Árnyék a múltból 41. rész

41. rész

Joel Stanford akkora lendülettel vágta ki a hatalmas vasajtót, hogy az teljes erővel csapódott neki a falnak, a vakolat pedig, egyenetlenül kezdett lepotyogni onnan. Arthur megrökönyödve nézett társára, Kate és Castle-el egyetemben.

-          Útban vannak ide a zsaruk! El kell tűnnünk! – kiáltotta Joel, kezében egy kis, hordozható CB rádiót szorongatva, mire Arthur szelíden, megadón elmosolyodott.

-          Tehát vége a játéknak – állapította meg nyugodt hangon, és arcán látszott, egyáltalán nem idegeskedik, a másik férfival ellentétben semmiféle rémület, vagy izgalom nem kerítette hatalmába a hír hallatán – hol vannak?

-          Elég messze ahhoz, hogy el tudjuk húzni a csíkot! – jelentette ki magabiztosan a másik, majd előkapta fegyverét – intézzük el őket! Azzal is időt nyerhetünk…

-          Joel! Eszedbe ne jusson! Ez nem a mi módszerünk! – utasította rendre haragos, szikrázó tekintettel Arthur, mire Joel fitymáló pillantást vetett rá.

-          Ne parancsolgass nekem, te vén szamár! Elegem van belőle, hogy mindig úgy táncoljak, ahogyan te fütyülsz! – fröcsögött szájából a méreg – ha rám hallgattál volna, már régen leléphettünk volna, de neeeem! Neked még muszáj volt azzal az Isten verte alapítvánnyal foglalkozni, és tessék! Itt állunk egy rohadt raktár közepén, és a zsaruk már csak méterekre vannak tőle, hogy hűvösre kerüljünk! De én nem megyek börtönbe, világos?! Az egész életemet erre a szarra tettem fel, és nem azért, hogy a sitten rohadjak meg! – fűzte hozzá, mire Arthur határozottan elé lépett, Kate és Castle pedig, dermedten figyelték a jelentet.

-          Egy ujjal sem érhetsz hozzájuk, megértetted?! – sziszegte a kérdést indulatosan a férfi, miközben sétapálcáját támadásra készen emelte törzs magasságba – nem gyilkolunk ártatlanokat! Rendőröket végképp nem!

-          És híres írókat sem… - motyogta Castle riadtan, de senki még csak ügyet sem vetett rá.

-          Te tényleg bolond vagy, öreg! – fújtatott mérgesen Joel, miközben hátat fordított, és néhány lépést távolodott tőlük, de kezében még mindig kibiztosítva volt a fegyver – itt lenne a lehetőség, hogy megmenekülj, és te nem élsz vele! – horgasztotta le fejét csüggedten, mire Arthur beletörődőn elmosolyodott.

-          A lehetőség arra, hogy életem hátralévő részét lelkiismeret furdalással gyötörve éljem le? – kérdezte halkan, szavai mégis sistergésként ropogtak végig a kihalt raktárhelyiségben. A szobára néhány másodpercnyi csend telepedett. Úgy tűnt, Joel is megnyugodott, és magában elgondolkodik azon, amit idősebb társa mondott, amikor hirtelen lábdobogások hangja hallatszott. Egyértelművé vált, hogy a kommandósok már az épületben vannak.

-          Én együtt tudok élni vele! – dörrent Joel hangja, majd egy váratlan pillanatban hátra fordult, és pisztolyát felemelve, elsütötte azt. Kate a másodperc tört része alatt még cselekedni sem tudott, annyi ideje sem volt, hogy elugorjon a golyó elől. Hallotta a jellegzetes hangot, de reagálni nem volt ideje.

-          Nem! – tört fel Arthur-ból, és Kate már csak azt látta, hogy a férfi erőtlenül rogy össze lábánál. A következő percek eseményei összekavarodtak emlékeiben. Még látta, hogy Javi és a többiek egy emberként nyomulnak be a helyiségbe, ahogy azt is, hogy egy mozdulattal fegyverzik le a meglepett Joel-t, aki kővé válva nézett a földön fekvő Arthur Baca-ra, akinek vörös nyakkendője összeolvadt az ingén elterülő, és egyre nagyobb helyet elfoglaló vérrel. A lövés a tüdejét érte, nehezen szedte a levegőt, szája sarkából pedig, csordogálni kezdett a friss, sötétbársony színű, fémes ízű folyadék. Kate letérdelt a férfi mellé, aki korát meghazudtoló gyorsasággal ugrott elé, saját testével megóvva őt a neki szánt golyótól, mialatt Javi és Ryan elvezették Stanford-ot.

-          Mr. Baca… - suttogta a férfinak megrendülten, mire az, kinyitotta kék szemét, melyben még mindig megingathatatlan arisztokrácia csillogott.

-          Kérem… Pietro… - nyögte nehezen a szavakat, miközben mellkasa egyre lassabban emelkedett és süllyedt.

-          Pietro – teljesítette a kérést Kate, és szólította igazi nevén az idős férfit – nemsokára megérkezik a segítség.

-          Nincs is szebb halál egy agg ember számára, nem igaz… - akasztotta meg szavát a köhögés, mely hörgéssé alakult át torkában – megvédeni egy gyönyörű nőt, az életünk feláldozásával…

-          Nem fog meghalni! – próbálta Kate tartani a lelket a férfiban, miközben látta, hogy Castle leveszi a zakóját, és a férfi feje alá helyezi párna gyanánt, aki most, hálásan tekintett fel rá.

-          Ó, dehogynem! De így a legjobb… ebben… biztos vagyok – halkult el a hangja, majd az íróhoz fordult – maga sem… írhatott volna… jobb befejezést, nem igaz? – kérdezte, mire Castle meghatottan bólintott. Annak ellenére, hogy egy gyilkos feküdt a földön, nem tudott rá úgy nézni, mint egy emberre, aki kioltotta valaki életét. Csak egy idős férfit látott maga előtt, aki egész életét annak szentelte, hogy bosszút álljon több százezer honfitársa haláláért, és aki utolsó lélegzetét arra használta, hogy megóvja az ő szerelmét egy halálos sebesüléstől. Egyszerre érzett hálát, és tiszteletet, de semmiképpen sem elégedettséget. Arthur újabb köhögő rohamot kapott, egyre több vér távozott tüdejéből, majd hirtelen levegő után kapott, és lehunyta szemét. Mellkasa nem mozdult többé.

Joel Stanford idegesen ropogtatta ujjait, homlokán izzadság cseppek gyöngyöztek, tüdeje szaporán kapkodott levegő után, gyomra kavargott, és a hányinger kerülgette a gondolatra, hogy megölt valakit. Fogalma sem volt róla, milyen érzés látni, hogy saját keze által hal meg valaki.  A tudat, hogy lelőtte Arthur-t, az egyetlen embert, aki segítette, és fiaként szerette, egyszerre volt taszító, és rémisztő. Nem sok ideje maradt tovább töprengeni tettén, mert nyílt a kihallgató szoba ajtaja, és Beckett lépett be rajta, az íróval a nyomában.

-          Nem akartam! Esküszöm, hogy nem akartam! – tört fel azonnal torkából kétségbeesett nyöszörgésként a bocsánatkérés, remélve, hogy sikerül hatást gyakorolnia a rend őreire, de elég volt a nő zárkózott, távolságtartó zöldes-barna szemébe néznie ahhoz, hogy tudja, hatástalan maradt kirohanása. Kate hideg tekintettel mérte végig a férfit, miközben helyet foglaltak vele szemben, és kinyitotta fekete mappáját.

-          Hallgatom! Az elejétől akarok tudni, mindent! – közölte minden formalitás, és bevezető nélkül, mire Joel készségesen bólintott, meg sem kérdőjelezve. Viselkedésében nyoma sem volt annak az arroganciának, mely az első beszélgetés alkalmával jellemezte.

-          Néhány évvel ezelőtt keresett fel Pietro – fogott hozzá, elakadó hangon – elmesélte, mivel foglalkozik. Amikor még csecsemő volt, az egész családját deportálták, valahova Torino mellé. Ő azért maradt életben, mert az édesanyja elrejtette a szomszédasszonyánál, ő nevelte fel. Amikor felnőttként elmondták neki, mi történt az igazi családjával, bosszút esküdött, és csakhamar rá is talált Wiesenthal csoportjára, aminek a tagja lett. Parozzi után kutatva akadt a nyomomra, én pedig, hajlandó voltam segíteni neki.

-          Ezért épült be a férfihoz, mint tanácsadó? – vetette közbe a kérdést Kate, mialatt szorgalmasan lejegyezte, ami elhangzott.

-          Igen – bólintott Joel – a gyomrom forgott még a gondolatától is, hogy egy olyan embert szolgáljak, aki felelős a nagyszüleim haláláért, de Pietro meggyőzött, hogy csak így érhetünk célt. Alig néhány hónap leforgása alatt már a kezemben volt a bizonyíték, hogy Parozzi-t kerestük.

-          Maga küldte a leveleket, és hívta fel telefonon? – kotyogott bele az író, mire ismét bólintás volt a felelet.

-          Arthur nem tudott róla… - tette hozzá, majd folytatta – Parozzi nem értékelte, mindenáron tudni akarta, ki zaklatja. Akkor javasoltam neki Rogan O’Leary magánnyomozót… tudtam, hogy teljesen új a szakmában, és azt is tudtam, hogy az én segítségemmel, sosem fog rájönni, mi folyik a háttérben. A levelet nem is volt nehéz eljuttatni hozzá, utána pedig, rábeszéltem, hogy Rogan jelenlétében, találkozzon a zsarolóval. A többit, már tudják. Jó magam nem voltam ott, csak Arthur találkozott vele. Alig egy órával később, felhívott, és közölte, hogy lelőtte Parozzi-t. Ennyi a történet! Nézzék! Sosem akartam megölni őt! – esküdözött ismét, miközben szemében megjelent egy könnycsepp – higgyenek nekem! Mindent megadnék, hogy visszafordítsam az időt!

-          Egy élete van, Mr. Stanford, azzal kell élnie, amit tesz, a következményekkel együtt – jelentette ki Kate, majd becsapva a fekete mappát, felállt, és az ajtóhoz sétált.

-          Mi lesz most velem? – kérdezte könyörgő hangon Joel, mire Kate hátrafordult. Eljátszott egy pillanatra a gondolattal, hogy megmondja, valószínűleg enyhítő körülményként tartják majd számon a bíróságon, hogy Parozzi-t nem ő ölte meg, és az is sokat nyom a latban, hogy nácivadászként dolgozott, de ez csak annyi könnyebbséget jelent, hogy nem kap halálos ítéletet. Végül, meggondolta magát. Úgy érezte, tartozik Arthur Baca-nak az életéért cserébe azzal, hogy hagyja a gyilkosát a saját lelkiismeretével kínlódni, így válasz nélkül távozott.

Alig egy órával később Kate elégedetten zárta le a Parozzi ügy aktáját, és állt fel, hogy végre Gates asztalára tegye. Castle a kávéautomata mellett telefonált, ismét Gina hívta egy könyvbemutató miatt, és a férfin látszott, mindent elkövet azért, hogy meggyőzze valamiről. Amikor végzett, egyenesen a nő asztalához sétált, és megállt vele szemben.

-          Hétkor? – kérdezte, és hangjából nem tudta elrejteni az izgatott várakozás örömét, mire Kate bólintott.

-          Hétkor! Az étteremben találkozunk! Addig még van három óránk, leadom a jelentést, aztán hazamegyek átöltözni – felelte halkan, hogy senki más ne legyen fültanúja a beszélgetésüknek, Castle pedig, nagyot nyelve mérte végig.

-          Akár így is jöhetnél… gyönyörű vagy! Bárcsak megcsókolhatnálak… – jegyezte meg fojtott hangon, mire Kate mélyet sóhajtva nézett bele a vágytól csillogó kék szemekbe – sajnos mennem kell, Gina képtelen nélkülem boldogulni az új Nikki könyvvel, de alig várom, hogy hét óra legyen – tette hozzá, majd sietve távozott, Kate pedig, mosolyogva nézett utána. Fél órával később kimerülten lépett be lakása ajtaján, és már az estéről álmodozott, amikor hirtelen ajkára fagyott az ábrándos mosoly. A nappaliban ugyanis, nem várt vendég fogadta.