Árnyék a múltból 3. rész

3. rész

Kate azonnal az ajtó felé kapta a fejét, ahol egy 50-as éveinek közepén járó, őszülő hajú, vékony férfi állt. Lábai előtt, melyek első ránézésre is méregdrága olasz bőrcipőben taposták a puha szőnyegpadlót, egy halom akta hevert, szanaszét szóródva, ezzel választ adva a hang forrására irányuló kérdésre. Nyilván a férfi kezéből estek ki, amikor meghallotta a titkárnővel folytatott beszélgetést. Az ismeretlen most megköszörülte a torkát, és kissé szégyenkezve, de korát meghazudtoló fürgeséggel hajolt le a papírokért.

-          Candy, ezeket az aktákat iktassa, legyen olyan szíves – egyenesedett fel, és kerek formájú szemüvegét megigazítva, melynek üvegén megcsúszott a plafonon lévő neon fénye, a titkárnő asztalára helyezte a kupacot, majd Kate felé fordult – Joel Stanford, Mr. Parozzi asszisztense vagyok, miben állhatok a rendőrség rendelkezésére? – kérdezte kifinomult, úri modorral, miközben olyan szálfa egyenesen állt, mint egy hivatásos komornyik. Fekete öltönyén egyetlen ránc sem éktelenkedett, hófehér inge és szürke nyakkendője is precizitásról árulkodott, csakúgy, mint szorosan hátrafésült, régimódi stílusban viselt haja.

-          Tudnánk valahol négyszemközt beszélni? – kérdezte Kate, fél szemmel a titkárnő felé sandítva, aki még mindig kíváncsian méregette őket, arcáról pedig, leolvasható volt, hogy fejben már azt latolgatja, milyen gyorsan tudja felhívni az irodaházban dolgozó többi titkárnőt, hogy elújságolja a hírt.

-          Természetesen, igen! Kövessen, kérem! – követte először Kate tekintetét a férfi, majd felismerve, mire akar célozni a nyomozónő, abba az irányba mutatott, ahonnan korábban ő is megérkezett. Beckett szótlanul sétált az asszisztens után a hosszú folyosón, melynek mindkét oldaláról ajtók nyíltak, míg végül megérkeztek a férfi irodájába. Joel készségesen nyitotta ki a nő előtt az ajtót, majd hellyel kínálta a kényelmesen, ízlésesen, mégis egyszerű szerénységgel berendezett helyiségben. A hatalmas ablak előtt, mely szintén a parkra nézett, csak egy bőrfotel, és egy íróasztal kapott helyet, valamint két szék, a vendégek számára. A fal mellett polc állt, rajta akta hegyek, kronologikus sorrendben.

-          Mr. Stanford, sajnálattal kell közölnöm, hogy a főnöke, Antonio Parozzi ma hajnalban meghalt – tért a lényegre azonnal Kate, miután helyet foglaltak, mialatt pillantása az asszisztens arcát fürkészte, ami azonban rezzenéstelen maradt.

-          Igen, tudom – bökte ki a meglepő választ, majd mielőtt a nyomozó bármit kérdezhetett volna, folytatta – hallottam a beszélgetés egy részét… nem kell hozzá vaslogika, hogy az ember rájöjjön, ha a rendőrség nem Parozzi-t akarja kifaggatni, hanem valakivel akar beszélni, aki közel állt hozzá, akkor ezúttal maga Parozzi az áldozat – magyarázta nyugodt hangon, miközben levette szemüvegét, és az asztalán lévő ruhazsebkendővel komótosan tisztogatni kezdte. Aprólékosan, gondosan, mely valószínűleg egész munkájára jellemző volt, törölte meg egyesével a lencséket, minden létező, és nem létező porszemet eltávolítva.

-          Volt esetleg családja Mr. Parozzi-nak? – kérdezte Beckett, mire a férfi megrázta a fejét.

-          Egyedül élt, remeteként. A múltjáról nem sokat tudok, csak annyit, hogy körülbelül 20 éve érkezett New York-ba, hogy megcsinálja a szerencséjét… legalábbis, nekem ezt mesélte. Sikerült neki, és azóta csak az üzlet volt számára a fontos – helyezte vissza kissé horgas orrára a szemüveget, miközben világítóan kék szeme kissé szomorkásan csillant – nézze, tisztában vagyok vele, hogy azt hiszik, Mr. Parozzi kétes üzletekben volt érdekelt, de mint az asszisztense, azt mondhatom, hogy minden megkötött üzlet legális volt – jelentette ki határozott hangon.

-          Tud esetleg haragosokról, ellenségekről, akiknek érdekében állhatott a halála? – jött a következő kérdés, miközben Kate igyekezett elnyomni magában ellenérzéseit azzal kapcsolatban, amit az asszisztens a legális üzletekkel kapcsolatban állított.

-          Az üzleti élet sosem egyszerű… - vett mély levegőt a férfi, majd felállt az asztaltól, és a polchoz lépve, lassan, egyesével kezdett leszedegetni mindenféle aktát, miközben tovább beszélt – ha egy üzlet sikerül, mindenki boldog, ha nem, akkor vannak vesztesek. Nem mindenki tud veszíteni, Beckett nyomozó – fordult hátra egy pillanatra, majd ismét minden figyelmét az aktáknak szentelte – Íme, azon üzletek adatai, amiben egyesek veszítettek – állt meg most Kate mellett, majd az egész halmot elé helyezte az asztalra – hogy ezek közül, bárki megölte volna? Kötve hiszem! – adta meg saját kérdésére a választ azonnal, majd ismét megkerülte az asztalt, és leült.

-          Mivel foglalkozott egész pontosan Mr. Parozzi? – kérdezte Kate, mire Joel elgondolkodva szólalt meg.

-          Leginkább építési vállalkozóként kötött üzleteket, de nem volt ritka az sem, hogy befektetésekbe is beszállt. Előfordult, hogy egy-egy sikerrel kecsegtető ajánlat esetén, nagyobb pénzösszeget fordított az említett üzletre. Ha bejött, boldog volt, ha nem, lapozott egyet, és tovább sétált.

-          Olyan is előfordult, hogy nemet mondott egy-egy sikerrel kecsegtető ajánlatra? - indult el ebbe az irányba Kate, mire Joel megrántotta a vállát.

-          Persze! Mr. Parozzi okos ember volt, és akadt olyan is, amikor én magam javasoltam neki, hogy hagyjon ki egy üzletet, mert túl nagy volt a kockázat.

-          Ezekről is van listája? – jegyzetelt szorgalmasan Beckett, de az asszisztens nemet intett fejével.

-          Sajnálom, de nincs. Csak azokról készítettünk akták, amelyekből üzlet is lett. - válaszolta, majd hirtelen papírt, és tollat vett elő – azért szerencsére, emlékszem néhány névre – firkantott le néhány sort a fecnire, majd Kate felé nyújtotta – de egyik sem volt akkora horderejű üzlet, amiért érdemes lett volna ölni – jegyezte meg, mintegy mellékesen, mire Kate felnézett, és keserűen elmosolyodott.

-          Meglepődne, ha tudná, hány olyan gyilkosságot oldottam már meg, ahol semmi haszna nem származott a tettesnek. – felelte, mire Joel egy ideig némán nézett vissza rá, majd diszkréten köhintett egyet.

-          Hogyan halt meg? – kérdezte halkan, mire Kate elgondolkodott, mennyit árulhat el abból, amit a helyszínen látott. Végül, akárcsak a családtagok esetében, a kevés információ mellett döntött.

-          Lelőtték egy sikátorban – fejezte ki magát szűkszavúan, Joel pedig, csak bólintott, nem kérdezett többet. Látszólag neki is elég volt ennyi információ – Nem tudja, mit kereshetett ott az éjszaka közepén?

-          Fogalmam sincs. – tárta szét karját a férfi, majd folytatta – mint az asszisztense, többnyire minden programjáról tudok, én készítem az időbeosztását, szinte percre pontosan – nyúlt az asztalán lévő naptárhoz, és sorolni kezdte – tegnap 9 órakor volt egy találkozója a polgármesterrel, aztán délben együtt ebédelt az egyik jelenleg is folyó építkezés területvezetőjével. Kettőkor megint egy tárgyalás, ezúttal egy befektetéssel kapcsolatban – hadarta szinte egy levegővel – aztán este 20 órától hivatalos volt egy jótékonysági estélyre…

-          Mindegyik programjára elment? – kérdezte Kate, miközben minden adatot leírt, ami elhangzott.

-          Igen. Kivétel nélkül! Én magam gondoskodtam a kocsiról, és a sofőrről – bólintott az asszisztens.

-          Mikor távozott az estélyről? – jött a következő kérdés, de amikor nem kapott rá egyértelmű választ azonnal, érdeklődve pillantott fel.

-          Saj…sajnálom, azt nem tudom – nyelt nagyot a férfi, és arcán látszott, ritkán fordul elő vele, hogy nem tud válaszolni egy, a munkájával kapcsolatos kérdésre – talán, ha jól gondolom, olyan éjfél magasságában… igen! Éjfél után néhány perccel. Átadta a csekkeket az alapítványoknak, aztán közölte velem, hogy fáradt, és hazamegy. Megrendeltem a limuzint, ő pedig, távozott – húzta ki magát büszkén, amiért végül megfelelte a kérdést. – Fogalmam sincs, miért a sikátorba ment, és miért nem haza – ráncolta össze őszes szemöldökét.

-          Köszönöm! Az aktákat elviszem – állt fel Kate a székből, és hóna alá csapta a korábban a férfi által odakészített papírokat. Szinte már hallotta Javi méltatlankodását, amikor utasításba adja majd, hogy át kell nézniük az egészet, és le is kell ellenőrizni a benne szereplő adatokat.

-          Bármikor! Állok szolgálatára, nyomozó! – pattant fel a székéből a férfi is, majd tekintetével követte, ahogy a nyomozó elhagyja a kis irodát.

Castle egyre türelmetlenebbül, és egyre izgatottabban kopogott ujjbegyével szokásos helyén üldögélve. Fogalma sem volt róla, hol lehetnek barátai, és a nyomozónő, de minden idegszálával csak a liftet figyelte, és minden kattanásnál akkorát dobbant a szíve, mintha ki akarna törni mellkasából. A két kávé, melyet hozott, már régen kihűlt, és érintetlenül árválkodott a nő asztalán, miközben ő arra várt, hogy a nyomozó megérkezzen, és végre beszélhessenek arról, ami éjszaka történt kettejük között. Ha jobban belegondolt, talán nem is várta annyira ezt a beszélgetést. Rettegett attól, hogy a reggeli magány, a kissé személytelen üzenet, mind-mind annak az előjele, hogy Kate részéről csak egy apró megingás, egy egyszeri tévedés volt az éjszaka, ő pedig, képtelen lett volna elviselni, hogy ezt végig hallgassa, szemtől szemben. Éppen ott tartott gondolatban, hogy inkább elmegy, és megvárja, amíg a nő keresi fel, amikor kattant a lift ajtó, és Kate Beckett lépett ki belőle, ő pedig, megbabonázva figyelte, ahogy felé közeledik. Tudta, már nincs hova menekülnie, beszélgetni fognak.