az orvosnő. – Abban biztos vagyok, de ami a továbbiakat
illeti… azt hiszem, szükségem lesz a segítségedre… - vélte elgondolkodva, mire
Nate érdeklődve fordította figyelmét a kezében lévő dokumentumra. Alig nézte
néhány másodpercig, amikor értetlenül futott ráncba szemöldöke.
- Ez
egy… ultrahang felvétel, de… nem értem – simított végig tarkóján tanácstalanul,
aztán feleségére emelte pillantását. – Mi közöm nekem egy terhességi
ultrahanghoz? – kérdezte kételkedve, és figyelmét elkerülte, hogy felesége
mosolyog.
- Ebben
az esetben, meglehetősen sok – adott rejtélyes választ a nő, ő pedig tovább
forgatta kezében a leletet.
- Talán
egy szülész-nőgyógyásznak kellene megmutatnod – javasolta zavartan. – Ő többet
láthat benne, mint én.
- Hidd
el, látta ő is – bólogatott Victoria serényen, majd mosolyogva tette hozzá – de
állítólag ilyenkor illik megmutatni a másik félnek is… - tette hozzá sokatmondó
hangsúllyal, majd várt még néhány percet, és amikor Nate arckifejezése
megváltozott, már tudta, hogy végre leesett férjének, mit is tart a kezében.
- A
te neved szerepel rajta… - motyogta maga elé, ahogy lassan összerakta a
kockákat. – Ez a te ultrahangod… és ez azt jelenti, hogy te… vagyis, hogy mi… -
dadogta hitetlenkedve, miközben feleségére nézett, és zöldes-kék szeméből jól
kiolvasható volt a döbbenet. – Kisbabánk lesz? – összegezte a lényeget, a
doktornő pedig bólintott.
- Ez
az én ajándékom az évfordulónkra – szólalt meg halkan, vadul dobogó szívvel
Victoria, hiszen valójában fogalma sem lehetett róla, hogyan reagál Nate a
hírre, hogy babát vár. Sosem beszéltek a gyerekvállalásról, szóba sem került,
ezért most aggódott, vajon a férfi is annyira örül-e a terhességének, amennyire
ő. – Reggelre volt időpontom Dr. Fraser-hez. A reggeli rosszullétek miatt, és
hogy késik egy ideje, gyanakodtam már erre, de amíg nem tudtam biztosat, nem
akartam szólni… - magyarázta, de elhallgatott, amikor Nate nem szólt egy szót
sem, csak továbbra is meredten bámulta a kezében lévő ultrahangképet. – Várni
akartam estig, de mivel te odaadtad az ajándékot, gondoltam… - folytatta, ám
Nate még mindig hallgatott, ő pedig kezdett egyre idegesebb lenni. – Nate?
Hallod, amit mondok? – kereste meg férje tekintetét, aki úgy tűnt, teljesen
elvesztette a fonalat a külvilággal. – Ha nem örülsz, kérlek… - nyelt nagyot
idegesen, de elhallgatott, amikor a férfi váratlanul ránézett, majd magához
vonta és megcsókolta. Nate szemét szorosan lehunyva csókolta feleségét, mialatt
el sem akarta hinni, hogy hamarosan apa lesz. Élete legcsodálatosabb
ajándékával lepte meg Victoria, ő pedig képtelen volt szavakba önteni az
érzéseit. – Ez… azt jelenti, hogy örülsz a hírnek? – kérdezte a doktornő
bizonytalanul, amikor elváltak ajkaik, mire Nate hitetlenkedve felnevetett.
- Hogy
örülök-e? – kérdezett vissza. – Még soha életemben nem voltam ilyen boldog! –
erősítette meg szavakkal is, miközben egy percre sem engedte el az ultrahang
képet, másik kezével pedig szorosan tartotta feleségét. – Legszívesebben
kirohannék és világgá kürtölném, hogy apa leszek! – jelentette ki csillogó
szemekkel, mire Victoria elnézőn mosolyodott el, míg ő folytatta – vajon
kislány lesz, vagy kisfiú? – tette fel a kérdést, de nem várta meg a választ,
csak izgatott örömmel a hangjában tovább beszélt. – Tudod, mit? Nem számít!
Mindentől meg fogom védeni, vigyázni fogok rá! – ígérte szenvedélyes hangon,
majd hirtelen elkomolyodott, és könnyes szemmel nézett a feleségére. – Azt
hittem, az a szerelem, amit akkor éreztem irántad, amikor megkértelek, hogy
gyere hozzám, nem lehet mélyebb és erősebb, de most… - akadt el egy pillanatra,
majd tekintete lejjebb vándorolt Victoria még lapos hasára, aztán vissza, hogy
belenézhessen a szemébe, mialatt kezével végig simított az arcán, és
megállapodott nyakán. – Esküszöm, hogy vigyázni fogok rátok, és életem végéig
szeretni foglak benneteket – ígérte halkan, majd lehajolt, és finoman, érzéki
gyengédséggel csókolta meg a doktornőt, miközben úgy érezte, az élet bőségesen
kárpótolta azért a húsz évért, amit magányosan, Victoria után sajgó szívvel
kellett eltöltenie. – Csodálatos, gyönyörű gyerek lesz! – szárnyalt tovább a
fantáziája, miután elváltak ajkaik, és úgy nézte a kezében tartott képet,
mintha bármit ki tudott volna olvasni belőle.
- Ó,
ebben biztos vagyok – bólogatott magabiztosan Victoria, és amikor Nate
meglepetten nézett rá, folytatta – Mrs. Fingle szerint, csodaszép gyerekeink
lesznek – idézte fel az idős nő szavait, amikor olyan kényelmetlen helyzetbe
hozta Nate előtt, mire a férfi felnevetett.
- Tudom,
hogy igaza lesz – értett egyet Nate. – A te külsőddel és az én eszemmel
tökéletes lesz – húzta ki magát vigyorogva, mire Victoria égnek emelte a
szemét, de nem állta meg mosolygás nélkül.
- Na,
és fordítva? Az én eszemmel és a te külsőddel? – tette fel a kérdést várakozón,
mire Nate elgondolkodott néhány másodpercig, majd nagyképűen rántotta meg a
vállát.
- Az
is működhet – felelte, amire egy játékos vállon bokszolást kapott jutalmul.
- Beképzelt
alak! – csipkedte meg férjét Victoria nevetve, miközben úgy érezte, nem is
lehetne ennél boldogabb, és hagyta, hogy Nate válaszul megcsókolja, ő pedig
önfeledten adta át magát a pillanatnak.
VÉGE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése