34.
rész
Jason
egy pillanatra teljesen megzavarodott, ahogy ujjai között forgatta a lapokat.
Agyában ezer gondolat cikázott, mialatt a mosolygó doktornőt nézte, ahogy
készségesen simult Chris karjaiba. Viszonyuk lett volna? Korábban szerelmesek voltak?
– tette fel magában a kérdést, de szinte azonnal el is vetette. Nem, itt valami
nem stimmel! – jelentette ki magában. Biztosan tudta, hogy azt Robin elmondta
volna neki, ráadásul azt is tudta, hogy a nő, milyen szabályokat állított fel
magának, és ő is csak a szerencséjének köszönhette, hogy beengedte az életébe.
Lassan forgatta a lapokat, egymást után, de csak Christ és Robint látta
mindegyik felvételen. Általában egzotikus tájakat mutattak, mintha ott
nyaraltak volna együtt, vagy épp ott lettek volna nászúton. Az album vége felé
aztán talált egy képet kettőjükről két kisgyerek társaságában. A kisfiú és a
kislány éppen olyan volt, amilyenek ők lehettek gyerekkorukban. Ekkor döbbent
rá, hogy mit is lát: Chris képzelgéseinek gyűjteményét. Egyik rendőrtársuk az
őrsön bolondult a számítógépekért és nemegyszer mutatott neki felvételeket,
amelyeken hírességek oldalán látható. Persze tréfából készítette őket. Tőle
hallotta azt is, hogy a rendőrségen az eltűnt gyerekek arcképének frissítésére
használnak olyan programot, mely egy pár arcvonásainak ötvözésével megmutatja,
várhatóan milyenek lesznek a gyerekeik, Chris pedig úgy tűnik, éppen ezt tette.
Ha pedig erre képes volt, akkor az sem okozhatott neki gondot, hogy Walter IP
címével ismerkedjen az interneten, tehát már abban is biztos lehetett, hogy
nemcsak ő zaklatta Robint, de a négy ártatlan nőt is ő ölte meg,
csalódottságában, amiért az orvosnő nem lehetett az övé. Felkapta a
bizonyítékul szolgáló albumot, majd a telefonhoz lépett és Sean számát tárcsázta.
- Mindent
tudni akarok Chris O’Neill őrmesterről! – tért azonnal a lényegre, amikor
meghallotta társa hangját, mire az értetlenül ráncolta össze szemöldökét.
- Csak
egy percet kérek – válaszolta, majd Jason hallotta, hogy ujjai gyorsan
száguldanak végig a billentyűzeten, miközben ő végig attól rettegett, hogy
kifut az időből. – Miért ilyen fontos? – kérdezte a fiatal nyomozó, mialatt a
kért adatokra várt.
- Nem
Walter volt az emberünk, hanem az őrmester – fogalmazta meg tömören a lényeget,
majd néhány mondatban beszámolt mindarról, amit megtudott.
- Az
ördögbe! Hogy kerülhette el a figyelmünket? – mérgelődött Sean is, de a választ
nem várta meg, tovább beszélt – meg is van! Christopher Rise O’Neill – olvasta
fel hangosan, amit a monitoron látott – Jersey-ben született, nagyjából húsz
éve költöztek Park City-be az anyjával. Az apja lelépett, amivel nem vesztett
sokat, mert egy alkoholista, pitiáner bűnöző volt.
- A
lényegre Sean! – vágott közbe Jason türelmetlenül – a doktornő vele van, érted?
Nem érek rá végig hallgatni az önéletrajzát!
- Rendben,
jól van! – emelte fel védekezőleg a kezét társa, majd lefelé görgetve a
sorokat, tekintete villámként cikázott a betűk között, Jason pedig idegesen
szorította füléhez a telefont. – Tíz éve lépett be a rendőrséghez, nem volt egyetlen
fegyelmije sem… bla-bla-bla… - motyogta Sean, majd nagyot sóhajtott. – Nem
tudom, mit vársz tőlem, de itt nincs semmi, amiből kiderülne, hogy hova
mehetett Dr. Hall-al! Egyetlen cím van bejegyezve a nevére, de te éppen ott
vagy!
- Olyan
helyet kell keresnünk, ami elhagyatott! Ahol nyugodtan berendezheti a beteg
világát! – próbált támpontokat adni a férfinak, mire az hümmögni kezdett.
- Tű
a szénakazalban – jegyezte meg szkeptikusan amaz – el tudod képzelni, hogy Park
City-ben, a hegyekben, hány ilyen helyet találsz? – kérdezte, majd nagyot
sóhajtott, és újabb pötyögést lehetett hallani. – Csak a környéken van vagy
ötven faház és akkor még nem számoltam bele a nagyobb nyaralókat. Az egyetlen
dolog, amiben biztosak lehetünk, hogy nem az anyjához ment – tette hozzá
csakúgy, mellékesen, de Jason felkapta rá a fejét.
- Ezt,
hogy érted? – csapott le a kijelentésre, mire Sean megrántotta a vállát.
- Olvastam
Dr. Hall jellemrajzát a sorozatgyilkosról – válaszolta, majd elmosolyodott –
emlékszel? Át is küldtem neked, de éppen fontos dolgod volt – tette hozzá
komiszul, mire Jason csak válaszul morgott valamit, ő pedig folytatta – abban
azt írta, hogy a tettes neheztel az anyjára, valamiért úgy érzi, nem adta meg
neki a kellő támogatást. Nehéz gyerekkor, rideg, elutasító anya, agresszív,
alkoholista apa… a szokásos. Ha egy sorozatgyilkost láttál, láttad az összeset
– jegyezte meg unottan, de Jason nem is figyelt rá, csak vadul gondolkodott.
- Keress
rá az anyjára! Hol van most? – kérdezte türelmetlenül, mire Sean értetlenül ráncolta
össze szemöldökét.
- Miért?
Az imént mondtam, hogy utálta, biztosan nem vitte oda a doktornőt – válaszolta,
de engedelmesen nyitott meg a számítógép keresőrendszerében egy újabb lapot. –
Oké, itt van. Maryland-ben lakik, nagyjából öt éve költözött el Park City-ből.
- Megvan
az itteni címe? – sürgette társát, mire az azonnal rákeresett az információra.
- Annál
sokkal több! – jelent meg izgatottság a hangjában. – Ahol lakott, lebontották a
házat, ott már egy szupermarket van, de öt évvel ezelőtt a nevén volt egy
telek. Park City-től nyugatra, cirka 60 km-re a várostól! West Park 60714!
Semmi adat nincs arról, hogy a költözés után, mi lett a telekkel!
- Kösz
Sean! – hálálkodott Jason, majd lecsapta a kagylót, és futólépésben hagyta el a
lakást.
Robin
a kocsiból egy régi, viktoriánus házat pillantott meg, ahogy Chris a földútról
egy felhajtóra kormányozta az autót. Egy nagy telek közepén állt, mint egy
hervadt vénlány. A külső vakolat már omladozott, a tető megroggyant, az
ablakdeszkák kopottak voltak.
- Mi
ez a hely? – kérdezte Robin, miközben a férfi leállította az autót, és felé
fordult.
- Az
anyám háza – válaszolta. Hangjában büszkeség bujkált, úgy felelt, mint egy
dicsekvő kisgyerek. – Öt éve az enyém. Tetszik? – kérdezte, és hangjából jól
lehetett érezni, mennyire vágyik az elismerésre, Robin pedig nem akarta
felidegesíteni, ezért megtartva magának őszinte véleményét, lassan bólintott.
- Nagyon…
szép – erőszakolt ki magából egy mosolyt is mellé, mire Chris kihúzta magát,
majd kiszállt, gyorsan megkerülte az autót, és Robin oldalán kinyitotta az
ajtót. A doktornő úgy érezte, mintha ólomból lennének a lábai, nem akaródzott
kiszállnia.
- Régimódi
épület és ráférne egy kis javítás, de gondolom, te ki tudod csinosítani –
beszélt tovább természetes, könnyed hangon Chris, mialatt megfogta a karját, és
kirángatta a kocsiból. Ahogy megérezte az ellenállást, csak még szorosabban
fogta, majd húzni kezdte magával. – Igazi otthonná fogod varázsolni kettőnk
számára.
- Chris,
nekem már van otthonom – jegyezte meg halkan, mire a férfi arca kiismerhetetlen
maszkká változott.
- Az
a régi életed volt, ez pedig az új! – felelte kemény hangon, azzal kinyitotta a
bejárati ajtót és kényszerítette az orvosnőt, hogy belépjen. – Itt a
feleségemként fogsz élni – tette hozzá, majd becsukta az ajtót, és elengedte,
de elállta a kifelé vezető utat. – Ugye nem gondolod, hogy úgy fogok bánni
veled, mint Deeks? Hogy csak lefekszem veled, aztán akkor megyek az utamra,
amikor akarok? – lágyultak el hirtelen vonásai, miközben megsimogatta Robin
arcát, a doktornő pedig azon igyekezett, hogy ne mutassa ki viszolygását,
melyet érintése keltett benne. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amikor
Jason ért hozzá, azt a gyengédséget, borzongató érzést, azzal, ami ebben a
pillanatban környékezte meg. – Nem. Én mindent tökéletesen és szabályosan fogok
csinálni! Törvényesen összeházasodunk. Ugye nem akarod, hogy a gyerekek
szégyenkezzenek miattunk? – húzta fel kérdőn szemöldökét, Robin pedig döbbenten
meredt rá.
- Gyerekek?
– kérdezett vissza hitetlenkedve, mialatt azon töprengett, vajon, mióta tarthat
ez Chris-nél és ő hogy-hogy nem vett észre ebből semmit.
- Igen!
A gyerekeink – derült fel az arca azonnal, miközben ajkához emelte Robin kezét
és megcsókolta. – Van róluk fényképem – tette hozzá, és amikor az orvosnő értetlenül
nézett rá, felnevetett. – Úgy értem, nem igazi fényképek, hiszen még meg sem
születtek, de azt ábrázolják, amilyenek lesznek. Két gyereket akarok, egy fiút
és egy lányt. Na és te? – kérdezte, mialatt még mindig a nő kezét szorongatta,
akit a rosszullét kerülgetett.
- Én…
én még nem gondolkodtam gyerekeken… - nyelt nagyot, remélve, hogy ezzel nem
dühíti fel megint a férfit, de az csak mosolygott tovább.
- Én
folyton rájuk gondolok. A mi gyerekeinkre – jelent meg könny a szemében, majd
hirtelen megfordult. Mivel még mindig fogta Robin kezét, a mozdulat pedig
váratlan volt, az orvosnő megtántorodott, Chris pedig a két karját a falnak
támasztva foglyul ejtette. – Boldoggá teszlek, Robin! Esküszöm!
- Ha
boldoggá akarsz tenni… engedj el! Kérlek! – könyörgött Robin. Mivel a férfi nem
válaszolt, biztatásnak vette, és folytatta – várnak a betegeim, a titkárnőm azt
sem tudja, hol vagyok…
- Már
elmagyaráztam neked, hogy az a korábbi életed volt, amelynek vége! – csattant a
hangja keményen, Robin pedig önkéntelenül rezzent össze, amit Chris is
észrevett, mert nagyot sóhajtott, és bűnbánón hajolt hozzá közelebb. – Bocsáss
meg! Elveszítettem a türelmemet, de meg kell értened, hogy nem vitatkozhatsz
velem. Ezentúl csak velem kell törődnöd, érted? Csak te meg én, semmi más nem
számít – búgta szerelmesen, de amikor lehajolt, hogy megcsókolja, Robin
elfordította a fejét, így a szája csak a haját érte. – A francba! – káromkodta
el magát dühösen. – Ha annak az alávaló gazember Deeks-nek megengedted, hogy
megcsókoljon, nekem miért nem?! – kérte számon a nőt, mire Robin felemelte
fejét, a szeme villámlott a haragtól. Úgy kapaszkodott a dühbe, mint egy
mentőövbe.
- Azért,
mert sosem erőltette rám az akaratát, sosem akarta, hogy feladjam a régi
életemet, és Jason nem fenyeget azzal, hogy foglyot csinál belőlem! – vágott
vissza mérgesen, de rémülten látta, hogy Chris elvörösödik a haragtól és a
csalódottságtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése