32.
rész
Jason
szíve a torkában dobogott, miközben a lehetőségeit latolgatta. Nemcsak a
fegyverétől, de Robintól és Chris-től is túl messze volt ahhoz, hogy bármit
léphetett volna. A gondolat, hogy nem tud segíteni a szeretett nőn, szinte elviselhetetlen
volt, miközben átkozta a sorsot, hogy éppen most nem jár senki a parkolóban.
Chris arcán látszott, eljátszott az ötlettel, hogy megfontolja, amit a doktornő
mondott neki. A percek, amíg némán állt és a következő lépését tervezte,
óráknak tűntek nemcsak Jason, de Robin számára is. Tisztában volt vele, hogy
felelőtlen ígéretet tett a férfinak, hiszen, ha magával viszi, bármit megtehet
vele. Kettesben lesznek, senki nem állítja meg, de csak így volt esélye arra,
hogy Jason életben maradjon, és akkor talán ő megtalálja majd.
- Elfogadom
az ajánlatot! – szólalt meg hirtelen Chris, mire Robin szívéről legördült egy
szikladarab. – De tisztázzuk a feltételeket!
- Feltételeket?
– ismételte meg a szót Robin rosszat sejtve, mire Chris határozottan bólintott.
- Nem
lövöm le a zsarut, te velem jössz, és olyan leszel, mint a kezes bárány! –
emelte fel ujját figyelmeztetőleg. – Egyetlen hangot sem szeretnék meghallani
Deeks-ről! Nem ellenkezhetsz velem! Olyan leszel, amilyennek egy jóravaló
feleségnek lennie kell!
- Tényleg
azt hiszed, hogy hozzád fog menni feleségül? – húzta undorodó grimaszba ajkát
hitetlenkedve Jason, mire a járőr magabiztosan elvigyorodott.
- Kénytelen
lesz, ha nem akarja, hogy itt helyben agyonlőjelek! – jelentette ki, majd
várakozón Robinra nézett – úgy élünk majd, ahogy én szeretném, igaz? – húzta
fel kérdőn szemöldökét, de hangjából jól lehetett hallani, hogy csak egyetlen
választ fogad el kérdésére. Robin néhány másodpercig némán nézett vissza rá,
majd nagyot nyelt, hogy leküzdje hányingerét és lassan bólintott.
- Ahogy
szeretné, Chris – egyezett bele, Jason pedig elmormolt egy szitkot az orra
alatt. Szíve szerint, nekiment volna az egyenruhásnak és addig ütötte volna,
amíg van benne élet, de túlságosan nagy volt a kockázat, hogy elsüti a fegyvert.
Ha megsérül, esélye sem lett volna segíteni Robin-nak, ezért csak
összeszorította fogát, és némán tűrte ezt a pokoli színdarabot, mely a szeme
előtt lejátszódott.
- Most,
hogy ezt megtárgyaltuk, indulhatunk is – jelent meg elégedett mosoly Chris
száján, de mielőtt a kocsi felé lépett volna, megtorpant. – El is felejtettem!
– csapott homlokára szórakozottan. – Nem ártana biztosítanom, hogy egy kis
egérutat nyerjünk – gondolkodott hangosan, majd ismét Jason-ra fogta a
fegyverét. – Vedd elő a bilincsedet! – parancsolta kemény hangon, mire a
nyomozó kelletlenül engedelmeskedett, de állkapcsának lüktetése világosan
elárulta Robin-nak, mi megy végbe benne. – Hátrálj az oszlopig, és bilincseld
hozzá magad! – bökött fegyverével az egyik fémoszlop felé, és amikor ez is
megtörtént, bólintott. – Remek. Most dobd a földre a kulcsot! – jött a
következő utasítás. Ahogy ennek is eleget tett Jason, Chris lassan közelebb
sétált, lehajolt a kulcsért, de szemét egy pillanatra sem vette le a
nyomozóról, akinek keze ökölbe szorult. Felvette, aztán egyetlen mozdulattal
messzire hajította. Ezt követően, nyugodt türelemmel közelebb sétált a
nyomozóhoz, akinek szeme szikrákot szórt felé.
- Ha
egy haja szála is meggörbül, esküszöm, megöllek, O’Neill! – sziszegte a fülébe
halk, komoly hangon, de amaz nem is törődött vele, csak benyúlt kabátjának
zsebébe és kivette belőle mobiltelefonját, melyet a földre dobott, és hanyag
eleganciával, erőteljesen rátaposott. A kijelző ezernyi darabra törött, ő pedig
elégedetten sétált vissza az orvosnő mellé.
- Reménykedj,
Deeks, hogy hamarosan erre téved egy kollégád! – nevetett fel gúnyosan, majd
visszasétált Robin-hoz, és erőteljesen ragadta meg a karját. – Ha nem
haragszol, nekünk mennünk kell! Már így is túl sokat időztünk itt! Gyerünk! –
taszította az orvosnőt az egyik sötétkék sedan gépkocsi felé, miközben az
tekintetével végig Jason-t figyelte, aki haragosan rántotta meg összebilincselt
kezét. Robint az első ülésre ültette Chris, aztán ő is elfoglalta helyét a
volán mögött, majd másodpercekkel később, csikorgó kerekekkel kihajtott a
parkolóházból.
- Az
Istenit! – káromkodta el magát Jason, miközben teljes erejével próbálta
kiszabadítani kezét, de esélye sem volt, mire megtörten hajtotta le fejét, és
támasztotta homlokát a hideg oszlopnak.
Robin
erősen küzdött, nehogy pánikba essen. A kocsiban fullasztóan meleg volt, de
igyekezett tartani magát. Egyetlen vigasza az volt, hogy Jason-nek nem esett
baja, és biztos volt benne, hogy ha ügyes, kitartó, és kellőképpen ravasz,
akkor van esélye Chris-szel szemben addig, amíg a nyomozó kiszabadul, és
megtalálja. Mert abban egészen biztos volt, hogy meg fogja találni, a kérdés
csak az volt, mikor?
- Kérem
a telefonodat! – szólalt meg Chris váratlanul, aki egészen eddig a vezetésre
koncentrált, amikor azonban gyérülni kezdett a forgalom, Robin felé fordult.
- Tessék?
– tett úgy Robin, mintha nem hallotta volna, mire a járőr elkáromkodta magát.
- A
francba is! Miért nem figyelsz rám?! – dörrent rá mérgesen, mire Robin érezte,
hogy vére szinte a fülében dübörög a rémülettől. – Azt mondtam, add ide a
rohadt telefonodat! – ismételte meg korábbi szavait, mire az orvosnő remegő
kézzel nyitotta ki táskáját. Szeme kutatón pásztázta át annak tartalmát,
miközben arra gondolt, miért is nem tartozik azok közé a nők közé, akik az
egész háztartásukat magukkal cipelik? Ha lenne most nála egy olló, csavarhúzó
vagy akár egy hegyes ceruza, könnyű szerrel ártalmatlanná tehetné a mellette
ülő férfit, de semmi fegyvernek használható tárgyat nem talált. Beletörődve
sorsába, kiemelte a mobilt és átnyújtotta. – Legközelebb elsőre pattanj, ha
kérek valamit – vette el a készüléket békülékenyebb hangot megütve Chris,
miközben lehúzta az ablakot, és kihajította a telefont. – Meg kell értened,
hogy egy kapcsolat csak akkor működik, ha mindkét fél figyel a másikra, érted?
- Igen,
értem – nyelt nagyot Robin, miközben érezte, hogy megint hatalmába keríti a
hányinger, amit a parkolóban sikerült leküzdenie.
- Meglátod,
boldogok leszünk majd – szólalt meg ezúttal sokkal higgadtabban Chris. – Tudom,
hogy most ez az egész új neked, és talán félsz is tőlem, de ez elmúlik! Hidd
el, Robin, nem foglak bántani! Tudom, hogy te nem hiszel ebben, de idő kérdése,
és megváltozik a véleményed – tette hozzá magabiztosan, mire Robin kérdőn húzta
fel szemöldökét.
- És
ugyan honnan tudod? – kérdezte enyhe felháborodottsággal a hangjában, mire
Chris elmosolyodott.
- Mindent
tudok rólad, Robin – jegyezte meg rejtélyesen, majd folytatta. – Mindent tudok
a családodról, arról, hogyan keserítette meg apád az életeteket, hogyan halt
meg, és hogy ezért nem akarsz rendőrökkel randevúzni – sorolta a nő életének
fontos momentumait nyugodtan, mialatt lába egyre erősebben nyomta a gázpedált,
ujjai pedig belefehéredtek, ahogy szorította a kormányt. – Tudok Walter-ről, a New
York-i életedről, hogy elmenekültél előle, de utánad jött, és arról is, hogy
olyan alakokra pazarolod az idődet, mint Deeks, miközben én vagyok az egyetlen,
aki megért téged! Én vagyok az egyetlen, aki úgy tud szeretni, ahogy
megérdemled! – lovallta bele egyre jobban magát, mialatt Robin számára
körvonalazódni kezdtek az elmúlt hetek eseményei. Tehát nem Walter volt a
zaklatója, hanem Chris – döbbent rá borzongva, miközben csak arra tudott
gondolni, hogy ki kell valahogy szállnia a kocsiból, mielőtt a férfi
mindkettőjüket megöli a száguldásával.
- Ugye,
te küldted a virágokat? – kérdezte halkan, hogy biztos legyen a
feltételezésében, mire Chris egy pillanatra megdermedt, majd vádló tekintettel
válaszolt.
- Egy
virágtengert is küldtem volna, ha abbahagyod végre a hazudozást és randevúzol
velem! De egyetlen lehetőséget sem akartál adni! Bezzeg Deeks-nek mást is
szabad volt, ugye? – villant dühösen a tekintete, mire Robin megrázta fejét.
- Nem
erről van szó…
- Nem?!
– csattant a hangja ingerülten, mialatt élesen befordult a főútról egy poros
földútra. – Nem vitted az ágyadba múlt éjjel?! – kérdezett rá egyenesen, mire
Robin-nak elállt a lélegzete, és libabőrös lett az egész karja.
- Figyeltél
engem, igaz? Végig! – nézett gyilkos indulattal a férfira, mire annak sátáni
mosolyra húzódott az ajka.
- A
közeledben akartam lenni, és ez volt az egyetlen lehetőségem rá – válaszolta
bűntudat nélkül, majd elkomorult. – Fogalmad sincs, milyen pokol volt végig
nézni, amit Deeks-szel művelsz, miközben engem figyelemre sem méltattál! Csak
játszottál velem!
- Ez
nem igaz! – szakította félbe határozottan Robin, mert elege lett a
vádaskodásból, abból, hogy Chris úgy tett, mintha hamis ígéretekkel halmozta
volna el, holott ő már a legelején tisztázta vele, hogy nem lehet közöttük
semmi. – Világosan megmondtam az elején, hogy…
- Igen,
tudom! A nyomorult szabályaid, amik valahogy nem jutottak eszedbe, amikor
Deeks-szel voltál! – jegyezte meg gúnyosan Chris, Robin pedig érezte, hogy
semmi esélye meggyőzni a férfit arról, hogy téved.
- Hová
megyünk? – kérdezte meglepetten, amikor észrevette, hogy a korábbi városi táj,
erdős, bokros rengeteggé változott körülöttük, előttük pedig csak a sivár
földút volt, melynek szinte nem is látta a végét.
- Oda,
ahol észhez téríthetlek és meggyőzhetlek arról, hogy mi összetartozunk –
lágyultak el vonásai hirtelen. Olyan volt, mintha két személy lakozna benne, de
a doktornő mindkettőtől rettegett. Megpróbált visszagondolni rá, milyen volt Chris,
amikor a rendelőben vagy az őrsön találkoztak, az életvidám, humoros Chris-re,
aki mindig felvidította, barátságosan mosolyogva hívta találkozóra. Óvatosan a
karjára tette a kezét, ami láthatólag meglepte és kissé ki is billentette az
egyensúlyából a férfit, ő pedig csendben, könyörögve szólalt meg.
- Chris…
segítségre van szükséged… kérlek! – próbált a maradék józan eszére hatni az
orvosnő, de amaz elrántotta a karját.
- Nem!
– jelentette ki elszántan. – Végre tudom, mit kell tennem, hogy ne pazarold magad
olyanra, mint Deeks! – jelentette ki határozottan, miközben lefordult a
földútról egy másik mellékútra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése