42.
rész
A másodpercek óráknak tűntek, míg
Victoria válaszára várt, aki fázósan fonta össze mellkasa előtt karjait, de
tudta, nem a kinti, nyár esti szél borzongatta meg, sokkal inkább Nate átható
pillantása.
- Talán
– nyögte nehezen az orvosnő, mert bár tisztában volt vele, hogy édesapja
helyzetén könnyít ezzel a házassággal, még most sem tudta elképzelni, hogy
Steven legyen a férje, hogy megcsókolja és eleget tegyen vele házastársi
kötelezettségeinek. Márpedig biztos volt benne, hogy Steven erre is igényt tart
majd, nem elégszik meg egy látszat házassággal.
- Tényleg
hozzá akarsz menni? – kérdezte Nate fájdalommal a hangjában, mire Victoria
szeme könnybe lábadt és némán rázta meg fejét, ő pedig közelebb lépett hozzá,
és átölelve derekát, szorosan magához húzta. – Akkor ne tedd! – suttogta
kétségbeesett hangon, mialatt ajka olyan közel volt a doktornőéhez, hogy érezte
forró leheletét. – Adj nekem egy kis időt, Vic. Csak néhány hetet kérek, míg
megoldást találok a helyzetre, és ígérem, visszajövök hozzád, szabad emberként!
– simított végig arcán, majd a választ meg sem várva, ráhajolt az ajkaira és
hosszan, forrón megcsókolta. Szája puhán, érzéki gyengédséggel simult a nő
ajkára, nyelve lágyan kért bebocsátást, és felsóhajtott, amikor Victoria utat
nyitott előtte. Úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó lehetősége rá az
életben, noha remélte, hogy nem így van. – Kérlek, mondd, hogy vársz rám.
Képtelen vagyok enélkül végig csinálni… – suttogta, miután elváltak ajkaik, mire
Victoria kissé eltávolodott tőle, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Feladnád
értem az orvosi hivatásodat? – kérdezte váratlanul, Nate pedig érezte, hogy
erre nincs jó válasz. Ha igent mond, akkor Victoria-nak is engednie kell, nemet
viszont nem mondhatott, hiszen képtelen lett volna hazudni. Bármit feladott
volna érte, és tudta, ezzel az orvosnő is így van. Néhány másodpercig
eltöprengett a válaszon, majd nagy levegőt vett, és még mindig szorosan tartva
kezei között a doktornőt, szólalt meg.
- Hagynád,
hogy megtegyem? – kérdezett vissza válasz helyett, mattot adva ezzel
Victoria-nak, aki másodpercek alatt értette meg, miért nem hagyja Nate, hogy
felmondjon a kórházban. Akárcsak neki, a férfinak is sokat jelentett az orvosi
munka, és akárcsak a férfi, ő sem hagyta volna, hogy lemondjon erről. Akárcsak
Nate, ő is attól félt volna, hogy később, évek múlva meggyűlölné ezért.
- Megkérdeznél?
– jött az újabb kérdés, amivel ismét sikerült meglepnie a férfit, akinek
hallgatása egyértelmű válasz volt a számára. Remegő ajkakkal nyelt nagyot, és
hagyta, hogy egy könnycsepp végig gördüljön arcán, aztán kissé megemelkedve
csókolta meg a keskeny, érzéki ajkakat, de nem engedte, hogy a férfi elmélyítse
a csókot. Tenyerét megtámasztva a széles mellkason, távolabb tolta magától az
orvost. – Holnap találkozunk a kórházban – búcsúzott el tőle, majd a választ
meg sem várva, bezárta a bejárati ajtót és körül sem nézve, futólépésben
sietett fel a szobájába. Egyikük sem vette észre, hogy John a lépcső korlátja
mögött állva nézte végig a jelenetet, és összeráncolt szemöldökkel indult el a
könyvtárszobába. Eredetileg egy teát akart készíteni Maggie-nek, de megtorpant,
amikor meglátta az ajtóban álló fiatalokat, és fülét megütötte a beszélgetés.
Szíve összefacsarodott, amikor meglátta Victoria reakcióját arra a kérdésre,
hogy valóban férjhez akar-e menni és már egészen biztos volt benne, hogy ez a
házasság sosem jöhet létre.
Dr.
Crohn hitetlenkedve ingatta fejét, miközben szemét egy pillanatra sem vette le
az előtte ülő orvosnőről, akiről már megismerkedésük elején azt jósolta, hogy
fényes pályát futhat be, mint traumatológiai sebész. Pillantása, hol a
doktornő, hol pedig a kezében tartott, hófehér, gépelt sorokkal teleírt lapra
tévedt, melynek alján Victoria Kincaid aláírása szerepelt.
- Bevallom,
amikor ma reggel időpontot kért hozzám, nem pont erre számítottam – vakarta meg
állát tanácstalanul, még mindig a sorokat olvasva, mint, aki nem akarja
elhinni, amit lát. – A felmondása teljesen váratlanul ért, Dr. Kincaid – tette
hozzá, miközben Victoria nyugodtan ült szemben az igazgatóval. Ma reggel,
amikor felébredt, végig pörgette magában az elmúlt heteket, Nate ölelését,
forró csókjait, a csodás pillanatokat, melyeket a karjai között tölthetett. Még
soha nem érezte magát olyan boldognak, mint akkor, amikor vele lehetett és a
lehetősége annak, hogy mindezt elveszíti, borzalmasnak tűnt. Rájött, hogy semmi
nem tudja kitölteni azt az űrt a lelkében, amit a férfi hagy maga után, ha
elmegy. Sem a barátai, sem az édesapja szeretete, sem a hivatása, amit
szeretett ugyan, de korántsem annyira, mint az orvost. Tudta, a munkája nélkül
képes lenne élni, de Nate hiányával nem tudna megküzdeni. Az élete hideg és
magányos lenne a férfi nélkül, éppen olyan, mint a megérkezése előtt, csak
ezúttal jóval nehezebb lenne elviselni, hiszen már tudta azt, amit akkor még
nem is sejtett, hogy milyen gyönyörű is kettejük szerelme. Nem hagyhatta, hogy
Corinne mindezt tönkre tegye. – Szabad megkérdeznem az okát? – zökkentette ki
gondolataiból Dr. Crohn hangja. – Talán egy másik kórházból jobb ajánlatot
kapott? – kérdezte enyhe sértettséggel a hangjában, hiszen nehezményezte volna,
ha Victoria hűtlenné válik ahhoz a kórházhoz, aki felkarolta kezdő orvosként,
de megkönnyebbült, amikor a doktornő nemet intett fejével.
- Nincs
semmiféle jobb ajánlat – válaszolta Victoria, majd zavartan elmosolyodott. –
Legalábbis semmi szakmai – tette hozzá, ahogy eszébe jutott, ezzel a lépéssel
végleg kifogják Corinne vitorlájából a szelet, és boldogok lehetnek Nate-tel. –
Szögre akasztom a köpenyt, Dr. Crohn – fűzte mellé, mire az orvos elégedetten
bólogatni kezdett.
- Ó,
értem! Így már világos – mosolygott szélesen, de aztán hirtelen elkomolyodott,
ahogy felfogta a szavak értelmét. – Hé! Várjunk egy kicsit! Szögre… egy
pillanat, úgy érti, nem akar orvosként dolgozni többé? Sehol? Egyáltalán? – záporoztak
a kérdések, és döbbenete csak még nagyobb lett, amikor Victoria bólintott.
- Pontosan
– erősítette meg a férfi kijelentéseit, mire Dr. Crohn felháborodottan csapott
az asztalra, olyan hévvel, hogy az orvosnő összerezzent.
- Mondja,
maga megbuggyant?! – emelte meg hangját ingerülten, de a választ nem várta meg,
csak folytatta ugyanolyan lendülettel. – Sokszor hallottam már, hogy a szerelem
megbolondítja az embert, de maga súlyosabb eset, mint hittem! Feladni a
hivatását?! Miket hord itt össze! Felejtse el! Nem engedem! – tépte össze
egyetlen mozdulattal a felmondási levelet, de Victoria csak mosolygott.
- Nagyjából
erre a reakcióra számítottam, így elküldtem az igazgató tanácsnak is – bökött
fejével a fecnikre, mire Dr. Crohn mélyet sóhajtva túrt bele hajába, így
próbálva csillapítani mérgét.
- Tisztában
van vele, mit művel? – kérdezte kétségbeesetten. – Maga kiváló diagnoszta,
remek sebész! Szeretik a betegek, a kollégák… mi a frász ütött magába? Miért
akar mindent eldobni? – követelt magyarázatot, de a választ nem hallgatta meg,
csak folytatta – ne higgye, hogy nem árulom be az édesapjának! Azt hiszi, nem
merem? Máris telefonálok neki! – fenyegette meg úgy, mintha egy rossz gyerekkel
beszélne, mire Victoria felnevetett.
- Higgye
el, az apám örülni fog a döntésemnek – támasztotta meg hátát magabiztosan a
székben, és amikor Dr. Crohn értetlenül nézett rá, folytatta – tudja, úgy határoztam,
átveszem tőle a cég irányítását.
- Egy
irodában akar ülni egész nap, ahelyett, hogy életeket mentene? – tárta szét
kezeit az igazgató értetlenül, mire Victoria elmosolyodott. – Egyáltalán tud
maga bármit az üzleti életről?
- Nem
lehet nehezebb, mint megoperálni egy vesét vagy kivenni egy vakbelet –
kacsintott a férfira, miközben felállt és az ajtó felé indult. – Majd
beletanulok, apám kiváló tanárom lesz, ebben biztos vagyok.
- Őrült
nőszemély! – kiáltotta el magát Dr. Crohn, miközben Victoria már kilépett az
ajtón. – Várjon már! Gondolja meg még egyszer! – szólt utána, de az orvosnő
csak mosolyogva elhagyta a helyiséget és meg sem állt az orvosi szobáig. A
felmondásában úgy szerepelt, hogy ezen a héten még dolgozni fog, így
villámgyorsan lépett a szekrényéhez, hogy utcai ruháját orvosi egyenruhára
cserélje, miközben megfogadta magának, hogy a hátralévő három napban, minden
percét kiélvezi a munkájának. Amikor a sztetoszkópot a nyakába akasztotta,
szíve elnehezedett egy pillanatra, és nagyot kellett nyelnie, ahogy végig
simított rajta, de hamar elűzte magától a rossz érzést. Választania kellett és
ő Nate mellett döntött, amit egy pillanatig sem bánt meg, de azt nem
tagadhatta, hogy hiányozni fog a munkája.
Steven
ütemesen dobolt ujjaival hatalmas asztalának mahagóni lapján, miközben
tekintetét lustán futtatta végig Corinne karcsú alakján. A nő ezúttal
halványkék kosztümöt viselt, vörös haját feltűzte, így láthatóvá vált kecses
nyaka. A hófehér selyemblúz mély dekoltázsa éppen annyit engedett láttatni a
férfiak számára, mely kellőképpen felcsigázta az érdeklődésüket, de még nem
lehetett szemérmetlennek mondani. Térd fölé érő szoknyája kiemelte hosszú
lábait, vörösre rúzsozott ajka pedig csábítón húzódott félmosolyra, ahogy a
férfi reakciójára várt.
- Biztos
vagy benne, hogy működni fog a terved? – kérdezte Steven kételkedve, mire
Corinne hetykén felnevetett.
- Hát
persze! – jelentette ki magabiztosan. – Látnod kellett volna Nate arcát, amikor
azt mondtam, apám tönkre tudja tenni Victoria karrierjét! Bármibe belement
volna, csak hagyjam békén a szerelmét! – húzta megvető grimaszba ajkát,
miközben lassan közelebb sétált az asztalhoz, és csábítón telepedett a szélére.
Elégedetten látta, hogy Steven ádámcsutkája nagyot ugrik, és minden
igyekezetével próbál a beszélgetésre koncentrálni.
- Miért
jó az neked, hogy egy olyan férfi vesz feleségül, aki nem szeret? – kérdezte
értetlenül, mialatt felállt és megkerülve az asztalt, megállt a nő előtt, szeme
pedig lejjebb vándorolt a telt keblekre.
- Neked,
miért jó az, hogy egy olyan nőt veszel el, aki nem szeret? – kérdezett vissza
Corinne, mialatt megmarkolta a férfi nyakkendőjét, és egészen közel húzta
magához, fejét pedig hátra vetette, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Apám
világosan megmondta, hogy a bátyám kapja meg a céget, ha meghal – vonta meg
vállait unottan Steven. – Az egyetlen esélyem, hogy elnök legyek, ha feleségül
veszem Kincaid lányát. Bárcsak egy kicsit is vonzódnék hozzá – sóhajtott fel
csalódottan, így próbálva sajnáltatni magát. – Nekem ő túl hideg… ellentétben
veled… - futtatta végig pillantását ismét a nő testén.
- Én orvosfeleség akarok lenni, te
pedig a vállalat elnöke! Ez áldozatokkal jár, jelesül egy érdekházassággal.
Nekem nem fáj, és ha jól sejtem, te sem gyötrődsz álmatlanul éjszaka, jól
mondom? – húzta fel szemöldökét kihívón, mire Steven elmosolyodott, keze pedig
már vándorútra indult a nő combján.
- Mi
a biztosíték rá, hogy Victoria igent mond az ajánlatomra? – akadékoskodott
tovább, mialatt lejjebb hajolt, és ajka lassan szántott végig Corinne nyakán,
akinek ujjai már hajában túrtak tarkójánál.
- Egyszerű.
Mihelyt fülébe jut a házasság, és hidd el, gondoskodom róla, hogy így legyen,
vigasztalhatatlan lesz – suttogta a férfi fülébe ingerlőn, és felsóhajtott,
amikor megérezte, hogy annak nyelve már dekoltázsa mentén siklik végig. – Te
ott leszel, meghallgatod, megértő leszel és figyelmes. Az apja el lesz
ragadtatva, Victoria pedig annyira elkeseredett lesz, hogy nem fog tovább
harcolni a házasság ellen – kacagott fel elégedetten, mire Steven felemelte
fejét és a szemébe nézett.
- Nate
sosem fog lefeküdni veled, gyűlöl azért, amit teszel velük – jósolta meg halkan
Steven, mire Corinne sátáni mosolyt varázsolt ajkára.
- Azt
hiszem, megtalálom a módját, hogy kielégítsem azokat az igényeimet, amikkel
Nate nem hajlandó foglalkozni – vágott vissza, mialatt a nyakkendőjénél fogva,
egészen közel húzta magához a férfit, aki remegve nyelt nagyot, ahogy
elképzelte a titkos találkozásokat a nővel.
- Ne
aggódj, nekem sem fog erkölcsi dilemmát okozni, hogy nős vagyok – nevetett fel
ördögien, majd folytatta – a jövendőbeli feleségem amúgy is állandóan a
kórházban lesz, szóval… - hagyta félbe a
mondatot, majd ráhajolt Corinne ajkára és türelmetlen éhséggel vette birtokba.
Szenvedélyes pillanatukat erőteljes torokköszörülés zavarta meg, mire felkapták
fejüket és az ajtó irányába néztek, ahol John Kincaid szikrázó tekintetével
találták szemben magukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése