36. rész
Castle egy
percre sem vette le szemét a nyugodtan alvó nőről, aki ezúttal már egy kórházi
szobában pihent, de még mindig nem tért magához, így azt sem tudhatta, hogy ő a
poklok poklát állja ki az aggodalomtól. Miközben szerelme kezét simogatta, ismét
felidézte a pillanatot, amikor a várószobában megjelent az orvos. Miután Kate-t
megtalálták, Javiék gondoskodtak arról, hogy Josh előzetesbe kerüljön, a mentő
pedig, percek alatt kiért a helyszínre. Az orvos, aki a kunyhónál megvizsgálta
a nyomozónőt, semmi konkrétumot nem tudott elmondani az állapotáról, csak
annyit, hogy nagyon súlyos a helyzet, és minél előbb kórházba kell szállítani.
Még legalább három órának el kellett telnie, ami egy örökkévalóságnak tűnt az
író számára, míg végre megjelent egy 30-as éveinek végén járó, barátságos, de
fáradt tekintetű orvos, hogy felvilágosítást adjon. Ahogy Castle ránézett a
gondterhelt arcra, szívét összerántotta a félelem, és nagyot nyelve állt fel a
székről, melyen várakozott.
-
Mr. Castle? – kérdezte az orvos, mire Rick bólintott, ő
pedig, folytatta – a barátja állapota stabil, de még egyáltalán nincs túl az
életveszélyen – magyarázta halkan, láthatólag minden egyes szót megválogatva,
így próbálva elérni, hogy ne ijesszen rá nagyon a hozzátartozóra, de ne is ringassa
tévhitbe – a fejsérülése ugyan nem komoly, a CT semmiféle bevérzést nem mutat,
de a seb a karján elfertőződött, hála a koszos víznek, és a tetejébe még meg is
fázott. A láza majdnem 41 fok volt, amikor behozták, ami túlságosan magas
ahhoz, hogy a szervezet megbirkózzon vele…
-
Ez mit jelent egész pontosan? – kérdezte remegő hangon
az író, mire az orvos megvakarta sűrű, világos szőke hajszálakkal borított feje
búbját, mely mozdulattól homlokába hullott néhány tincs, ő azonban, figyelemre
sem méltatta, csak nagyot sóhajtott.
-
Nézze, nem fogok hazudni magának! Antibiotikumot kap,
és más gyulladáscsökkentő gyógyszereket, melyek segíthetik legyőzni a
fertőzést, de a legnagyobb probléma a láz, ami alig csökkent, mióta behozták.
Ha nem tudjuk megszüntetni, vagy legalábbis hőemelkedéssé redukálni,
károsodhatnak a szervek. Vese, máj, de a legnagyobb veszélyben a szív van…
-
A szíve? Károsodhat a szíve? – döbbent meg Castle,
miközben úgy érezte, minden erő kifut a lábából, az orvos pedig, bólintott.
-
Nem tudjuk, mióta van ilyen magas láza, így az sincs
kizárva, hogy már roncsolódott a szív. Holnap kora reggel elvisszük egy
szívultrahangra, hogy megbizonyosodjunk róla, van még időnk – felelte nyílt,
őszinte tekintettel az orvos, mire Castle nagyot nyelt.
-
Az jelent valamit, hogy nagyjából két napja tűnt el? –
kérdezte reménykedve, mire a férfi néhány másodpercig gondolkodott, végül
bólintott.
-
Igen, jelent, Mr. Castle! Reményt! Ami a mi szakmánkban
rengeteg! – mosolyodott el szomorkásan, majd hozzátette – a 194-es szobába vittük,
infúziót kap a gyógyszerek mellett, hogy megelőzzük a kiszáradást. Ha szeretne,
bemehet hozzá – fűzte hozzá, majd távozott a liftek irányába. Castle nagyot
sóhajtott, ahogy kiragadva magát az emlékek sorából, ismét minden figyelmét a
nőnek szentelte. Kate arca kisimult volt, semmiféle jele nem volt annak, hogy
az életéért küzdene, miközben a karjába kötött infúzió komótos lassúsággal
csepegett.
-
Castle? – hallotta meg hirtelen Javi hangját a háta
mögött, mire odafordult, és a nyomozó aggódó arcával találta szemben magát –
hogy van? – kérdezte nehezen, miközben Ryan is beljebb nyomult a szobába.
-
Nem jól – nyögte ki az író, ismét a nő felé fordulva –
túl magas a láza, és ha nem sikerül csökkenteni, károsodhatnak a szervei… nem
akarom elhinni, hogy ez velünk történik meg! – tört fel belőle fojtott hangon,
majd folytatta – először a fájdalom a tudatra, hogy meghalt, hogy soha többé
nem láthatom, most pedig, megtaláltam ugyan, de csak azért, hogy végig nézzem a
halálát! – keseredett el teljesen a férfi, mire Ryan szótlanul tette vállára a
kezét, így biztosítva együtt érzéséről, Javi azonban a fejét rázta.
-
Miről beszélsz, haver?! Nem fog meghalni! Beckett erős
nő, aki megtanult küzdeni, és most sem fogja feladni! Ahogy te sem adhatod fel!
– rótta meg szeretettel, szigorú hangon barátját, majd folytatta – éreznie
kell, hogy hiszünk benne, sőt, tudjuk, hogy felépül!
-
Igazad van! – költözött ismét remény a kék szemekbe,
ahogy Javira nézett Castle – nem fogja feladni, mert tudja, hogy szeretem! Nem
fog itt hagyni engem, sosem tenne ilyet, ugye? – kérdezte megerősítést várva,
mire mindkét férfi bólintott. Néhány percig még beszélgettek, majd a két
nyomozó távozott, Castle azonban, egy percre sem akarta egyedül hagyni
szerelmét, hiába javasolták neki, hogy menjen haza, és pihenjen pár órát.
A napok teltek,
és úgy tűnt, Kate állapota nem akar javulni. A sebe sokkal szebb lett ugyan,
eltűnt a vörös folt a varrat körül, de a láza még mindig magas volt. A
szívultrahang eredménye mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére negatív lett,
így csak abban bízhattak, hogy a gyógyszerek majd segítenek a nőnek. Castle
minden napot a kórházban töltött, csak pár órára ment haza aludni, és
zuhanyozni, és ha bent volt, folyamatosan beszélt a nőhöz. Ezúttal is, éppen
egy otthoni frissítő zuhanyból érkezett meg a kórházba, és mint minden
alkalommal, most is hozott a nőnek kedvenc virágaiból egy csokrot. Amikor
belépett, a csokrot az éjjeli szekrényen lévő vázába helyezte, kissé
összenyomorítva az előző napon hozottal, majd rámosolygott a békésen alvó
nyomozóra, és lehajolt, hogy a szokásos módon megpuszilja a homlokát. Ahogy
ajka szerelme homlokához ért, meglepetten emelte fel fejét, és ráncolta össze a
szemöldökét, aztán ismét megcsókolta, de ezúttal már nem csak a homlokát, hanem
az ajkát, arcát, sőt a kezét is, majd izgatottan tépte fel az ajtót, és rontott
ki a folyosóra. Rohanva tette meg az utat, egészen a nővérpultig.
-
Nővér! Hol az orvos? Hol van Dr. Leonard? Kate Beckett
nyomozó orvosa? – kérdezte levegő után kapkodva, mire a nővér, aki nem tudta,
mire vélni az izgatottságot, riadtan nyúlt a készülék után, hogy értesítse a
keresett férfit. – tudja, mit? Maga is jó lesz! – jelentette ki, meg sem várva,
hogy a szőke, 20-as éveinek végén járó nő megtalálja az orvost, átnyúlt a
pulton, megragadva a kezét, és a szoba felé kezdte húzni. Amint beértek, az ágy
mellé állította, és a nyomozóra mutatott – nincs láza! Úgy értem, már nem meleg
a homloka, sőt, semmije sem meleg! – hadarta egy levegővel, mire a nővér kissé
kétkedve nyúlt a digitális lázmérő után. Az a néhány perc, amíg a gép dolgozott,
szinte elviselhetetlen hosszúságúnak tűnt, és amikor meghallották a jellegzetes
sípoló hangot, Castle türelmetlenül dobolt a lábával, majd állt egészen
szorosan a nővér mögé, hogy ő is lássa a kijelzőt a lázmérőn.
-
37,1 – szólalt meg a nővér, akinek mellén lévő
kitűzőjén a Mary felirat díszelgett, és hangjából jól kivehető volt a
megilletődöttség – ezt nem értem! Hajnalban mértem, akkor még bőven 38 fölött
volt…
-
Na és?! Miért kell mindent érteni? Egyszerűen csak
örülni kell a csodának! – feleselt vidáman Castle, akit az sem érdekelt volna,
ha egy igazi tündér jelenik meg, és viszi lejjebb a nyomozó lázát. Ő pusztán
örült a ténynek, hogy elmúlt az életveszély. - mikor fog magához térni?
-
Nem tudom, beszélni kell a doktor úrral – felelte a
nővér, mire Castle bosszúsan húzta össze szemöldökét.
-
Akkor szóljon neki, hogy vizsgálja meg! – zizegett
tovább a férfi, mire Mary nővér égnek emelte a szemét.
-
Mr. Castle, ez nem így működik, érti? A doktor jelenleg
operál, de amint végzett, szólok neki.
-
Mikor állt neki a műtétnek, hány órás a műtét? –
záporoztak a kérdések, hiszen Castle minél előbb tudni akarta, mit is jelent
pontosan, hogy végre megbirkózott szerelme a lázzal.
-
Nem tudom! Nem maga körül forog a világ! Megértem, hogy
izgatott, és beszélni akar az orvossal, de legyen türelmesebb! – vonta össze
szigorúan a szemét a nővér, mintha egy virgonc gyerekkel beszélne – a barátja
láza lement, ettől fogva már csak jóra számíthat, tehát nyugodjon meg, és várjon
szépen! – felelte megmásíthatatlan hangon, majd távozott, miközben Castle
durcásan nézett utána.
-
Látom, örömmel mész mások agyára – rántotta ki a
bosszúságból egy törékeny, halk hang, mire megpördült, és hitetlenkedve nézett
bele a zöldes-barna szemekbe, melyekben azt hitte, soha többé nem mélyülhet el.
-
Tudod, milyen vagyok. Szeretek bosszantani másokat –
lépett közelebb, és az ágy melletti székre ülve fogta két kezébe a nyomozónő
kezét.
-
Azt hittem, ezzel csak engem tisztelsz meg – suttogta
kissé erőtlenül, miközben tekintetét egy percre sem vette le a könnybe lábadt,
kék szemekről, mely könnyek erős kontrasztot mutattak a mosolygó, érzéki
ajkakkal.
-
Mindenkit bosszantok, de veled élvezem a legjobban! –
súgta vissza, majd elkomolyodva húzódott közelebb a nőhöz – azt hittem,
elveszítelek, Kate. Azt hittem, sosem bosszanthatlak többé… sosem…
szerethetlek… - csuklott el a hangja, mire Kate szerelmesen simított végig arcán,
egészen a nyakáig, aztán közelebb húzta magához.
-
Nem rázol le olyan könnyen, Richard Castle –
mosolyodott el, így eloszlatva a sötét felhőket, melyek rátelepedtek az író
utóbbi néhány napjára, hogy aztán megcsókolja. Ajkuk finoman, puhán
találkozott, ők pedig, lehunyt szemmel élvezték ki minden másodpercét, egészen
addig, amíg egy diszkrét torokköszörülés félbe nem szakította a meghitt
pillanatot. Dr. Leonard mosolyogva figyelte a jelenetet, miközben hálát adott
Istennek, mint minden alkalommal, amikor azt tapasztalta, hogy besegít a
munkájába. Castle még egy utolsó csókot hintett a puha ajkakra, aztán elhagyta
a szobát, hogy a férfi megvizsgálhassa szerelmét. Alig 15 perc múlva, nyílt az
ajtó, és ő ismét beléphetett, arra azonban nem számított, ami bent fogadta.
Kate gondterhelt arccal ült az ágyon, melyet kissé megemeltek, hogy
kényelmesebb legyen, majd amikor ránézett a férfira, nagyot sóhajtott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése