Árnyék a múltból 4. rész

4. rész

Kate kockás inget viselt a fekete bőrkabát alatt, kék farmernadrágja feszes combjára irányította a figyelmet, miközben azon igyekezett, hogy a kezében tartott akták közül egy se hulljon a padlóra. Castle aggodalmasan rágcsálta alsó ajkát. A tény, hogy Kate más ruhát viselt, mint amiben hozzá megérkezett előző éjszaka, arra világított rá, hogy a nőnek még bőven volt ideje hazaugrani átöltözni, mielőtt a helyszínre ment, s noha Castle elismerte, hogy abban a ruhában nem mehetett volna ki terepre, mégis fájó volt neki az érzés, hogy Beckett-nek így arra is lett volna ideje, hogy őt felébressze. Eddig jutott csak gondolatban, mivel időközben gondolatainak tárgya megérkezett az asztalához, és nagy sóhajtás közepette dobta le az aktákat. Ahogy pillantásuk találkozott, hirtelen Kate úgy érezte, mintha csak álmodta volna az előző éjszakát. Míg a kapitányságra tartott, gondolatban százszor, ezerszer lejátszotta, hogyan, és mit fog mondani az írónak, de a képzeletbeli találkozás nem is hasonlított a valósághoz. Itt állni, érezni a finom, férfias arcvíz illatát, belenézni a kissé aggodalmasan csillogó kék szemekbe, látni a félszeg mosolyt a férfi arcán, teljesen elbizonytalanította. Hogy időt nyerjen, lehuppant a székébe.

-          Szia – köszönt halkan a férfinak, aki nagyot nyelve követte példáját, és ő is leült szokásos helyére.

-          Szia… - bólintott az író, majd az aktákra mutatott – új ügy? – kérdezte, szándékosan kerülve, hogy az elmúlt éjszakáról beszéljen. Úgy érezte, a jelenlegi bizonytalanság is jobb annál, mintha a szemébe mondaná a nő, hogy részéről csak egyetlen alkalom volt az egész. Kate követte a pillantását, és bólintott.

-          Igen, de gondolom, már tudsz néhány részletet, különben nem lennél itt – fűzte hozzá, majd felállt a székről, és a tábla elé lépett – az áldozat Antonio Parozzi, egy sikátorban lőtték le – helyezett fel egy fényképet a férfiról, miközben mellé írta a halál lehetséges időpontját.

-          Ki lehet olyan bátor, hogy megöl egy maffiózót? – lépett Castle is a nő mellé, aki érezte, hogy szíve gyorsabb ütemet kezd diktálni. Szíve szerint, azonnal megbeszélte volna az előző éjszaka történteket, hogy végre kiléphessenek abból a feszült légkörből, mely körbe vette őket, amióta találkoztak.

-          Maffiózó? Az asszisztense szerint, minden üzlete legális volt – válaszolta Kate, visszalépve az aktákhoz, mire Castle elhúzta a száját.

-          Persze, nézőpont kérdése. Az én anyám sem élősködik, csak él azzal a lehetőséggel, hogy a fiánál éppen van egy szabad szoba – viccelődött saját kárára, mire Kate elmosolyodott.

-          Ryan utánanéz az utcai kameráknak, Javi pedig, az üzleti kapcsolatoknak – hagyta megjegyzés nélkül a kijelentést Kate, majd automatikus mozdulattal nyúlt az író által hozott kávé után, és mosolyogva, rápillantva a férfira kortyolt bele. A pillanat tört része alatt váltotta fel a hálás mosolyt az undorodó grimasz, ahogy megérezte, hogy a fekete már kihűlt – jéghideg – rázkódott meg látványosan, majd a másik kávéspohárra mutatott – gondolom a tiéd is… kávét? – ajánlotta fel vadul dobogó szívvel, hiszen a kérdés mögött jóval több volt, mint egy forró fekete ígérete. Benne rejlett a lehetősége annak, hogy kettesben a pihenőben, végre beszélhetnek az éjszaka történtekről. Castle néhány másodpercig vacillált. Egyszerre volt vonzó és félelmetes, hogy beszélgessen a nővel négyszemközt, végül úgy döntött, jobb minél hamarabb szembesülni a fájó igazsággal, így bólintott, és némán követte Kate-t. A pihenőben aztán azonnal átvette a kezdeményezést, és ő maga készítette be a frissítőket a gépbe, így is időt nyerve, hiszen addig sem kellett belenéznie a megbabonázó, zöldes-barna szemekbe. Hogy kissé oldja a feszültséget, ismét az ügy felé terelte a gondolatait.

-          A gyilkosság helyszíne… mennyire vallott maffia leszámolásra a mód, ahogy megölték? – kíváncsiskodott, és Kate nem tudta hibáztatni érte. Noha, arra számított, hogy ha kettesben lesznek, rejtve a figyelő tekintetek és éles fülek elől, akkor a férfi az éjszakáról fog kérdezni, mégis megértette, hogy a gyilkosság is érdekli, hiszen maximum a televízióból csíphetett el némi információt, az pedig, remélte, hogy Horton rendőrnek hála, nem sok lehetett.

-          Egyáltalán semmi, ha csak nem minősül leszámolási módnak az, hogy egy sikátorban halt meg. Arcon lőtték, egy 9mm-sel. – válaszolta készségesen, miközben lazán nekitámaszkodott a pihenőben lévő asztal sarkának, kabátját az egyik székre dobva. – Az arca teljesen roncsolódott, és találtunk egy üzenetet a mellkasán. A végzet mindenkit utolér – ismételte el a korábban olvasott mondatot, amivel elérte, hogy Castle érdeklődőn fordult hátra.

-          Ezek szerint, valaki a múltjából vett revánsot? – kérdezte izgatottan Castle, amivel mosolyt csalt a nő arcára, akinek azonnal Ryan elmélete ugrott be, és az, ahogy arra Javi reagált. El kellett ismernie, hogy a négy év alatt meglehetősen nagy hatást gyakorolt az író nyomozó kollégájukra.

-          Tudod jól, hogy nem bocsátkozom jóslatokba – rázta meg a fejét Kate, így kikerülve az egyenes választ – majd a nyomozás kideríti, mi történt, és ki a gyilkosa…

-          Ha egyáltalán sikerül – vágott közbe az író, mire Kate szúrós szemmel nézett rá, így jelezve, hogy koránt sincs ínyére, hogy kétségbe vonják profizmusukat.

-          Ezt mégis hogy érted? – kérdezte keresztbe font karral, mire Castle megrántotta a vállát, és miközben a nő felé nyújtotta az elkészült kávét, megszólalt.

-          Gondolj csak bele. Parozzi-ról mindenki tudta, hogy kétes üzleteket köt, sőt nyíltan vádolták meg maffia kapcsolattal is. Nagyhatalmú ember volt, akiről azt tartották, hogy könyörtelen és szívtelen, nem csak az üzleti életben, hanem a magánéletben is – vázolta fel elméletét Castle – ha valaki ennek ellenére mégis megölte, annak profinak kellett lennie, pontosan tudta, mit csinál…

-          Nem vall éppen profizmusra, hogy egy sikátorban lőtte le – felelte nyugodtabban Kate, miközben aprót kortyolt a kávéból, és élvezettel hagyta, hogy a friss nedű végig csorogjon torkán, hogy aztán felpezsdítse érzékeit, és energiával töltse meg.

-          Nem… az valóban nem – értett egyet az író, miközben ő is ivott a kávéból. A szobára ismét csend telepedett. Egyikőjük sem tudta, hogyan törhetné meg a feszültséget, mely betöltötte a kis helyiséget, de túlságosan erőltetettnek érezték, hogy az ügyről beszéljenek továbbra is. – Egyébként… jól vagy? – kérdezte kissé sután a férfi, mire Kate meglepetten pillantott fel kávéja mögül.

-          Én… igen… persze – bólintott a nyomozónő, és érezte, hogy szíve majd’ kiugrik a mellkasából. Tudta, eljött az ideje, hogy az éjszakáról beszéljenek, és most igyekezett minden gondolatot összeszedni – Tudod, én…

-          A helyzet az… - kezdtek bele egyszerre, mire mindketten elnevették magukat. Végül Castle elkomolyodott – kezdd te! – adta át a lehetőséget a nőnek, de Kate megrázta a fejét.

-          Nem, mondd csak! - utasította vissza az ajánlatot. Nem azért, mert nem tudta volna, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert kíváncsi volt, a férfi mit gondol az estével kapcsolatban. Castle látszólag hezitált, mint, aki azon tépelődik, mit is kellene mondania, végül nagy levegőt vett, és belefogott.

-          A tegnap éjszaka történtekről… szóval, beszélnünk kellene róla… azt hiszem - bizonytalanodott el hirtelen, mire Kate elnézőn elmosolyodott, és várakozón nézett a férfira.

-          Igen, én is így gondolom – értett egyet, és már alig várta, hogy elmondhassa, milyen varázslatosan érezte magát az író karjaiban. Mégis, türelemre intette magát, és hagyta, hogy a férfi folytathassa.

-          Ami történt… szeretném, ha tudnád, hogy én… én egyáltalán nem akartam… - dadogott zavartan az író, egyre inkább saját gondolatainak csapdájába esve, és egyre jobban összezavarva az előtte álló nyomozónőt, aki érezte, hogy a korábbi várakozás és öröm helyére csalódás költözik a szívébe.

-          Nem akartad? – kérdezett vissza döbbenten, amit a férfi észre sem vett, olyannyira lefoglalták saját gondolatai.

-          Igen… vagyis, persze, akartam, nagyon akartam, de… én… szóval, azt akarom csak mondani, hogy sajnálom! – nyögte ki nehezen, mire Kate úgy érezte, mint, akit leforráztak. Ez volt az utolsó, amire az éjszaka történtekkel kapcsolatban számított. A tény, hogy a férfi sajnálja, és megbánta, ami közöttük történt, sokkal fájdalmasabb volt, mint azt valaha is remélte.

-          Sajnálod? – ismételte meg megint az író szavait, miközben igyekezett elnyomni a csalódást, mely eluralkodott minden sejtjén, és kihúzva magát, büszkén állta a férfi tekintetét.

-          Igen… vagyis, nem! – visszakozott most a férfi, hiszen nem hazudhatott sem magának, sem a nőnek. Nem sajnálta, hogy megtörtént, mindennél boldogabb volt, hogy a karjaiban tarthatta Kate-t, de úgy érezte, sokkal jobb, ha előre bocsánatot kér, talán így a nyomozónőnek nem lesz olyan kínos visszautasítani őt. – Úgy értem… sajnálom, hogy én… - fogott volna bele a magyarázkodásba, de abban a pillanatban kivágódott a pihenő ajtaja, ők pedig, egy emberként fordultak az érkező irányába.