2.
rész
Javi nyakát nyújtogatva próbált a
Beckett kezében lévő cetli közelébe férkőzni, de mivel Ryan éppen közöttük
állt, erre esélye sem volt. Bosszúsan húzta össze szemöldökét, és lábával türelmetlenül
dobolva várta, hogy felettese végre neki is átnyújtsa, amit kapott. Végül
Beckett megkönyörült rajta, és odaadta neki a papírt, amit a férfi mohó
kíváncsisággal kezdett olvasni.
-
Ez még nem bizonyítja, hogy nem maffia
leszámolás volt – vonta le következtetéseit a nyomozó, aki sosem szeretett
elhamarkodott döntéseket hozni, de Ryan megrázta a fejét, és kikapva a latin
kezéből a cetlit, hangosan felolvasta.
-
A
végzet mindenkit utolér – artikulált lassan, érthetően,
majd azonnal folytatta – számomra ez inkább utalás a múltból, mint a jelenből.
-
Tessék, a firkász ugyan nincs itt, de
nekünk nem kell aggódni, hogy nem akad a helyére egy önjelölt spekulatőr, aki
egy fecnire karcolt néhány sorból oldja meg a gyilkosságunkat – jegyezte meg
gúnyolódva Javi, mire Kate égnek emelte a szemét.
-
Ne bocsátkozzunk jóslatokba, inkább
maradjunk a jól bevált módszernél – hűtötte le a kedélyeket, még mielőtt Ryan
is visszavághatott volna – nézzétek át az utcai kamerák felvételeit, talán… -
adta volna ki az utasításokat, de Javi sziszegése félbe szakította.
-
Nem dolgozom vele! – jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon, és még kezeit is keresztbe vonta, így
egyértelművé téve ellenállását.
-
Javi… - próbált volna megenyhíteni a
férfit a nyomozónő, de ekkor Ryan szólalt meg.
-
Nem baj, mert én sem akarok veled
dolgozni! – utánozta le társa karmozdulatait, amitől Kate-nek hirtelen olyan
érzése támadt, mintha egy óvodai csoport közepén állna, ahol egyik gyerek sem
akar aludni menni.
-
Rendben! – szűrte a fogai között kissé
feszülten, majd nagy levegőt vett – Ryan, tiéd az utcai kamera, Javi, te
ellenőrizd le a pasas haragosait, kapcsolatait.
-
Arra rámehet az egész délelőtt! –
finnyáskodott Espo, mialatt Ryan önelégült mosollyal igyekezett elfojtani
kárörvendő kacagását.
-
Ha hajlandó lettél volna Kevinnel
dolgozni, én ellenőrizném a kapcsolatokat! Így viszont, felosztottam a munkát!
– jelentette ki Kate határozott hangon, majd hozzáfűzte – csak, hogy tudjátok,
ez az utolsó ilyen eset! Ha még egyszer meghallom, hogy nem akartok együtt
működni a másikkal, mindkettőtöket áthelyeztetlek!
-
Igen? – húzta fel magabiztos fölénnyel a
szemöldökét Javi – hova? – kérdezte nagyképűen, mire Kate gonosz mosolyra húzta
a száját.
-
Téged például Karpowski mellé. Úgy
hallottam, éppen új társat keres! – válaszolta finom mosollyal az ajkán,
tekintetén azonban látszott, egyáltalán nem viccel.
-
Naná, mivel senki nem bírja elviselni
egy hónapnál tovább! – duzzogott Javi, mialatt autója felé indult, majd még
hozzáfűzte – nem is vagy a főnököm, felmondtál – motyogta maga elé, Kate pedig,
elnéző mosollyal ajkán tett úgy, mintha nem hallotta volna. Ryan szó nélkül
indult el a másik autó felé, és ahogy Kate követte a tekintetével, bosszúsan
vette tudomásul, hogy a firkászok máris szagot fogtak, és a kordon körül
legyeskednek.
-
Horton! – kiáltott a fiatal járőrnek,
aki felemelte neki a kordont fél órával korábban – nem azért állítottuk oda,
mert jól mutat a járdán! Intézkedjen! – bökött fejével a firkászok felé, a
férfi pedig, bőszen bólogatva, fontossága teljes tudatában indult el, hogy
felettesének engedelmeskedve, arrébb terelje a kíváncsi újságírókat, és
riportereket.
Castle hunyorogva próbálta kinyitni
szemét, hogy megszokja a sötétítő függönyön át beszűrődő napsugár erejét, mely
világosságba borította a szobát. Látásával párhuzamosan kezdett tisztulni
elméje is, és felszínre törtek az éjszakai események emlékei is. Ajkára azonnal
boldog mosoly költözött, ahogy felidézte az édes csókokat, a lágy simogatásokat,
szívének vad dobogását, a beteljesülés csodás érzését, és a varázslatot, amit
Kate Beckettet a karjaiban tartva élt át. Szemét lehunyva, az emlékek hatása
alatt nyújtotta ki kezét, hogy megsimogassa a mellette fekvő nőt, de amikor
csak az üres lepedőn szántott végig tenyere a nyomozónő selymes, makulátlan
bőre helyett, felpattantak a szemei, és úgy ugrott fel ülő helyzetbe az ágyon,
mint akit kígyó mart meg. Vadul dobogó szívvel nézett körbe a szobában,
miközben erősen fülelt, talán meghall valami neszt a konyhából, vagy a
fürdőszobából beszűrődni, bizonyítékául annak, hogy Kate nem hagyta őt magára
az első, közös, mámoros éjszakájuk után. Ahogy agya felfogta, hogy egyedül van,
úgy érzékelte azt is, hogy Beckett ruhái eltűntek a padlóról, és semmi nyoma
sincs annak, hogy ők ketten együtt töltötték volna az éjszakát. Csalódottan
könyvelte el, hogy szerelme, akiről azt hitte, végre boldog akar lenni vele,
csak egy éjszakára vágyott, mindenféle kötöttség nélkül. Éppen elmerült volna
az önsajnálatban, amikor tekintete megakadt egy kis, fehér papíron, mely a
mellette lévő párnán hevert. Nagyot nyelve, reszkető kézzel emelte fel a
cetlit, miközben egyik szemét becsukva, a másikat résnyire nyitva kezdte
olvasni a sorokat. Félt attól, amit látni fog. Félt attól, hogy egy kedvesen
megfogalmazott levelet kap majd, amiben a nyomozónő leírja, hogy csodálatos
volt ugyan az éjszaka, de részéről köszöni szépen, ennyi volt. Meglepetten
nyitotta ki mindkét szemét, és olvasta el újra a szépen ívelt betűket, mint,
aki nem akar hinni a szemének: „Helyszínre
kellett mennem. Megbeszéljük. Ígérem! K.” Castle annak ellenére, hogy
részben megkönnyebbült, szívéből nem tudta kiűzni a félelmet. Noha, a nyomozónő
nem búcsúzott el tőle a papíron, mégsem tudott teljesen hinni abban, hogy az a
pár sor, amit kapott, jót jelenthet. Élénk fantáziájának köszönhetően, már
látta maga előtt, ahogy Kate sajnálkozó pillantással közli, hogy csak egy
tévedés volt az éjszaka, túlságosan kiszolgáltatott volt, és rosszul döntött.
Azt sem értette, miért kellett a nőnek helyszínre mennie, amikor ő úgy tudta,
felmondott. Végül nagyot sóhajtva rázta meg fejét, és magára kapva
alsónadrágját és köntösét, sietett ki a konyhába. Remélte, hogy egy forró kávé
elindítja majd agytekervényeit, és nem fog mindjárt a legrosszabbtól tartani.
Útközben automatikus mozdulattal emelte fel a tv távirányítóját, és kapcsolta a
hírekre a készüléket, miközben pohárba töltötte a feketét, és a mikróba tette.
Éppen nyúlt volna a csészéért, hogy a jelző hangnak engedelmeskedve, kiemelje
az immár gőzölgő feketét, amikor tekintete a televízió képernyőjére tévedt. A
keze félúton állt meg a mozdulatban, és már semmi másra nem tudott
koncentrálni, csak a riporternő háta mögött látható képsorokra. Miközben egy
fiatal rendőrtiszt láthatólag minden erejével azon volt, hogy eltávolítsa a tetthely
közeléből az újságírókat és tévéseket, addig jól kivehető volt, hogy Beckett
Lanie-vel beszélget egy termetes hulla felett. Castle azonnal a készülék
kapcsolójáért nyúlt, és maximális hangerőre állította azt.
-
Bár
a rendőrség még nem adott felvilágosítást, egyes információk szerint, az áldozat
nem más, mint Antonio Parozzi. Az az Antonio Parozzi, akit nyíltan vádoltak meg
maffia kapcsolatokkal, aki többször is állt már bíróság előtt, és akit még soha
nem ítéltek el semmiért. A rendőrség joggal törheti a fejét, vajon ki tehetett
el láb alól egy olyan befolyásos embert, akitől még a törvény emberei is
annyira rettegtek, hogy csak érinthetetlennek becézték
– jutottak el agyáig a riporternő szavai, miközben láthatta, hogy Kate elindul
a Dodge felé, majd elhajt.
Szemét összehúzva kezdett töprengeni
azon, amit látott, majd hirtelen széles mosolyra húzta száját, és a kávéról
megfeledkezve, egyenesen a fürdőszobába sietett, hogy mielőbb lezuhanyozhasson.
Kate, miután felvette az őrsön a
jelvényét, és meghallgatta a letolást, és fejmosást a Vaslady-től, amiben
hosszan taglalta, hogy ezen túl jobban fogja figyelni, és egyetlen bakit sem engedhet
meg magának, útját Parozzi irodaháza felé vette. Az impozáns épület New York
belvárosában foglalt helyet, és ha magasságával nem is, de modernitásával
mindenképpen kitűnt a körülötte lévő épületek közül. Az elsőtől az utolsó
emeletig csupa üveg borította, közvetlenül mellette egy park terült el, amit a
rossz nyelvek szerint, kifejezetten Parozzi kérésére csináltatott a Városháza,
mert a férfi utálta, hogy a betonrengeteget látja bármelyik irodájának ablakából.
Belépve az előcsarnokba, több lift is vezetett fel a legfelsőbb szintekre, így
Kate is beszállt az egyik bársonyfalú csodába, és automatikusan, szinte oda sem
nézve nyomta meg a legfelső szint gombját, ahol Parozzi irodája helyet kapott.
Miközben felfelé haladt, gondolatai Castle felé terelődtek. Csak remélni merte,
hogy nem fog nagyon haragudni, amiért nem ébresztette fel, de egyszerűen
képtelen volt rá. Látva a nyugodtan, mosolyogva alvó férfit, nem volt szíve egy
gyilkosság miatt felzargatni, még akkor sem, ha tudta, az írót is kíváncsi
tette volna a titkolózás. Miközben elhatározta, hogy kárpótolja majd a férfit,
a lift kattanó hangja jelezte, hogy megérkezett a kívánt szinte. A tágas
előtérben egy hosszúkás asztal, mögötte pedig, egy 20-es éveinek végén járó,
szőke, modell alkatú lány üldögélt. Éppen a monitoron böngészett valamit,
amikor Kate megállt asztala előtt.
-
Kate Beckett, NYPD – mutatta fel frissen
visszaszerzett jelvényét, mire a szőkeség megforgatta a szemét.
-
Jesszus, már megint?! Mégis, mikor adják
fel végre?! – háborgott, jelezve, hogy a rendőrség látványa, ha nem is
mindennapi, de heti rendszerességű az irodában.
-
Látja, milyen kitartóak vagyunk? – húzta
el a száját Beckett, majd folytatta – kivételesen azonban, nem a főnökéhez
jöttem. Tudnék valakivel beszélni, aki a legközelebb állt hozzá?
-
Állt? – kérdezett vissza a szőkeség, aki
szinte azonnal felismerte a múlt idő használatát – hogy érti, hogy állt? Már
nem áll? Úgy értem… meghalt? Antonio Parozzi meghalt? – ismételte meg a kérdést
döbbenten, és Kate éppen válaszolni akart volna, amikor váratlan zaj fojtotta
belé a szót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése