Árnyék a múltból 5. rész

5. rész

Az ajtórésen át Ryan dugta be fejét. Öltönye ezúttal is kifogástalanul állt rajta, a mellény kihangsúlyozta szálkás izmait a hófehér ing alatt, melyhez tökéletesen megfelelt a szürke, színben az öltönyhöz és mellényhez passzoló nyakkendő, amit nyilván Jenny választott neki. Kék szemeiben cseppnyi bizonytalanság bujkált, ahogy végignézett barátain, akik láthatóan zavartan néztek rá. A nyomozó egy pillanat alatt felmérte, hogy bizalmas, vagy legalábbis fontos beszélgetésbe gyalogolhatott bele, mely jól érezhető volt abból is, ahogy bizonyos időnként egymásra pillantottak, majd szinte azonnal kapták el fejüket a másikról.

-          Zavarok? – kérdezte félszegen, mire Kate megrázta a fejét.

-          Dehogy! Találtál valamit? – terelte az ügyre azonnal mindenki figyelmét, mialatt szándékosan kerülte, hogy a mellette álló íróra kelljen néznie. A pofon, amit néhány perccel korábban kapott, túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy úgy tudjon ránézni, mintha nem történt volna semmi, mintha nem most közölte volna vele Castle, hogy sajnálja azt az éjszakát, ami neki olyan sokat jelentett, amit ő olyan varázslatosnak érzett, és amit nem cserélt volna el semmiért.

-          Gyertek át velem a technikusi szobába, ezt látnotok kell – felelte rejtélyesen egyenes válasz helyett Kevin, majd, mint aki pontosan tudja, hogy a többiek habozás nélkül követik, elindult a megadott irányba. Nem is tévedett. Amikor beért, és megállt a hatalmas, majdnem az egész falat elfoglaló képernyő előtt, Beckett és Castle is megjelent. A monitoron az a sikátor volt látható, ahol megtalálták Parozzi holttestét, egyelőre azonban a zsákutca még üres volt. Ez azonban, csak addig tartott, amíg Ryan, a kezében lévő távirányítóval, el nem indította a felvételt. Az egyik gombot megnyomva, beletekert a szalagba, és máris láthatóvá vált, ahogy leszáll az est, és egy fekete limuzin áll meg a sikátor bejárata mellett – a kamerák időmemóriája szerint, kb. éjfél után 20 perccel érkezett meg ez a limuzin.

-          Ez egybevág azzal, amit Joel Stanford, Parozzi asszisztense állított – jegyezte meg Kate – azt mondta, ő maga hívott az estélyre limuzint a főnökének, aki fáradtságra hivatkozva hagyta el a rendezvényt.

-          Most figyeljétek! Jól látható, hogy az áldozat kiszáll, és elindul a sikátorba – mutatott a felvételre, amin Parozzi összetéveszthetetlen, hatalmas alakja lassan cammogott a sötétség felé. Néhány másodpercre eltűnt a kamerák elől, majd kisvártatva egy csuklyás pulcsis férfi bukkant fel, és követte az áldozatot – Ő az! Alig néhány percig marad, aztán az ellenkező irányba távozik, Parozzi viszont nem jött ki többet…

-          Mi van a limuzin sofőrrel? Nem tűnt fel neki, hogy az utas nem jött ki? – kotyogott közbe Castle, majd, mintha a felvétel akarna válaszolni a feltett kérdésre, a limuzin lámpái váratlanul felgyulladtak, és elhajtott.

-          Ryan! Néhány másodpercig látszik a csuklyás fickó oldalról. Nagyítasd ki a képet, talán beletrafál a rendszer. – utasította a férfit, aki bólintva vette tudomásul a következő feladatot, majd Kate folytatta – Castle és én beszélünk a limuzin sofőrjével. Megvannak a cég adatai? – kérdezte, mire Ryan szó nélkül nyújtott át neki egy lapot, Kate pedig, elmosolyodott. Ezért szeretett társaival dolgozni, mivel azok, gyakran olvastak gondolatai között, bár azt is be kellett vallania, hogy most a legkevésbé sem örült volna, ha Ryan valóban a fejébe látott volna, és meglátja gondolatait a Castle-el töltött éjszakával kapcsolatban.

Kate szótlanul vezetett végig a forgalmas new york-i utcákon, miközben Castle feszülten nézett kifelé az ablakon. Minden idegszálával a kirakatokra, és a munkába vagy éppen baráti, szerelmi találkozóra siető emberekre próbált koncentrálni a pihenőbeli beszélgetés helyett. Még most sem értette, miért nem volt képes elmondani a nőnek, amit akart. Miért nem tudta megfogalmazni, író létére, hogy nem az éjszakát sajnálja, hanem azt, hogy a nőnek minden jel szerint, csak egyszeri alkalom lehetett. Abból, ahogy Kate egész úton keresztül nézett rajta, biztos volt benne, hogy félreértette, amit mondani akart neki, ez azonban, teljesen összezavarta. Nem tudott, mit kezdeni a keserűséggel, ami a zöldes-barna szemekben megcsillant, főként úgy nem, hogy nehezen hitte, a nőnek is többet jelentett volna az este. Éppen rászánta volna magát, hogy megkérdezze, amikor Kate dühösen csapott a kormányra. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy piros jelzést kaptak, ráadásul úgy tűnt, baleset is történt, mely akadályozza őket a továbbhaladásban.

-          Türelem, rózsát terem – jegyezte meg halkan, mire Kate szúrós pillantással jutalmazta.

-          A türelem sosem tartozott az erényeim közé, Castle, főként akkor nem, ha egy gyilkossági ügyben nyomozok! – felelte kissé ingerülten, miközben nyakát nyújtogatva próbálta kitalálni, hol tart a helyszínelés, így már azt is láthatta, hogy a kereszteződésben két autó ütközött össze, melyeknek vezetői a rendőrök nyugtatásával mit sem törődve, igyekeztek minél hangosabban meggyőzni a másikat, hogy nem ők a felelősek.

-          Erről jut eszembe… úgy tudtam, felmondtál… - terelte akaratlanul a múlt éjszakára ismét a beszélgetést Castle, és hirtelen kedve lett volna leharapni a nyelvét. A legkevésbé sem egy autóban, a forgalom kellős közepén akart beszélni erről. Kate ujjai belefehéredtek, olyan erővel markolta meg a kormányt, majd nagyot nyelt, úgy válaszolt.

-          Úgy volt, de Gates berendelt. Az ügy túl kényes ahhoz, hogy kontárokra bízza… ezek az ő szavai – fűzte hozzá azonnal, és Castle elnyomta a megkönnyebbült sóhajt, amiért Kate figyelmen kívül hagyta az utalást.

-          A sors útjai kifürkészhetetlenek, ugye? Vagy azt is mondhatnám, hogy… - próbálta oldani a feszültséget, de elég volt a nőre néznie ahhoz, hogy tudja, nem járt sikerrel.

-          Lenyelted a közhely szótárat? – csipkedte meg a nyomozónő, de hangjában most nyoma sem volt a szokásos évődésnek, sokkal inkább volt ingerült. Castle éppen válaszolni akart volna, amikor a nő hirtelen elindult, és tövig nyomva a gázpedált, már meg sem állt az épületig, ahol a limuzin kölcsönző cég helyet kapott. Az egy szintes épület a külvárosban kapott helyet, és hatalmas parkoló tartozott hozzá, melyben egymás mellett, szigorú, precíz rendben sorakoztak a fekete és fehér limuzinok. Kate kipattanva az autóból, egyenesen az épületben található iroda felé vette útját, Castle pedig, némán követte. A recepción lévő idősebb nő szolgálatkészen kereste aztán ki nekik, hogy ki is vezette azt a kocsit előző éjjel, ami Parozzi-ért ment az estélyre, így alig néhány perc múlva, már a parkoló autók felé mentek, és nem is kellett sokáig gyalogolniuk, hogy megtalálják, akit kerestek. A magas, legalább 190 centis, erős testalkatú férfi, éppen egy fekete limuzint törölgetett hófehér ronggyal. A mozdulatok erős kontrasztot mutattak a szintén fekete öltönyével, mely makulátlanul állt rajta, és amely fekete körszakállával, és sötét lencsés napszemüvegével, mellyel az őszi napfény ellen védekezett, veszélyes külsőt kölcsönzött neki. Kate egyenes tartással állt meg előtte, és dugta orra alá jelvényét, mire a férfi azonnal abbahagyta a motorháztető fényesre simogatását, és meglepetten vette le orráról a napszemüveget.

-          Kate Beckett NYPD! Steven McCord? – kérdezte határozott hangon, mire a megszólított, idegesen nyelt egyet, de bólintott.

-          Az vagyok, Asszonyom! Mit akar tőlem a rendőrség? – kérdezett vissza, miközben ideges mozdulattal törölgette le a nem létező koszt kezeiről.

-          Néhány választ. Tudjuk, hogy tegnap éjjel maga ment Antonio Parozzi úrért egy estélyre, és tudomásunk szerint, az lett volna a feladata, hogy hazavigye – fogott bele Kate, mire a férfi ismét bólintott.

-          Így van. Az asszisztense telefonált, úgy 11 óra magasságában – felelte készségesen a férfi, majd folytatta – tudják, a mi munkánkban mindig készen kell állni.

-          Mindig maga volt a sofőrje? – szólalt meg most először Castle, mióta kiszálltak az autóból, mire ismét beleegyező bólintás volt a felelet.

-          Csak nagyon ritkán alkalmazott mást. Megbízott bennem – húzta ki magát fontossága teljes tudatában, amitől úgy megfeszült felső testén az öltöny, hogy félő volt, szétpattannak a gombok, melyek méretes pocakját fedték el a kíváncsi tekintetek elől.

-          Mégsem hazavitte tegnap éjjel. Miért? – jött a következő kérdés Kate-től, mire Steven megrántotta a vállát.

-          Amikor beszállt az autóba, elindultam az otthona felé, de út közben közölte, hogy kell egy kis kitérőt tennünk. Amikor megtudtam, hova, a hideg futkosott a hátamon, de azt mondta, találkozója van ott valakivel – felelte őszinte, nyílt tekintettel, és mogyoró barna szemeiből sem lehetett mást kiolvasni. Egyértelmű volt, hogy igazat mond.

-          Nem említette, hogy kivel? – nézett kutatón a férfira Kate, de az, megrázta a fejét.

-          Nem szokott beavatni az ügyeibe… - tárta szét tehetetlenül a karjait, majd szégyenlősen kezdte gyűrögetni a kezében lévő rongyot. Annak ellenére, hogy termete, öltözete, kinézete olyan benyomást keltett, mintha egy maffiózó állna előttük, Castle inkább hasonlította volna a jámbor medvére a Dr. Doolittle című filmből.

-          Megbízott magában, de nem avatta be az ügyeibe, ráadásul még cserben is hagyta őt – bökött a férfi mellkasára Castle látszólag vádlón, és ez a mozdulat elég volt ahhoz, hogy a velük szemben álló teljesen összezavarodjon.

-          Hogy érti ezt? Nem értem, mivel vádol! Igenis, megbízott bennem! Tudta, hogy oda viszem, ahova mondja, óvatosan vezetek, és sosem veszélyeztettem az életét! – kérte ki magának sértetten, majd azonnal folytatta – és soha, érti? Soha, egyetlen alkalommal sem hagytam cserben!

-          Mégis otthagyta egy sikátorban! –feleselt vissza Castle, mire a férfi döbbenten meredt rá!

-          Mert ezt az utasítást kaptam! – tört fel belőle akaratlanul, majd amikor mindkét kihallgatója kíváncsian nézett rá, folytatta – alig pár perce álltam ott, rettegve, hogy a kocsinak ne legyen baja, ha már ilyen környékre kellett mennem, amikor megszólalt a telefonom. Mr. Parozzi volt az, és közölte, hogy nem kell megvárnom, mert az ismerőse, akivel találkozott, majd hazaviszi! Ha nem hív, még mindig ott állnék, világos?! – bökött vissza a férfi ingerülten Castle mellkasára, majd hozzáfűzte – Steven McCord-ot senki ne vádolja azzal, hogy nem hűséges a megbízójához! – zárta le a beszélgetést a férfi, mire Kate és Castle egymásra néztek. Csalódottan állapították meg, hogy nem lettek okosabbak, csak még rejtélyesebb lett az ügy. Kénytelenek voltak abban bízni, amit a fiúk esetleg a kapitányságon találtak, arra azonban ők sem számítottak, ami ott fogadta őket.