44.
rész
Nate
vegyes érzésekkel csukta be az előtte heverő kórlapot. Mint orvos elégedett
volt Mr. Harper eredményeivel. A beültetett pacemaker tökéletesen ellátta a
feladatát és a labor szerint a gyógyszerek is hatékonynak bizonyultak. Semmi
nem indokolta, hogy továbbra is kórházban maradjon, ezáltal az ő munkája is
véget ért. A tudat, hogy már nem tud újabb kifogásokat találni, ami Nelsonban
tartaná, keserű ízt hagyott a szájában, a gondolat pedig, hogy Corinne-nal tér
vissza Bostonba és még mindig nem tudja, hogyan hátráljon ki a zsarolásból
csalódottá tette. Miközben felállt és róni kezdte a köröket a kis vizsgáló
helyiségben, gondolatai ismét Victoria köré gyűltek és az előző esti csókjuk
jutott eszébe. Szíve fájón szorult össze a lehetőségre, hogy akkor érinthette
utoljára a finom ajkakat, de azzal is tisztában volt, hogy nem várhat rá az
orvosnő örökké. Nem volt tisztességes vele szemben, de elengedni sem tudta.
Képtelen volt elviselni, hogy el kell válniuk egymástól. Gondolatait a telefon
csörgése szakította félbe, mire nagyot sóhajtott és kedvtelenül nyúlt a
kagylóért.
- Dr.
Jamison – mutatkozott be, és titkon remélte, hogy egy olyan eset miatt hívják,
ami itt tartja még a városban legalább néhány napig.
- Elnézést
a zavarásért, doktor úr, de Mr. John Kincaid szeretne Önnel beszélni – hallotta
meg Amy szabadkozó hangját, mire meglepetten ráncolta össze szemöldökét. –
Kapcsolhatom? – kérdezte az ápolónő, ő pedig azonnal felelt.
- Hogyne!
– állt rá, hiszen kíváncsi volt, mit akarhat tőle a férfi az előző esti
beszélgetésük után. Akkor azt hitte, csak kihasználta Victoria-t, és bár ő
próbálta elmagyarázni neki, hogy őszintén szereti a lányát, talán még hitt is
neki, biztos nem volt benne, hogy sikerült-e. – Mr. Kincaid? – szólította meg a
férfit, ahogy meghallotta a jellegzetes kapcsolási kattanást a vonal végén.
- Én
vagyok – csendült fel a mély, határozott bariton, majd a férfi folytatta – nem
zavarnálak munka közben, ha nem lenne fontos – jegyezte meg, mintegy
bocsánatkérésképpen, és amikor Nate nem válaszolt, tovább beszélt. Úgy érezte,
nincs vesztegetni való ideje. – Nem szeretek köntörfalazni, így belevágok a
közepébe – vetítette előre nyugodtan. – Bár korábban nem voltam elragadtatva a
lehetőségtől, hogy a bejárónőm fia udvaroljon a lányomnak, be kell látnom, hogy
tévedtem. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem a vagyon és a származás
mutatja meg, milyen egy ember jelleme. Úgy gondolom, te őszintén szereted a
lányomat, és melletted átélheti azt a szerelmet, amire vágyik. Boldog lehet, és
egy apa nem kívánhat ennél többet a gyermekének! – hadarta szinte egy
levegővel, Nate pedig döbbenten hallgatta. Mindenre számított, csak erre nem,
és tehetetlenül csikorgatta meg a fogát, ahogy rájött, hiába kapta áldását
szerelmükre John-tól, neki megint nemet kell mondania. – Szóval, ha minden
igaz, amit nekem mondtál, és tényleg annyira szereted, mint állítottad, akkor
itt az ideje, hogy csinálj is valamit! Állj elé, valld be neki, amit érzel!
- Bárcsak
ilyen egyszerű lenne, Mr. Kincaid. Higgye el, én örülnék neki a legjobban, ha
ezt megtehetném… – préselte ki magából a szavakat, mire John legyintett, amit
azonban az orvos nem láthatott.
- Ó,
igen, a zsarolás – vetette oda hetykén, Nate szemöldöke pedig a magasba
szaladt. – Nos, azzal már nincs teendőd. Corinne-nal megbeszéltem, hogy nem
gondolta komolyan. Kérte, hogy adjam át nektek, mennyire sajnálja, amiért ilyen
aljas módon viselkedett. Személyesen nem teheti meg, készülődik, hogy elérje az
esti bostoni járatot – tette hozzá könnyed hangon, Nate pedig nem akart hinni a
fülének. Fejét ingatva tartotta el a kagylót és úgy nézett rá, mintha azon
keresztül láthatná John arcát, amiből megtudhatná, komolyan beszél-e.
- De…
honnan és… hogyan… hogy tudta… vagyis… nem tudom, mit mondjak, én… - dadogta
Nate, mire John most először, mióta beszéltek, halkan felnevetett.
- Fiam…
- sóhajtott mélyet a férfi. – Nekem semmi nem jelent annyit ezen a világon,
mint a lányom. A tudat, hogy olyan emberre bízhatom, akinek ugyanennyit jelent,
örömmel tölt el, és megnyugtat. Te képes lettél volna megházasodni, csak azért,
hogy megvédd az orvosi karrierjét. Ez mindennél több bizonyíték arra nézve,
hogy szereted, ami nekem elég ahhoz, hogy érted is harcba szálljak – jegyezte
meg és hangjából jól lehetett hallani, hogy mosolyog. – A lényeg, hogy ha csak
Corinne állt a boldogságotok útjába, akkor közlöm veled, hogy szabad vagy.
- Istenem
– suttogta lehunyt szemmel, megkönnyebbülten Nate, majd nagyot nyelt, hogy a
meghatottságtól keletkezett gombócot legyűrje torkában. – Köszönöm, Mr.
Kincaid! Nem tudom, hogyan háláljam meg…
- Tedd
boldoggá a lányomat! – jött az azonnali válasz. – De jól vigyázz, mert ha
megbántod, én magam adlak össze Corinne-nal – tette hozzá fenyegetőn, mire Nate
felnevetett. Ennél könnyebb feladatot nem is kaphatott volna, és ezt nyilván John
is tudta, mert nem várt feleletet, csak bontotta a vonalat.
Victoria
lekapta fejéről a zöld műtőssapkát, és a többi steril ruhadarabbal együtt a
szelektív gyűjtőbe hajította. Az elmúlt három órában folyamatosan koncentrált,
egy cseppnyi figyelmetlenséget sem engedett meg magának, de egyáltalán nem
bánta, mert így legalább nem gondolt Corinne-ra, a zsarolásra, vagy arra, hogy
talán ez az utolsó operáció, amit elvégezhet. Műtősruhája fölé felkapta fehér
köpenyét, nyakába akasztotta sztetoszkópját, és a 20-as éveinek végén járó
kollégájával együtt hagyta el a műtőt.
- Biztos
vagy benne, hogy a varratok tartani fognak? – kérdezte a fiatal férfi, akinek
szőke haja kócosan lógott homlokába, mire az orvosnő elgondolkodott.
- Őszintén
szólva, csak remélem – válaszolta óvatosan. – A 0,2-es belső fonal a
legerősebb, amit ilyen esetekben használhatunk. Folyamatosan megfigyelés alatt
kell tartanunk – magyarázta tovább, miközben kiléptek a földszinti folyosóra, ő
pedig rápillantott az oldalára erősített csipogóra, így ellenőrizve, hogy nem
keresték-e, amíg operált. – Ha megugrik a pulzus, vagy felmegy a hője, az… -
torpant meg beszéd közben, mert ahogy felemelte fejét, Nate-et látta meg maga
előtt, alig pár méterre, a folyosó közepén álldogálva. Láthatóan rá várt, mert
amikor észrevette, elmosolyodott, és határozott léptekkel indult el felé. Az
elmúlt három órában percenként nézett az órára, türelmetlenül várta, hogy véget
érjen a műtét, és végre elmondhassa Victoria-nak, hogy már semmi nem állhat a
boldogságuk útjába. Most, hogy eljött az idő, képtelen volt arra várni, hogy
kettesben lehessenek. – Nate? – nézett rá kérdőn Victoria, amikor megállt
előtte, ő azonban csak mosolygott tovább, majd a következő pillanatban két keze
közé fogta a gyönyörű arcot, és hosszan megcsókolta. Victoria ajka elnyílt
döbbenetében, ő pedig nem habozott, azonnal birtokba vette, miközben a doktornő
mellett álló ifjú kolléga meglepetten és zavartan vakarta meg feje búbját.
Victoria-t váratlanul érte a csók, de azonnal reagált rá, és lehunyt szemmel
élvezte a pillanatot. Valahonnan a távolból Amy örömteli sikoltása hatolt el
tudatáig, ami kijózanította, és megszakítva a csókot, eltolta magától az
orvost. Tekintete villámgyorsan futott körbe a tágas aulában, arcát pedig pír
borította be, amikor meglátta, hogy jó néhány orvoskolléga, ápolónő és beteg
áll mozdulatlanul, a műsort figyelve. – Mi az ördögöt művelsz? – kérdezte
halkan Nate-et, és teljesen összezavarta a férfi vidám, gyermeki mosolya.
- Megcsókollak!
– válaszolta halálos nyugalommal, és arcán látszott, a legkevésbé sem zavarja,
hogy közönségük van, nem úgy, mint a doktornőt, aki megint zavartan nézett
körül.
- Megtudtad,
hogy felmondtam? – kérdezte halkan, de a férfi döbbent tekintete, ahogy
ránézett, árulkodóbb volt a szavaknál.
- Felmondtál?
– kérdezett vissza hitetlenkedve. – De miért? Sosem kértem volna tőled, hogy
ezt tedd! – folytatta Nate meghatottan, amiért szerelme őt választotta a
hivatása helyett.
- Ha
nem tudsz róla, miért csókoltál meg? – hagyta figyelmen kívül a kérdést
Victoria, mire az orvos rámosolygott.
- Mert
valahányszor meglátlak, ezt akarom tenni! Nem titokban, nem egy eldugott
sarokban a kórház valamelyik szegletében – sorolta lendületesen, Victoria pedig
érezte, hogy egyre jobban ég az arca, miközben az aulában állók elnéző
mosolygással szájuk szegletében figyelték a jelenetet. – Azt akarom, hogy
bármikor megcsókolhassalak! Például itt, a folyosón, ha ahhoz van kedvem! –
rántotta meg vállát, majd az orvosok, betegek és ápolónők felé fordult. – Zavar
valakit, ha megcsókolom a doktornőt? – kérdezte hangosan, mire egyhangúan nemet
intettek a fejükkel.
- Éppen
ellenkezőleg, doki! Már ideje volt! – kiabált be Amy, mire többen is hangosan,
egyetértőn nevettek fel, legjobb barátnőjétől azonban csak egy szúrós
pillantást kapott válaszul. Victoria még soha életében nem érezte ilyen kínosan
magát, és bár jól estek neki a férfi szavai, jobb szerette volna, ha ennek nem
tanúja a fél kórház.
- Nem
beszélhetnénk meg ezt négyszemközt? – szűrte fogai között feszengő mosoly
kíséretében, miközben elindult az irodája felé, de alig tett meg néhány lépést,
Nate hangja megállította.
- Szeretlek!
– szólt utána olyan hangosan, hogy mindenki hallja, mire Victoria megfordult,
és nagyot nyelve nézett rá, Nate pedig tovább mosolyogva, ugyanolyan hangosan
folytatta – 8 éves korom óta szeretlek, Victoria Kincaid! Négy évet vártam az
első csókra, aztán húsz évet a másodikra – beszélt tovább, mialatt lassan egyre
közelebb lépett a nőhöz, aki vadul dobogó szívvel várta a folytatást, miközben
már nem is érdekelte, hogy a körülöttük állók figyelnek minden elhangzó
mondatot. Fülét csak néha-néha ütötte meg az ápolónőkből feltörő egy-egy szentimentális
sóhaj, mialatt Nate-et figyelte. – Bármit is írt anyám a levelében, én mindig
szerettelek. Itt őriztelek, a szívem mélyén, jól elrejtve. Ez volt az én
titkom, amit nem árultam el senkinek – ért oda hozzá, és mélyen a szemébe
nézett. – De már nem akarom titkolni tovább. Azt akarom, hogy mindenki tudja,
mennyire szeretlek és azt is, hogy feleségül akarlak venni! – tette hozzá, mire
a doktornő érezte, hogy kihagy egy ütemet a szíve.
- Feleségül
akarsz venni? – ismételte meg a kérdést, mire Nate lassan bólintott, de
pillantását egy percre sem vette le a nőről, aki mosolyogva húzta össze szemét.
– Miért? – tette fel ugyanazt a kérdést, amit gyerekkorában is, Nate pedig mély
levegőt vett, és elmosolyodott.
- Mert
te vagy a legjobb barátom – adta meg ugyanazt a feletet, amit anno, ezzel is
jelezve, hogy ő is emlékszik az elutazása előtti délutánra, de ezúttal
folytatta – én csókoltalak meg először, és azt akarom, hogy én legyek az utolsó
is – tette hozzá, mialatt karjai átölelték a doktornő derekát, és szorosan
magához húzta.
- Na,
és Corinne? – kérdezte nagyot nyelve Victoria, de nem távolodott el az
orvostól, mire Nate megrántotta a vállát.
- Corinne
nincs többé – válaszolta nyugodtan, a doktornő pedig először hitetlenkedve
nézett bele a szemébe, aztán megkönnyebbülten mosolyodott el, amikor
kiolvashatta belőle, hogy valóban így van.
- Nekem
is te vagy a legjobb barátom – szólalt meg suttogva, elismételve a gyerekkori
szavakat, homlokát a férfiéhoz érintve, aki most kérdőn pillantott le rá.
- Akkor?
Hozzám jössz feleségül? – kérdezte várakozón, de Victoria helyett a távolból
érkezett meg a felelet.
- Persze,
hogy magához megy! Hiszen az első perctől megvesznek egymásért! – csendült fel
Mrs. Fingle hangja, aki járókeretével a nővérpult mellett ácsorgott és vidáman
szemlélte az eseményeket. – Azt hittem, ezt a titkot magammal kell vinnem a
sírba! – sóhajtott fel drámaian, mire Victoria nem állta meg és felnevetett,
úgy fordult Nate felé.
- Hallottad
a választ – húzta fel szemöldökét sokatmondón, de azért megismételte. – Persze,
hogy hozzád megyek – suttogta, majd mit sem törődve már a bámészkodókkal,
magához húzta szerelmét, és forrón megcsókolta. Sem az éljenző ováció, sem a
tapsvihar nem zavarta meg őket az édes pillanatban, egyszerűen csak boldogok
voltak és örültek, hogy végre semmi nem áll az útjukba. – Szeretlek Nate! –
suttogta két csók között, könnyek között mosolyogva. – Gyerekkorom óta így van,
és ez sosem fog változni – tette hozzá, mire Nate az ajkára hajolt, és újra
megcsókolta.
- Egek!
Mit hagytam volna ki, ha engedem, hogy hazaküldjenek – ingatta fejét Mrs. Fingle,
miközben Amy-re nézett, aki a meghatottság könnyeivel a szemében nézte legjobb
barátnőjét. – Maga hány éves? – intézte felé a kérdést, mire Amy meglepetten
vette szemügyre a törékeny asszonyt.
- 27
– válaszolta lassan, majd gyanakodva mérte végig Mrs. Fingle-t, mialatt szeme
sarkából látta, hogy Nate és Victoria kézen fogva az iroda felé veszik útjukat.
– Miért? – kérdezte rosszat sejtve, mire amaz elégedetten bólintott.
- Egyedülálló?
– jött a következő kérdés, mire Amy védekezőül emelte fel mindkét karját maga
elé.
- Na,
nem! Köszönöm szépen, de keressen más áldozatot, Mrs. Fingle! Én tökéletesen
megvagyok egyedül – bizonygatta, miközben pillantását óvatosan futtatta végig
az ifjú, szőke sebészen, aki a kávéautomata mellett ácsorgott, de amikor
tekintetük találkozott, Amy azonnal elkapta a szemét, és belemélyült az előtte
heverő akta tanulmányozásába.
- Hogyne
– somolygott ravaszkásan az idős asszony, akinek figyelmét nem kerülte el a
mozdulat, majd szorosan ráfogott a járókeretre, és az automata felé vette útját.
Úgy döntött, itt az ideje, hogy igyon egy friss kávét, és beszélgessen a jóképű
orvossal, akinek tekintete annyiszor időzött el a nővérpult mögött álló Amy-n,
valahányszor arra akadt dolga, ha pedig nem volt ilyen, akkor keresett rá okot,
hogy oda kelljen mennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése