Az újdonság varázsa 34. rész

34. rész

Javi alig tudta felfogni, amit ötszáz méterrel maguk előtt látott. Amikor rájött, hova vezet Josh útja, már tudta, hogy még jobban le kell maradnia, hogy a férfi ne vegye észre, hogy követik, de érezte, hogy túl késő, és ezt csak megerősítette, amikor a Ford hirtelen irányt váltott. Amit azonban látott, képtelen volt elhinni, felkészülni rá, pedig lehetetlen volt. Szinte ösztönösen lépett a gázra, hogy minél hamarabb odaérjen, és amikor sikító fékekkel megállt, mely hang belehasított a levegőbe, megtörve a sirályok, a szél, és a víz mólóhoz csapódó hangjának megkomponált egységét, már csak a szürke autó tetejét látta, ahogy azt is elnyeli a sötét, zavaros víz. Castle a másodperc tört része alatt ugrott ki az autóból, és rohant egészen a móló széléig. Szíve őrült iramot diktált, és csak az zakatolt a fejében, hogy Kate is az autóban ült. Abban az autóban, mely eltűnt a víz alatt. Éppen azon volt, hogy utánuk ugrik, hogy segítsen szerelmének, amikor hirtelen egy erős kezet érzett meg a mellkasán. Kevin keze volt az, aki szinte tudta, mire készülne a férfi.

-          Castle! Ne! Nem tehetsz semmit… - nyögte nehezen a szavakat, miközben megrendülten figyelte, ahogy az író összeszorított szájjal rázza meg a fejét.

-          Engedj! Segítenem kell! – rugaszkodott neki újfent az író, de ezúttal már Javi is a vállára tette a kezét.

-          Nem tudsz… - suttogta halkan, majd hozzátette – talán… nemsokára felbukkannak – szólalt meg reménykedve, mire mindhárman szótlanul meredtek a víz felszínére. Castle minden imát elmormolt, amit ismert, amit valaha hallott, miközben levegőt sem mert venni.

-          Kérlek… - suttogta a vizet szuggerálva, miközben maga sem tudta, hogy szerelmét kéri, tartson ki, és bukkanjon fel, vagy a vízhez imádkozik, hogy adja vissza neki a nőt, akit mindennél jobban szeret, esetleg éppen magához Istenhez fohászkodik, hogy ne vegye el tőle – kérlek… Kate… - halkult el egyre jobban a hangja, miközben a percek egyre csak teltek. Szeme sarkából érzékelte, hogy Javi a telefonjáért nyúl, és segítséget hív, miközben ő maga megmozdulni sem tudott. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, de lassan érzékelni kezdte, hogy megjelennek a könnyűbúvárok, egy daru, és mint egy lassított filmben, elkezdték a felszínre vontatni az autót. Castle megkövülten állt a móló szélén, miközben szíve szerint, felüvöltött volna a fájdalomtól, és a tehetetlenségtől. Ahogy megpillantotta az üres autót, könnyes szemmel kényszerítette magát, hogy egy percre se vegye le róla a tekintetét, miközben öklét a szája elé tartva akadályozta meg, hogy feltörjön tüdejéből az elfojtott zokogás, bal kezével pedig, Ryan vállába kapaszkodott, hogy lábai össze ne rogyjanak alatta. Fogalma sem volt róla, hogy létezik akkora fájdalom, mint amit akkor érzett, amikor az autót lerakták a móló betonozott kövezetére, és megjelent egy könnyűbúvár. A magas, 30-as éveinek elején járó, vékony, de szálkás izomzatú férfi, szomorú szemekkel állt meg előttük.

-          Az autó üres volt, holtesteket nem találtunk – vázolta fel a helyzetet a férfi, mire Castle érezte, hogy émelyegni kezd, és a fájdalom minden erejétől megfosztja. Tartása megingott, és csak messziről érzékelte, hogy Ryan erősebben markolja meg karját, mialatt a búvár tovább beszélt – itt nagyon erős a sodrás… talán lejjebb megtaláljuk őket…

-          Köszönjük – préselte ki magából a szavakat Kevin, miközben Castle-re nézett, aki úgy érezte, eddig bírta. Szemét lehunyva hagyta, hogy könnyei kipotyogjanak, és egyáltalán nem szégyellte őket. Nem érdekelte, ki látja, hogy sír, csak szabadjára akarta engedni a fájdalmát. – Nem kell ezt végignézned, Castle – hallotta meg most távolról Ryan hangját, mire fátyolos tekintettel nézett rá. Ryan elnyomott egy sóhajt, ahogy meglátta, hogy a máskor vidáman, komiszan csillogó szemekből, eltűnt az élet, és átadta helyét a mélységes szomorúságnak.

-          Itt akarok lenni, amikor… - csuklott el a hangja az írónak, majd összeszedte magát, és belenézett a megértőn, együtt érzőn ránéző Kevinre – látnom kell… - suttogta halkan, mire Kevin bólintott, jelezve, hogy megérti, ő pedig, folytatta – ha tudtam volna, hogy utoljára beszélek vele… nem mondtam el neki, mennyire szeretem… - halkult el megint a hangja, mire a nyomozó nagyot sóhajtott.

-          Tudta. Tudta, hogy szereted, ebben biztos vagyok – veregette meg az író vállát szomorúan Kevin, majd folytatta – és abban is, hogy ő ugyanígy érzett, még ha nem is mondta soha… - tette hozzá, mire Castle könnyes szemmel nézett rá.

-          Erre én képtelen vagyok! – tört fel az íróból fájdalmasan, miközben lassan hátrálni kezdett a mólótól – nem tudom végig csinálni, nem megy! – rázta meg a fejét, így nyilvánvalóvá téve, hogy meghaladja az erejét, ami történt, hogy képtelen megbirkózni a veszteséggel, mire Ryan Javi felé fordult, aki mozdulatlanul nézte, ahogy barátjuk a szürke autóhoz megy, és megtámaszkodva azon, hajtja le fejét.

Kate úgy érezte, mintha millió gonosz kis manó kalapáccsal verne azonos ütemet a fejében, miközben szemét próbálta kinyitni. Amikor szemhéjai végre engedelmeskedtek, egy szobát látott, melyben félhomály uralkodott. A nap első sugarai kíméletlenül törtek utat maguknak az ablakon, jelezve, hogy hajnalodni kezdett. A berendezés puritánságról, és gyakorlatias szemléletről árulkodott. A fából készült ágyon kívül helyet kapott még egy asztal, két fotellel, és egy televízió. A szobából két ajtó nyílt, az egyik nyilván a fürdőszobába, míg a másik az előtérbe, ahonnan poharak koccanása, és kanálcsörgés zaja szűrődött be. Kate lüktető homlokára szorította kezét, és szinte azonnal kitapintotta a kötést, mely eltakarta a sebet, amit valószínűleg akkor szerzett, amikor az autójuk a Hudsonban landolt. Fogalma sem volt róla, hogyan sikerült megmenekülnie, ahogy azt sem tudta, hogy került oda, ahol most fekszik. Végtagjait ólomnehéznek érezte, a fejfájás szinte elviselhetetlen volt, karja pedig, olyan erősen hasogatott, mint még soha addig. Egyértelmű volt, hogy a fürdőzés nem tett jót a nyílt sebnek, és csak reménykedhetett benne, hogy aki a fejét beragasztotta, az a karját is átkötötte, így elkerülve a fertőzést. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt a szobaajtó, és belépett rajta vendéglátója.

-          Éppen itt volt az ideje, hogy magához térjen! Már kezdtem aggódni – mosolygott rá Josh, aki tiszta, kék inget, vörös nyakkendőt, és hozzá sötétkék öltönynadrágot viselt – bocsásson meg, hogy nem öltöztettem át, de úgy éreztem, nem lenne helyénvaló. Hoztam tiszta, száraz ruhát, nyugodtan átveheti – tett le az ágy lábához egy fekete farmert, és egy szürke pólót, miközben másik kezében egy csésze, forró, gőzölgő italt szorongatott. Kate, akinek minden porcikája átfagyott a fűtetlen helyiségben, vizes ruhákban, vágyakozva nézte a csészét, melyből a gőz, mint egy békés indián üzenet szállt a plafon felé, de előbb harapta volna le a nyelvét, mint, hogy bármit elfogadjon elrablójától.

-          Mit keresünk itt? – kérdezte, ügyelve, nehogy összekoccanjak a fogai, mire Josh körülnézett a szobában, majd az ággyal szemközti kandallóhoz lépett, és komótosan alágyújtott a korábban patinás rendben felhalmozott farönköknek.

-          Ez itt anyai nagyapám vadász kunyhója. Minden évben kijövök néhány hétre, és úgy terveztem, itt várom meg, amíg csillapodik a cirkusz ebben a csúnya gyilkossági ügyben. – magyarázta készségesen, miközben Kate felé nyújtotta a csészét, aki azonban makacsul, összeszorított szájjal nézett farkas szemet vele, mire Josh megrántotta a vállát – ha nem, hát nem. Én csak jót akarok. – tette le a teát az éjjeli szekrényre, majd amikor nem kapott választ, folytatta – nézze, én sem így terveztem, oké? Eredetileg szépen idekocsikáztunk volna, felvettem volna néhány cuccomat, magát itt hagyom, én meg eltűnök a mexikói határ felé! Az egész a maga hibája! Mi a fenének piszkált bele a kormányba, he? Azt hittem, otthagyjuk mindketten a fogunkat! – háborodott fel, mire Kate gúnyosan elmosolyodott.

-          Ha csak egy fikarcnyit is keresztbe tehettem magának, már boldogan halok meg! – szúrta oda, mire Josh elmosolyodott.

-          Azt hiszi? Éppen ellenkezőleg, szívi! A lehető legjobb dolgot tette! Most legalább mindenki azt hiszi, hogy meghaltunk! Nemcsak maga, én is! Így sokkal nyugodtabban el tudok tűnni! – vihogott fel örvendezve, mialatt Kate döbbenten nézett rá, ő pedig, folytatta – persze, nem volt könnyű életben maradni, főleg úgy, hogy maga eszméletlen volt, de végül megoldottam. Sokat segített a sodrás is, és az, hogy gyerekkoromban versenyszerűen úsztam. – dicsekedett öntelten, majd hitetlenkedve folytatta – el sem hiszi, milyen izgalmas volt úgy eltűnni a mólóról, hogy közben tőlünk alig ötszáz méternyire éppen magát gyászolták! Ha vigasztalja egy kicsit a tudat, az író, és a két másik fickó is nagyon szomorú volt – tette hozzá, majd, mint, aki jól végezte dolgát, az ajtó felé indult – most magára hagyom, aludjon egyet. Mást itt amúgy sem tud tenni. Ja, és ha megtenné, hogy nem kezd el segítségért kiabálni, azért hálás lennék. Az erdő közepén vagyunk, nem hallja senki, engem viszont felidegesít vele, érthető? Ne kelljen megbánnom, hogy megmentettem az életét, oké? – kérdezte, majd a választ meg sem várva, távozott. Kate dermedten nézett maga elé, miközben Josh szavai csengtek a fülében arról, amit Castle-ről, és a fiúkról mondott. Halottnak hiszik? Akkor nem is fogják keresni… - döbbent rá kétségbeesetten, majd a következő pillanatban már Castle-re gondolt, arra, vajon min mehet keresztül a férfi azzal a tudattal, hogy ő halott.

Castle arcát kezei közé temetve ült a móló egyik lépcsőjén, miközben körülötte a rendőrök, búvárok mind a dolgukat végezték. Olyan összhangban, és néma egyetértésben dolgoztak, mint egy méhkasban a méhek, ahol mindenki pontosan tudja a dolgát. Az órák teltek, és még mindig nem találtak holtesteket, miközben egyre jobban besötétedett. Castle egyáltalán nem érezte, hogy fel kellene állnia, vagy haza kellene mennie. Szívét, életét egy csapásra üresnek érezte, és nem vágyott másra, csak arra, hogy a móló kövezetén üldögéljen, és mindenki békén hagyja, mialatt emlékek százaival kínozta elméje, melyeket a nővel élt át, és amelyek között helyet kaptak csipkelődéseik, szerelmes csókjaik, szenvedélyes szeretkezéseik, és utolsó vitájuk is, amikor bizalmatlan volt szerelmével. Gondolataiból Javi hangja szakította ki, aki lassan hozzálépett.

-          Haza kellene menned. – javasolta halkan, mire Castle megrázta a fejét, de a nyomozó határozott maradt – Castle, itt nincs már mit tenni. Gyerünk! Menj haza! Megígérem, hogy én itt maradok, és amint megtaláltuk… - akadt el a hangja egy pillanatra, majd, amikor Castle fájdalmas tekintettel ránézett, nehezen folytatta – amint, tudok valamit, felhívlak. Ígérem! - biztosította a férfit, de az, megint nemet intett a fejével, és felállva a lépcsőről, a vízből kiemelt autóhoz lépett.

-          Nem! Itt maradok! – jelentette ki, majd végig húzta kezét az autón, a motorháztetőn át, az autó tetején, úgy folytatta – nem hagyom itt… - suttogta halkan, majd amikor a vezető felőli ablakhoz ért, hirtelen megtorpant, és összeráncolta szemöldökét.