Az újdonság varázsa 35. rész

35. rész

Javi és Ryan némán, értetlenséggel vegyes csodálkozással nézték, ahogy Castle először a vezető ülés felőli ablakot veszi szemügyre, aprólékosan, minden millimétert megvizsgálva, majd néhány perc elteltével az anyós felőli ablak következett. Futólag egymásra néztek, de egyikük sem tudta, mi történhetett az íróval, aki eddig a pillanatig úgy tűnt, mintha arra is képtelen lenne, hogy egyedül hazamenjen.

-          Nem haltak meg! – kiáltott fel Castle, és várakozón nézett a fiúkra, olyan tekintettel, mint akiknek ebből a néhány szóból is érteniük kellene, mire jött rá éppen, de azok csak összeráncolt szemöldökkel néztek vissza rá.

-          Castle… ne csináld ezt, haver… - lépett hozzá közelebb Javi, vállára téve kezét, mint, aki pontosan tudja, mi folyik itt. Úgy gondolta, az író most érkezett a gyász öt fázisából a tagadásba, de Castle villámgyorsan rázta le magáról.

-          Nem értitek? Életben vannak! – tartott ki álláspontja mellett, de amikor látta, hogy a két férfi még mindig nem érti, csak sajnálkozva néznek rá, folytatta – nézzétek meg az ablak szilánkjait! Kifelé törtek, nem befelé! Az ablakot kilőtték, és nem a nyomás törte be! Tényleg nem értitek?! – emelte meg most már kissé a hangját. Úgy érezte, minden percet elvesztegetnek, és szíve szerint, azonnal szerelme keresésére indult volna. A két fiú egy pillanatra összenézett, majd Javi kapcsolt először, egy kézmozdulattal intette oda magához az egyik helyszínelőt. A középkorú, kopaszodó férfi kíváncsian állt meg a nyomozó előtt, mire Javi az ablakra mutatott, és felvázolta, amit az író elmondott neki. A helyszínelő apró, közel ülő szemei gyorsan cikáztak az ablakok, és a három férfi között, miközben elgondolkodva rágcsálta belső ajkát.

-          Elméletileg lehetséges… - felelte lassan, minden szót megfontolva, majd amikor látta, hogy a két nyomozó, és az író még mindig feszülten figyeli, jobban szemügyre vette az ablakokat, végül bólintott – igen. Lehetséges – ismételte meg, mire Javi úgy érezte, mindjárt felrobban a dühtől.

-          Akkor nem gondolja, hogy ezzel kellett volna kezdeni?! – tört fel belőle számonkérőn, mire a helyszínelő meghúzta a vállát.

-          Nézze, a kocsi átvizsgálására még nem jutott időnk, ráadásul, így szabad szemmel nem tudom megállapítani, hogy valóban kilőtték az ablakot, és nem a nyomás zúzta be az üveget! – védekezett azonnal a férfi, mire Javi ingerülten rázta meg a fejét.

-          Essenek neki! – utasította őket, mire amaz bólintott, és elment, Castle pedig, izgatottan lépett oda hozzájuk.

-          Induljunk! Meg kell találnunk őket! – sürgette a két nyomozót, mire Ryan nagyot sóhajtott.

-          Castle, ugye tudod, hogy nem biztos, hogy életben vannak… - próbálta kissé lenyugtatni az írót, így megóvva egy újabb csalódástól, majd folytatta – 50% az esélye annak, hogy…

-          Igen! 50, ami 50-el több mint a semmi! – vágott közbe Castle elszánt tekintettel, és a kék szemekbe újra visszatért az élet – értsd meg, Ryan, hogy amíg 1% esély is van arra, hogy Kate életben van, én nem fogom feladni! – jelentette ki magabiztos, határozott hangon, mire Ryan Javira nézett, aki bólintott, Castle pedig, azonnal a piros Dodge felé indult. Szívében, mint egy főnix madár kelt életre ismét a remény, elnémítva a fájdalmat, és a szomorúságot, melyet Kate elvesztésének gondolatai szültek, és most már minden gondolatát az, kötötte le, hogyan találhatná meg szerelmét.

Kate messziről érzékelte, hogy Josh a szobába lép, de bármennyire erőlködött, nem tudta kinyitni a szemét. Fogai összekoccantak, annyira fázott, annak ellenére is, hogy miután egyedül maradt, kelletlenül, de felvette a száraz ruhákat, melyeket a férfi hozott neki. Egyúttal karján a sebet is megnézte, és csalódottan vette tudomásul, hogy a kötés, mely takarta, fehérből szürkés-barnás színűre változott az alvadt vértől, és a Hudson koszos vizétől. Ingéből tépett le egy darabot, és kötötte be vele a sebet, hogy ne maradjon fedetlenül, miközben megpróbálta kicsit kimosni a fürdőszobában. Mivel fejfájása nem akart szűnni, erőtlenül hanyatlott le a párnára, és szinte azonnal mély álomba merült. Fogalma sem volt róla, mennyit alhatott, de ahogy résnyire nyitotta szemét, az ablakból sötétséget látott, és csak a hold fénye világította be a szobát. A következő pillanatban érezte, hogy Josh közelebb lép hozzá, és hűvös tenyerét a homlokához érinti.

-          Már csak ez hiányzott… tűzforró – hallotta a hangját olyan mélyről, mintha egy kútból beszélne, miközben amaz, folytatta – így nem cipelhetem magammal – bosszankodott a férfi, miközben az órájára pillantott – úgy tűnik megfázott… vagy a seb fertőződött el – fűzte hozzá, ahogy meglátta a szürke póló rövid ujja alól kikandikáló ideiglenes kötést, melyen már szintén átszivárgott a vér – az eredményt illetően tök mindegy, melyik. Hahó! – rázta meg kissé a nőt, így próbálva életet lehelni bele, de amikor felemelte a kezét, az, erőtlenül hanyatlott vissza az ágyra – fel tud kelni? – kérdezte teljesen feleslegesen, mire Kate mormogott valamit, amit azonban a férfi nem értett. Végül, feladva a próbálkozásokat, legyintett – akkor maga nélkül megyek! Sajnálom, hogy ilyen állapotban kell itt hagynom – nézett végig a nőn, aki láthatóan nagyon rossz állapotban volt a láz, és vérveszteség miatt, miközben egy sporttáskába, mely tele volt ruhákkal, bedobált néhány személyes holmit az éjjeli szekrény polcáról – de be kell látnia, hogy így nem vonszolhatom végig magammal az államokon – magyarázkodott sajnálkozó hangon, majd az ajtó felé indulva, még megállt néhány másodpercre, és hozzátette – ha átértem a határon, Mexikóból majd telefonálok, és küldök segítséget. Addig próbáljon nem meghalni, Beckett nyomozó. Daliah Kenneth megérdemelte a halált, de semmi kedvem hozzá, hogy egy rendőr halála is az én lelkemen száradjon – halkult el a hangja, majd elhagyta a szobát. Kate minden erejével azon volt, hogy fel tudjon kelni az ágyból, de végtagjai ólomsúlyúnak bizonyultak. Ahogy felemelte fejét, szédülni kezdett, és felkavarodott a gyomra. Testét megállás nélkül rázta a hideg, azt a kevés erőt is kivéve belőle, ami maradt, míg végül nem bírta tovább, és visszahanyatlott a párnára. A jótékony sötétség egyre inkább húzta lefelé, mintegy csábítva, hogy engedjen neki, és hunyja le szemét, miközben hallotta, hogy az előtérben kiabálások hangzanak fel, és meg mert volna esküdni rá, hogy Javi hangját hallja, aki felszólítja Josh-t, hogy feküdjön a földre. A következő pillanatban kivágódott a szoba ajtaja, és Castle lépett be rajta, aki szinte azonnal meg is torpant, és nagyot sóhajtott. Castle szótlanul nézte az ágyban fekvő nőt, akit még sosem látott ilyen sebezhetőnek, leszámítva, amikor meglőtték a temetőben, két évvel korábban. A kezdeti megkönnyebbülést, hamar felváltott a félelem, amikor közelebb lépett, és rájött, milyen rossz állapotban van szerelme. Kate egész testében remegett, annak ellenére, hogy a szobában meleg volt, párnája úszott az izzadságban, haja a homlokára tapadt, és képtelen volt arra, hogy kinyissa a szemét. Castle nagyot nyelve térdelt az ágy mellé, és puhán tűrte el a kóbor tincseket a nő arcából, miközben félelem szorította össze torkát, ahogy megérezte, milyen forró a homloka. Bármennyire is örült, hogy szerelme életben van, és megtalálta, az aggodalom átvette helyét a szívében az öröm felett, és most már csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb kórházba juttassa.

-          Kate… - suttogta halkan, miközben keze egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást, Kate pedig, résnyire nyitotta szemét, mely csillogott a láztól, és most egészen sötét barna színben tükrözte vissza az éjjeli lámpa fényét, melyet még Josh kapcsolt fel ágya mellett.

-          Castle? – kérdezte erőtlen hangon, miközben halvány mosoly futott át ajkán – eljöttél értem? – folytatta nehezen szedve a levegőt, mire Rick bólintott, ő pedig, hitetlenkedve hunyta le ismét a szemét. Átkozta a sorsot, amiért ezt a kegyetlen tréfát űzi vele, hogy azt hallucinálja, Rick itt van mellette, és az álom olyan valóságos volt, hogy még a gyengéd kezek simogatását is érezte felhevült bőrén.

-          Itt vagyok, és elviszlek innen – suttogta tovább Castle, miközben még közelebb hajolt, és homlokát a nőéhez érintette – tarts ki, Kate! Kérlek! – folytatta továbbra is halk, meggyőző hangon, majd hozzátette – szeretlek! Hallod? Nem hagyhatsz itt! – fűzte hozzá, majd puhán megcsókolta. Ajkát szinte égette a nő forró ajka, ő mégis édesebbnek érezte ezt a csókot, mint bármelyiket a sok közül, hiszen egy nappal korábban még nem hitte volna, hogy újra ajkán érezheti az ízét. Amikor a fiúkat sikerült meggyőzni, hogy Kate életben van, azonnal a kapitányságra mentek, és mindent felforgattak Josh múltjából. Így akadtak rá a férfi nagyapjának kunyhójára, de az a 12 óra, míg végre a parancsot is megkapták, és elindulhattak, maga volt a pokol Castle számára. Castle még egyszer megcsókolta a nőt, éppen akkor, amikor Ryan jelent meg az ajtóban.

-          A mentők nemsokára itt lesznek – szólalt meg halkan, diszkréten figyelmen kívül hagyva a jelenetet, amit látott, és amely csak megerősítette abban, amit gondolt, mire Castle bólintott.

-          Hallod ezt, Kate? Hamarosan biztonságban leszel – biztatta a nőt nyugodtan, mire Kate nagyot sóhajtott, és hagyta, hogy a sötétség, mely olyan csábító volt, magával ragadja.