33.
rész
Robin-nak fogalma sem volt róla, hol
lehetnek, de ami a legjobban megrémítette, az az volt, hogy félt tőle, Jason
sem fogja tudni. Azt sem tudta, felfedezte-e már valaki a férfit a parkolóban,
de ha így is volt, hogyan juthatott volna el ide, az Isten háta mögé, amerre
láthatólag évek óta nem járt ember Chris-en kívül.
- Deeks
nem hozzád való! – rántotta ki gondolatai közül Chris hangja, mire összeszedte
minden bátorságát, és a tőle telhető leghatározottabb hangon szólalt meg.
- Vigyél
haza! Most! – nézett egyenesen a férfira, de az elmosolyodott.
- Épp
oda viszlek – válaszolta nyugodtan, Robin azonban megrázta a fejét.
- A
saját lakásomra gondoltam! – tartotta magát akaratához, de láthatólag semmit
nem ért el vele, mert Chris tovább folytatta útját.
- Ez
most már a te házad is lesz – közölte tárgyilagos hangon. Bár jóval gyorsabban
haladtak, mint azt az út megengedte volna, Robin úgy gondolta, csak egyetlen
kiút maradt a számára. Óvatosan a kilincsre tette a kezét, de abban a
pillanatban meghallotta a fegyver kibiztosításának összetéveszthetetlen
hangját. – A helyedben nem tennék ilyet. Nem élnéd túl – figyelmeztette már-már
aggodalmas hangon, mire Robin lassan oldalra fordította fejét és meglátta a
hasának szegezett pisztolyt. Mint egy erdőtűz, úgy hatalmasodott el egész
testében a félelem, mégis bátorságot gyűjtött, úgy szólalt meg.
- Nem
fogsz lelőni – kockáztatta meg a kijelentést, de Chris rejtélyes pillantást
vetett rá.
- Erre
én azért nem fogadnék – jegyezte meg sokat sejtetően – sosem voltam nagylelkű
ember, Robin, és sosem voltam az a fajta, aki szívesen osztozkodik másokkal. Ha
nem lehetsz az enyém, Deeks-é sem leszel… és senki másé! – nézett a nő szemébe
vérfagyasztó tekintettel, melyből látni lehetett, hogy nem tréfál.
Janett
vidáman dúdolgatva várta, hogy a lift megálljon, miközben lelki szemei előtt
már megjelent egy nagy adag franciasaláta, görög öntettel a tetején, szájában
pedig szinte érezte a friss pékáru roppanós ízét. Bár tisztában volt vele, hogy
az ebédidőig még legalább fél órája volt hátra, Dr. Hall betegeit lemondta, az
orvosnő pedig a kórházban volt, így biztos lehetett benne, hogy nem jön vissza
az irodába késő délutánig. Tisztán hallotta, amikor az a járőr elmondta neki,
hogy Deeks nyomozót meglőtték, és ha nem csaltak a romantikus szenzorai, a
férfi kellőképpen fontos volt a doktornőnek ahhoz, hogy az egész napot akár az
ágya mellett töltse a kórházban. Ravaszságával megelégedve lépett ki a liftből,
de szája elnyílt meglepetésében, amikor Deeks nyomozót látta meg az egyik
oszlopnak támaszkodni.
- Deeks
nyomozó! – kapta szája elé kezét meglepetten kiáltás kíséretében. – Maga, mit
csinál itt? – kérdezte értetlenül ráncolva szemöldökét, mire Jason azonnal
kiegyenesedett, ahogy megcsillant előtte a szabadulás lehetősége.
- Janett!
Kérem! Segítenie kell! – szólította meg szinte könyörögve a nőt, aki még mindig
vonakodva, hitetlenkedve lépkedett hozzá kissé közelebb.
- Miért
ölelgeti azt az oszlopot? – kérdezte furcsálló tekintettel, mire Jason
bosszúsan vett mély levegőt.
- Elhiheti,
hogy nem önszántamból! – tört fel belőle dühösen, de a választ nem várta meg,
csak ingerülten felemelte a karját – idebilincseltek! Segítsen!
- A
doktornőnek azt mondták, meglőtték és kórházban van… - motyogta maga elé
Janett, mint, aki most próbálja összerakni a történetet, majd hirtelen
felemelte fejét és gyanakodva nézett Jason szemébe. – Dr. Hall tudja, hogy ne a
kórházban keresse?
- Tekintettel
arra, hogy az a rendőr bilincselt ide, aki elrabolta, gondolom, sejti! – szűrte
fogai között egyre türelmetlenebbül Jason, majd nagyot sóhajtva erőltetett
nyugalmat magára. – Éppen ezért kell segítenie, érti? Hogy utánuk mehessek!
- De,
hogyan tudnék én segíteni? Nincs nekem kulcsom az ilyen szerkezetekhez – nézett
kérdőn a nyomozóra, majd hirtelen a megvilágosodás szikrája gyúlt ki szemeiben.
– Hívok ide egy rendőrt! – javasolta és már nyúlt is a telefonja után, de Jason
megállította a mozdulat közben.
- Arra
nincs idő! – vágott közbe kellő határozottsággal ahhoz, hogy Janett rá
figyeljen. Tisztában volt vele, hogy azzal is időt veszítenek, amíg Janett
meggyőzi a rendőrt, hogy nem tréfáról van szó, mire elmagyarázzák, mi történt,
ki vitte el Robint. Nem volt ennyi vesztegetni való ideje, azonnal cselekedni
akart.
- Akkor…
talán segíthetnék megkeresni a kulcsot – jött a következő javaslat, de Jason
ezt is elvetette. Nem tudta, Chris hova dobta dühében, és egyáltalán nem akart
tétlenül várakozni, amíg Janett, akiről mindenki tudta, hogy szemüvegre szorul,
de hiúságból nem viseli, átfésüli a parkolót.
- Értse meg, hogy minden másodperc számít! –
szűrte fogai között, hogy nyugodt tudjon maradni, és ne bántsa meg a nőt, mire
az alsó ajkát rágcsálva nézett vissza rá.
- Rendben,
mit akar, mit tegyek? – kérdezte, megadva magát a sorsnak, mire Jason
fellélegzett.
- Látja
a szemetes mellett a fegyveremet? – kérdezte látszólag higgadtan, miközben
belül majd’ szétvetette az idegesség. – Remek! Fogja meg, és hozza ide! – kérte
a nőt, aki engedelmeskedett. Két ujjal, óvatosan emelte fel a földről a
pisztolyt, majd Jason-hoz lépett vele. – Lője szét a bilincset! – utasította a
titkárnőt, mire Janett elkerekedett szemekkel, úgy nézett rá, mint egy
félőrültre.
- Elment
az esze?! – háborodott fel látványosan – még életemben nem használtam ilyet! Mi
van, ha belelövök a lábába? Vagy ellövöm a kezét?!
- Hát
ne lőjön bele a lábamba, és ne lője szét a kezemet! – csattant a hangja
türelmetlenül, de azonnal meg is bánta, amikor meglátta a nő szemében az
őszinte rémületet. – Nézze, Janett! Maga is szereti Dr. Hall-t, ugye? –
kérdezte mélyen a szemébe nézve, mire az bólintott, ő pedig folytatta – most
csak ránk számíthat, érti? Egy őrült vitte magával, és ha nem segítünk, ki
tudja, mi fog történni! Kérem! Mindent elmondok, hogyan csinálja, csak
segítsen! – fogta könyörgőre a dolgot, mire Janett habozott néhány másodpercig,
aztán hirtelen mosolyogva nézett fel a férfira.
- Azt
mondta „maga is” – ismételte meg korábbi szavait, és amikor látta, hogy Jason
nem tudja követni, folytatta – ezek szerint, nem én vagyok itt az egyetlen, aki
szereti Dr. Hall-t? – húzta fel szemöldökét cinkosan, mire Jason nagyot
sóhajtott és a helyzet komolysága ellenére elmosolyodott.
- Nem
– vallotta be halkan – én is szeretem őt… nagyon! – tette hozzá, mire Janett
bólintott.
- Akkor
lőjük szét azt a bilincset! – jelentette ki határozottan, mire a nyomozó
megkönnyebbülten sóhajtott fel – mondja, mit tegyek, hogy ne lőjem el semmijét!
- Tartsa
a fegyver csövét szorosan a lánchoz – magyarázta nyugodtan a nyomozó, és amikor
Janett engedelmeskedett, olyan távolra húzódott a pisztolytól, amennyire csak
béklyói engedték. – Fogja erősen a pisztolyt, mert rúgni fog, amikor elsüti.
Húzza meg a ravaszt! – utasította határozottan, majd másodpercekkel később
fülsiketítő zaj rezegette meg a parkoló falait, kezei pedig szabaddá váltak. –
Köszönöm! – vette ki a nő remegő kezéből a fegyvert, majd futólépésben indult
el a kocsijához, de mielőtt beszállt, még hátraszólt – menjen vissza a
kapitányságra, és mondja el, mi történt! – kérte a titkárnőt, de a választ már
nem várta meg, csak bepattant az autóba, és kövér gázzal, csikorgó kerekekkel
hajtott ki a parkolóból.
- Na,
ennyit a salátámról – húzta el száját Janett, de azonnal a lift felé indult,
hogy teljesítse, amit a nyomozó kért tőle.
Jason
minden létező sebességi rekordot megdöntött, miközben magában átkozódott,
amiért egy percig sem gyanakodott Chris O’Neill-re. Miután Sean és ő odaértek a
motelhez, ahonnan a tulaj bejelentette Waltert, a taktikai egységgel szinte
rátörték az ajtót. A férfit az ágyon találták, fejlövés végzett vele, a
halottkém pedig első ránézésre öngyilkosságot állapított meg, amiben sajnálatos
módon sem ő, sem Sean nem kételkedtek. Kézenfekvőnek tűnt, hogy miután
forrósodott a lába alatt a talaj, összeköthető volt a sorozatgyilkosságokkal és
egy rendőr rajtakapta Robin irodájában, a halálba menekülést választotta, most
azonban már biztos volt benne, hogy Chris műve az egész. Végig nyomon követte
az ügyet, úgy intézte a dolgokat, hogy Walter keveredjen gyanúba, majd megölte
a férfit. Fogalma sem volt róla, hova vihette Robint, de azt tudta, hogy a
lakásán kell kezdeni a nyomozást. A diszpécsertől pillanatok alatt megtudta,
hogy egy lift nélküli bérház második emeletén lakik, a város másik oldalán, így
a megkülönböztető jelzést használva vágott át a városon. Alig állt meg, máris
kipattant a kocsiból és kettesével szedve a lépcsőfokokat, felrohant az
emeletre. Kollégájának ajtaja zárva volt, de egy zár sosem jelentett akadályt a
számára. A régi, rozoga bejárat ellenkezés nélkül adta meg magát az erőteljes
rúgásnak, és fél percen belül már a lakásban volt. Bár alig múlt dél, és
odakint derült volt az ég, a lakásban sötét maradt. Áporodott levegő csapta meg
orrát, mintha sosem nyitottak volna ablakot, mintha semmi sem hatolna be a
külvilágból. A spártai hálószobában alig volt bútor, csak egy ágy, egy
éjjeliszekrény és egy viharvert komód. Ahogy megfordult, hogy kilépjen a
szobából, elakadt a lélegzete. Az ággyal szemközti falat Robin fotói borították.
Több mint száz pillanatkép, melyek vagy a rendelőben vagy a nő lakásában
készültek. Robin láthatóan nem volt tudatában annak, hogy fényképezik. Ez azt
jelentette, hogy rejtett kameráknak kellett lenniük a házban, rejtett
szemeknek, melyek folyton figyelték munka közben és otthon, rögzítve a
legszemélyesebb részleteket, a legintimebb pillanatokat. Egy nagy képernyős
televízió állt még a sarokban, összekapcsolva egy videó lejátszóval. Jason
talált is egy kazettát a gépben. A filmen Robin éppen lefekvéshez készülődött.
Gyomra felkavarodott, keze ökölbe szorult, ahogy ráeszmélt, talán a
szeretkezéseik gyönyörű perceit is videóra vehette ez az átkozott. Kirohant a
szobából, egyenesen a telefonhoz, hogy felhívja társát, de futtában beverte
sípcsontját a dohányzóasztalba, amelyről a földre esett egy hófehér
fényképalbum. Levegőt sem mert venni, amíg felvette és kinyitotta. A lapokról
Chris és Robin közös fotói néztek vissza rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése